Az Erőltetett menet a bori táborban született, 1944 októberében. E tény és a tragikus életzárlat ismeretében - ahogy a bori notesz többi darabjánál, itt is - óhatatlanul „hozzáolvassuk" a szöveghez az azt létrehozó történelmi kontextust, és azon belül értelmezzük. Ez már csak azért is természetes, mert Radnóti konkrétan is beleírta a versbe a háborút. Juhász Kataelőadása azonban éppen azt mutatja meg, hogy a háborús alaphelyzettől eltekintve még milyen más, a köznapibb életünkről, mindennapos erőltetett meneteléseinkről szóló olvasatai lehetnek a műnek.
Ahogy azt az előadás ajánlója is említi, az Erőltetett menet szinte kínálja magát a mozgásszínházi feldolgozásra, egyrészt, mert egy mozgásfolyamatot ír le, másrészt, mert képvers: nem csak a fülre, de a szemre is hat töredezettségével.
Ez a töredezettség a verselésében is megmutatkozik. A jambus (u-), a „sántikáló versláb", ahogy nevezni szokták, furcsa jószág. Dallamos lejtésű, természetesen egybefolyó sorokat lehet vele írni, máskor meg hallhatóan aszimmetrikussá, kopogóssá válik, ahogy itt is. A vers rímes alexandrinusban íródott (az első félsor három és fél, a második pedig három jambusból áll). Radnóti számos versében alkalmazta ezt a formát, de az Erőltetett menet az egyetlen, amelyben a két félsor közötti metszetet kihagyással jelölte, és ezért a vers közepén egy kanyargós fehér csík látható, amit az elemzők az út és a menetelés képi megjelenítésének tartanak. Ez azonban nem Radnóti újítása, hanem maga is úgy vette át, mégpedig egy korántsem kortárs költőtársától, a középkori német minnesängertől, Walther von der Vogelweidétől, aki az Ó, jaj, hogy eltűnt minden című versét ugyanígy tagolta. Ahogy az már a címből is kiderül, az Erőltetett menetnek nem csak formailag, de tematikailag is ihletője volt ez a mű.
A vers végén a lírai én a Másikhoz szól, segítséget kér. Az előadás jelenlegi formájában - ahogy az a bemutató utáni beszélgetésen elhangzott: részben a Petőfi Irodalmi Múzeum termének térbeli adottságai miatt, és mert a népes nézőközönség nem sétálgathatott úgy a játéktér mentén, ahogy azt tervezték - nem kommunikál kifelé, nem kér segítséget, de ezen szeretnének változtatni. A „Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!" zárlat azonban más oldalról is értelmezhető. Onnan, ha az ember önmagáért már nem akar felállni, tovább menetelni, de valaki másért még megteszi. Számomra most ez a vers alapkérdése: hol van az a pont, amikor már nem kell, nincs értelme tovább menetelni, és hol van az a pont, amikor már nem szabad rákiáltani az elbukóra. Juhász Kata számára más kérdéseket vet fel. Hogy miért az élet felé eltolt kérdéseket, annak megértéséhez elég volt ránézni az előadás utáni beszélgetésen a gyermekét ölében tartó „boldogságos kismama" arcára. De mindkettőnkre (és nyilván sok más nézőre is) igaz, hogy az Erőltetett menet, születési körülményeitől függetlenül, ma, 2009-ben - hatvanöt évvel a vers születése és Radnóti halála után - jelent valamit nekünk, megvilágít valami fontosat a saját életünkből. És ez a lényeg, mert erre való a költészet. És erre való a táncművészet is.
