Kezdjük azzal, hogy szombaton reggel felkészült újságíróhoz méltóan eltévedtem. A Millenáris helyett, ami a Fringe Plus központi helyszíne volt, én a Vörösmarty térre mentem, ahol a Tavaszi Fesztivál délelőtti programja zajlott. Hála az égnek kiderült, hogy a Millenáris programjai délután kezdődnek, így a ragyogó tavaszi napsütésben végignézhettem, hogyan botlik el minden egyes járókelő a Vörösmarty ideiglenes fekvőrendőreiben, mert persze le nem vették a szemüket a színpadról. Nem is lehetett.

Hiszen a délelőtt a Fringe Plus „kedvcsinálójával" telt: a Millenárison délután sorra kerülő zenekarok közül a családbarátabbak adtak rövid ízelítőt későbbi repertoárjukból. Így lehettünk például óriások, békák és törpék a Katáng zenekarral, akik magyar költők híres gyerekverseinek segítségével énekeltették meg a nem csekély létszámú közönséget. A legalább huszonöt fokos meleget a tradicionális vásári forgatag sütödéi, cukrászstandjai és sörsátrai tették elviselhetőbbé.

Délután a Millenárison a TakTadaMi Társulat előadásával kezdtünk a Fogadó Padlásán; itt jegyezném meg, hogy hasonló összművészeti fesztiválok számára elképzelni sem tudok a Millenárisnál alkalmasabb helyet: a szervezők a Fogadó és a Teátrum minden miliméterét kihasználták, így egyszerre négy-öt helyszínen várták színesebbnél színesebb programok az idelátogatókat (és akkor még nem említettük a külső helyszíneket: a Makadám klubot, a Marczibányi színháztermét és a Rézmál kávézót). Mi háromkor a TakTadaMi-t választottuk: a csapat húszperces előadásában a hat fiatal táncosnő egy test, egy lélek volt - ezt speciális jelmezük szimbolizálta, mely gyakorlatilag olyan, mintha egyetlen végtelen szövetbe lennének bevarrva; csak együtt képesek mozogni. Izgalmas színházi kísérlet volt ez a tradicionális és kortárs tánc, valamint a fizikai színház eszközeivel. A lányok - bár olykor egy professzionális tusfürdő-reklámra emlékeztettek finom mozdulataikkal, tiszta arcukkal - valóban egymás testéből dolgoztak, az őket összekötő lepel pedig ezer jelentéssel bírt, kötél, paraván, takaró, gátló és serkentő tényező volt egyszerre, akárcsak maga az együttlét. Órákig el tudtam volna nézni Poszeidón leányait (szürkéskék szaténruhájuk és a tánc végtelen harmóniája keltette ezt az asszociációt), ám a blokkok rövidek, különben is várt ránk a Teátrum kettes Stúdiójában a Részletkérdés rockegyüttes.

Ide is sokan követtek bennünket, - többek között különös módon édesanyák karonülő csecsemőkkel -  bár a hatalmas térben elveszett a tömeg. Ám a tér szükséges volt, hiszen a Részletkérdés a rock legszebb hagyományait követve dobhártyarepesztő hangerővel játszott. Szövegeik is nagyrészt hagyományosnak mondhatóak (sokszor alkalmazták például az „üvölt a fájdalom" szókapcsolatot, no meg némi vátesz-jelleget is észrevettem), különlegességük a csellista volt, aki hangszeréből szólógitárhoz hasonló akkordmeneteket csalt elő; ez mindenképpen szokatlan, de üdvözölhető felállás. Kellemes, szerethető rockzenét hallottunk, ha forradalmasítani nem is fogja a hazai kemény műfajt.

Kifelé menet a Teátrum Szabadtéri Színpadán belehallgattunk a T'rakija balkáni zenei stílusokat ötvöző műsorába, de sajnos szednünk kellett a lábunkat, ha be akartunk férni Réti Anna és Gőz István kortárs performance-ára a Padláson. Már csak a székek előtt kaptunk helyet a földön, ám ilyen közelről még hatásosabb volt a Kártyavár című előadás, amely a gyerek és a szülő nehéz, ellentmondásos, fájdalmasan megható kapcsolatára világított rá. Öröm volt nézni a két művész profizmusát, Réti Anna - táncoshoz képest szokatlanul - egészségesnek tűnő gumitestét, a leheletnyi jelzéseket: az újszülöttet, aki az őzgidához hasonlóan mozdulni sem tudott segítség nélkül, a tudást jelképező üveggolyókat, amiket az apa a gyerek szájába adogatott, a férfi fürdőkáddá, ággyá hajló alakját. Önmagunkba mutató húsz percet kaptunk ajándékba, ezt le kellett öblítenünk valamivel; könnyed kikapcsolódást ígért a Jazz And More énekegyüttes koncertje a Teátrum előtt. Az arénaszerű nézőtér tömve volt, így a fűre telepedve hallgattuk a jazz standardek, gospelek, örökzöldek és musicalek kavalkádját, bár sajnos - talán a technika ördöge miatt - nagyon gyér volt a hangzás. A hangulat viszont fantasztikus, a tömeg egyre duzzadt, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az esti koncerteken egy gombostűt sem lehet majd elejteni.

Az első igazi tavaszi nap igazán igényes szórakozást hozott magával a Fringe Plusnak köszönhetően; ilyenkor csak az bántja az embert, hogy nem tud szétszakadni, nem láthat mindent. Egyvalami azonban így is kiderült: csak egy határtalanul tehetséges ország termelhet ki ennyi kreatív, felkészült művészt, erre tehát érdemes büszkének lennünk. Mondhatnám úgy is: nincs okunk panaszra.

Kalapos Éva Veronika


Kapcsolódó írások:

Fringe +  2009

 

NKA csak logo egyszines

1