Egy ismerősöm kesergéseiről jutott eszembe. Mondta, csökken a gazdag tárgyi világot kívánó produkciók száma, ritkán érkezik megrendelés vidámparkra, oszlopfőkre, kastélyokra, faragott-festett bútorokra. Valamire, amivel pénzt is lehetne keresnie egy grandiózus munkákhoz szokott díszlettervezőnek.
Zöld mező,
útjelző táblák,
üvegkalitka,
karók és zsinórok,
transzparens falak,
síkjából kibillentett színpad,
bérház előtere-külseje-belseje,
osztott gyufás skatulyák… az idei versenyelőadások díszleteinek jó része kizár, bezár, átlátást enged, határokat jelöl ki, rétegel és szintez. Összeolvasva az összes deszkapalánkot, szöget, szalagfüggönyt és falat, beszűkül számunkra a tér. Az egyirányú utcát jelző, fölfelé mutató nyíl a körben oldalra kókadt, ahogy a fő- és mellékútvonal találkozását jelző háromszög is. Merre mehetünk itt tovább, hol egy szabad útszakasz, ahol átcsúszik egy autó, vagy legalább egy baba- vagy bevásárlókocsi? A nyíregyháziak Koccanásában (látványtervező: Daróczi Sándor) nem lehet rend, igaz, a nagyhangú Vállalkozó, aki föltalálja magát, s képes még a krízishelyzetből is hasznot kovácsolni, büféasztalával és palackjaival némi szabályszerűséget visz a kuszaságba. Az Öregasszony és az Öregember föntről letekintő, stagnáló világa, első emeleti lakása és a lent káosza közt egy fonott bevásárlókosár az összekötőkapocs. Mint a szerzeteseknél. Ezen engedik le a pénzt, s húzzák föl az élelmiszert, amit a hajléktalan – százalék ellenében –vásárol számukra. A helyszínelők elkerítik a belépés elől elzárandó tereket, A filozófusban pedig, miközben behatárolódik a mozgás, a föld parcellázódik fel a használók között (díszlet: Gothár Péter) a budapesti Katona József Színház előadásában. De vajon fölosztásra kerül a sors is a civil párkák kezében? Deszkapalánk illesztései közt szűrődik át az előadás kezdetén a fény, és a palánkon számos ajtó nyílik. A játszók felett mintha villamosvezetékek húzódnának, de én jobb szeretem azt gondolni, hogy egy hegedű belsejében vagyunk. Játszani rajta nem lehet, csak bambulni a húrokra, meg kongatni a vészharangot. A kecskeméti Bánk bán szintén számos kiút-beút lehetőséget kínál a szalagfüggönyök rostjai közt (díszlet: Vereckei Rita). A szereplők úgy suhanhatnak át rajtuk – mellőzve a folytonos ajtónyitogatást –, mint rémregények szellemei. És tényleg, bármily kicsavart is a gondolat, a múltat látjuk itt, hisz a darab keretéül a királynő halála szolgál; halála a jelen, no meg a varkocsok. A minimalista fehér „babaház” szobái a játékot képkockák gyanánt tagolják; a berendezés egy-egy domináns bútordarabra – ágy, trónszék, asztal, fürdődézsa – korlátozódik, amiként a darab is a vágyra, a hatalom akarására, a tisztaság eszményére és a politikára (életösztönre?) fókuszál. Az egyes figurák nem minden térbe bejáratosak. Míg Bánk jelen tud lenni mindenhol, addig Gertrudis többnyire a fölső szintet járja, Tiborc pedig jobbára csak az alsó szint asztaláig jut el. Az Egy lócsiszár virágvasárnapjában látni a belépni készülőt a Nemzeti Színház előadásában, mert átlátszóak a falak (díszlet: Znamenák István), és átlátszó az a doboz is, melyben Kolhaas Mihályt felakasztják. Hogy ő miként jut el az akasztófáig, azt látjuk; hogy milyen politikai mechanizmusok működnek a háttérben, azt sejtjük. A Vágyvillamos (díszlet: Ambrus Mária) is alkalmaz transzparens falakat a szegényes bérház emeleti részének elhatárolására, pontosabban a fürdőszoba helyének kijelölésére. De ez esetben a térhatároló elem homályos áttetszősége épp nem a megmutatást, inkább az elfedést szolgálja. Csak körvonalaiban mutatja a mögötte álló Stellát, Blanche-ot, Stanley-t, ahogy a hangot is lefogja a fal. Hangkulisszája az álomba eső által érzékelt külvilág: egyre tompábban visszhangoznak a mondatokat, a külvilág neszei.
Ha jól emlékszem, kétszer szögeztetik be a deszkapalánk. Ez a bezáródás az idei POSZT alapélménye. Kivételt talán csak a veszprémi Értelem és érzelem dombos gyepszőnyege jelent, amit Valló Péter végül csak kiharcolt magának Margitkától, a gazdasági vezetőjétől a színház anyagi gondjainak ellenére is.
A tervezők azonban nemcsak az előadásokban mutatkozhattak meg munkáikkal, hanem Látványtér című kiállítás keretében is: az Év Díszlettervezője Khell Zsolt és Cziegler Balázs, Jelmeztervezője Balla Ildikó lett.
Szoboszlai Annamária
Balla Ildikó és Cziegler Balázs (fotó: Szkárossy Zsuzsa)
Khell Zsolt (fotó: Szkárossy Zsuzsa)
