A Thealter tiszteletére még a villamosok is megálltak Szegeden ‒ mondhatnám, de nem lenne igaz. Pedig tényleg leálltak egy órára a megnyitó délutánján, de valami más csaphatta ki a biztosítékot, nem ez a nyárközépbe huszonkettedszer is belesimuló fesztivál. Ami 2012-ben kétszeresen is feszt(ivál), hiszen a neve Thealter Fesztre változott, jelezvén, hogy a MASZK Egyesület és a Független Előadó-művészeti Szövetség közös rendezvénye az idei.
A megnyitó általában az a nemszeretem műfaj, amit szívesen elbliccelünk, de legalábbis jobb túlesni rajta, ha lehet, minél gyorsabban. A Thealter Feszt megnyitója sem nyúlt hosszúra, de nem ez az egyetlen jó, amit elmondhatunk róla. A Régi Zsinagóga kertje, a japán akácokról folyamatosan szitáló sárga szirmok, a Zsinagóga falára, az emléktáblák alá felragasztott („állítólag lemosható”) képregény-kockák a Symposion folyóirat legújabb számából, a hosszú asztalokra kirakott gyümölcstálak, a kertet szinte teljesen megtöltő majdani nézősereg így, együtt, jóféle várakozással telítette a teret.
Balog József, a MASZK elnöke ‒ nemzeti színű pántlikás kalapban ‒ arról beszélt, hogy ez a fesztivál éppen azért nemzeti, mert nemzetközi. A színház bármilyen nyelven szól, az az egyetemesség nyelve, és aki ezt tagadja, az a saját, egyetlen közösségéből is kiiratkozik. Megtudtuk azt is, hogy a maga részéről két részre osztja az évet: 51 hét alvásra és 1 hét színházi boldogságra. De hasonlíthatjuk mindezt egy jógagyakorlathoz is: 51 hétig belélegezzük a körülöttünk lévő világot, valóságot, és most jött el a kilégzés ideje.
Balog József a megnyitón (fotó: Révész Róbert/Thealter)
A hivatalosnak egyáltalán nem, személyesnek annál inkább nevezhető megnyitó után Sirbik Attila, a Symposion című folyóirat főszerkesztője szólt néhány szót a Zsinagóga falára felkerült, tematikájában kelet-európai közhelyeinkkel foglalkozó képregény-részletekről, remélve, hogy senki nem tekinti provokációnak és a hely szellemével ellentétesnek a punk és az underground képzőművészet megjelenését ezen a helyen. Majd Dózsa Erzsébet, a szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámatanára nyitotta meg Pacsika Lia textilművész kiállítását, amelyet Lovasi András dalszövegei ihlettek. (Így mindjárt az is érthetővé vált, hogy miért szólt a megnyitó előtt a hangszórókból a Kispál és a Borz.) Ebben az volt az érdekes, hogy az első előadás próbája miatt magukat az alkotásokat ekkor még nem láthattuk, csak a láttató mondatok alapján elképzelhettük.
De már kezdődött is a Fesztivál nyitóelőadása, az Urbán András rendezte Pass-port Szeged – avagy maga az ördög. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és a MASZK Egyesület közös munkájának eredményeként eddig létrejött két előadás közül ezt most láthatta először a közönség. A szabadkai részt, A démonok városát még a tavasszal mutatták be, a harmadik részt pedig az őszre tervezik. A Pass-port Szeged több szempontból emlékeztet Urbán András egy korábbi munkájára, a Magyar kezdők(nek) avagy madar(ski) bez muke című előadásra. Itt azonban nincs egy egységes keret (mint ott a magyar nyelvtanfolyam), jeleneteket látunk a bel- és külhoni magyarok életéből, de itt is egymáshoz való viszonyulásunkról, ilyen és olyan irányú előítéleteinkről, egymással szembeni indulatainkról, érzékenységeinkről, rosszul tudásainkról és nemtudásainkról esik szó. Ami a formát illeti, erősen elrajzolt, keserű karikatúra ez, hasonlóan a régebbi előadáshoz, nagyító és görbetükör egyszerre. Az egyes jelenetek nem egyforma intenzitásúak, vannak nagyon erősek, mint például, amikor a színpad egyik oldalán két bikinis lány (Csorba Kata és Mezei Kinga) önfeledten táncol valami idétlen balatoni slágerre, míg a színpad (és a határ) másik oldalán egy katona az életéért könyörög (Mészáros Gábor és Seres István Pipu). Vagy amikor nem veszik fel a belhoni magyar csónakba a külhoni úszót.
Pass-port Szeged - avagy maga az ördög - Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka (fotó: Révész Róbert/Thealter)
És van, amikor egy kicsit veszít az előadás a tempóból és az intenzitásból, mint a nemzeti címerünket újratervező kerekasztalos jelenetben. Igaz, ebből lesz majd a zárókép is: Szűz Mária egy echte magyarosch göndörszőrű mangalicával. Kint várakozó ismerősünk szerint elég megviselten jött ki a közönség az előadásról. De hát megmondták, hogy kilélegezni jöttünk. Van mit, és ez még csak a kezdet – a végére csak megtanuljuk a színházi jógalégzést.
Turbuly Lilla
