Magács László 1992-ben végzett a Színművészeti Főiskola színházrendező szakán Vámos László osztályában. Rendezett a Nemzeti Színházban, majd tíz évig a Merlin Színház angol szekciójának művészeti vezetője. Ezzel jelentős mértékben hozzájárult a magyarországi angol nyelvű színjátszáshoz. (A Merlinben mutatkozott be például a Derevo, a The Royal Shakespeare Company, Susannah York). 1997‒98-ban az IBS művészeti vezetője, 2003-ban ő vette át Jordán Tamástól a Merlin igazgatását. „A MERLIN sosem akart „csak” színház lenni. Mi mindig a „HELY” akartunk lenni Budapesten. Nyughatatlanságunk, kíváncsiságunk, európaiságunk mára egy olyan művészeti központot hozott létre, mely megállja a helyét a világ bármelyik más kulturális intézményével összehasonlítva.” A Gerlóczy utcai épület az önkormányzaté, 2012-ben új helyszínt kapott az intézmény, az Átriu-mot a II. kerületben. Az új a helyszínen is otthonra talált a Merlin szellemisége.
(fotó: Fürjes Viktória)
A Merlin egy elsősorban ifjabb korosztályt megszólító kulturális tér volt. Most már két éve működik az Átrium Film-Színház karakteres programmal. Ilyesmire gondolt, amikor eltervezte az átköltözést?
Nyilvánvaló volt számomra, hogy más lesz. Volt két évünk arra, hogy előkészítsük a helyszínváltást. Nagyon sok olyan társulat volt a Merlinben, akiket nagyon szerettem. De azt is tudtam róluk, hogy ekkora térben, ekkora nézőtérrel ők nem érvényesülhetnek méltóan. Nem tudna itt dolgozni például a Hólyagcirkusz, akiket nagyon szerettem. A Merlinben gyakorlatilag az egyik állandó társulatunk volt. Nekik segítettem, hogy megtalálják az új helyüket, a Patyolatot, és azt a Merlin kamaratermének technikájával fel is szereltük. Igyekeztem úgy kistafírozni a társulatokat, hogy ez a váltás senkit ne érjen kellemetlenül. Az nyilvánvaló volt, hogy ez egy másik tér, mások a lehetőségei, mások a méretei.
Nemcsak a méretei mások, ez egy formájában és kivitelezésében is jelentős Bauhaus épület.
Igen, 1936-ben nyílt meg (a mozi 1937-ben), és a korszak egyik legjelentősebb építészének és formaművészének, Kozma Lajosnak a tervei alapján készült. Egy Bauhaus Art deco keverék, amely mozinak készült. Tehát azon kevés kulturális épületek egyike, amelyek még a múlt század első felében kulturális célra létesültek. Gyönyörű épület. Hasonlóakat láttam Párizsban, sőt olyant is, amely a terében is nagyon hasonlít az Átriumhoz. Azokban az években épült ki a Margit körút, és nagyon okosan azt gondolták, hogy a lakóházak közé, mellé, alá itt építenek kulturális teret is. Az épületet 1945-ben bombatalálat érte, megsérült, de működhetett benne lómészárszék. A budai mozibarátok gyűjtést szerveztek, és 1947-ben megnyílhatott újra a mozi Gobbi Hilda szavaival. Mozi is működött meg mulató is, Teherán volt a neve. Ahogy változtak az idők, az Átriumból Május 1. lett, majd a Május 1-ből újra Átrium mozi, amelyet a nyolcvanas évek végén műemléki jelleggel felújítottak. Ami az épületben eredeti – a mostani tudásunk szerint –, az a padló, a narancssárga csempe és a mozaikos oszlopok.
Ez az épület lakóház is…
Igen, egy hétemeletes lakóház. Mi az első két emeleten vagyunk. A műemléki jellegű felújítás után sajnos, már nem sokáig működött a mozi, mert bezárták. Több mint tíz évig állt üresen, rettenetes állapotban.
Nagyon elhanyagolt épület volt, de rongyaiban is látszottak az értékei. Moziból színházat kellett formálni, nézőtérrel és színpaddal.
A műemléki felújítás során a nyolcvanas években elég komolyan belenyúltak a struktúrába, de használni utána már nem sokat használták. Mi kitakarítottunk és a felújító munkát úgy hívtuk: „ráncfelvarrás”. A már kidobott székek helyébe építtettem egy 13x11 méteres színpadot. Nagyon fontos, mivel nagyon tisztelem az épületet, mi nem nyúltunk bele semmilyen szinten sem a struktúrába. Ezt úgy mondják építészetileg, hogy ház a házban. Egy olyan mobil színpadot és egy olyan mobil technikát építettünk föl, ami nem sértette az épület struktúráját.
Volt a Merlin és most az Átrium. Az Átrium is befogadó színházként működik, de előállnak önálló programokkal is. Itt reggeltől estig élénk az élet.
Ezt azért a Merlinből tanultuk. A Fővárosi Önkormányzatnak tervei voltak az akkori épülettel, de mivel nem akarták megszüntetni a Merlint mint kulturális gondolatot, így 2011-ben fölajánlottak két mozit. Az egyik az Átrium volt. Nem volt kérdéses, hogy az elhelyezkedése, a tere, a méretei miatt melyiket válasszam. Volt még bő egy évünk. Akkor azt mondtam magamnak, tegyünk úgy, mintha új cég lenne. Leültem a Merlin stábjával, kommunikációs és PR-os barátaimmal, és először egy egyoldalas vázlatot írtunk, amely összefoglalása volt az általunk tervezett iránynak. Ezt aztán kidolgoztuk, és elkezdtem olyan alkotókkal és társulatokkal tárgyalni, akikről úgy gondoltam, hogy méretében és terében megfelelő lenne számukra az Átrium. Így lett az egyik szövetségesem Pintér Béla, akivel úgy ültem le beszélgetni, hogy ott volt ezen a találkozós a Szkéné igazgatója, Németh Ádám is. Közösen beszéltük meg, hogy a Pintér Béla társulat hogyan tudna a Szkéné mellett is megmutatkozni. Jól sikerült a döntés, s a közös munka sikeres. Akkoriban keresett meg engem a Kultúrbrigád csapata, hogy a Vaknyugatot szeretnék előadni. Beszélgettünk róla, és igent mondtam. Úgy tűnik, jó döntést hoztam.
Máig sikerdarab.
Igen, ez az előadás nagyon fontos része lett az Átriumnak. Még indulás előtt beszélgettem Frenák Pállal és különböző táncosokkal, de színházi alkotókkal is, például Radnai Márkkal és a 011-es csoporttal.* Tehát viszonylag alaposan és a területet ismerve néztem végig azt, hogy kik lesznek az „istálló vezető lovai” .
Minden a tervezettnek megfelelően alakult?
Volt, ami működött, és volt, ami nem. Sok-sok színházi emberrel tárgyaltam, beszélgettem. azon dolgoztunk, hogy kitaláljuk ennek a színháznak az arculatát. Azt gondolom, hogy a hosszú előkészítettség meghozta a gyümölcsét. És azt se felejtsük el, hogy nagyon sok olyan munkatársam dolgozik a ma is az Átriumban, akikkel a Merlinben kezdtük el a munkát. Tehát itt ebben az esetben nem arról volt szó, hogy valaki azt mondta, mi lenne, ha színházat csinálnánk, hanem arról, hogy egy színházcsináló csapat egy másik helyszínen kezdett el dolgozni. Mi csak az új helyszínt töltöttük meg élettel.
Az Átrium előcsarnoka
Ez nemcsak színház. Sokfélét csinálnak. Itt volt májusban például a Parasztopera Fesztivál. Sokféle színházi produkciót látunk. De nemcsak befogadnak előadásokat, hanem többnek a létrehívói voltak.
Az is fontos, hogy producerei legyünk a számunkra fontos értékeknek, gondolatoknak. Nálunk sok olyan társulat van, amelyekkel egyre szorosabb a kapcsolatunk, és nagyon sok olyan produkció, amit az Átrium hoz létre és mutat be. Ez nemcsak pénzt jelent, hanem a menedzsment és a kommunikációs részét is a dolognak. Rendszeres fellépőnk a már említett Pintér Béla Társulat, a Kultúrbrigád és a 011-es csoport. Több produkcióval tárgyalok. Nagyjából 2016 végéig látom előre, hogy milyen előadások lesznek az Átriumban. Ez nem egy társulatos színház. Tehát nincs rajtam az a kényszer, hogy a társulat tagjait intenzíven dolgoztassam, ahogy a társulatos színházaknál szokás. Nincs kényszer, hogy állandóan új bemutatókat hozzak létre. Megpróbálok minden előadást és minden befektetett fillért jól hasznosítani, s azt akarom, hogy a színészek egy előadást sokat játsszanak, a rendező sokszor lássa az előadást, és a színház minél hatékonyabban tudjon működni. A befektetésünknek meg kell térülni, sőt, haszon kell, hogy azt újabb produkciókba fektethessük.
Sokféle előadást láthattunk ez alatt a két év alatt, és nagyon sok jelentős művész is megfordult itt.
Nem tudom fölsorolni, olyan sokan voltak, és nem is akarok senkit megsérteni azzal, ha kifelejteném. Nem mondom, hogy a magyar színházi élet minden jelentős tagja volt itt, de nagyon jelentős művészek léptek fel. Az is fontos számomra, hogy a vidéki színházak felé is nyissunk. A székesfehérvári színházzal már van jó kapcsolatunk. Most a Parasztopera Fesztiválon megjelent a miskolci és a szombathelyi színház is. Van kapcsolatunk a határon túli színházakkal is. Volt már több előadásunk, amelyet ők hoztak ide hozzánk. Hosszú távon azt szeretném, ha olyan nemzetközi központtá válna az Átrium, ahol erős, jó minőségű külföldi előadások is megjelennek.
Rendszeresek a táncelőadások, bár nekem úgy tűnik, hogy kevesebb, mint volt korábban.
Azt gondolom, hogy a tánc a mai művészi önkifejezésnek egy nagyon fontos és érvényes formája.
Kiket hív, az ön számára kedveseket, vagy akik el tudnak erre a helyszínre jönni?
Azokat hívom, akikről azt gondolom, hogy illenek az Átrium arculatába, és azokat is, akikkel kapcsolatban abban is bízom, hogy meg tudják tölteni ezt a teret. Például 2016 decemberében Horváth Csabával Molière egyik színművét állítjuk színpadra eredeti formában. Köztudomású, hogy Molière a király kérésére több balettkomédiát írt.
Nem fedi a valóságot, hogy a tánc háttérbe szorult, miközben teljesen igaza van, mert az Átrium túl nagy a kortárs táncnak. Nagyon oda kell figyelni, hogy kik azok, akik meg tudják tölteni. Azt gondolom, hogy a MU Színház az igazán jó méret, a maga 100 fős nézőterével. Ettől függetlenül vannak olyan kiemelkedő társulatok – mint a Frenák társulat például –, akiknek szerintem jól áll az Átrium.
Kiejtette ezt a szót, hogy összművészet. Az Átriumban ez benne van, hiszen egyrészt egy képzőművészetileg is igényes tér, élvezetes vizuális élményt kap, aki belép ide az aulába. A Parasztopera Fesztivál kapcsán Kazi Roland izgalmas alkotását láttuk, s voltam itt többször érdekes kiállításokon.
Valóban rendezünk kiállításokat. Azért ez nem egy galéria. Valójában nagy vágyam. hogy itt is rendszeresen rendezzünk kiállításokat, ahogy tettük a Merlinben. Ott nagy fehér felület állt rendelkezésünkre. Ide csak olyan speciális installációk férnek be vagy illeszkednek, amelyek ezt a gyönyörű nagy teret tudják használni.
Ez egy nagyon erős tér, vagyis nagyon nehéz itt úgy elhelyezni bármit, hogy arra és ne a térre figyeljünk.
Így van. Azért a tervemről nem szeretnék lemondani.
A Merlinbe főleg fiatalok jártak. Az Átriumnak sikerült megszólítani a közönséget a kisgyerek korosztálytól a legidősebbekig.
Sokan mondják azt, hogy Budán nem lehet színházat csinálni, mert Budára csak aludni járnak az emberek. De én azt gondoltam, hogy egyrészt az Átrium nem Buda, amiatt, hogy a 4-es‒6-os villamos vonalán van, másrészt meg én itt lakom a környéken, s így nagyjából tudom, hogy milyen típusú emberek élnek itt. Azt tudom, hogy elég éhesek a kultúrára, de elég lusták is ahhoz, hogy fél hétkor beüljenek egy dugóba és átbumlizzanak Pestre, vagy elmenjenek a Szkénébe és felmásszanak a második emeletre. Azt gondoltam, hogy egy olyan teret kell adnunk – a Merlint bulvás alternatívnak hívtam –, olyan helyzetet kell teremtenünk, aminek vonzó az arculata az itt lakók számára. Ki kell emelnünk a független társulatok közül azokat, akikben hiszünk, s akiknek művészi programja vonzó, s meg tudnak tölteni nagyobb teret. Előadásaikkal nagyobb közönséget is meg tudnak szólítani. Itt lehetőséget adunk társulatos alkotóknak és azoknak is, akik más színészekkel, más terekkel és más helyzetekben tudnak dolgozni. Mind a kettőre több példa van. Pintér Béla előadásaira nagyon sok olyan ember jön el nézőként, akinek az Átrium tere sokkal kényelmesebb, mint fölsétálni a Műegyetemen a második emeletre. Ugyanez vonatkozik Frenák Pál társulatára is. Nagyon sok olyan néző jött el a Frenákék előadására, akik valami miatt nem mentek el a IX. kerületbe. Ez szerintem nem baj. Nagyon sokat foglalkoztunk azzal, hogy hogyan tudjuk megszólítani a fiatalokat. Erre az eddigi legsikeresebb vállalkozásunk a Diótörő volt. Használunk benne egy közhelyet, miszerint Karácsonykor Diótörőt kell játszani. De ezt is a magunk nyelvére fordítottuk. A Diótörő a Közép-Európa Táncszínházzal, Kun Attila koreográfiájával és az én rendezésemben megy. Amikor azt mondom, hogy összművészet, akkor nemcsak a helyre vonatkoztatom ezt, hanem az előadásokra is. Úgy gondolom, ha van egy klasszikus balett, akkor azt nekünk máshogy kell megcsinálnunk, mint az Operaházban. Ha őket akarnánk utánozni, akkor minek is néznének bennünket? De ugyanez érvényes a Lear királyra is, amit a Duda Éva társulat mutatott be, amit egy színházi rendező, Szőcs Artúr állított színpadra. Így egy nagyon izgalmas előadás született. Engem ez foglalkoztat, ezek az átfedések érdekelnek. Kicsit nagyobb a kockázat itt, mint a Merlinben. Ott egy 100‒150 fős színháztermet kellett megtölteni, itt meg egy majd háromszáz személyeset. Ezzel a befogadóképességgel mi egy nagy színház vagyunk Budapesten.
Egy olyan kulturális objektum jött létre, aminek sajátos az arculata, és különleges színt képvisel a budapesti kulturális életben: valami olyant, ami másutt nincs.
Szerintem ennek van értelme. Nem lett volna értelme a második vagy a harmadik olyan színházat megcsinálni, ami már van. Remélem, nem hangsúlyozom a szerepemet, de hát nekem erre jár az agyam. Én az ilyen szituációkat keresem, az ilyen szituációknak próbálok teret adni, és ilyen szituációkat próbálok generálni.
Mint színházi rendező is kiteljesedik ebben a tevékenységben?
A rendezői tevékenységemben nem. Én a Merlinben is visszafogtam magam, meg az Átriumban is ezt teszem. Ez ne az én színházam legyen mint rendezőé. Itt többféle színház kell. Én boldog vagyok, ha évente egyet rendezhetek. Hál’ Istennek mindig találok olyant, illetve megtalálnak engem helyzetek, ahol kipróbálhatom magam. Az soha nem adódik meg nekem az Átriumban, hogy egy olyan előadást rendezzek, ahol 3500 ember sikítva tombol. Az élmény volt (ez a Játékkészítő a Tüskecsarnokban).
Itt ezen a helyszínen, ezzel a sokféleséggel izgalmas kulturális élményeket szervez.
Hát ezt hívják szerencsének. Nézze, jól indultunk, jó művészekkel. Említettem már, hogy nagyon jól eltaláltuk azt az igényt, ami a környékbelieké. Az itt lakók a lakóhelyükhöz közel igényes kulturális szolgáltatást kapnak. Vicces, ugye én három utcával arrébb lakom, s amikor kiderült a környezetemben, hogy én csinálom az Átriumot, mindenkinek volt véleménye, javaslata. Azt is tudták korábban, hogy én csinálom a Merlint, de az messze volt, az nem érdekelte őket. Most megszólítanak az utcán, és jönnek, és érdekli őket. Közben meg azt is gondolom, hogy sikerült egy-két olyan előadást csinálnunk, amelyek nemcsak a környékbelieket szólítják meg, hanem az egész várost.
Budapest sajátos kulturális színfoltja az Átrium. Valami ilyesmire gondolt, amikor belevágott?
Igen. Nagyon nagy a szerencse faktor is a sikerben, de azt gondolom, meg is kell dolgozni a szerencséért. Nagyon jól állt össze egy csomó dolog abban a pillanatban, amikor az Átrium alakult. Ezzel tudtunk élni, és ezzel elégedett is vagyok. Nem azt mondom, hogy a-tól z-ig pontosan az történt, amit gondoltam, mert volt egy-két dolog, amit másként szerettem volna.
Mi az, ami hiányzik, amit szeretne, ami még fontos lenne?
Szeretnék zenét, komoly zenét. Szeretnék sok olyan produkciót csinálni – el is kezdtük már –, ami kifejezetten a tizenéveseknek szól. Szeretnék a fiatalok számára beavató kulturális programokat csinálni, olyan vonzó élményeket, amelyek elegyítik a képzőművészetet, a zenét, a táncot, a színházat is. Szeretnék egy picivel több filmet. Most erre is megnyíltak a lehetőségek, mert elképzelhető, hogy egy céggel közösen fogunk egy olyan vetítőrendszert használni, amelyik a legmodernebb technikákkal bír.
Akkor több lesz a film, a zene és az ifjúsági program?
Igen, ez a cél. Nagyon sok gimnázium van a környékünkön. Szeretném, ha a diákok közül sokan járnának ide. Bízom abban, hogy kedvet kapnak ahhoz, hogy élvezzék mindazt, amit a színház, a zene, a tánc, a film nyújt.
AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE: JÓZSA ÁGNES
*Az interjú még a Radnai Márk rendezte Closer bemutatója előtt készült. (A szerk.)
