E helyt máskor amolyan sorvezető szokott lenni, amely feltárja a szerkezet felépülésének módját, a szerkesztői gondolatmenetet. A nem múló döbbeneten kívül azonban másnak itt most nincs helye. Szívem szerint nekrológnak sem. Mert nem a halál értelmetlen – mitől is volna értelmes, csupán az önfeláldozás, a mártírium lehet „célszerű” –, hanem a nekrológ műfaja. Őszinte csak mértékkel lehet, s máris visszatetszést kelthet – ahogyan bennem négy évvel ezelőtt, ugyancsak augusztus elején Koltai Tamás búcsúztató szavai a nagy riválisról, M. G. P.-ről az ÉS-ben –, egy életmű összegzésére pedig nyilvánvalóan alkalmatlan.
Nem tudom, mikor veszíti hatályát az egyébként is vitatott latin mondás, mely szerint halottakról jót vagy semmit – más fordításban jól vagy semmit, ami nagyon nem mindegy, s létezik az igazat vagy semmit verzió is –; mennyi időnek kell eltelnie az érdemi megszólaláshoz, ahhoz, hogy megengedhetőek s elviselhetőek legyenek az árnyalatok, ha egyáltalán szükség van rájuk – téteti hozzá a talán nem alaptalan szkepszis. Mert ami megmarad, az évről évre akkurátusan kötetbe rendezett s megjelentetett kritikák és tanulmányok garmadája hozzáférhető lesz a szenvedélyes avagy tárgyilagos kutató, elemző számára, a bármily maradandó sérelmek, fájdalmak, rossz érzések azonban velünk múlnak. (Akkor is, ha netán nyomuk marad visszaemlékezésekben, levelekben, miként Németh Antal – életműve Koltai Tamás egyik legkedvesebb kutatási területe volt –, az 1930-ban megjelent Színészeti lexikon szerkesztője és a kézikönyvről a Nyugatban kritikát írt Kárpáti Aurél több évtizedes burkolt ellentétének, amely épp e számunkban említtetik a Színészeti lexikonról szóló tanulmányban.)
Dermesztő a tény, hogy vitatkozni immár csak Koltai Tamásról lehet majd – életművéről, kritikusi, kultúrpolitikai, közéleti megnyilvánulásairól –, s nem Koltai Tamással, ha így még egyáltalán érdemes, hogy már nem fog többé visszaszólni.
SZŰCS KATALIN ÁGNES
