1922. június 25-én a Magyarság című lap arról tudósított, hogy „készül az első magyar színészeti lexikon”. A „készülés” Erődi Jenő munkájára vonatkozott, kötetbeli megjelenésre éppen nem: „Már együtt van a körülbelül két vaskos kötetet kitevő anyag, csak eggyel van a szerző megakadva – a kiadással. Minden délelőtt ott ül Erődy Jenő a Nemzeti Múzeum Széchényi-könyvtárának olvasótermében, és kitartó lelkesedéssel böngész tovább, hogy hol talál még egy újabb adatra, amellyel lexikonát bővítheti. Eddig még csak elismerő szavakat kapott önzetlen munkájáért a magyar színészettörténet lelkes kutatója, anyagi támogatást azonban nem. Pedig Magyarországon külön jutalmazni kellene azokat, akik a magyar kultúrtörténet ez elhanyagolt ugarán törik erejüket, hiszen olyan kevesen vannak. Remélhetőleg az illetékes körök, akiknek értékelniök kell Erődy művének nagy jelentőségét, megadják a lehetőséget arra, hogy az első magyar színészeti lexikon – melyhez hasonló rendszerű kompendiuma még egy külföldi nemzetnek sincs – a legrövidebb időn belül megjelenhessék.” Hogy az „illetékesek” a Magyarság e háromnegyed hasábjától kaptak-e a szívükhöz, s támogatták rohanvást a lexikont, vagy más csatornákon sikerült előremozdítani és továbbfejleszteni az ügyet, ma már nem tudjuk, tény, hogy 1930-tól kezdve nem két, hanem négy kötetben megjelent „a közel 150 éves magyar színjátszás történetét, az azzal összefüggő minden művészi, irodalmi, személyi és technikai kérdést lexikon formájában összefoglaló” hatalmas munka.1
Magyar színművészeti lexikon
Ez az enciklopédia valóban Erődi Jenő munkájából indult ki, de a színház körüli gyakorlat és tudományok legjobb hazai művelőiből verbuvált szerzőgárda számos egyéb cikkel egészítette ki az ő archívumát. A lexikont szerkesztőként Schöpflin Aladár jegyzi, akinek munkáját szerkesztőbizottság támogatta, ennek tagjai azonban a szerzőktől elkülönítve nincsenek felsorolva a közreműködői listában. Schöpflin munkásságában, aki egyébként szerzőként is közreműködött a lexikonban, nem hagyott különösebb nyomot ez a munka, fennmaradt leveleiben, ahol egyéb kisebb szerkesztői munkáira is utal, nem találunk említést róla.2 A vállalkozást az Országos Színészegyesület vette szárnyai alá, intézményként jegyzi az előszót, melyben hangsúlyozza: „A Magyar Színművészeti Lexikon nem üzleti vállalkozás. Az Országos Színészegyesület, a magyar színművészet egyetemes szervezete adja ki. A példányok eladásából származó jövedelem a magyar színészek nyugdíjalapját fogja gyarapítani.” A vállalkozás nagyságrendjét jelzi, hogy a sorozatot Kertész R. Róbert magy. kir. vallás- és közoktatásügyi államtitkáron kívül maga Klebelsberg Kuno miniszter látta el ajánlással.
Átfogó lexikonsorozat
A magyar színháztörténetre koncentráló, de általános fogalmakat is feldolgozó, kétségkívül úttörő és házagpótló lexikon szerzői között szerepel az a Németh Antal is, aki egykor a Magyarság tudósítását N. A. szignóval jegyezte. Az ifjú újságíró addigra egyetemi tanulmányai, külföldi ösztöndíjai és színházi praxisa során gyakorló színháztudóssá és rendezővé vált, s nem mellesleg: egy konkurens lexikon szerkesztőjévé. A Magyar színművészeti lexikonnal egy időben jelent meg ugyanis két kötetben a Színészeti lexikon, amelynek célja, hogy „megelőzve e téren a nagy nyugati nemzeteket, elsőnek foglalja össze a theatrális művészetek egyetemét”.3 Noha a Magyar színművészeti lexikon is át kívánta tekinteni a színházzal kapcsolatos összes fontos fogalmat és megvilágítani „minden rejtett zúgot Thália honában”4, alapvetően mégis a magyarországi színházművészetre koncentrált. A Színészeti lexikon ennél tágabbra nyitotta a horizontot. Kimondottan teljességre és egyetemességre törekedett, s a hagyományos színpadművészet mellett felvette vizsgálata tárgyául „az összes rokonágakat, az emberiség minden színészies megnyilatkozását, így a filmművészetet, a táncot, a cirkusz és a varieté művészetét, a színészies népszokásokat, az ünnepi játékokat, a bábszínházat stb.”5
A Színészeti lexikon egy nagyon nagyralátó koncepció részeként jelent meg Győző Andor kiadásában, aki könyvkereskedői és antikváriusi munkássága mellett olcsó klasszikus kötetek, Csokonai, Kisfaludy kiadásán kívül Conan Doyle-t és polgári perrendtartást, valamint szabadalmi jogot jelentetett meg, s a világháború után már másodszor futott neki a szakmának; a csaknem teljes megsemmisülés utáni erőgyűjtés eredményeképpen a húszas években újból nekiveselkedett a könyvkiadásnak.
Azt a korszakot éljük, amelyben az emberiség tiszteletre méltó módon úgy képzelte, hogy kézbe fogható kötetekben foglalhatja össze a rendelkezésére álló tudást. Ennek jegyében Győző Andor öt tételből álló lexikonsorozatot gründolt, melynek munkálatai a húszas évek közepén kezdődtek meg, és kötetei a húszas évek második felében, illetve vége felé jelentek meg. Mégpedig nemcsak a művészeteket és a humán tudományokat, hanem igazán egyetemes módon a műszaki tudományokat is a bemutatandó tárgyak közé sorolva.
A sorozat első tagjaként a Művészeti lexikon jelent meg 1926-ban Éber László és Gombosi György szerkesztésében, az „építészet / szobrászat / festészet / iparművészet” területeit feldolgozva, s miután a szerkesztők birtokába jutott Szentiványi Gyula szakanyaga, a „tudatos szelekcióval” szerkesztett, egyébként „az utolsó példányig elfogyott” első kiadás után 1935-ben immár a „lényegesen bővített és átdolgozott kiadást” is útjára bocsáthatták.6 Az 1927-es év termése az Irodalmi lexikon volt Alexander Bernáttól Wildner Ödönig az irodalmi és irodalomtudósi világ legnagyobb neveinek közreműködésével, Benedek Marcell szerkesztésében. Ezt követte 1928-ban a Technikai lexikon két vaskos kötete, az építészet, mérnöki tudományok, gépésznérnöki tudományok, elektrotechnika, mechanikai technológia, kémiai ipar, bányászat, kohászat, erdészet és mindezek résztudományai, szakjai történetének és jelenének, további a műszaki tudományok általános fogalmainak áttekintése dr. Lósy-Schmidt Ede és dr. Barát Béla szerkesztésében, imponáló szerzői listával. Végül párhuzamosan készült és 1930-as évszámmal jelent meg a Zenei és a Színészeti lexikon. „A zenetörténet és zenetudomány enciklopédiáját” Győző Andor veje, az akkor még igen fiatal, ám már komoly tekintélyre szert tett zenetudós, Szabolcsi Bence és az akkortájt még szintén fiatal, de már jónevű zenekritikus, Tóth Aladár szerkesztette Bartóktól Waldbauerig (Zalánfy Aladárig) 24 magyar és első ízben 13 külföldi szerzővel.
Az Irodalmi és a Zenei lexikon szoros rokonságot mutat a Színészeti lexikonnal. A szerzők között vannak közösek, a Színészeti lexikon a színház irodalmi oldalának témáit nagyjából az Irodalmi lexikon, a zenés színházi témák nagy részét pedig a Zenei lexikon területére utalta. A szerkesztők ezt természetesen nem tudták kristálytisztán betartani, hiszen a határok szélesek és elmosódnak, ahhoz mindenesetre éppen eléggé, hogy a Színészeti lexikon szövegében jelentős hiányok keletkezzenek, amiért aztán meg is kapták a magukét. Az Irodalmi és a Zenei lexikonnal összekötötte a Színészeti lexikont a vállalt értékközpontúság is, amit ez utóbbi előszava nem deklarált olyan direkt módon, mint az Irodalmi, de a cikkekből nyilvánvalóvá válik. Benedek Marcell ugyanis feketén-fehéren leszögezte: „Lexikon-szerkesztők rendesen fázni szoktak attól, hogy munkatársaikat rászabadítsák az ítélkezésre. Félnek, hogy eltérő vélemények káoszává lesz a könyv, szubjektív ítéletei sérteni fogják az érdekelteket stb. Sehol nem oly indokolt ez a félelem, mint irodalmi lexikonnál – különösen pedig a mi viszonyaink között, ahol annyi világnézeti, politikai és egyéb elfogultság homályosítja el az emberek esztétikai látását. Mi mégis úgy éreztük, hogy közös munkánk csak akkor lesz igazán hasznos, csak úgy taníthatjuk olvasni az olvasót, ha szembenézünk ezekkel a veszedelmekkel.”7 Váltott is ki vitát az Irodalmi lexikon, részben kicsinyes terjedelmi ügyek és hiányok, részben értékelvek alapján, és Benedek onnan sem kapott védelmet, ahonnan várta: „A baloldal viszont nem látta vagy nem akarta látni, hogy a könyv egyetlen hatalmas támadás a keresztény kurzus esztétikája és irodalompolitikája ellen. Egyáltalán nem beszélt arról, hogy mi van a könyvben; a kimaradottakat hánytorgatta – köztük sok olyant, akit a nagy operáció során vérző szívvel hagytunk ki, de még több olyant, akinek lexikonban semmi helye nem volt. A Nyugat, amelynek számos vezető munkatársa – köztük Babits és Schöpflin – dolgozott a lexikonba, támadást közölt ellene azon az alapon, hogy (tájékozatlanságból) a csehszlovákiai magyar irodalom ismertetését egy odavaló jobboldali emberre bíztuk.”8 Azt mindenesetre sikerült elérniük Benedeknél, hogy elege lett a lexikonügyből: „Nem teszek fogadalmat, hogy lexikonba nem dolgozom többé. Végtére, ha Apám kalendáriumokat szerkeszthetett a gyermekei kedvéért… De arra megesküszöm, hogy lexikont nem szerkesztek!”9 A Zenei lexikonban is épp a tudatos értékválasztást bírálta a kritika, éspedig szintén balról. „Jemnitz Sándor a Népszava hasábjain heves támadást intézett ellene, különösen az elsõ kötet megjelenése alkalmával, 1930. március 22-én. A hitelesség nevében leckéztette a szerkesztőket. Bár a tárgyi adatok körül is talált mulasztásokat, de az igazi veszélyt abban látta, hogy »az elfogult szövegmagyarázatból vezető szempont éleződik ki, amely magát az olvasó gondolkodásmódját akarja befolyásolni, s az ál-objektivitás örve alatt voltaképpen kapacitál« – írta.”10 A kritikus aztán a második kötetre megenyhült, mivel „úgy vélte, hogy az I. kötet bírálata kedvezően hatott a II.-ra. Példaképpen mégis hiányolta a fiatal cseh zeneszerzőket a Lexikonból, különösen Bohuslav Martinůt”11 – minek következtében az 1935-ben megjelent, elképesztően naprakész kiegészítő füzetben Martinů kétszer is, az Újabb cseh zene cikkben bemutatva és önálló címszóként is szerepel.
Színészeti lexikon – munkálatok, munkatársak
A Színészeti lexikon megtervezésére és munkálatainak irányítására Győző Andor Németh Antalt kérte fel, akinek fiatal kora ellenére12 már volt múltja a színházi szakmában, igaz, inkább csak a peremén. Bölcsészettani tanulmányai után ezekben az években úságíró és doktorandusz, németországi ösztöndíjas, hazatérve Alapi Nándor Országos Kamara Színházánál, majd Szegeden már aktív színházi alkotó, közben ismét újságíró. „Németh meg tudta mozgatni a korabeli teljes szakgárdát Hevesi Sándortól Schöpflin Aladáron keresztül Pukánszkyné Kádár Jolánig. Aki akkoriban ezen a területen alkotott, ebbe a lexikonba belekerült.”13 Ennek a lexikonnak a vele egy időben készülő Zenei lexikonnal együtt újdonsága, hogy az érintett terület lehető legjobb áttekintése érdekében teljességgel nemzetközi szerzőgárdát foglalkoztatott, külföldi szerzőket is bevont a munkába. Ehhez jól jött, hogy éppen a szerkesztés idejére esett Németh Antal első németországi ösztöndíja, amelynek során „Jessner próbáira jár, Reinhardt-előadásokat néz, Piscatort figyeli”14 – ők mind cikk lesznek a lexikonban –, s amelynek másik célja, hogy „mint felkért szerkesztő az 1930-ban megjelentetendő Színészeti lexikon számára szervezze meg a lehető legmagasabb színvonalú színháztörténeti és -elméleti külföldi szakszerzői gárdát.”15
Ennek a kapcsolatépítésnek egyik heurisztikus pillanatát idézi Németh Antal Győző Andornak írt levele: „Újabb illusztris munkatársat sikerült szereznem, a »tánc pápájának«, Rudolf v. Labannak személyében, aki a könyvek sorát írta, és akiről a könyvek sora szól mint a modern színpadi tánc legnagyobb mai reformátoráról.”16 Laban végül – ki tudja, miért – nem lett szerzője a lexikonnak, de címszót természetesen kapott, rendszeréről pedig Dienes Valéria emlékezett meg.
Sok más szakembert viszont sikerült mozgósítania. „A színjáték gyakorlatának »külsőséges« elemeiről egy korabeli neves külföldi szakember írt alapos szócikkeket. Wilhelm Treichlinger (Bécs, 1902–Zürich, 1973), a német nyelvterület elismert dramaturgja, illetve rendezője volt” – írta Székely György. – A színháztörténet nagyobb egységeit „az Angol színjáték (Maria Los berlini kutató tollából), a Francia színjáték (Benedek Marcell és Németh Antal cikke), a görög-római cikk (szerzője Czebe Gyula /1887–1930/, a budapesti egyetem klasszika-filológia tanára) jelentette. A Japán színjáték és táncról az Amerikában élő Albert Maybon írt, Kína színjátszását Edmund Erkes (1892–1958), Lipcsében működő sinológus ismertette. A Német színjáték történetére volt hazai szakértő is. Pukánszkyné Kádár Jolán (1892–1989), aki harmincöt hasábon számolhatott be a hozzánk oly közel álló nyelvterület színháztörténetéről. Igen nagy tér, harminchat hasáb jutott az Olasz színház és tánc történetének is, amelyet a Firenzében és Milánóban tevékenykedő kritikus, Mario Ferrigni (1878–1943) írt meg a lexikon számára. Váratlanul bő helyet kapott az Orosz színjáték és tánc, mintegy húsz hasábot. Szerzője a Karánsebesen 1891-ben született, majd 1963-ban New Mexicóban elhunyt, a húszas években Bécsben működő irodalom- és kultúrtörténész, René Fülöp-Miller volt.”17
A szerzői listát az is befolyásolta, hogy a lexikon másik újdonsága az elméleti cikkek nagy száma mellett esztétikai határterületek feldolgozása. Az ind színjátszástól (Baktay Ervin) a csehszlovák népi táncokig (Otakar Zich) a színház, mozgás, báb, film minden létező elméleti, történeti és technikai fogalma szerepel, műfajok, életrajzok, intézmények, topográfia, gyűjtemények, kiállítások, díszlet és jelmez, jog, sajtó, oktatás – hogy csak néhány témát említsünk. Németh ugyanakkor szűkszavú előszavában a nemzetközi szerzőgárdát elegánsan kiadójának tulajdonítja: „A Lexikon kiadójának, Győző Andor úrnak lelkes áldozatkészségét dicséri az a tény, hogy a címlapot a legelőkelőbb magyar színházi emberek nevein kívül egy sor európai hírű külföldi szaktudós neve ékesíti.”18
Selmeczi Elek monográfiája szerint Németh 1929-ben kezd a lexikon szerkesztéséhez19, de ez elírás lehet, 1930-ban nem jelenhetett volna meg egy 1929-ben szerkeszteni kezdett lexikon, akkor már bőven a korrektúráknál (és a pótlásoknál) tartottak. Már 1926-ból vannak levelezésbeli adatok szerzőkkel való együttműködésről, 1927-től pedig már anyagi ügyekről is szó esik. Németh Antal levelei eleinte a Magyarság levélpapírján futnak, ahol ő munkatárs volt, a 28–29-es levelek pedig tükrözik a németországi tartózkodás tapasztalatait: szerzőket szerez, fotókat csináltat, kifizetésekhez kér engedélyt. Mai fejjel, az akkori technikai és kommunikációs lehetőségek ismeretében elképesztőnek tűnik az egész társaság munkatempója – miközben Németh újságot és doktorit ír, majd rendez, Győző Andor és a többiek másik lexikont is szerkesztenek, mellesleg mindenki cikkeket ír és fordít (a külföldi szerzők cikkeit természetesen a munkatársak fordították, ez annyira magától értetődő dolog lehetett, hogy nincs is külön megjelölve a kötetben), a koncepció finomításától és a folyamatosan felszínre kerülő hiányok pótlásától a sok kilós korrektúrákig minden postán zajlik. „A mai póstaközlekedés mellett az ide-oda küldés sem jelenthet akadályt, hiszen Benedek Marcell az Irodalmi lexikon revízióját megszállt területről látta el a legcsekélyebb fennakadás nélkül”20 – írja Győző Andor Németh Antalnak 1929 novemberében. Németh lendületét, elhivatottságát és fiatalos lelkesedését a szervezés, összetartás, logisztika, marketing összes teendőjét intéző kiadón kívül Juhász Vilmos szerkesztő és a sokszoros cikkírás mellett a részét a szerkesztésből is alaposan kivevő Tiszay Andor is átvette, de egyben sokszor a földre lehozva, a munkálatok hétköznapi feladataihoz igazítva. Ilyenek pedig napról napra, meg-megújuló erővel támadtak. Sokszor már csak a korrektúrafordulóban derültek ki a hiányok, ha valaki nem írt meg valamit, esetleg egy cikk nem sikerült jól, azonnal be kellett ugrani, gyakran a főszerkesztőnek személyesen – aki mondjuk éppen egy rendezésével volt elfoglalva. „Naturalizmus címen nincs cikk a lexikonban, holott pl. a sokkal kevésbé fontos impresszionizmusról van. […] Tánc címmel szintén föltétlenül kellene egy rövid összefoglalás, a tánc fogalmának meghatározásával, társadalmi és művészeti jelentőségének kiemelésével és fajainak csoportosításával és felsorolásával.” Mindkettőre a főszerkesztőt kéri 1929 októberében Győző Andor.21 (Tánc cikket végül Rabinovszky Marius írt, nem is rövidet, naturalizmus nem lett, Impresszionizmus is csak színházi tekintetben.) Vagy mondjuk eltűnt egy-két cikk: „A kézirati anyagban nem találom a Magyar színház, Király sz. és Új sz. cikket az anyagban. Megírta ezeket Schöpflin? És ha megírta, úgy kinél vannak?” – kérdezi Juhász Vilmos ugyancsak 1929 októberében.22 (Az elveszett cikkeket Tiszay Andor írta meg.) Ugyanő, öt nappal később: „Mellékelten küldöm Tiszay Piscator-cikkét, amint látni fogja, kizárólag életrajzi adatokat tartalmaz, s azok közül is az újabbak hiányzanak. Kérem legyen szíves egészítse ki a cikket. – Csodálkozással látom, hogy Pudovkinról nincs cikk a lexikonban. Megírja?”23 (Pudovkin-cikk lett, név nélkül, Piscatort pedig tisztességgel ketten jegyzik: Tiszay–Németh.) Ezeknek a nagyon is konkrét gyakorlati problémáknak a megoldásában, hiányzó cikkek pótlásában Tiszay Andor is aktívan segédkezett a neki kiszignált cikkek megírása mellett, sőt nehezményezte, hogy nem vették még jobban igénybe a segítőkészségét – „többszöri kérésem dacára se adta oda nekem [Juhász] utólagos revízióra az utolsó íveket, mivel ezekre állítólag nem volt idő”24 –, mindazonáltal Győző Andor figyelmezteti Némethet, hogy az előszóban az ő segítségét is köszönje meg: „Illendőnek találnám, hogy kiemeljük Juhász Vilmos érdemeit, melyeket a lexikon létrehozása körül buzgó munkájával kifejtett, továbbá Tiszay Andor értékes segítségét”25 – amit a lelkiismeretes főszerkesztő meg is tett.
Látszik tehát, hogy az előkészítést a lelkesedés mellett némi amatőrizmus, magukat a munkálatokat az alaposság mellett némi kapkodás is jellemezte. Nem igazán tisztázták a magasabb és alacsonyabb rendű fogalmak viszonyát, a magasabb rendűek néha egyáltalán nem szerepelnek, hanem szétaprózódnak az alacsonyabb rendűekben, így például nincs a lexikonban „Színház” vagy „Színművészet” címszó, sőt még az a csúfság is megesett, hogy egy utalócímszó (Színjátszás) vagy egy cikkben szereplő fogalom (Színháztudomány a Dramaturgiában) egy másik utalócímszóhoz irányítja az olvasót. Ebből a felsorolásból ugyanakkor kitűnik a lexikon gazdagsága is. Mindemellett a kisebb résztémákat tárgyaló cikkek sokasága nem jelenti azt, hogy a nagyobb fogalmak hiányoznának a lexikonból: nemcsak hogy nem hiányoznak – „A lexikon elméleti cikkei különösen fontosak, mert éppen ez az a sajátos tudásanyag, amely a szokványos szaklexikonokból hiányzik. Az egészben elfoglalt arányai is mindenesetre figyelemre méltóak: közel húsz százalékot tesznek ki”26 –, hanem kifejezetten nagyszabású tanulmányok formájában jelennek meg, egyikük-másikuk még önálló könyv alakjában is megállná a helyét. Az egyes témák részletező, elmélyült kifejtése, a tárgyilagos objektivitáson időnként felülkerekedő esszéírás megjelenése – ahogy az Irodalmi lexikonban is „Minden nagyobbacska cikk kritika, esztétikai értekezés, tömörített essay”27 – éppenséggel ellentmond a lexikon műfajának, ami azonban a színháztörténeti és -elméleti szakirodalomnak mégiscsak hasznára vált: Németh praeceptori munkásságának monográfusa egyetértőleg hivatkozik Székely György ítéletére, aki „»lexikonnak« álcázott, abszolút korszerű és világszínvonalú enciklopédia”-ként emlegette mestere munkáját.28 Mindezek alapján az is érthető, hogy a munka során a kalkulálthoz képest természetesen egyre csak nőtt a terjedelem, ami az adott pénzből gazdálkodó kiadót erősen kétségbe ejtette, a minél több információt átadni óhajtó szerzőt, az aktív Tiszay Andort viszont „a számtalan érdekes cikk kitörlése (pl. Passiójátékok Magyarországon, Injikin, Színházi ügynökségek, La Argentina, Lipinszkája, Fairbanks, Vízkereszti játékok, a Mozi szó eredete stb.)”, a szerinte oktalan spórolás értetlen méltatlankodásra indította. (A Fairbanks bekerült, a kifogásoltak közül néhány nagyobb kategória alá utalódott, „Lipinszkájá”-ról viszont, akiről a Nyugat olvasói is tudhattak, csak a Magyar színművészeti lexikonban találunk egy rövid szócikket, ugyanott „Passiójátékok Magyarországon” címűt is, mégpedig Tiszay Andor nevével jegyezve...)
Alkotótárs, szerzőtárs
A Színészeti lexikonnak szembeszökő erénye időben és térben széles kitekintése, gyakorlat és elmélet arányos kezelése mellett döbbenetes naprakészsége. Név szerint, szándékokra, tendenciákra, sőt előadásokra, alakításokra lebontva tájékoztat a legmodernebb színházi eseményekről, külföldi és hazai tekintetben egyaránt. Személyi szócikkekben mindenki szerepel, aki a színházban és környékén számított, egészen az érintettek legutóbbi munkásságáig. A huszadik század első három évtizedének magyarországi színháztörténet-írása nem nélkülözheti a Magyarországi kísérleti előadások című 15 hasábos tanulmányt (nem is nélkülözi, úgy látom, leginkább ezt a szócikket használják, hivatkozzák). Tiszay Andor névvel jegyzett cikke három kategóriában – „ad hoc”, „színházi üzemen” kívüli törekvések, Budapest, illetve vidék – tekinti át a magyarországi törekvéseket. Az első fejezet, az akkori alternatívok bemutatása a Thaliától kezdve részletesen felsorol minden egyes színházi megmozdulást, ami a kötet zárásáig ebbe a kategóriába volt sorolható. Tiszaynak óriási saját adatbázisa volt, a cikk nem jelöl forrást, mint a lexikon egyik-másik (főleg elméleti) szócikke, tény viszont, hogy a Magyar Írás 1926/10. száma A színpadművészet irányai a XX. században című blokkjában, amelynek külföldi áttekintését Tiszay Andor jegyzi, közölt egy beszámolót Húsz éven át kísérletek Magyarországon címmel, amit a Korunk 1927. márciusi száma is átvett.29 Ennek a cikknek jónéhány megfogalmazása, sőt egynémely teljes bekezdése szó szerint visszaköszön Tiszay lexikoncikkében. Ez a Magyar Írás-beli magyarországi összefoglaló Innocent Ernő munkája. Már éppen plágiumot kezdtem gyanítani, amikor észrevettem, hogy Innocent, aki nem munkatárs, és nem is szócikk a Színészeti lexikonban, a Magyar színművészeti lexikonban szócikk. Ő nemcsak író, újságíró, fordító, több fővárosi kabarénál segédrendező volt, hanem „részt vett több avantgardeista mozgalomban” is. Magyar Írás-beli összefoglalójában meg is említi, hogy Tiszayval és Rékai Andrással (mindkét lexikonban szócikk) ők irányították 1924 júliusában „az első magyar nyelvű tömegpremier” színpadra állítását „a margitszigeti MAC-pályán”. Ezt Tiszay sem rejti véka alá a Magyarországi kísérleti előadások című lexikoncikkben, név szerint megemlítve Innocentet is. Tiszay egyébként szintén szócikk a Magyar színművészeti lexikonban, sőt, azzal majdnem szó szerint megegyezően a Színészeti lexikonban is. Szoros alkotói kapcsolatukat – és a kevéssé népes szakmát – tekintve tehát valószínűsíthető, hogy Tiszay az eredeti szerző engedélyével vett át részleteket a Színészeti lexikon számára annak Magyar Írás-beli cikkéből. Innocent Ernőnek mindenesetre vannak levelei Németh Antal hagyatékában30, ezek mindegyike a lexikon utáni időből származik, és a „Kedves barátom!”, „Kedves Tónikám” megszólítás nem utal arra, hogy szellemi terméke eltulajdonítása okán megorrolt volna a főszerkesztőre.
Ilyen kapcsolódások nem ritkák a két színházi lexikonban. Sok a közös szerző (mint a fenti levéltöredékből látható, nemcsak Németh Antal volt szerzője a Magyar színművészeti lexikonnak, hanem annak főszerkesztője is a Színészeti lexikonnak), időnként azonos, máskor eltérő területeket feldolgozva. Általában törekedtek arra, hogy az egyes szócikkek ne legyenek azonosak.
Egy kézirat
Mindkét színházi lexikonnak és Benedek Marcell Irodalmi lexikonjának is szerzője volt Szerb Antal. Fiatalként, iskolai munkáját kiegészítő pénzkeresetként jól jött neki a szócikkírás, amit az irodalomtörténészek nyilván segédmunkának tekintenek, Szerb Antalról szóló tanulmányokban nemigen említik. Ő azonban szorgalmas munkatárs volt, 1926. november 30-án közli a Vas utcai kereskedelmi iskola tanáraként:
„Kedves Németh úr,
Örömmel értesítem, hogy a Színházi Lexikon számára készült cikkeim nagyrészét leszállítottam tegnap Győző úrnak. Hátra van még a legújabb színházi viszonyokra vonatkozó közlemény, melyet idővel szintén meg fogok csinálni.
Maradok igaz híve:
Dr. Szerb Antal”
A közreműködésből összejárós-együtt dolgozós barátság lett, már a lexikoni munka során összetegeződtek:
„Kedves Barátom,
Miután telefonon nem tudlak megkapni, levélben értesítelek a következőkről: hogy a hiányzó cikkeket megcsináljam, annak most erkölcsileg semmi akadálya sincs, most időm is, kedvem is van hozzá. Azonban ehhez elkerülhetetlenül szükséges, hogy megszerezd nekem akár Győző, akár a Városi Könyvtár útján a köv. könyvet:
James Agate: The Contemporary Theatre
London, Chapman & Hall, 1926.
7/6 S.
Egyébként feleségemmel most kint lakom a hűvösvölgyi Nemzeti Park pensióban (a Holtzspackal szemben). Nagyon örülnénk, ha egyszer kirándulnátok ide uzsonnázni vagy vacsorázni vagy csak úgy és megismerkedhetnénk a Nagyságos asszonnyal. Ez és minden más ügyben az iskolámban megtalálhatsz.
Vagyok szerető híved
Szerb Antal”31
Különösebb nyomot amúgy, amint egyéb leveleiből kitűnik, nem hagyott benne a lexikoni munka, de a barátság Némethékkel megmaradt. Még a Nemzeti színházi időszak előtt Szerb Govrik Elemér verseit ajánlotta Németh figyelmébe, őt is meghívta az általa alapított Irodalomtudományi Társaságba, rádiós és színházas tervek pedig még később is felmerültek.
Amint „A lexikon tárgyi felosztása” című bevezető megjelöli, Szerb Antal területe az angol színjátszás volt. A jelentős színházépületekről és színészekről szóló cikkek alatt szerepel is a neve, de mivel, mint Juhász Vilmos egyik leveléből kiderül32, általában 15 sornál hosszabb cikkeket jelöltek névvel, nem tudjuk, valójában hány cikket írt. Az alábbi szócikk kézirata a Színészeti lexikon számára készült, Németh Antal hagyatékában található néhány társával együtt.33 A lexikon címszólistájában még szerepel, a kész műben azonban már nem jelent meg.
Mathews, Charles utánzóművész, a XIX. századi angol színpad egyik fő nevezetessége. Egyedül, díszlet és kosztümök nélkül teljes előadásokat tudott tartani; a bírák, politikusok és orvosok réme volt, mert mindannyiuknak tökéletes karikatúráját nyújtotta. Bámulatos átváltozó képességével meg tudta sokszorozni egyéniségét, ugyanabban a színházban jelen volt mint színész és a szünetekben mint excentrikus öregúr a nézőtéren. Ha betévedt a bíróságra, bírók, akik nem ismertek, behívták és ülőhellyel kínálták meg, minden módon udvariaskodtak vele, nehogy leutánozza őket.
Üzlet
A lexikon kissé archaizálónak tűnő címe nem tudatos archaizáló szándék műve, és az utolsó pillanatig kérdéses volt. Az egész munka során Damoklesz kardjaként le-begett a társaság fölött a Schöpflin-lexikon fenyegetése. Ez sürgette a korrektúrákat, és ez befolyásolta a címadást is. 1930. március 29-én írja Németh Antalnak Győző Andor: „Lexikonunknak nem adhatunk jobb címet, »Színészeti Lexikon«. Ennél jobban csak az eredetileg tervezett, sőt már évekkel ezelőtt általunk meghirdetett »Színművészeti Lexikon« cím felelt volna meg, azonban ezt a nemes konkurrenciája önmagának kisajátította. A »Színházi Lexikon« a »Színházi Életre« emlékeztetne, a »Színházművészeti Lexikon« pedig a konkurrens mű címére, azonban részünkre az összetévesztés nem kívánatos.”34
Győző Andor nem volt grál lovag, sem krőzus, ellenben tisztességes, elhivatott üzletember. Noha adott esetben épp ő figyelmeztetett bizonyos hiányokra, mégis kétségbe esett, amikor kiderült, hogy a lexikon terjedelme embertelenül megnőtt. Ez a történet már az Irodalmi lexikon esetében is lejátszódott, Benedek Marcell akkor a kötet megvastagodását a derék lelkes kiadó megnövekedett étvágyának tulajdonította, a színészetiről viszont így ír Némethnek Győző: „A Lexikon terjedelme előreláthatólag minden keretet túlnő, mostani becslésem szerint 60 ívet fog kitenni. Mondhatom Önnek, hogy ez a körülmény talán használ a könyvnek, viszont nekem rettenetes baj, mert olyan túldimensionált vállalkozást jelent, amilyenbe én semmi szín alatt bele nem mentem volna, ha ezt előre sejtem.”35 Mivel a könyvcsinálók akkoriban még az íveket is jelölték az oldalakon, valóban szembesülhetünk vele, hogy a könyv a 69. kiadói ívében fejeződik be.
A Színészeti lexikonnak a maga lábán kellett megállnia, annál is inkább, mivel „a másik Színészeti Lexikon” – Győző „hitvány munkának” nevezi – „nagyon megrontotta a mi lexikonunk üzleti kilátásait, mert minden hitelképes színészembert s azokat, akik közel állanak a színházhoz, már lefogtak ők maguknak”.36 Ráadásul úgy hírlik – a miniszteri és államtitkári ajánlás ezt alátámasztani látszik –, a hivatalos támogatás nem merült ki üdvözlésben és köszöntésben. „Információként közlöm – írja Győző 1930 júniusában Némethnek – , hogy egy hozzám bejáró újságíró azt állítja, miszerint a Kultuszminisztérium 8888.- pengő támogatást adott a másik Színészeti Lexikonnak, s ennek aktáját ő véletlenül ott meglátta egy tisztviselő asztalán.”37 Néhány évvel korábban Győző még sokat költött lexikonmarketingre: „A könyv megjelenése előtt Győző nekilát a reklámozásnak – számol be Benedek Marcell. – Az óvatos üzletember most dobálja a pénzt. Drágán megfizetett cikkeket közöltet napilapokban.”38 A Színészeti esetében nem áll rendelkezésünkre ilyen tudósítás, legfeljebb egy rövid információ Tiszay Andortól: „A legújabb Színészek lapjában megjelent a lexikonról egy kis hír is, de legközelebb hosszabb méltatást írnak róla.” A munkatársak mindenesetre optimisták voltak, buzgón folyt az előfizető-gyűjtés: „a lexikonnak óriási sikere lesz – állítja már idézett levelében Tiszay. – Én ahol lehet propagandát csinálok és terjesztem is. Nálam eddig Ascher Oszkár, Somló Pista, Vécsei Elvira, Szemere Árpád, Rékai Bandi, Vándor Kálmán, Szalai Karola, Soós Endre, Persián Emánuel, Oláh Guszti, Tamássy, Palasovszky és még sokan rendelték meg.”39
Visszhang
1930 júniusában megjelent a Színészeti lexikon. A munkatársak meg voltak elégedve. Kéky Lajos, Németh professzora, majd kollégája, a lexikonban a „Régi magyar színészek életrajzai, szerepkörök Magyarországon, magyar színjátszás története, Budapest színészete, Nemzeti Színház” területek gondozója meleg hangon dicséri a lexikont, benne Németh Antal munkáját.40 Rédey Tivadar pedig, a magyar színészéletrajzok egy részének felelőse már a német kiadást ajánlja: „…lapozgatom a köteteket, pompásan sikerültek, melegen gratulálok. Németül is feltétlenül ki kellene vele rukkolni.”41 Aztán megjött az obligát támadás is. És nem akárhonnan, pont úgy, mint az Irodalmi lexikon esetében, a Nyugattól.42 A kötelező tiszteletkörök persze megvannak. Kárpáti Aurél kiemeli a lexikon újszerűségét, egyetemességét, szellemi kincsestár mivoltát. A cikk nagy része azonban a fogyatkozásokat hangsúlyozza, természetesen, úgymond, a későbbi kiadásokban elvégzendő csiszolás, javítás, kiegészítés érdekében.
Szögezzük le, hogy Kárpáti kifogásainak nagy része jogos, akkor is, ha elfogadható indokok állnak a talált problémák mögött. Természetesnek tartom, már csak a címszavak különböző karakteréből fakadóan is, hogy a lexikon ingadozik szakszerűség és népszerűség között. Ilyen esetben nem egyszerű az átmenetet megtalálni, nem lehet azonos stílust használni pusztán történeti, adatoló és elméleti cikkekben. Kárpáti a merev tudományosság elvéből engedett volna, persze a megbízhatóság kára nélkül, ugyanakkor kárhoztatja egyes cikkek zsurnalisztikus jellegét. Az „alapos felkészültségű szerkesztő” „magvas, kitűnő dolgozatait” a laikus olvasó számára nehezen hozzáférhetők közé sorolja. Mintául Hevesi Sándor mintaszerű, elegáns, kimerítő kis értekezéseit ajánlja.43 Természetesen felrója a szerkesztőknek az indokolatlan csonkításokat, az Irodalmi vagy Zenei lexikonba irányuló átutalásokat. Ezek nagyjából tudatosak, nyilvánvalóan szerkesztői döntés eredményei voltak, még ha olykor hiányérzetet keltettek is. Juhász Vilmos így írt Némethnek 1928-ban: „Itt járt a Zenei lexikon egyik értékes, komoly munkatársa, s többek nevében kifogásolta a Zenei lexikonnak a Színészetivel való közös megjelenését. Erre meg akarván őt győzni a dolog komolyságáról megmutattam neki egy csomó cikket. A cikkek igen tetszettek neki, s összes kifogásait visszavonta.”44 Később pedig, már a konkrét cikkszervezések során épp a hiányokkal kapcsolatban megjegyzi: „megegyeztünk […], hogy az összes operaénekesek a Zenei lexikonba kerülnek, viszont maguk az operaházak t. i. a legfontosabbak, a Színészeti lexikonba kerülnek.”45 Kárpáti ezt nehezményezi, de megoldást nem kínál: „Teljességre számot tartó színészeti enciklopédiából nem hiányozhat a dráma és az opera tárgyalása. […] A dráma története, egész fejlődése olyan szorosan egybeforrott a színpad és színjátszás történelmi evoluciójával s mindkettő annyira tele van kölcsön-hatásokkal, hogy egyik a másik nélkül meg sem érthető igazában. Hogy szabad hát kétfelé tépni azt, ami lényegében elválaszthatatlan? S hogy lehet egyszerűen átutalni a zenei tárgykörbe Jeritzát és Saljapint, akik nemcsak zseniális énekesek, hanem zseniális színészek is? Bizony, fonák dolog ez, akárhogy veszem.” Ebben lehet igaza, de erre a problémára csak a XX–XXI. század technikája hozta meg a válaszlehetőséget. Azon viszont kétségtelenül lehet vitatkozni, helyes-e, hogy „a drámaírók, mint ide nem tartozók, kimaradtak. A színikritikusok azonban – akik pedig tagadhatatlanul távolabb állnak a színháztól a drámaíróknál – bekerültek. Miért? nem tudom, nem értem. Hiszen az Irodalmi Lexikonban ők is megtalálhatók, ha már erről van szó. Itt mégis sort kerítettek rájuk. (Kivéve Schöpflin Aladárt, a lexikon egyik legértékesebb munkatársát, akinek neve csodálatos véletlen következtében kimaradt.) De még különösebb, hogy egyes drámaírók azért szintén kegyelmet kaptak. Azok, akik valamilyen vonatkozásban közvetlen hatást gyakoroltak a színészet alakulására. Így például Aiskhylos, vagy Molière. Gondolom azért, mert ők »maguk is játszottak szerepeket«. Jó. Ám miért nem érdemelt akkor külön címszót Shakespeare, aki ugyancsak színész, rendező és színházdirektor volt?” Jogos kérdések, de csak egy picit kell tovább olvasni, és „Dráma” helyett ott van a Dialóg, Dráma és színház, Klasszikus dráma stb., „Shakespeare” helyett a Shakespeare-színpad. Viszont Kárpáti jogosan kifogásolja a gyakori adathiányt az életrajzokban (melyek máskor a legeslegutolsó alakításig is elmennek), és kétségtelenül durva feldobott labda volt, hogy pont az ő nevét írták hibásan mint lexikoncímszót.
Ha Kárpáti cikke a kötet jelentőségének hangsúlyozásával fejeződik is be, hangneme olyan fensőbbségesen kioktató, hogy nem véletlenül sértette az összes résztvevő nevében a sokéves, megfeszített munkát végző kiadó érzékenységét. Győző Andor választ fogalmazott a Nyugatnak, aminek támogatását Némethtől várja. „Arra a vádra gondolok – írja 1930 októberében Némethnek –, mely szerint a lexikon anyagát indokolatlan módon megcsonkítottuk, mert a drámát és az operát nem tárgyaljuk benne, és nem adjuk a drámaírók és operaénekesek életrajzait. Juhász úrral együtt a mellékelt kis cikkben megállapítjuk, hogy a mi eredeti felfogásunk a helyes, és ezt meg is indokoljuk. Természetes, hogy csak a szerkesztő van hivatva a támadással szembeállítani a maga felfogását, mint ahogy hasonló esetekben az eddigi lexikonok szerkesztői is így jártak el. Biztosra veszem, hogy Ön azonosítja magát a mi felfogásunkkal, és ezért felkérem, hogy a mi vázlatunk alapján egy lehetőleg rövid, azonban az általunk felemlített legfontosabb támadásra vonatkozó cikket szíveskedjék megírni és a Nyugat szerkesztőségéhez címzendő levéllel együtt a jövő hét közepéig hozzám beküldeni, én majd átadom Gellértnek, esetleg magának Móricznak. A cikknek a Nyugat legközelebbi számában kellene megjelenni, mert bizonyos, hogy Kárpáthy [sic! – LJ.] igaztalan támadása a műnek erkölcsileg és anyagilag nagyon árt.”46 Az Irodalmi lexikon egészét Schöpflin Aladár megvédte Komlós Aladárnak a kötet egy vonatkozását kipécéző támadásával szemben. Október 23-i levelében Győző Andor nyugtázza Németh válaszát és valamely cikkét, ám a Színészeti lexikon kritikájára a Nyugatban nem jelent meg válasz, sem a megbíráltak, sem a szerkesztők, sem más tollából. Ennek okát nem ismerjük, de az tudható, hogy Kárpáti támadása az első látásra nyilvánvalónál sötétebb volt, és kettejük konfliktusa Németh Antallal egész életük folyamán működött. Közös munkát, előadástartást, a nevezetes 1935-ös rádióvitát érintő vagy gratulációt megfogalmazó leveleik diplomatikusan udvariasak, tegezőek, nincs bennük nyoma sértettségnek, akár Németh Nemzeti Színház előtti működésének, akár Nemzeti színházas korszakának idejéből származnak, Kárpáti még arról is beszámol Némethnek (mennyire hűen, nem tudjuk), hogy hogyan nyilatkozott róla az igazolóbizottság előtt.47 De tudjuk, hogy egész Nemzeti színházi működése során folyamatosan támadta Németh Antalt, a Színészeti lexikonhoz való viszonyát pedig alapvetően meghatározta – szerintem emberileg ez a kudarc volt a rossz viszony kiindulópontja –, hogy Németh meghívta őt a munkatársak közé, amit ő el is fogadott, majd visszalépett. Németh invitáló levelének másolata megtalálható a hagyatékban: „Kedves Barátom! Talán tudsz arról, hogy egy színészeti lexikon készül a Győző-féle lexikon-sorozatban. Nagyon örülnék, ha valami módon bele tudnál kapcsolódni a munkatársak közé, és ezért kérlek, adj alkalmat személyes megbeszélésre. Esténkint 5-8 óra között benn vagyok a redakcióban, csak egy telefonhívásba kerül, hogy megbeszéljünk egy találkozást.”48 A folytatást Németh visszaemlékezéséből ismerhetjük meg: „Száznál több címszó megírásában állapodtunk meg. Már az első betűkhöz tartozó címszavakat nyomdába kellett adatnom, Kárpátitól még egy sort sem kaptam. Utolsó pillanatban másokat kellett mozgósítanom, hogy fenn ne akadjon a munka, amikor az újabb terminussal is hasonlóképpen jártam. Kezdett kellemetlen lenni az ügy, ekkor Kárpáti kérésére felkerestem Örömvölgy utcai lakásán, és ott őszintén bevallotta, hogy a vállalt címszavakat megírni nem tudja. A magyar szakirodalomban nem talál forrásanyagot, németül pedig még egy teát sem tudna kérni, nemhogy szakcikket olvasni, mert még Bécsig sem jutott el soha, sajnálattal visszalép tehát. Ekkor arra próbáltam rávenni, hogy legalább a magyar színikritika történetéről szóló összefoglaló cikket írja meg, azzal érvelvén, hogy az ő neve nem maradhat ki a Lexikon munkatársi gárdájának névsorából. Ezt elvállalta, de végül ennek a cikknek megírását is lemondta, és én kénytelen voltam e címszót Pünkösti Andorral íratni meg.”49 Németh arról is ír itt, hogy ama nevezetes rádióbeszélgetést öt alkalomra tervezték, de az első kettő után Kárpáti innen is visszalépett, majd azt is rossz néven vette, hogy szándéka ellenére nyelvtudás híján nem lehetett Németh Nemzeti Színházában dramaturg. 1945 után Kárpáti állítólag bocsánatot kért Némethtől, a Magvető Kiadó 1958-as Bajor Gizi-emlékkötetében azonban ismét megtámadta, majd miután a kiadó megmutatta állításait Némethnek, az inkriminált bekezdéseket kihúzta.50
Németh Antalt egész – alkotói és teoretikusi – működése során végigkísérték az ilyen jellegű, nyilvános vagy rejtett, alapvetően személyeskedő indítékú, gyakran féltékenységből származó támadások. Lexikonszerkesztői munkássága pedig a róla szóló tanulmányokban általában maximum 2-3 sort, puszta regisztrálást kap. A Színészeti lexikon azonban máig hozzáférhető, ha valaki kíváncsi rá. Német kiadás nem készült belőle, de Selmeczi Elek közli: „a Színészeti lexikon a legtöbb európai főváros központi könyvtárában is megtalálható. Legutóbb Bécsben, az Österreichische Nationalbibliothek katalógustermében fedeztem fel a Színészeti lexikon katalóguscéduláját.”51 Hogy mennyire működik aktívan a szakmai köztudatban, az nem egyértelmű. Összefoglaló munkák, tananyagok irodalomjegyzékében tisztességgel szerepel, néhány cikkét használja a szakirodalom, de érdemei szerint valószínűleg nincs kihasználva. Valójában azonban valamiféle tetszhalotti állapotban van.52 Még Székely György is meglepődéssel tapasztalta: „Furcsa módon nem nagyon foglalkoznak azzal – emlékezett vissza születésnapi interjújában –, hogy 1930-ban a Színészeti lexikonban megjelent A magyar színészet története, és nem is írnak róla. A beszélgetésre készülve utánanéztem, és mit fedeztem föl? A tanulmány két nagy részre oszlott. Az első: A magyar színjátszás története a középkortól az öntudatos színházi törekvések kezdetéig, a második rész: A magyar színjátszás története az öntudatos színházi törekvések kezdetétől napjainkig. Az első részt, valamint a második rész első két fejezetét – Kelemen Lászlótól a Nemzeti Színház megnyitásáig és A magyar színjátszás története 1837-től 1878-ig – Németh Antal írta. Én sem figyeltem fel erre, úgy látszik, erre a témára nem jelentkezett senki. S mint szerkesztő nekiállt, és megírta nagyon részletesen. Jó, alapos munka.”53 A Rendezés és története című cikket máshol így értékeli „ebben a témakörben hazánkban itt volt először olvasható az első átfogó történeti-elméleti összefoglalás.”54 Mindezekből, valamint Pünkösti monumentális Kritika vagy Pukánszkyné nemkülönben nagyszabású Színészettörténet mint tudomány szócikkéből és még sok társukból már körvonalazódik egy többsíkú színháztudományi diszciplína megelőlegezése.
Könyvtári gyűjteményekben általában szerepel a Színészeti lexikon, könyves vagy akár sima internetes vásárlási portálokon rendszeresen kapható megfizethető áron. Mégis mindenki akkor járna a legjobban, ha a könyv és a benne szunnyadó tudásanyag feltámadna tetszhalotti mivoltából; ha ugyanúgy, mint megkülönböztetett kortársa – sőt, lehetőleg annál jobban, kereshetőbben – elektroni–zált formában a mezei olvasó számára is hozzáférhető volna.
LENKEI JÚLIA
JEGYEZETEK
1 Magyar színművészeti lexikon. A magyar színjátszás és drámairodalom enciklopédiája. I–IV. Szerkesztette Erődi Jenő összegyűjtött anyagának felhasználásával a szerkesztő bizottság közreműködésével Schöpflin Aladár. Kiadja az Országos Színészegyesület Nyugdíjintézete, 1929-1931. A továbbiakban MSZL, idézetek lásd: http://mek.oszk.hu/08700/08756/html/
2 Ahogy a Magyar színháztörténet 1920–1949 (Magyar Könyvklub, Budapest, 2005)
sem említi az elméleti fejezetben (vö. http://tbeck.beckground.hu/szinhaz/htm/04.htm).
3 Színészeti lexikon. Színjátszás, színpadművészet, rendezés, film, tánc, varieté, színészies népszokások I–II. Szerkesztette Németh Antal. Győző Andor kiadása. Budapest, 1930, 5. A továbbiakban: SZL.
4 MSZL előszó.
5 SZL. 5.
6 Vö. Művészeti lexikon I–II. Győző Andor kiadása, 1935. 5.
7 Irodalmi lexikon. Szerkesztette Benedek Marcell. Győző Andor kiadása, Budapest, 1927. Előszó.
8 Benedek Marcell: Naplómat olvasom. Magvető, Budapest, 1965. 423.
9 Uo., 424.
10 Ujfalussy József: Enciklopédia 1930-ból. Muzsika, 2000. február. http://www.muzsikalendarium.hu/muzsika/index.php?area=article&id_article=404)
11 Uo.
12 Amit saját lexikonában eltagadott. Vö. Balogh Géza: Németh Antal és a rendezői színház. Szcenárium, 2013. dec.
13 Gajdó Tamás: „A hetven éves kutatómunka önmagában is egyedülálló a színháztudományban.” Székely György portréja 4. rész. Parallel 24. sz. 16. A továbbiakban: Székely-interjú.
14 Koltai Tamás: Az ismeretlen Németh Antal. In: Németh Antal: Új színházat! Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 1988, 9.
15 Méltatlan támadás Németh Antal ellen. Dr. Székely György a Németh Antalt ért hamis plágiumvádról. Színház, 2012. május.
16 Németh Antal levele Győző Andorhoz, 1927. jún. 25. OSZK Kézirattár, 63/3735.
17 Székely György: Németh Antal enciklopédiája. In uő: Mozaikok. Hét évtized színháztörténeti írásaiból. Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 2009, 234–235.
18 SZL, 6.
19 Selmeczi Elek: Németh Antal – a magyar színház enciklopédistája. Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 1991, 30.
20 Győző Andor levele Németh Antalhoz, 1929. nov. 20. OSZK Kézirattár. 63/1277.
21 Uo.
22 Juhász Vilmos levele Németh Antalhoz, 1929. okt. 2. OSZK Kézirattár, 63/1558.
23 Juhász Vilmos levele Németh Antalhoz, 1929. okt. 7. Uo.
24 Tiszay Andor levele Németh Antalhoz, 1930. aug. 24., OSZK Kézirattár, 63/3087.
25 Győző Andor levele 1930. ápr. 10. OSZK Kézirattár, i. h.
26 Székely György: Mozaikok, 233.
27 Irodalmi lexikon, előszó.
28 Selmeczi: Németh Antal, i. h.
29 http://korunk.org/?q=node/4282
30 OSZK Kézirattár, 63/1484.
31 Szerb Antal levelei Németh Antalhoz: OSZK Kézirattár, 63/2945
32 Juhász Vilmos levele Németh Antalhoz, 1930. jan. 14. OSZK Kézirattár, i. h.
33 OSZK Kézirattár, 63/5739.
34 Győző Andor levele Németh Antalhoz, 1930. márc. 29. OSZK Kézirattár, i.h.
35 Uo.
36 Uo.
37 Győző Andor levele Németh Antalhoz, 1930. jún. 2.
38 Benedek Marcell: Naplómat olvasom, 422.
39 Tiszay Andor levele, OSZK Kézirattár, i. h.
40 Kéky Lajos levelei Németh Antalhoz, OSZK Kézirattár, 63/1624.
41 Rédey Tivadar levele Németh Antalhoz, 1930. okt. 15. OSZK Kézirattár, 63/2563.
42 Kárpáti Aurél: Színészeti lexikon. Nyugat, 1930/20.
43 Melyek könnyedebb stílusa talán nem volt véletlen: „Érdekes, hogy a Nemzeti Színház akkori nagyműveltségű igazgatója nem valamiféle magas elvi kérdéscsoporthoz szólt hozzá, hanem a »Félreszólás a színpadon«, a »(színészi) Hang«, a »Hangsúlyozó mozdulatok«, a »Kiegészítő akció«, a »Monológ« és »Páthosz«, illetve a »Szövegpótló akció« kimondottan színésztechnikai problémáit világította meg.” Székely György: Mozaikok, 234.
44 Juhász Vilmos levele Németh Antalhoz, 1928. OSZK Kézirattár, i. h.
45 Juhász-levele Németh Antalhoz, 1929. okt. 10. Uo.
46 Győző Andor levele Németh Antalhoz, 1930. okt. 17. OSZK Kézirattár, i. h.
47 Kárpáti Aurél levele Németh Antalnak, 1946. nov. 4. OSZK Kézirattár, 63/1602.
48 Németh Antal levele Kárpáti Aurélnak, 1927. szept. 4. OSZK Kézirattár, 63/336.
49 Németh Antal: Emlékeim. OSZK Kézirattár, 63/110.
50 Uo. Németh Antal szerkesztői és kritikusi működését, ezen belül Kárpáti Auréllal való vsizonyát részletesen tárgyalja N. Mandl Erika: Színház a magyar sajtóban a két világháború között. Irodalomtörténeti Füzetek 171. Argumentum Kiadó, Budapest, 2012.
51 Selmeczi: Németh Antal, i. m. 32.
52 Jóval e dolgozat elkészülte után került a kezembe színháztörténeti intézeti kollégák jóvoltából Galántai Csaba mintaszerű kötete: A Vitéz László Színháztól a Nemzeti Bábszínjátékig. Magyar báművészeti antológia. OSZMI, Budapest, 2012. Ebben összeállítója egy blokkban közli a Színészeti lexikon összes bábtémájú cikkét. Ezzel 80 év után nemcsak igazolja e munka minőségét és érvényét, hanem az utókor számára megkönnyíti e tematikus csoport használatát – már ha az érdeklődő hozzájut, mivel a kötet sajnos gyakorlatilag hozzáférhetetlen.
53 Székely-interjú, i. h. 14.
54 Székely György: Mozaikok, 236.