Mondhatnám, hogy a kolozsvári színház két különböző arcát mutatta meg pesti vendégjátékán (melynek szokás szerint a Vígszínház és a Pesti Színház adott otthont), hiszen Tompa Gábor Dürrenmatt-rendezése és Urbán András Vvegyenszkij-interpretációja mind az alkalmazott rendezői eszközöket, mind a szöveghez való viszonyt, mind a kialakított formát illetően élesen eltér egymástól. Hogy mégsem mondom, annak egyik oka az, hogy a kolozsvári színház nem két-, hanem sokarcú teátrum. Repertoárjának műfaji változatosságát jellemzi, hogy éppoly természetesen fér bele a musical, mint a mozgásszínház, ám ennél is fontosabb, hogy az erős társulatot válogatott nemzetközi rendezőgárdára instruálja. Így a kolozsvári közönség folyamatosan ismerkedhet eltérő alkotómódszerekkel, stílusokkal, színházi nyelvekkel. Másrészt a két előadást a lényeges eltérések ellenére is összeköti, hogy – ha más nézőpontból és másképpen fogalmazva is, de – aktuális és fontos társadalmi problémákról szólnak.
Az öreg hölgy látogatása talán Dürrenmatt legsikerültebb drámája, amely ugyanakkor meglehetősen pontosan mutatja szerzője írásművészetének korlátait is. Mindaz, amit a pénz hatalmáról, illetve az emberi természetről (a képmutatásról, az önáltatásról, a csordaszellemről) elmond, bármilyen közhelyesen hangozzék is, örökérvényűnek tűnik. Ám míg a mondandó húsbavágóan aktuális, a dramaturgia zavarba ejtően avítt. A cselekmény kiszámíthatóan, az erős didaxissal sulykolt mondandó mentén halad előre, amin keveset változtatnak a helyenként szeszélyes ötletek. A fontos epizodisták monológjai bántóan közhelyesek, a címszereplő és Ill kapcsolatába néhány jelenetben furcsa szentimentalizmus vegyül. Tompa Gábor és a dramaturg, Visky András nálamnál vélhetően jobb véleménnyel vannak a szövegről, hiszen radikális átalakítást nem, csupán kisebb változtatásokat hajtottak végre rajta. Ezek egy része a tömörítés irányába hat (Visky főleg a belső vívódást kifejezni hivatott, moralizáló locsogásokat nyeste meg – nyeshetett volna még többet is), más beavatkozások a rendezői ötletek beágyazásódását segítik elő, néhány ponton pedig betoldások aktualizálják a szöveget. Ez utóbbiakat nem érzem szerencsésnek; a direkt aktualizálás gyengíti az előadás jelentésének érvényességét. Ha például az elszegényedett város lakói már Claire Zachanassian megérkezése előtt kurrens szélsőjobbos nézeteket vallanak – nyomorukért a zsidókat és a liberálisokat okolva –, akkor picit sem lehet váratlan mindaz, ami a későbbiekben történik.
Tompa Gábor rendezői ötletei a történet abszurditását hangsúlyozzák. Tompa nemcsak emlékezetesen szép képeket komponál, de kiválóan alakít jelentéses szituációkká vizuális közhelyeket. A semmibe futó vonatsín itt tényleg a kisiklott világ szimbólumává tud válni, a sínre befutó játékvonat pedig nem pusztán humorforrásként funkcionál, hanem képzettársításra is lehetőséget teremt. És felettébb hatásos a szintén ismerős eszközökkel élő utolsó jelenet is, melyben a maszkot viselő, emberi mivoltukból kifordult „tisztes polgárok” lemészárolják Illt. A gyilkosság egyébként teljes sötétben zajlik, a tetteseket a nézők sem láthatják. Míg a gülleni polgárok cselekedeteit az előadás csak finoman, éppen hogy emeli el a reálszituációktól, addig az öreg hölgy kompániájának valószerűtlenségét sok ötlet, geg hangsúlyozza. És erre a groteszk valószerűtlenségre épülnek a színészi alakítások is. Főként Stief Magdáé, aki egy királynői tartású gépembert játszik Claire Zachanassianként. Egyetlen emberi vonása nincs, mozgása, beszéde is gépies – talán éppen ez segíti ahhoz, hogy tökéletesen uralja az elembertelenedett világot. Stief Magda rendkívül erős színpadi jelenléttel, ugyanakkor tökéletesre csiszolt színészi technikával, ifjú színészeknek is becsületére váló mozgáskultúrával valósítja meg a koncepciót.
Ezzel szemben a güllenieket alakítók hús-vér embereket játszanak – még akkor is, ha valamelyest elemelik a figurákat a reálszituációktól. A legélesebben a polgármestert játszó Bogdán Zsolt teszi ezt, aki nem a korrupt politikus paródiáját adja, hanem a teljesen kiüresedett ember groteszk torzképét festi meg. A városi notabilitásokat játszóknak jóval hálátlanabb feladat jut, hiszen ők hivatottak reprezentálni az emberségtől való elszakadás stációit, következésképpen általában őket sújtják a dürrenmatti szövegből megmaradt közhelyes moralizálások. Szűcs Ervin (Pap), Váta Loránd (Orvos), Viola Gábor (Tanár) méltánylandó igyekezettel és mérsékelt sikerrel küzdenek e szövegrészekkel. A többi epizodista legfontosabb feladata pedig az, hogy a „nyájat” színre hozza – amit a társulat a szokott fegyelemmel és precizitással teljesít is. Ill ebben az előadásban a szokottnál is inkább áldozat. Nem csupán Claire robotszerű alakja miatt, hanem azért is, mert Orbán Attila játékában inkább a figura tisztánlátása és bölcsessége, mintsem takargatott bűnei kapnak hangsúlyt. Ami az optimálisnál egyszerűbbé teszi ugyan a konfliktushelyzetet, de Orbánnak így módja van pontosan megragadni azt a folyamatot, ahogyan Ill megérti, mi lett Claire-ből. Innen pedig már tudja azt is, mi vár rá.
Az előadás szinte minden momentumában érzékelhető a rendezői-színészi formátum, az átgondoltan felépített produkció mégsem hat igazán erőteljesen. A dürrenmatti didaxis közel sem világít meg olyan mélyen és komplexen társadalmi összefüggéseket, mint a brechti didaxis, viszont a történetet túlontúl kiszámíthatóvá és egysíkúvá teszi. A szerző ötletei, viccei felett pedig eljárt az idő. Az öreg hölgy látogatásának igazi erőssége a felszíni folyamatok meggyőző erejű kibontása – amit az előadás hatásosan közvetít is. Ahhoz, hogy ennél mélyebb, változatosabb, érdekesebb bemutató jöjjön létre, a szöveg radikálisabb átalakítására vagy rendezői eszközökkel történő felülírása lenne szükség. Tompa Gábor már említett kitűnő játékötletei, hatásos képei azonban inkább a dramaturgiai kompatibilitást célozzák, így az alapmű korlátain nem lehet túllépni.
Vvegyenszkij drámája több évtizeddel korábban keletkezett ugyan, mégis frissebbnek hat. Még akkor is, ha sok elemét jól ismerhetik az abszurd drámák kedvelői, és a szerző nem egy ötlete köszön vissza későbbi alkotásokból. Az Ivanovék karácsonya többnyire mégis kifejezetten szellemes szöveg; az alkalmazott klisékkel egyéni hangon játszik el a szerző. A mű – annak ellenére, hogy írója nem a svájci kapitalizmus, hanem a sztálinista diktatúra mindennapjaiban kényszerült élni (és igen fiatalon halni is) – majdhogynem ugyanarról a világról szól, mint Az öreg hölgy látogatása. Képmutató, kiürült formákra építő, a másik ember iránt semmilyen empátiát nem mutató, zavaros eszméket prédikáló emberek alkotta kaotikus, értékvesztett társadalom jelenik meg előttünk. A banális családi tragédiát elmondó történést azonban az író többszörösen megcsavarja és szürreális síkra emeli. A szereplők többsége kisfiúként vagy kislányként jelenik meg (akárhány éves legyen is), a kislány levágott feje vidáman él tovább testétől függetlenül, az állatok ráérősen beszél(get)nek. A cselekmény nem egyszer szándékosan kisiklik, a drámai tetőponton minden korábbi és későbbi eseménytől független betét (Birkássyék története) ékelődik a cselekménybe, megoldás vagy feloldás helyett a finálé morbid öngyilkosság-sorozatba torkollik. Vagyis a szerző nemcsak a dadaista-szürrealista sablonokkal játszik el, hanem a befogadói elvárásokkal is. A szöveg mélysége persze erősen váltakozó: hol Bulgakov, hol Jarry, hol meg a filléres vicclapok jutnak eszünkbe, de épp ez a szeszélyesség, ez a kiszámíthatatlanság adhatja – megfelelő rendezői-színészi kreativitás esetén – az előadás erejét.
A néhány évvel ezelőtti magyarországi bemutató rendezője, Gothár Péter felnagyította a szerző abszurd ötleteit. A szerzői utasításokat beleszőtte az előadásba, miközben – látványos perspektívaváltásokkal és vizuális gegekkel élve – lenyűgöző látványvilágot teremtett. A kolozsvári előadás rendezője, Urbán András némiképp más úton indul el. Ő is hatásosan megteremti a szürreális világot, de ebben a valóságfelettiségben alig van meseszerű; inkább a valóság torz lenyomatát látjuk. A vizuális trükköket Urbán annyiban alkalmazza, amennyiben feltétlenül szükségesnek tűnik – de a formát elsősorban nem ezek teremtik meg. Carmencita Brojboiu tere gyakorlatilag egyetlen fehér fal, két ajtóval és egy kihúzható fiókkal. A „gyerekszereplők” alapöltözete pelenkára emlékeztet, erre húzzák fel a sötét árnyalatú ruhákat. A látvány rideg egyszerűsége, a színek mesterséges kontrasztja ellenpontozza, egyszersmind földközelivé teszi a szürreális cselekménysort. A valóságtól leginkább elemelkedni látszó rendezői ötletek többsége paradox módon épp a történet durvaságát, agresszivitását (ezáltal a valószerűségét) erősíti. A gyilkos dajka szerepét például megtermett férfiszínész játssza. Ám szerep és szereplő diszkrepanciája nem humoros; Viola Gábor nem nőt játszik, hanem agresszív férfit, nyilvánvalóvá téve ezzel a szereplő nagyon is evilági brutalitását. És természetesen ő alakítja a Dajka párját, Fjodort is, aki a lakásba tévedve a gyermekek anyjával keveredik alkalmi szexuális viszonyba. Urbánnál azonban nem az anyával, hanem a lefejezett kislány testével létesít aktust. Ami meghökkentően perverz ugyan, de nem sokkal inkább az, mint a „normális szereplők” nemi élete: az apa és az anya egymástól távol, a színpad két szélső pontján állva, hiányos öltözetben, önmagukat kielégítve tudják le az aktust. S noha a rendezői ötletek többsége hasonlóképpen a világ kiüresedettségét, kegyetlenségét, az emberek elidegenedettségét hangsúlyozza, az előadástól a humor sem áll távol. Egészen szellemes etűdöket láthatunk; lehengerlően mulatságos (és technikailag is bravúrosan megoldott) például, ahogy a meggyilkolt kislány feje és teste egymástól külön próbál létezni.
Szellemesek a játék önnön fikció voltára utaló jegyei is, melyek a közjátékokban is megfigyelhetőek. Az Urbán Andráshoz tradicionálisan köthető színházi nyelv alighanem ezekben érvényesül leginkább – anélkül azonban, hogy kitüremkedne az előadás szövetéből. A közjátékok rendezői-dramaturgi lelemények, szereplőik az alapszerepükből kilépve vendégszövegeket adnak elő (nem törődve azzal, hogy társaik egy-két alkalommal arra figyelmeztetik őket, nincsenek is benne a jelenetben). A rendező és a dramaturg, Gyarmati Kata által a színészek szájába adott vendégszövegek zömmel az utóbbit két évszázad zátonyra futott, illetve eltorzított formában sikerre vitt társadalmi-történelmi ábrándjaihoz kapcsolódnak. Nemcsak tartalmukat tekintve, hanem azzal is, hogy a szereplők még a nemes eszméket is lehengerlő agresszivitással vezetik elő. Így a szürreális köznapi események mögé megérkezik a történelem, melynek eseményei viszont nem kevésbé tűnnek abszurdnak, mint a Vvegyenszkij-darab cselekménye. S ahogy a képzeletet a valóság, úgy a játékot a brutalitás hatja át. Legjobb pillanataiban így tud az előadás vérfagyasztóan röhejes lenni.
Ebben fontos része van a társulatnak is: klasszikus csapatmunkát látunk, ahol azonban mindenkinek megvan a lehetősége, hogy a torzképek palettáját egyéni színekkel gazdagítsa. Igaz, ez utóbbira leginkább a méretesebb szerepekben nyílik mód. A már említett Viola Gábor egyszerre nyers és groteszk figurái mellett emlékezetes marad Váta Loránd (Puzirjov apa) kiürült tekintete, Albert Csilla több figurájának az ürességet leplező (hiper)aktivitása, Kicsid Gizella Szonya-feje, amint teljes természetességgel éli törzs nélküli életét és Dimény Áron Petyája, aki a legabszurdabb szörnyűségekről is hallatlan tárgyilagossággal képes beszámolni. De a többiek – Imre Éva, Laczó Júlia, Marosán Csaba, Farkas Loránd, Vass Zsuzsanna – is erős pillanatokat teremtenek, amikor kilépnek a háttérből.
Az Ivanovék karácsonyában nem láthatunk Ivanov nevű szereplőket. Alighanem arról van szó, hogy a szereplők valamennyien Ivanovok. Urbán András rendezése nem hagy kétséget afelől, hogy mi, nézők sem számítunk kivételnek.
URBÁN BALÁZS
