Immár zenetörténeti hagyománya van annak az irodalomnak, amely a szöveg vagy a zene elsődlegességét vitatja, illetve tárgyalja, különböző korok különböző jelentős alkotóinak munkássága és nyilatkozatai alapján. Érdekes módon a látványösszetevő rangjával sokkal mostohábban bánik nemcsak az elemző, a kritikai irodalom, hanem voltaképp maguk az alkotók is. Azaz, így volt sokáig. Majd felfedezte ezt a „senki földjét” a rendezői önmegvalósító szándék, s szinte vele egyidejűleg a nézői érzékenység, amely a neki nem tetsző (tőle távoli, számára érthetetlen stb.) látványvilágot egyfajta kegyelet teljes tisztelet avagy a hagyomány nevében elutasította. S így van ez mindmáig, tisztelet a kivételnek. Nos, nem a magát átverni engedő befogadói naivitásnak.
A zenemagyarázat történelmi dilemmáit tárgyaló esztétikai tanulmányaim során e problémák (egyik) gyökerét (akár a lukácsi terminológia említése nélkül) a zene meghatározatlan tárgyiasságában véltük felfedezni. Ilyen nézőpontból mi sem lenne egyszerűbb, mint a színpadon megjelenített zenéhez való közelítés. De a kérdés korántsem ilyen egyszerű – kivéve, ha saját világgal rendelkező koncepcióval találkozunk. Mint például a Mannheimi Nemzeti Színház Tetralógia-produkciója esetében, amely az ARTHAUS MUSIK DVD-sorozata jóvoltából immár közkinccsé lett.
Jellegzetes operabarát gesztus a látványvilág elutasítása azaz, a látványvilág interiorizálása. És ez korántsem a Balázs Béla-i költői kérdés abszolutizálása (hol a színpad…), hanem megannyi elutasított megjelenítésre való reflektálás. De vajon mérhető-e az elutasítások jogossága? Könyvtárnyi megbukott kritikáról tudunk, amikor is szakemberek tévedtek (vagy legalábbis nem őket igazolta az általuk megbírált művek utóélete) – talán e tény is növeli a legfőbb kritikus, a fogyasztó, vagyis a közönség önbizalmát az ítélkezéshez. Annál is inkább, mivel felelősség nélkül teheti – akár hozzáértés, akár csak a tájékozódást könnyítő ismeretek teljes nélkülözésével. Ami önmagában még nem lenne baj – csak épp ragályos lehet, könnyebb utas megoldás, mint a megérteni próbálás, vagy az olykor kudarcra ítélt együttgondolkodási kísérletek némelyike.
Wagner monumentális műve, A Nibelung gyűrűje komoly szellemi erőpróba – ugyanakkor képes akár csupán magával ragadó zenéjével „elvarázsolni”. Aki értőn akarja hallgatni, beljebb hatol: megismeri a cselekményt, felismer több-kevesebb vezérmotívumot, és boldog belenyugvással veszi tudomásul a mű kiismerhetetlen gazdagságát, amihez további adalékokkal járulnak hozzá jelentős művészegyéniségek és előadói kollektívák. Ám ha valaki arra a meggyőződésre jutott, hogy képes áttekinteni a műalkotást teljes komplexitásában, kénytelen kizárni (illetve megkérdőjelezni) minden olyan interpretációkísérletet, amely meghaladja elképzelései határát. Márpedig az előadástól elvárható, hogy – tisztelve a műalkotás zártságát – az értelmezéssel tovább gazdagítsa a közönséget.
Felmerülhet a kérdés: szükséges-e kommentár a látványvilághoz (azaz, a rendezői szándék szavakba fogalmazott ismertetése), vagy a zenemű – esetünkben a Tetralógia – több-kevesebb ismerete elég alapot ad a rendezői teljesítmény értékeléséhez. Egyedül üdvözítő válasz nincs, de talán érdemes a nehezebb utat választani, amikor a szándékok ismerete nem befolyásolja az ízlést, a tetszést.
Lautréamont gróf elhíresült mondása („szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon”) hamar eszébe jut annak, aki a mannheimi produkcióval ismerkedik. Csakhamar kiderül, hogy itt minden egy egységes-végiggondolt koncepció része – néha kétségkívül „szürrealisztikus” keretek között. Aki az előadásból képfelvételeket lát, könnyen elborzadhat. Meghökkentő már a DVD-album borítójának képe is: egy clown, tölcsérrel a fején, bőrszíne vitatható, öltözetének alaptónusa fehér – bármennyire hihetetlennek tűnik is, ő Siegfried, a félelmet nem ismerő, akinek kezébe került a világ „jövője”. De ne ítéljünk elhamarkodottan – s ne riasszanak a kísérőfüzet fotói sem!
Achim Freyer imponálóan komplex feladatot vállalt: a rendezésen túl nevéhez fűződik a díszlet- és jelmezterv, valamint a világítás (a produkció ismeretében: meghatározó jelentőségű) koncepciója. Bertold Brecht mesteriskolájának egykori neveltje felkészültségét és korábbi munkásságát tekintve ideális színpadi megjelenítője a wagneri összművészetnek. A 2009/10-es évadban már nagy sikerrel vitte színre a Ringet Los Angelesben, s a mannheimi új interpretáció e korábbi tapasztalatok figyelembevételével alakulhatott ki.
Freyer nem illusztrál, nem betű szerint követi Wagner elképzeléseit és utasításait – viszont méltó társa az életre álmodásban, amennyiben a korszerű lehetőségeket is a wagneri mondandó kifejezésre juttatásának szolgálatába állítja. Világszínházat csinál, amelyben a résztvevők a kozmosz bolygóihoz hasonlatosan saját jellegzetességekkel rendelkeznek, ugyanakkor befolyásolják egymás mozgását/mozgásterét. Az időtlen megjelenítése, amennyiben egyidejűleg van jelen a múlt és tervek-vágyak formájában a jövő is. Olvasatának nagyszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint a Wotan‒Alberich kettősség, a Fehér- és Fekete-Alberich nagyságrendi érzékeltetése. Ugyanaz a félelem, amely mindkettejükben munkál, különbözőképp keres menedéket. Nincs tárgyszerűen megjelenő gyűrű (a Rajna elrablott kincse csakhamar fénylő kézfejet formáz, amely a hatalmat jelképezi (többszöri felbukkanása során Bunuel-film jelenete juthat róla eszünkbe), tárgyszerűen a dárda is leginkább Hagen kezének tartozéka. Wotané többnyire stilizált, kozmikus jelentőségére utalóan a színpad egén látszik, s itt játszódik le szimbolikusan Siegmund kardjának kettétörése is (az összekovácsolt kard Siegfriednek szinte kellékévé válik). Nincs látható szivárvány (habár Froh, a természeti isten festékpalettát tart kezében), s monumentális Walhalla sem, ahová A Rajna kincse zárójelenetében bevonulnának az istenek. Ehelyett a dárdán (szinte mint kötélen) gyerek-clown igyekszik, a jövendőbeli Siegfried mint jövőt beteljesítő gondolat. A szürrealisztikus tájékozódás nem teszi szükségessé a valamennyi részlettel (s azok funkciójával) való elszámolást, így nem okoz különösebb fejtörést az egy- és kétmellű sellő alakja, a walkürök halálfejre emlékeztető, személytelen arca, vagy az, hogy fejdíszként különböző használati tárgyakat viselnek (vállfa, öntözőkanna, trombita stb.). Romero Britto macskái „köszönnek vissza” a wälsung testvérpár Janus-arcából, s bármennyire kutyák veszik is körül, macskát formáz Hunding képe. De ezek csak vizuális adalékok, amelyek sorában aligha hagyhatjuk említés nélkül a törpelét frappáns megjelenítését (Alberich nadrágja térdmagasságban cipőt formáz, míg az alsó lábszár fekete csizmaoszlopa gyakran beilleszkedik a háttérbe/talajba). A négy estényi történés talán legemlékezetesebb képi jelenete Brünnhilde ébredése a Siegfried zárójelenetében. Valóságtól elemelt jelenség a már-már megközelíthetetlen magasságba emelkedő, szoborszerű walkür! Freyer a megvilágítással rendkívül hatásos szín-váltásokat tud létrehozni – ezzel függhet össze, hogy tartózkodik mindenfajta sablonos megoldástól, beleértve a tűzvarázs átható pirosságát. Mitológia és történelem, idősíkok és jelenvaló aktualitás – mindez nemcsak megfér, de elhitetően illeszkedik valamiféle koncepcióba. És a néző várja, milyen jövőtávlatot kap, immár Freyertől Az istenek alkonya záró képében. És a meglepetés nem marad el…
Közben természetesen a látványvilágtól sehol nem háttérbe szorítottan Wagner (ismertnek tekinthető) muzsikája az érzelmi-intellektuális kalauz eme világméretű, többsávos időutazás során. Dan Ettinger irányításával a Mannheimi Nemzeti Színház zenekara megbízható tájékozódást nyújt, játékuk markáns ritmikus profilja erősíti a karakterizálást. S a nemzetközi énekesgárdában örömmel fedezhetjük fel Brünnhildeként Németh Juditot.
A 2013-as mennheimi élő előadás (akár több alkalomból létrehozott) rögzítése még egy problémakört érint. Aki megélte azt a nem kevés tanulsággal járó élményt, hogy az élőben látott előadást utóbb felvételként is megtekinthette, tudja: van olyan látványvilág, amely inkább a színpad három dimenziójában érezteti hatását, míg máskor épp az irányított láttatásnak köszönhetően kapunk többletet. Ezúttal irigylésre méltónak tartom mindazokat, akik tényleges térélményben részesültek – a képernyő megnehezíti, kiváltképp a sötét tónusok esetében, a komplex jelenségek észlelését. Az irányított láttatás általában hatásos, kiváltképp, ha a nagytotál kicsiben legfeljebb egy jó reprodukció hatását keltheti.
FITTLER KATALIN
