A francia határ közelében található flamand kisváros Ieper, és az onnan kb. 20 kilométerre fekvő Westouter nevű falu adott otthon az idei év hivatalos aita/iata (az amatőr színjátszók nemzetközi szervezete) fesztiváljának és közgyűlésének. A mi somogyi tájainkhoz hasonló, festői szépségű lankák, dombok között meghúzódó Westouter a fesztivál szervezőknek meg a sok-sok önkéntesnek köszönhetően is, ideális helyszínné alakult át a mintegy hatvan fellépő csoport és a nézők, szakmai vendégek számára. Csak a szombatra időzített „field-tour” során derült ki számunkra, hogy milyen súlyos történelmi sebeket rejt és tár fel még ma is ez a föld. Az első világháború alatt 1914‒18 között itt húzódott a front a német és a szövetséges csapatok között, innen már egy tapodtat sem tudtak tovább nyomulni nyugat felé. Itt került sor első ízben harci gázok (klórgáz) bevetésére, ezrek és ezrek pusztulását okozva. Vakondként ásva előre magukat harcoltak és pusztultak el a katonák a berobbantott földalatti járatokban, tonnás bombák ütöttek kráternyi mély sebeket a szántóföldekbe. Katonatemetők kerülnek utunkba szinte pár száz méterre egymástól, egy emberéletek tízezreit kioltó értelmetlen állóháború „trenchwar” riasztó mementói.
Jómagam június 7. és 11. között vettem részt az eseményekben, délelőttönként Ieperben a konferencia ülésein, délután pedig az előadásokat néztem. Talán nem minden olvasónk tudja, hogy az aita/iata az amatőr színjátszók UNESCO alapította világszervezete, tagjai egy-egy ország ún. „központjai”, és a nálunk szerencsésebbek többnyire normatív állami finanszírozási és adminisztratív háttérrel is rendelkeznek. Ennek a szervezetnek regionális/nyelvi alapon alegységei is vannak, elnökökkel, elnökségekkel. Kis hazánk a CEC-hez (Central European Comittee) tartozik, amely valójában Írországtól Oroszországig, Lengyelországtól Szerbiáig terjedően fejti ki áldásos tevékenységét; Európán belül csak a frankofón és az észak-európai országoknak van külön szervezete. A CEC tisztújító közgyűlése alapvetően a strukturális és tartalmi megújulásról szólt, ahol a magyar származású eddigi elnök, Josef Hollos alias Jocó mondta el búcsúbeszédét, s kérte föl az elnökségre pályázó német Ute Handwerget programbeszédre, aki azonban csak akkor vállalta volna a tisztséget, ha még ezen a közgyűlésen – bár nem volt napirenden – dönteni lehet az általa elképzelt teljes átalakítás részleteiről. Mivel ez nem lett volna jogszerű s ekként megoldható, ő mégsem vállalta a jelölést, így a CEC elnöke egy évre az eddigi elnökhelyettes, a cseh Lenka Lazňovská lett. Az elnökségbe beválasztották mint művészeti koordinátort e beszámoló szerzőjét. Másnap a nagy plénum ülésére került sor (aita/iata). Itt ugyancsak a mandátumának lejárta miatt távozott elnök, a finn Merja Laaksovirta helyére választottuk meg a mostani Spots op West Fesztivál szervezőjét, a főfoglalkozását tekintve bankár, belga (flamand) Rob Van Genechtent elnökké. Nem rossz döntés, a személyiségét megismerve pedig egyenesen kiváló!
Legyen ennyi elég a dolog formális részéről, nézzük inkább magát a fesztivál programot, mely gyakorlatilag beköltözött a falu minden bejátszható helyszínére: művházba, kocsmákba, burgonyaraktárba, a Boleró sátor (lásd fotó) környéki dimbes-dombos rétre. Volt előadás – a produkciót látva máig nem értem, miért – egy tehénistállóban, tehenek között, amit tehénürülékkel vegyes szénahalmon ülve kellett végignéznünk, igaz, üdítően rövid ideig tartott, mindössze 35 percig.
Van mit tanulnunk a flamandoktól, már ami a fesztivál logisztikáját – , mindenekelőtt a jól használható, informatív műsorfüzetet, az útbaigazító táblákat, az egységes jegyforgalmazást és jegyárakat, a helyszínek közti közlekedés megszervezését (menetrend szerinti buszok hozták-vitték a nézőket Ieper és Westouter között, meg a falutól kicsit távolabb eső helyszínekre), a praktikusan megszervezett étkeztetést (mindenki kapott egy pakli kajajegyet, és akkor evett a menzasátorban, amikor ideje engedte – illeti. Segítőkész és mindenütt jelen lévő önkéntesek gondoskodtak arról, hogy jegy nélkül senki ne mehessen be az előadásokra, és hogy mindenki odataláljon, ahova tart.
Az előadások színvonala, ahogy ez az efféle túlságosan nagy felhozatalt kínáló amatőr fesztiválokon megszokott, meglehetősen hullámzó volt. Magam napi maximum három előadásra állítottam be színházi terhelhetőségemet, és a látottak színvonala nagy valószínűséggel le is képezhette a több mint száz előadásos fesztivál átlagát. A már említett harmatgyenge holland „istállószínházon”, a házassági viszonykliséket hozó HÄN című előadáson kívül (Toneelgroep ZUT) csak bosszankodni tudtam a szingapúri Jade Opera Group Hiányzó vőlegényén is, amelyben pazarul felöltöztetett dilettáns színészek próbálták feltornázni magukat a pekingi opera csúcsaira énektudás és fizikai felkészültség nélkül.
Csalódásaim között ott van a grúzok Don Juanja is, akik Molière darabjából kiindulva egy kissé zavaros és technikailag kezdetleges mimodrámát mutattak be (Kutaisi Youth Theatre). A műsorfüzetben megjelentetett szövegük alapján először az jutott eszembe, hogy ez az ajánlás akár egy Faust előadás beharangozójának is elmenne. („…all the doors have closed…the eternal seeker of love finally finds himself alone/minden ajtó bezárult és a szerelem örök keresője egyedül találja magát…”) Az előadás szinte csak „felvetésekből” állt, a látottak alapján nem derült ki, hogy létrehozói mit gondolnak Don Juan Tenorióról, vagy bármiről, aminek köze van ehhez az európai alaptörténethez.
A jó közelítések közül elsőként a Születésnap (Festen) című, Thomas Vinterberg dán kultfilmje alapján készült, itt La Fiësta címen játszott antwerpeni előadást kell említenem (Studio Bernadette, Belgium), amit az emlékezetes 2005-ös Trafóbeli, Hudi László féle Isten éltessen, Hedvig Ekdal! című előadáshoz hasonlóan „partiszínházként” vezettek elő, a nézőket terített asztalok mögé ültetve, szerény étel- és finom borkínálattal. A mélyben meghúzódó családi feszültségek/traumák felszínre törése (hisztéria maximum) azonban a túlburjánzó revüszerű elemek és a kicsit kapkodó figyelemvezetés miatt felépítetlen maradt. Már a látott legjobb előadások között szerepel nálam a dél-koreai DOMO társulat Mournful Rain (Szomorú eső) című előadása a maga kitűnően kialakított látvány- és fényvilágával, de mindenekelőtt a színészek végtelenül érzékeny és pontos játékával. Távol-keleti színházat láttam, autentikus nyelven szólót, amelyben a lélektani realizmus és a gesztusokban, mozdulatsorokban rejlő titkos áramlás egyszerre tudott magába szívni egy szerencsétlen flótás történetén keresztül, akinek a feleségét kell áruba bocsátania – miközben birtokolni is akarja – azért, hogy adósságát fizethesse a buja uzsorásnak.
Négy zenés darab is szerepelt az általam választott programban. Említtessék itt elsőként az izlandi Hugleikur csapatának The Most Lamentable Operája (A legszomorúbb opera), de csak azért, hogy aztán felfelé araszolhassunk a legjobbak felé. Engedtek a kísértésnek – ez oly sok amatőr csapatnál előfordul és érthető –, hogy a Szentivánéji álom Mesteremberek játékát, a Pyramus és Thisbét önálló darabként – itt operaként – adják elő. Nos, ahogy az lenni szokott, ez a jelenet, a darab kontextusából kiragadva csak fél sikert hozhat. Mert bár szépen énekeltek, lelkesen játszottak a társulat tagjai, csak éppen a „honnan-hova” sorvadt el, vagyis az operai tragikumon, a melodrámán kívül alig tudott megjelenni a shakespeare-i játék jeleneteken keresztül épülő, rétegzett, vaskos és mégis költői magasságokba repítő humora. Mint aki tíz éven át Vackorként volt jelen egy emlékezetes Szentivánéji álom előadásban (Arvisura Színház), továbbra sem ajánlanám jó szívvel a mesteremberek darabjának önálló bemutatását.
És jöttek a csehek! A Kočovné Divadlo Ad Hoc egy nagyszerű író/rendező által jól kézben tartott, briliáns humorú vándortársulat. Minden kényelmetlen színpadi körülmény mellett és ellenére is (kocsmában játszottak!), hozták a legjobb fajta cseh abszurd/lírai humort. Előadásukban („Il Congelatore” a Keresztapa című filmet zanzásították a legnépszerűbb operaáriák és jelenetek felhasználásával, tökéletes ének és hangszertudással (a színpadról kilépő színészek azonnal hangszert – fuvolát, hegedűt, gitárt, csellót stb. – ragadtak és beálltak a zenekari kíséretbe, majd onnan vissza a szerepükbe). A maffia háború náluk nem alkohol vagy drogok, hanem a gelato/zmrzlina körül zajlik, pontosabban a New Yorkban bevezetett fagyi nyalási tilalom okán. Remélem, láthatjuk egyszer őket Budapesten is, és majd két év múlva Pápán.
A kiválóságok sorában méltó helyet kell elfoglalnia a venezuelai Deucalión Társulat Faust operájának, melyet a helyi katolikus templomban adtak elő. Szenvedély, négy kiváló énekes és egy zongorista kivételes összjátéka és drámai ereje tette felejthetetlenné ezt az egy órás Faust-esszenciát. Ebben a mérsékeltebb temperamentumra hangolt holland/flamand színházi környezetben, ahol többnyire hűvösebb, eltartottabb előadásokat lehetett látni, egyszerűen leforrázott a venezuelaiak temperamentuma, mélyről fakadó természetes muzikalitása.
És innen már a csúcsoknál tartunk, amikor a japán Kurokawa Tradicionális Zenei Intézet, a Kasai Tánccsoport és a Bungezia Színházi Társulat közös produkciójáról, a Momiji-Huntingról kell szólnom. Már az előzetesként, egy kis kocsmában Három népdal Toyamából címmel bemutatott tánckoncertjükön is elámultam a kotón (tradicionális japán pengetős hangszer) játszó Mari Kurokawa és a táncosok tudásán. Előadásuk, mely egy XV. században keletkezett No színházi szövegkönyvön alapul, és az autentikus No elemekhez merészen, érvényesen és finom empátiával társít kortárs mozgásszínházi elemeket, messze kiemelkedett még az itt látott legjobbak közül is. Köszönhető ez mindenekelőtt a koreográfus és főszereplő Haruka Kasainak, ennek a tüneményes, bölcsességet sugárzó, már nem fiatal táncosnőnek, aki a tradicionális japán iskola fegyelmét a mozgásban, egyetemességét jelenlétének (presence) minden pillanatában egyszerre hordozza. A támadó külvilág megjelenítése egy védősisakos útépítő munkás brutális „közbeavatkozásai” révén (Shinji Sakaki táncolta) csak fokozta ennek a „mélyvilágnak” a szépségét és érinthetetlenségét. Ha ügyesek vagyunk és kitartóak – ahogy a fesztiváligazgató, Rob Van Genechten tanácsolta nekem –, talán ők is felbukkanhatnak 2017-ben Pápán. Ehhez most elsősorban egy kitűnő gyermekelődást kéne beneveznünk a Toyamai Gyermekszínházi Világfesztiválra, amely 2016. július 30. és augusztus 4. között lesz.
Magyarokkal is találkoztam Westouterben. Sárosi Gábor csoportja, a Kecskeméti Színházi Műhely az egyik faluszéli burgonyaraktárban adta elő a The Plastics című mozgásszínházi előadását. A fiatal színjátszók tréningmunkájából kinőtt szomorú bohócjáték családi traumák mentén szövődik laza cselekménylánccá. Az előadásban a tárgyakat is megjelenítő fátyolfóliák és a testek végig egymásba gabalyodó hullámzásban vannak, egyszerű kellékekkel jelzik a szereplők képzelt családi státusát, maguk játszotta zene kíséri, ellenpontozza az akcióikat. Bár az egész kicsit még „harmatos”, de az út, amelyet választottak, a munka, amit elvégeztek, mindenképpen jól érzékelhető a koncentrált és egymásra figyelő összjátékból. Maga az előadás jelen állapotában egy rögzített improvizációnál jóval több, de színháznak még csak ígéret. Remélem, beteljesülő ígéret, amire sok esély nyílik most, amikor a Kecskeméti Önkormányzat a rezsiköltségeket is vállalva, átadta számukra a Kelemen László Kamaraszínházat.
Elutazásom előtt a Bolero Tükörsátor mellett üldögéltem, amikor a már emlegetett Hollós Jocó jött oda a hírrel, hogy az aita/iata 13 tagú nagytanácsa októberben Budapesten kívánja megtartani következő ülését. Jó jel! Ezzel is, meg a PROGRESS PÁPA elnevezésű fesztivállal is talán újra felkerülünk az amatőr színjátszók világtérképére. (Reméljük, addigra a tagsági díjunk is befut a számlánkra, mert most még csak waiver, vagyis átmeneti mentesség révén tudtunk teljes szavazati joggal részt venni az ülésen). Az elmúlt öt évben látottak és a fesztiváljaink színvonala alapján ezt mindenképp megérdemlik a magyarországi színjátszók.
REGŐS JÁNOS
