Még újdonságnak számított a fenti alcím, amikor először készítettem interjút – több mint negyven éve – Kútvölgyi Erzsébettel a Nők Lapjában 1974. június 12.). Pályakezdőnek tűnt még, olyannyira, hogy Keleti Éva civil fotóján vizsgára készülő diáklánynak látszott, holott akkoriban már Thália vizsgáztatta. Három évvel korábban a főiskoláról a Vígszínházba került gyakorlatra, és nyomban ott ragadt. Mögötte volt egy szerencsés beugrás a La Mancha lovagjába, Galambos Erzsi szerepébe, azután az operai Puck (Britten Szentivánéji álom című zeneművében) és a szegedi Júlia. Két filmben is főszerepet játszott, és biztató feladatokat kapott a tévében meg a szinkronban is. Amikor találkoztunk, színházában éppen az Antonius és Cleopátra bemutatójára készült. Amikor tapintatlanul rákérdeztem, hogy hasznos dolog-e számára ez a hajsza, minden nagyképűség nélkül, tárgyilagos elégedettséggel nyugtázta a személye iránti élénk keresletet. De tudatában volt annak is, hogy néhány év múlva egy időre elfelejthetik, mint másokat, csakhogy addig sokat kell nyújtani, hogy azután idővel újra felfedezzék… A jóslatnak szerencsére inkább csak a derűsebb része vált be. Kútvölgyi Erzsébetet – azaz Zsikét, ahogy nemcsak a családban, de a szakmában is nevezik – azért sem lehetett elfelejteni, mert szerepről szerepre érettebben várta a feladatokat. Mikor viszonylag kevesebb jutott belőlük, szinkronszerepekben bizonyított. De közben azt is pontosan tudta – és az általam készített interjúban el is hencegett vele –, hogy ha jön egy olyan szerep, ami ordít utána, bizonyára lesz, akinek eszébe jut, és ő mindig is készen állt a hívásra.
Szerepeit – szerencsére – csak felsorolni lehet, semmiképpen nem beskatulyázni. Milyen szerepkör az, amibe a Liliom Julikája éppen úgy belefér, mint a Romeo és Júlia Dajkája? Mekkora színészi skála kell ahhoz, hogy Bernard Shaw Johannája Csehov Sirályában hiteles Mása legyen? És nem könnyű a Koldusopera Peacocknéját Edith Piafnak, sem Maria Callast Bagira párducnak elképzelni. De semmivel sem könnyebb fordítva…Törékeny volt, ahogy az ma is, de soha nem naiva alkatú – ehhez egyénisége túl súlyosnak, hangja túl mélynek tűnt. Ezért is lehetett A dzsungel könyvében párduc, a trónteremben királynő – meg sok minden, sok mindenki más – szinte párhuzamosan. Csak magánéletével a világ előtt hivalkodó sztár nem lett, és címlap is elég ritkán.
Díjat, kitüntetést ugyan Magyarországon az kap, akinek adnak, de Kútvölgyi érmeinek, okleveleinek indítékát, jogosultságát senki nem vitatta. Talán azért sem, mert a legtöbb elismerést társulata tagjaitól, pályatársaitól kapta. A legelsőt, a Varsányi Irén emlékgyűrűt még l975-ben, és ezt követte – 1978 és 2007 között összesen ötször! – az Ajtai Andor-díj. De folytatható a lista azzal, hogy Zsike neve nemcsak a Kossuth-díjasok és érdemes művészek protokoll listáján szerepel, hanem tagja a Halhatatlanok társaságának, miközben a Vígszínház társulatában és társulatától megkapta a Páger Antal, Bilicsi Tivadar és Ruttkai Éva emlékét őrző szakmai elismeréseket is.
És hogy mi jöhet, mi jön még ezek után? Felesleges jósolni, hiszen a legvalószínűbb: megannyi anyaszerep, amelyekről legjobb esetben kiderül, hogy – mindegyik más. És ahány anyaszerepben látjuk, annyiszor fedezzük majd fel Kútvölgyi Erzsébet új és legújabb arcát.
Milyen az igazi jiddise mame?
Ma már tudható, és tudjuk is, hogy ami – aki? – nincs a net-en, az nincs is. A jiddise mameként számon tartott anyatípus olyannyira jelen van, hogy még a képernyőre került szakirodalomba is belepillanthatunk. Sokan például onnan és Dan Greenberg idézett könyvéből tudtuk meg, hogy aki jiddise mame szeretne lenni, az nem elégedhet meg azzal, ha a történelem szeszélye folytán anya és zsidó; tudatában kell lennie annak, hogy mindenkiből lehet jiddise mame. Csak éppen az nem mindegy, hogy milyen. A közvélekedés szerint általában kedves, jóságos, többnyire kövérkés, és nemcsak remek töltött halat tud készíteni szombatra, de elfogultan szereti és összetartja a családját is. Olyannyira, hogy fogadott és fogadatlan prókátoraként minden lehetségest és talán annál még egy kicsit többet is megtesz a hozzátartozóiért. Ha célravezetőnek tartja, kíméletlenül át is gázol a többiek akaratán.
Nos, Kútvölgyi Erzsébetnek most megadatott Ljudmilla Ulickája darabjában egy tipikus és ugyanakkor rendhagyó jiddise mame remek szerepe. Tulajdonképpen nem teljesen előzmény nélkül, hiszen Hanoch Levin izraeli író darabjában már megcsaphatta ennek a figurának a szele, és Kern András partnereként megsejttette velünk egy igazi zsidó feleség sorsát és természetét. De ezúttal, az orosz Ulickája művében – Eszter Lvovna egykori színházi varrónő alakjában – egy vadonatúj jiddise mame alakot szerettet meg velünk.
Monodráma – négyesben?
Ulickája a ritka orosz sikerírók közé tartozik Magyarországon. Könyvtárosoktól tudom, hogy a kortársi orosz életről hiteles képet kínáló, olvasmányos regényeit és novelláit főként nők olvassák, és viszonylag sűrűn megjelenő magyarra fordított köteteit kézről kézre adják a sikerkönyvekre vadászó kölcsönzők is. Színpadra többnyire az ezekből az epikus művekből készült adaptációk kerülnek. A Rózsavölgyi Szalonban bemutatott Odaadó hívetek, Surik nemcsak a telt házakat megtöltő törzsközönség, de a Budapestre látogató szerző tetszését is megnyerte: a sikeres premier után maga ajánlotta fel külföldön még nem játszott új darabját, a nyolcvanas évek végén született Unokám, Benjamint Morcsányi Géza dramaturg fordítónak, Bagó Bertalan rendezőnek és a nem létező, de sikert sikerre halmozó alkalmi társulatnak. Drámának ugyan ez a négyszereplős, könnyes-humoros színpadi történet sem tekinthető, legfeljebb némi ferdítéssel, túlzással (négyszemélyes) monodrámának. Ebben a minőségben viszont nemcsak élvezhető, hanem magával ragadó.
Monodrámának legfeljebb azért mondanám, mert hőse is, narrátora is az a melegszívű és egyben kemény karakterű jiddise mame, akit Kútvölgyi Erzsébet játszik. Régi bestsellerekben szélvészkisasszonynak nevezték az ilyenfajta vékony, mozgékony, gyorslábú és gyors észjárású leányzókat, amilyen ez az idősen is temperamentumos, rövidre vágott hajú, őszülő zsidó asszony. Akiről teljes joggal született meg a 7 óra 7 kritikájának találó címe: „Csúcsra járatott életakarás”. A vékonyka színpadi történet előzményeként értesülünk róla, hogy Eszter férjét, egész családját és valamennyi hozzá közelálló földijét, zsidó hitsorsosát elvesztette a háborúban és a háború után. Csak egyetlen, imádott tudós fia, Ljova maradt meg neki és a nem létező családnak. Ennek a tudományos karriert elért, drága fiúnak keresi gondos mamája már a darab expozíciójában a jövőt, a boldogságot. És hite szerint, mi is lehet nagyobb boldogság – a fiú és az anya számára is –, mint egy szép, kedves zsidó menyasszony. Aki feleségként, idővel anyaként, a maga megőrzött zsidó identitásával folytatja az ősök vallásának, nemzetségének hagyományait. A zsidó feleség ígéri a majdani családnak Benjámint, a nagyapa nevét őrző unokát, a megfogyatkozott zsidó közösség számára pedig a jövőt, a folytatást. Csak a leendő vőlegény számára nem jelent ez a jövőkép semmit: Ljova a szeretet sugallta anyai akarattal szembeszegülve, hozzá méltó intellektussal rendelkező partner mellett saját életét szeretné élni a városban.
Ebből az érdekellentétből, a jiddise mame feleslegessé – és reménytelenné – váló erőfeszítéséből, remekül kigondolt, de a valóságba ütköző haditervéből adódnak azután az erőszakosságában is szerethető anya kudarcai. Eszter logikusan felépített vállalkozása, fáradságos menyasszony-vadászata eddig inkább egyértelmű, mint bonyolult történetnek tűnik. Izgalmassá , akkor válik – Kútvölgyi játékával együtt –, amikor Ulickája úgy szembesíti a mamát – a leendő nagymamát! – a tényekkel, hogy előbb-utóbb fel kell adnia nemcsak terveit, de vágyait, illúzióit, az öröklött és vállalt zsidó identitáshoz való feltétlen ragaszkodását, és ezzel együtt már-már egész korábbi önmagát is. Vállalkozása kudarcát súlyosbítja, hogy a kiszemelt zsidó menyasszony sem az, akinek Eszter hitte: Szonyecska szép és kedves, meglehet, az isten is Ljovának teremtette, csakhogy jövendőbeli anyósa meggyőződésével, vágyaival ellentétben, az ismerős zsidó családnak „csak” fogadott lánya, akinek valószínűleg egyetlen csepp zsidó vér sem folyik az ereiben. És ennek a titoknak nem is Eszter, hanem fiatalabb bizalmasa, Liza jut először birtokába. Itt következik be a lélektani fordulat: a szerető és minden erőszakossága ellenére is szerethető jiddise mame ezután nem ragaszkodik a fia és a számára választott menyasszony boldogságát kockáztató haditervéhez.
Lehet,hogy minden másképp van?
A játék váratlan fordulataként tapasztaljuk azután, hogy a jiddise mame végtelen szeretete, segíteni akarása nemcsak közvetlen környezetét, de a múltban gyökerező, valójában túlhaladott önzését, konzervativizmusát, majd a valóságtól függetlenített eltökéltségét is legyőzi. Meglehet, hogy nyugdíjas vidéki varrónőként nem is ismeri az empátia szót, de a fogalom tartalmát annál jobban. Mintha a korábbi tervek feladása, a megbocsátás pillanatában Eszter arca is meglágyulna, de alakja ugyanakkor meg is nőne. Már nem egy anyát látunk, hanem az anyát, akiben a szeretet a modern kor követelményeihez alkalmazkodó megértéssel párosul. Sok esemény nem történik, torlódik a színpadon, a szereplők apróbb titkok fátylait lebbentik csak fel, de ezek a fátylak elég színesek ahhoz, hogy ne unatkozzunk. Sírunk és nevetünk, ahogy Ulickája rendeli és Kútvölgyi diktálja.
Érdekes, hogy lassanként a történetet búvópatakként kísérő, követő társadalmi kép is változik. Az átlagcsaládokban továbbélő antiszemitizmus megidézése nem félelmet keltő, de mindenképpen figyelmeztető jelzés. A színpadi rohangálásban majdnem elsikkadó dialógusokban fel-felbukkanó, bujkáló humor nem egyszer komolyra fordul. Eszter iróniájába fokozatosan beszivárog némi rokonszenves önirónia.
Igazságos akkor lennék, ha Kútvölgyi Erzsébet laudációját megosztanám a többi közreműködőt megillető elismeréssel. Ha szóvá tenném legalább az örök Egérke, Balog Judit – Jelizaveta Jakovlevna – fanyar modora mögött kirajzolódó emberségét. Szólhatnék arról is, hogy a színházteremnek szűk, dobogónak komplikált térben milyen nagy szükség van Bagó Bertalan rendező dinamikus koreográfiájára. De ezúttal a korabeli orosz világ ellentmondásait is érzékeltető családi konfliktust és az azt mozgató, képviselő Esztert szerettem volna, Ulickája kedvére és kedvéért is, premier plánba állítani. Az Unokám, Benjamin giccshatárig elmerészkedő érzelmessége és többrétegű humora az előadás sikerének bombabiztos garanciája. De ami legalább ennyire fontos: ha nem is új fejezete, de új, érvényes passzusa Kútvölgyi Erzsébet hiteles jellemábrázoló sorozatának.
FÖLDES ANNA
