Színházról olvasni is jó. Évad derekán, amikor torlódnak a színházi élmények, jól esik a lazítás, a nyomtatott változatosság, kánikula idején, amikor tombol az agyat zsongító hőség és a könnyű műfaj,öröm a tartalmasabb szellemi táplálék. Ilyenkor – a műsorfüzetek kínálatával és a tévészerkesztőkkel dacolva – még önmagunknak sem árt bizonyítani, hogy nézőként augusztusban sem vagyunk annyival igénytelenebbek, mint májusban vagy szeptemberben. Hagyományosan és hivatalosan színházi könyvnek tekintendők a drámakötetek és kritika gyűjtemények, színházelméleti értekezések és a bulvár birodalmába kalandozó színészéletrajzok is.

De mindez a tág területnek csak néhány parcellája. A könyvtárak polcain ezeken kívül is, belül is ott sorakoznak másféle, Tháliával szorosabb, lazább kapcsolatban élő, álló kötetek. Ízelítőnek, bizonyítéknak ezúttal nem is csak ezekről a művekről, inkább magáról a jelenségről szeretnék szólni.

         

Monodrámára várva

Spiró legújabb, az idei könyvhét irodalmi értékű bestsellerének mondható regénye már a címlapjával a színház világába visz. Azt a percet, pillanatot idézi, amikor ha nem is föl, de éppen szétmegy a piros bársony függöny, és a résen kidugja a fejét – nem a konferanszié, sőt nem is a főszereplő, hanem az arcról ítélve maga a híres, sokdrámás szerző, Maxim Gorkij. Civil nevén Peskov, a regényben Alexej.

A vékonysága ellenére is súlyos regénynek valójában nem is hőse, inkább narrátora, az események tanúja és elbeszélője a címadó Diavolina, akinek nevét meghökkentő módon becézett boszorkánynak, azaz Boszikának kell fordítani. Diavolina látszólag nagyon is átlagos, nem különösebben vonzó teremtés, aki először háztartási alkalmazottja, azután házvezetőnője, munka mellett végzett tanulmányok után orvosa és végül utolsó szeretője lett az írónak.

Olvasás közben leginkább az fúrta az oldalamat, vajon mennyiben történelem és mennyiben regény, amit cseppet sem lankadó kíváncsisággal és ekkora élvezettel olvasunk. A Szovjetunió viharos évtizedeinek dokumentumokra alapozott, hiteles krónikája, az irodalomtörténet által hitelesített Gorkij életrajz, avagy az író és a hűséges társ kipróbált kapcsolatának, ennek a szerelem nélküli összetartozásnak (mindenek ellenére) szerelmes regénye. Boszika vallomása arról a viharos korról és kivételezettnek mondható kisvilágról, amelyben – hol Moszkvában, hol Sorrentóban – Gorkijnak és sokszemélyes „udvartartásának” élnie adatott.

Anélkül, hogy erre a nem feltétlenül eldöntendő kérdésre választ adhattam volna, a kötet derekánál tartva már arra gondoltam, micsoda monodráma lenne a történteket elbeszélő hősnő, a történelmi eseményeket, politikai fordulatokat, sikeres premiereket és magánéleti válságokat felidéző civil tudósító monológja.

Nem vagyok rendező, nem tisztem szerepet osztani, de működésbe lendülő fantáziámnak hála, olvasás közben már szinte hallottam Bodnár Erika, Szirtes Ági, Béres Ilona vagy Kútvölgyi Erzsébet hangján: egyszer volt, hol nem volt, volt Sorrentóban egy Gorkijt és vendégeit a vészek évadán befogadó menedékhely, meg egy csodálatos moszkvai Művész Színház, ahonnan éppen a legnagyobb tehetségeket ebrudalták ki. A bolsevik hatalom beszámoló végén megidézett áldozatainak hosszú névsora már nem is regénybe, drámába, inkább rekviembe kívánkozik.

Ha időben sor kerül erre a képzelt előadásra, ígérem, hogy ott leszek a premieren! De addig is, ajánlom a színházszerető olvasók és az olvasottak alapján saját, képzeletbeli színház működtetésére képes nézők figyelmébe Spiró György művészi hitelét tekintve vitathatatlan, sűrítettségében is olvasmányos regényét.

(Spiró György: Diavolina, Magvető, 2015)

Tíz év a Spinózában

Annaként, druszakeresőben az ember lánya legszívesebben Juhász Gyulát idézi, mert „Anna örök”. Karenina Anna helyébe képzeli magát,  netán Kosztolányi Édes Annáját siratja,de hülyének, különösen – kötet címében – nem vallja magát. Hacsak nem valamiféle cáfolatot kíván merészségével provokálni, mint személyesen nem ismert névrokonom, Sándor Anna, aki Pesten szerzett közgazdász végzettséggel, Hollandiá–ban próbált tudósítói és terapeuta múlttal a háta mögött, színháztulajdonosként és színházszervezőként számol be arról, amit Thália szolgálatában a Dob utcában elért..

A kötet expozíciója bevallottan öninterjú, egésze a Spinoza kávéház és színház kezdeményezőjének, autodidakta producerének és sors csinálta szponzorának életrajza – személyes szenvedélye tíz esztendejének története. Ebbe beletartozik az ötlet megszületése óta végzett sziszifuszi munka, az anyagi alapok megteremtése során elszenvedett tucatnyi kudarc, de beletartoznak a beteljesült álmok és betartott ígéretek is. Van, aki önreklámnak érzi – és persze, az is. De hát ki ismerné nála jobban a színházi körülmények megteremtéséért vívott harc részleteit, a színház évek során kialakított profilját és a munkában résztvevő művészeket? Elemző, értékelő bírálatra egyébként sem a gazda, hanem a műsorok törzsközönsége és a kritika hivatott.

Mindaz, amit a műsorról, az egyes sorozatokról és produkciókról olvashatunk, egyben város- és színháztörténet is, alkotói vallomás és a színházlátogatókhoz intézett, nyomatékos figyelmeztetés. Vegyük végre számba azt is, mennyi mindent nem láttunk a Dob utca legkisebb színházában! De azt se felejtsük, hogy mulasztásainknál lényegesebbek az összegyűjtött emlékek, tapasztalatok. És akkor megjelenik szemünk előtt Kripli Mari – Lázár Kati – valamelyik érzelmi kitörése és a Popper Péterrel való találkozás néhány életre szóló tanulsága.

Külön érdekessége a kötetnek a „Szellemidézés”, az a portré-, illetve interjú sorozat, amelynek margóján ízelítőt kapunk nemcsak a tudni nem érdemes dolgok tudományából, de ismeretlen vagy legalábbis a köztudatban nem szereplő kulturális érdekességekből is. Kevesen tudták, tudják, hogy Bambi szeretetre méltó atyjának, Felix Saltennek is voltak magyar gyökerei, és a francia sanzonok királyának, Joseph Kozmának Moholy Nagy László volt a nagybátyja. Sándor Anna a közös munkában felszínre került titkokat árul el a csapatba tartozó vagy a Spinozában a munka során megismert szerzőkről és szereplőkről, Mata Haritól a csodálatos Frida Kahloig. Úgy tűnik, Sándor Anna legkedvesebb művészeti ága, műfaja – a színház után – a fotó. Érdemes elidőzni az illusztrációként a kötetbe válogatott, sokatmondó városképeknél, a művészi és riportfotóknál, de nekem, bevallom, a kötetben közölt Kaján-karikatúrák a legkedvesebbek. És nem is csak a portrék, hanem például az Édenkertből való kiűzetés látványa, ami mellesleg színtiszta politika.

A kötet 262 oldalának túlnyomó többsége azt bizonyítja, hogy nemcsak a színházszervezés, a könyvtervezés és szerkesztés is művészet, amit kivételesen nemcsak lehet, de érdemes is megtanulni. Ám ha egyszer elkészül a Spinoza következő tíz évének  krónikája, érdemes lenne valamivel szigorúbb arányérzékkel rostálni a tényeket és rendezvényeket, s az így felszabaduló teret, terjedelmet a közönség összetételének és a legkisebb pesti teátrum teljesítményére reflektáló visszhangnak szentelni.

 (Sándor Anna: „Anna,te hülye vagy?”, Spinoza/Ab Ovo, 2013)

Egy párbeszéd folytatása

Esterházy Péter tréfás-tapintatos iróniával kérdezőbiztosnak nevezi az őt faggató Marianna D. Birnbaumot, az Amerikában élő és ott évtizedek óta magyar és közép-európai irodalommal foglalkozó kutatót. Mariannát, akit tulajdonképpen Daisynek hívnak, személyesen Hanák Péternél ismertem meg, amikor még egyetlen sorát sem olvastam, és inkább meglepett, mint meghatott, hogy disszertációját Elek Artúrról írta.

1991-ben jelent meg az Esterházy-irodalom máig érvényes kézikönyve, az Esterházy-kalauz, az irodalomtörténész kérdéseinek és az író műveiből kimazsolázott válaszainak gyűjteménye. Az idézetek és a találóan válogatott idegen szövegek alkalmasak voltak arra, hogy Esterházy olvasói és rajongói – a két tábor a gyakorlatban sokszor egybeesik – jobban eligazodjanak az író gondolatainak, regényeinek rengetegében.

Azután csak úgy iszkoltak az évek, hogy a szerző cégérnek választott megfogalmazásánál maradjak, és majdnem negyedszázaddal később Marianna D. Birnbaum újra nekiült, hogy személyesen és telefonon, de főként e-mailben tovább szője a megkezdett eszmecserét. Eszmecserét írtam és nem párbeszédet: hiszen ennek a dialógusnak a java Esterházy műhelyében – íróasztalán vagy számítógépén, tehát írásban – született. Ez meg is látszik a válaszok minőségén. Rögtönzött mondatok helyett olykor töredékes, de kiérlelt és Esterházy szintjén megformált szövegeket kapunk.

A kétszereplős színház kulisszái között nem jelentéktelen szerepet kapnak az olvasók, akik helyett és akik nevében Marianna D. Birnbaum kérdez, és nem mellékesen megjelennek Esterházy Péter életének fő- és mellékszereplői is. Megkérdezzük, érdemes-e szöveget lopni, és ha igen, nem célszerűbb-e ezt az irodalmi tevékenységet az idegen szöveg birtokbavételeként mentegetni. Kiderül, hogy Esterházy írói életének mennyiben főszereplője Gitti, a felsége, és milyen szerepet töltenek be a szerző különböző természetű és tehetségű gyermekei. Mit jelent a sok nyelvre fordított szerző számára a „fékezett habzású” világhír? Miben különbözik az olvasó író attól az írótól, aki olvas? Miért hisz a drámaírón kívül a prózaíró is a hely, az idő és a cselekmény hármas egységében?

És ezzel megint beletrafálunk a színház világán kissé kívül eső, de vitathatatlanul színházi vonatkozású könyvek kellős közepébe. Olyannyira, hogy a képzelt interjúkötet prózaíróként megidézett társszerzője érdemesnek, sőt fontosnak érzi kiállni a színpad és a színdarabírás vonzása mellett. Esterházy, akinek színpadi művei inkább nyelvi remeklések, inkább érdekesek, mint izgalmasak – elfogadottságuk és népszerűségük ennek következtében meg sem közelíti a regényekét –, önvallomása szereplői közé szólítja a Vígszínház dramaturgját, a Búcsúszimfóniát „megrendelő” Radnóti Zsuzsát is. És még nagyobb nyomatékkal szól arról, hogy ettől még nem írt volna darabokat, vagy „-szerűségeket”. Az utóbbi szóösszetétel Esterházy leleménye, aki bevallja azt is, hogy „vonzó volt a közös munka, pontosabban a közös felelősség. Hogy végre nem vagyok egyedül. Aztán a színészek – hogy olyat tudnak hozzátenni, amire nem is gondoltam, vagy gondolhattam. A közvetlenség, a néző közvetlen megszólíthatósága, ennek a vonzó brutalitása. Egyáltalán az egész idegensége vagy újdonsága.” Az 1993-as szöveg 2005 után megfogalmazott folytatásában azután felbukkannak újabb, a drámaíró számára kedves színésznevek és néhány tisztelettel említett, alkotótársként elfogadott rendező.

Szóval, amit – színházi nézőként! – tudni akarsz Esterházy Péterről, de a kötet hátsó borítóján olvasható kommentár szerint sosem merted megkérdezni, most megtudhatod. Bár nemcsak ezért, de ezért is érdemes újra felszállni arra az Esterházy világába tartó vonatra, amelyen Marianna D. Birnbaum a kalauz.

(Esterházy Péter és Marianna D. Birnbaum beszélget – Az évek iszkolása, Magvető, 2015)

FÖLDES ANNA

 

NKA csak logo egyszines

1