Ha csak valamivel kegyesebb a sors a hosszú életű, jelentős és széles körben olvasott életművet magáénak mondható Fejes Endrével, telt házzal és tapsviharral köszönthettük volna őt kilencvenkettedik születésnapján, a Jó estét nyár, jó estét szerelem Pesti színházi bemutatóján. A nézők, a kollégák, sőt a kritikusok is valamiféle megkésett médiaszenzációnak, talán be sem vallott jóvátételnek is szánták – szánhatták? – volna a sajnálatosan elmaradt ünneplést. Mert az élete korábbi évtizedeiben reflektorfényhez és viták kereszttüzéhez szokott író, akit többek szerint túl hamar kanonizáltak, már régóta árnyékban élt. Már a Rozsdatemető sem érettségi tétel. Jellemző, hogy abban az évben, amikor Fejes Prima primissima díjat kapott, a Magyar Narancs az Elsüllyedt szerzők című cikksorozatban méltatja. (Takács Ferenc, 2009. 12.) Fejes munkásságának egyik legutóbbi értékelője, György Péter monográfia funkciót betöltő, tömör esszéjét az Árnyékban című ciklusában olvashattuk. (György Péter: A hatalom képzelete, Magvető, 2014, 203. o.) Ebben az esztéta nem kevesebbet állít, mint hogy a kortárs irodalom új hullámai elsodorták azt a világot, amelyet Fejes szeretett vagy gyűlölt, de otthon volt benne. A későbbiekben, amikor az öreg, beteg író már nemcsak Évát, hűséges, szerető társát, de valóságos és irodalmi otthonát is elvesztette, csak keveseket lepett meg, hogy a premiert néhány nappal megelőző halálhíréről a Népszava azzal tudósított, „sokan azt sem tudták, hogy még élt”. Pozsgai Zsolt, az író két utolsó kötetét kiadó barát a Színház. hu-n udvarias kérdő mondatban, de nem minden ok és alap nélkül utalt rá, hogy nevét még ismerik, de Fejest már alig...

És aki „kiment a divatból”, azt manapság még annál is kevesebben olvassák, mint szerencsésebb kortársait. Csakhogy a divat – jó esetben – mulandóbb, mint maga a mű. És ez, túl a Kádár-rendszer alkonyán és bukásán, fél évszázaddal Fejes legjobb műveinek megjelenése, sikere és vitája után, a kortárs könyvek kritikus életkorában is érvényes. Engem legalábbis – és alighanem sokunkat a Pesti Színház nézőterén –erről győzött meg a Jó estét nyár, jó estét szerelem című, 1969-ben született kisregény színpadi adaptációjának legújabb, sokadik változata. De nem lepett meg, hogy Szász János rendezése ezúttal még a szokásosnál is jobban megosztotta a közönséget és a kritikát is. Bóta Gábor elismerését már kritikája elején sugallja azzal, hogy az új rendezés a vígszínházi ősbemutatóhoz képest „keménnyé, kegyetlenebbé tette” a darabot (Népszava, 2015.szept. 8.). Marik Noémi a „kilátástalanságról, reménytelenségről szóló” darab „költőien szép előadásáról” ír és egyértelműen kiáll időszerűsége mellett, Vasárnapi Hírek, /azt állítva, hogy bár Fejes nem érte meg az újabb bemutatót, műve „aktuálisabb, mint valaha”. Pályatársa ugyanakkor megfontolandó – vagy legalábbis annak vélt – érvekkel igyekszik alátámasztani, hogy „ezt a darabot sem kell feltétlen eljátszani”. Nem annyira érvekkel, inkább indulattal utasítják el a felújítást azok a neten publikáló – feltűnősködő? – amatőr kritikusok, blogírók, nézők, akik „szocreál lézershow-ról”, szó szerint „rettenetes”-nek bélyegzett „képtelen színházi katyvaszról” beszélnek.

Úgy tűnik, a véleményeknek ez a szélsőséges megosztottsága igazolja, hogy bár az évtizedek múlása rányomta bélyegét a színpadon megjelenített világra, a Fejes-mű radikális társadalomkritikája ma is felkavarja az indulatokat. Sőt, megkockáztatom, hogy Fejes műve ezt a frappáns visszhangot – a kritika egy részének pártfogását és a mezei nézők dühét – nem kis részben éppen megváltozott aktualitásának köszönheti. És bár az előadás kezdetén (de a továbbiakban is) több hangsúlyos utalás történik a cselekmény időpontjára, a Kádár-rendszeren belül is megjelölt 1962-es esztendőre, feltételezésem szerint nem a kordokumentum érvényére, hanem a téma és a probléma időszerűségére érzett rá Szász János. Az előadás aktualitását hangsúlyozza, sőt konkretizálja idézett kritikájában Marik Noémi, mondván: „Szász a vasfüggönyös diktatúra fojtogató légkörét finoman átfordítja a mostani rendszer gazdasági diktatúrájának fojtogatására”. Az elgondolás logikus, sőt izgalmas, még akkor is, ha a színpadon látottak nem ilyen egyértelműen igazolják a rendezőnek tulajdonított koncepciót.

A sorsával, életkörülményeivel és perspektívájával ma is elégedetlen fiatal szakmunkás negyed századdal a rendszerváltás után valószínűleg nem jelmezben és költött életrajzzal keresi a boldogságot, mint a darabbéli „Viktor”, hanem felül valamelyik repülőtársaság fapados járatára és elrepül – vasat esztergálni vagy tányért mosogatni, de mindenképpen jelenlegi bérének többszörösét megkeresni Londonba vagy Münchenbe. A külföldön munkát, jövőt kereső honfitársaink nagy száma bizonyítja, hogy az elégedetlen fiatal ma sem arról álmodik, hogy legfeljebb „egy szar magyar mérnök” legyen a Duna partján... Amikor nem sokkal a vígszínházi ősbemutató után interjút készítettem a sikeres előadást kezdeményező rendezővel, Marton Lászlóval – aki főként színháza repertoárjának műfaji skáláját kívánta bővíteni a megrendelt musicallal –, ő arról beszélt, hogy az előadás időpontjában már nem is az a megválaszolandó, nyitott kérdés, „miért választotta a fiú az érvényesülésnek, a boldogságkeresésnek azt a torz útját, amit Fejes megjelenít, hanem hogy miért hittek a darab hősnői Viktornak. (...) Hiszen a valóságban a lányokat kevésbé vonzó külső, a félszegség sem vezethet, illetve nem vezethetett volna a brutális tettre, csak egy olyanfajta lelki aberráció, amelynek színpadi ábrázolása viszont alighanem elvette volna a levegőt a darab fontosabb, társadalmi érvényű gondolata elől.” (Színház,1978/2 ) Tény, hogy a színházban ritkábban dolgozó, lélektani aberrációkra és azok végletes következményeire különösen érzékeny filmrendezőtől eleve nem volt, talán nem is lehetett idegen ez a Martonnál felvillantott variáció sem. (Pedig az ősbemutató rendezője ott és akkor még nem gondolhatott Szász János majd egy emberöltővel később realizált koncepciójára!)

 A színházi világban és Fejes életművének alakulásában valamennyire is járatos musical rajongók tudják, illetve részletekben emlékeznek is rá, hogy a kultuszteremtésre is alkalmas ősbemutató sikerszériájával korántsem ért véget a Sötétruhás fiú színpadi karrierje. Nem kis részben Presser azóta is játszott népszerű és szuggesztív zenéjének köszönhető, hogy az országban Pécstől Nyíregyházáig majd minden vidéki teátrum belevágott a darab színrevitelébe. A kritikák tanúsága szerint változó sikerrel. Már annak idején, a hetvenes‒nyolcvanas években is volt, aki egyszerűen tévedésnek minősítette például a Békéscsabán látott előadást. Fáy Miklós még azt is írásba adta, hogy élete egyik legrosszabb színházi estéjét töltötte a Jó estét nyár sokadik bemutatóján. De ez is kevés volt ahhoz, hogy elvágja a hazug álmokat kergető, gyilkossá lett hős tragédiába torkolló színpadi útját.

Mégis, ma is úgy vélem, nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy a színészként tapasztalt, nagyszínházi rendezőként majdhogynem pályakezdő Rába Roland az új évezredben, 2010-ben elvállalja az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színház ajánlatát, és újra színpadra állítsa Fejes általa állítólag nem, vagy legalábbis alig ismert, addigra már főként vitatott művét.

Ahogy az író korábbi s máig fő művének tartott, a maga műfaján belül éppen tömörségével lenyűgöző, 12 íves családregénye, a Rozsdatemető kapcsán, úgy a Jó estét nyár, jó estét szerelem esetében is elmondható, hogy az eredeti kisregényről, az abból készült, kirobbanó sikerű tévéjátékról és a mű (zenés) színpadi változatairól írott recenziók, méltatások és kritikák összterjedelme addigra már sokszorosan meghaladta a vitatott mű szövegét. És hiába a nyomtatásban olvasható elutasító vélemények túlsúlya, a nézők lelkében őrzött személyes emlékek, képek és dallamok sora az évtizedek alatt legendává színesedett. Az ötven feletti nézők és olvasók talán ezért is voltak hajlamosak a hazugság költészetébe felejtkezve, az áldott nyolcadik kerület iránti nosztalgiát dédelgetve főként erre a legendára emlékezni. Csakhogy Rába Roland ehhez túl fiatal volt, és mint említettem, állítólag korábban nem is ismerte a darabot! Őt alighanem inkább a krimi, az álom és a valóság sajátos hármassága, a cselekményben folyamatosan hullámzó feszültség és a Nemzeti Színház különleges technikai adottságaiban rejlő lehetőség. vonzhatta.

De az eredmény megint csak vitatható lett.

Nem mintha a nézőket hidegen hagyta volna a Hazudós darabbéli utódának a létező valósággal – annak kisszerűségével, a fojtogató bezártsággal – szembeforduló hiányérzete, a vitathatatlanul dokumentumértékű mese, a Jó estét nyár világának radikális, ámbár torz elutasítása. A kisregény proletár hőse, a dunapataji születésű, ügyes és szorgalmas fiatal esztergályos – a Hábetlerekhez hasonlóan – a hivatalosan ki- és megnevezett uralkodó osztály tagja, aki az új évezredben is joggal érezte szűknek a mindennapi élet számára (is) kiszabott hétköznapi kereteit. Továbbra is valami másról – többről, jobbról, szebb világról, elegánsabb környezetről, különb lányokról – ábrándozott. De a fiú a görög diplomata költött szerepében megszerzett élvezetért nagy árat fizet. Munkával megkeresett sovány bére nagyobb részét napok alatt elkölti, de alkalmi kapcsolatai a meghódított lányokkal eleve esélytelenek. A jólétből, luxusból kihasított randevúk akkor válnak veszélyessé, amikor a fiú játéka komollyá fordulna, amikor az ál-Viktor maga is találkozik a szerelemmel. Karácsony Nagy Zsuzsanna az első olyan lány, aki bár elődeihez hasonlóan ugyancsak pusztán diplomata feleség szeretne lenni udvarlója oldalán, de ő, a többiekkel ellentétben, nagyon hamar átlát a szitán. Kideríti, hogy a görög követségnek nincs Viktor nevű alkalmazottja, és állítólagos szállásán, a Margitszigeti Nagyszállóban sem ismerik. A bukás elkerülhetetlen, a bosszú nem az. A Sötétruhás fiút valójában nem is a szerelem csődje, nem a kudarc és nem a szenvedély, hanem a leleplezéstől, választottja bosszújától való félelem teszi végül is gyilkossá. Rába Roland koncepciójában ezáltal központi elem lett, avagy legalábbis lehetett volna, a gondolataiban, indulataiban dominánssá lett gyanakvás és a félelem mechanizmusának működése. Csakhogy ennek színpadi működtetéséhez egy súlyosabb, izgalmasabb Sötétruhás fiúra lett volna szükség. És mivel ilyenre Rába Roland nem talált rá, vagy talán nem is nagyon kereste, az előadásában megbillent a szereposztás eredeti hierarchiája. Ahogy Szőnyi G. Sándor tévéjátékából Harsányi Gábor markáns arca vált emblematikussá, Rába Rolandnál a valóságos világ megidézett hőseinél és a főszerepre ítélt Fehér Tibornál szinte fontosabbak lettek a színpadi jelképhordozók, például a Szilvaárus lányok. Talán még Fejes sem gondolt korábban arra, hogy a Jó estét nyárban a Virágárus lány válhat főszereplővé, – feltéve, hogy a darabbeli anyaszerepében is remeklő Törőcsik Mari játssza…

2010 óta persze csak egy fél évtized telt el. És mégis … Az idei bemutatón a legjobb akarattal sem lehet nem arra gondolni, hogy a premier óta nemcsak a környezet, a világ, de maga a Sötétruhás fiú is – a Kádár-kor szülötte – megváltozott, kiöregedett a történetből. A hős, akivel a negyvenöt év előtti ősbemutatón ismerkedtünk meg, s a szöveg szerint akkor éppen húszas éveit taposta, és Hegedűs D. Géza alakításában mindent elhitetett velünk, amit csak akart, a valóságban ma a hetvenhez, a színpadon mondjuk huszonöthöz közelít. A hazai kapitalizmus korántsem eszményi új világában élők identitása, tűrőképessége és kitörésvágya is átalakult. „Viktort” a színház korábbi, meghirdetett elképzelése szerint a már nem egészen fiatal, de színpadon mindenkor szerepének megfelelően kortalan Stohl Andrásnak kellett volna játszania. Azután történt, ami történt – nem is ránk tartozik, de – a Pesti Műsor szeptemberi számának címlapján Fejes darabjának főszereplőjeként már a nagyon fiatal, a kritikusok körében is alig ismert Wunderlich József jelent meg. Ez merész és részben igazolt választásnak bizonyult. A kétségkívül tehetséges fiatal színésznek sem arca, sem egyénisége nem azt sugallja, amire Presser Gábor utalt egy korábbi nyilatkozatában, hogy Szász János Viktora eleve eltökélt gyilkos lett volna. Viszont továbbra is igaz, hogy ma is „csak másnak jár”, amire „Viktorok” vágyakoznak. A Hegedűs D. Gézánál undokabb, Harsányi Gábornál simulékonyabb, Fehér Tibornál súlytalanabb Wunderlich ezt a kisemmizettséget hitelesen és meggyőzően érzékelteti.

Meghökkentő, hogy az előadást elmarasztaló, lesújtó vélemények nem is csak az „igazi” csillebérci gyilkosságot viszonylag gyorsan követő, kirobbanó sikerű – Szónyi G. Sándor rendező koncepcióját és Harsányi Gábor remek alakítását dicsérő – tévéfilm bemutatása, illetve az l977-es vígszínházi ősbemutató után robbantak. Mintha most értek volna be az élethazugságok leleplezése ellen tiltakozó indulatok. Már az előadás első kritikusa szerint ennyi idő elég ahhoz, hogy „meghervasszon egy napi aktualitású darabot”. A kérdés ezzel szemben nem(csak) az, hogy vajon napi aktualitású darab-e,vagy korlenyomat a Jó estét nyár. Ha elfogadjuk, hogy csak a narratívában kibontott bűnügyi szenzáció fakult meg, és néhány korhoz kötött tényező – például szám – módosult, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy Fejes problémafelvetése, társadalomkritikája időtállónak bizonyult. Hitelesnek akkor is, ha tudjuk, hogy a mai Viktorok életproblémájuk megoldására többnyire más (békésebb) utat választanak. De torzult, beteg lelkek azóta is akadnak… Ebben a tudatban viszont, véleményem szerint, indokolatlan és igazságtalan Szász János vállalkozását – az idézett, értetlen, vagy éppen ellenkezőleg, politikailag motivált nézőkhöz hasonlóan – egészében elutasítani.

Részleteiben persze, Wunderlich tehetséges, de nem igazán emlékezetes alakításán kívül is akad az előadás vállalható koncepciójának egyenetlen megvalósításában vitatni való. Természetesen nemcsak elfogadható, de értékelendő az, ami Szász János filmes látásából következik, az előadás szokatlanul előtérbe helyezett vizualitása: felnagyított tárgyak, óriás portrék, plakátmotívumok és montázsok folyamatos alkalmazása. Azoknak is elárulja a rendező múltját és jelenét, akik nem tudják, hogy az egyik legszuverénebb látásmóddal rendelkező filmes alkotó munkájával találkoznak. A kérdőjel nem ezeknek az eszközöknek a jellegére, inkább a mennyiségére, az alkalmazás mértékére vonatkozik. Ahogy annak idején Rába Roland rendezésében a Nemzeti csábító technikai lehetőségeinek nem mindig indokolt használatát kifogásoltuk, Szász Jánosnál a kiválasztott képi eszközök aránytalanul eltúlzott alkalmazása vitatható. Pedig a harsány premier plánok sorozatában sok a kifejező, sokatmondó látványelem. Mégis úgy tűnik, hogy talán még a gyilkos beretva várható szerepét is felfogtuk, megsejtettük volna, ha valamivel kisebb vizuális nyomatékkal figyelmeztetnek rá. Vörös csillagból is beértük volna kevesebbel. Viszont az előadás vetítésre szolgáló, mozgatható falai, Vereckei Rita munkája az előadás ritmusát és dinamizmusát nagyban elősegítő eszköznek bizonyul.

Presser zenéje, remek songjai magától értetődő tartozékai a sikernek. Nem mernék határozottan állást foglalni abban, hogy elkerülhetetlen vagy szerencsés volt-e az új rendezésben a songok hangsúlyozott dramaturgiai kiemelése, az elidegenítést vállaló „brechtesítés”, de eleve elvetni a kézenfekvő változtatást alighanem igazságtalan. Meglehet, Wunderlich József még nem érett, kész musical színész, de adottságaival és megfelelő szakmai irányítással alighanem hamarosan azzá érik. Viszont a Vígszínház társulata ma már eléggé gazdag tehetségekben ahhoz,hogy a sokszereplős darab kiosztása se okozzon a rendezőnek gondot. A Viktor meghódította lányok közül Tornyi Ildkónak sikerült leginkább hitelesíteni a postás Juhász Katalin szimpla természetét, naivitását, Börcsök Enikőnek pedig a szerencsétlen, ámbár számító leányzó lélekromboló csalódását. Zsuzsanna főszerepe a többiekénél egy fokkal bonyolultabb. Bata Évának nem, illetve nem csak azt kellett elhitetnie, hogy átlát a fiú rongyos szitáján, hogy felismeri benne a csalót, de azt is, hogy a leleplezés következtében szerelmes udvarlója számára fenyegetővé, sőt – bár a történet végkifejlete szerint rá hárul az áldozat szerepe – egyértelműen félelmetessé is válik. Bata Éva játékában ez a kettősség megfelelő arányérzékkel párosul: egyszerre hiteles és szuggesztív is.

     ***

Mégha a tegnap még ünnepelt szerző, Fejes Endre mára ki is szorult az aktuális kánonból, és várhatóan a Pesti Színház idei előadása sem fog évtizedek múltán legendaként élni az emlékezetünkben , akkor sem hiszem, hogy Zappe Lászlónak igaza lenne, amikor azt írja: „ezt a darabot sem kell feltétlen előadni.” (Népszabadság, 2015. szeptember 8.) Sok múlik természetesen a fogadtatáson is. De mégsem csak az eladott jegyek száma számít. Vannak darabok és előadások is, amelyeket érdemes megőrizni addig, amíg van remény arra, hogy újjá születve visszaszerzik régi fényüket, rangjukat és közönségüket. Fejes Endre musicaljének legújabb előadása ilyen vállalkozás.

FÖLDES ANNA

 

NKA csak logo egyszines

1