Noha Beaumarchais nem egyműves szerző, megkülönböztetett irodalmi rangot nyilvánvalóan a Figaro házassága biztosít számára. Különlegesen gazdag darab: többszörösen megcsavart cselvígjáték (ahol magát a „cselmestert” is alaposan kicselezik), de elementáris humora indulattal és fájdalommal is párosul. Meglepő mélységgel szól az emberi kapcsolatokról és lázító erővel a társadalmi egyenlőtlenségekről. Az érzelmi-érzéki kavarodások mulatságos és elgondolkodtató kavalkádja éppúgy kibontható belőle, mint az aktuális társadalmi viszonyok kőkemény bírálata. És ami a legfontosabb: a kettő természetesen folyik egymásba, így nem szükséges választani a magánéleti-pszichológiai és a társadalmi-politikai aspektus közül – mindkét értelmezés kibontható egyszerre, egymást erősítve. Ám ha csak az egyik síkról akarnak szólni az alkotók, akkor is érvényes előadás jöhet létre. További vonzereje a komédiának, hogy a választott forma és stílus is sokféle lehet: éppúgy eljátszható szép, archaikus ruhákban, mint kortárs öltözetben, alkalmazható a pszichológiai realizmus eszköztára, de a (poszt)modern színházi nyelv is, közelíthető az abszurd felől, de azt is elbírja, ha blődliként értelmezik. Ehhez képest nem ritkán sikerül semmitmondó előadásban, az általános színjátszás jellegzetes eszközeit alkalmazva, a cselekményből minden fontosat kilúgozva színre vinni.

Nem csodálkoznék, ha a győri bemutató némiképp a szakmát és a közönséget is megosztaná, de az általános színjátszás és a semmit mondás címkéi bizonyosan nem aggathatóak rá. A rendező, Erdeős Anna ambiciózusan és koncepciózusan nyúlt az anyaghoz – még akkor is, ha láthatóan nem a tartalom, hanem a forma, a stílus felől közelített hozzá. A látványvilágot alapvetően az absztrakt formákba rendezett, groteszk módon röhejes „parókák” határozzák meg, melyek közt formájukat tekintve biztosan, színükre nézve valószínűleg nincs két egyforma. Baracsi Orsolya jelmezei egyébként megidézik az archaikus mintákat, de kortársi szabású viseletek. Egészen remek kompozíciók vannak köztük: az absztrakt mintákkal ékesített kertésznadrágot hordó Antonio egyszerre látszik gonosz manónak és lestrapált munkásnak, a nemváltáson keresztül esett bíró(nő) karrierjének lehetséges íveire pedig éppúgy utal a férfias hivatali viseletet idéző (de persze nőiesre szabott) felsőruházat, mint az erősen hiányos alsóöltözet. A díszlet ezzel szemben szándékosan egyszerű, funkcionális: díszítőmotívumaiban a jelmezeket, parókákat követi, de legfontosabb feladata, hogy teret adjon a játéknak. A rendező pedig felpörgeti a ritmust, elemeli a reálszituációkat, következetes stilizálásra késztetve ezzel színészeit, akik a szerepekhez, szerepkörökhöz kötődő kliséket idézőjelek közt játsszák el. Vagyis nem megélik a figurák érzelmeit, hanem karikírozzák azokat, kifejezésükre többnyire jellegzetes beszédmódot és gesztusokat választva. Amúgy is sok a geg, a blődli ízű poén, és a viccek közé nem egyszer kétes értékűek, vulgárisak is keverednek. Az ötletek koncepciózusan ismétlődnek, a színészek pedig precízen stílusban maradnak, legfeljebb a karikírozás élessége/finomsága váltakozik.

Néha azért lekerül a fejről a paróka – és olykor a színészek is kilépnek a stílből, realisztikus tónusra váltva. Úgy érzem, az optimálisnál ritkábban – már legalábbis abban az esetben, ha az volt a cél, hogy ezekben a percekben jöjjenek létre az előadás emlékezetes pillanatai, érzelmi csomópontjai. Ahhoz ugyanis, hogy a rendelkezésre álló igen rövid idő alatt valóban drámai, felkavaró pillanatok jöjjenek létre, különleges színészi erő szükségeltetne. Ennek híján Erdeős Anna rendezése többnyire megmarad könnyed, de biztos kézzel megkonstruált stíljátéknak. Ami egy viszonylag hosszú előadás esetében óhatatlanul is a játékmód műviségét eredményezi. És nyilvánvaló, hogy nemcsak az emberi kapcsolatok mélysége, bonyolultsága nem tárulhat így fel, hanem a társadalomkritikai mondandó is élét, jelentőségét veszíti – nem véletlen, hogy ennek kibontását az alkotók nem is próbálják erőltetni. E bölcs belátásnak és a stílus precíz alkalmazásának szakmai hozama is van – ha nagy színészi pillanatok nem láthatóak is, a társulat sokkal jobb benyomást tett rám, mint amikor legutoljára láttam. A stílust mindenki hozza, senki nem lóg ki a játékból, nem tolakszik feleslegesen előtérbe, nem töri meg a ritmust, és a lehetőségekhez mérten próbálja egyéni színekkel gazdagítani az előadást. Járai Máté alakításának svungja meghatározza a játék menetét, de tény, hogy a stílus egyneműsége talán éppen Figaro alakjánál okozza a legnagyobb veszteséget. Csankó Zoltán Almaviva gróf rezzenéstelen arccal előadott hazugságcunamiján keresztül meg-megérzékelteti a figura gátlástalanságának veszélyességét. A női főszereplők, Mihályi Orsolya (Susana) és Agócs Judit (Rosina) lépnek ki talán legtöbbször a karikírozó stílusból – mindenesetre az este kevés elgondolkodtató, fájdalmasabb pillanata többnyire hozzájuk köthető. Maszlay István (Bartolo) groteszkebb színekkel gazdagítja a stílust, Áts Gyula (Antonio) színpadi jelenlétének még akkor is súlya van, amikor nem túl acélos kabarépoénokat kénytelen ellőni. Pozsonyi Takács László (Basil) parodisztikus eszközökkel mutat be egy gerinctelen hivatalnoktípust, miként Menczel Andrea (Rubia) is idézőjelek között rajzolja el az „emancipált” tisztviselő alakját.

Ami azonban nagyon hiányzik az előadásból, az az igazi kreativitás, az eredeti szellemesség. Merthogy az egynemű stílust csak a váratlan játékötletek, a nemcsak az újszülöttek számára ismeretlen viccek sokasága, a gegek alkalmazásának gátlástalansága, esetenként a látványos és jelentéses stílustörés vállalása teheti igazán élvezhetővé. Mindezek híján a játék a méltánylandó alkotói ambíció és szakmai következetesség dacára is túlságosan átláthatóvá, egysíkúvá, következésképpen unalmassá válik. És minél pergőbb a ritmus, annál inkább hiányzik a sodrás. Legalábbis számomra, hiszen a városmajori közönség nem kis része hallhatóan élvezte a játékot. Ugyanakkor bizonyára lesznek olyanok is, akik elvi alapon ellenzik a Figaro házassága stílusjátékká alakítását. Én nem tartozom ez utóbbiak közé, csupán azt fájlalom, hogy a városmajori vendégjáték estéjén az előbbiek közé sem sorolhattam magamat.

URBÁN BALÁZS

 

NKA csak logo egyszines

1