Kétségtelenül a legrosszabb hangulatú POSZT volt az idei. A klubban persze most is tudtak örülni egymásnak a régtalálkozottak – sosem értettem azokat, akik mindig nehezményezték a fesztivál szülőatyjának, Jordán Tamásnak ama törekvését, hogy a szakma ebben a tíz napban minél szélesebb körben érezze jól magát és egymást; hogy ez a törekvés miért ne férhetne meg a minőséggel –, de tény, hogy idén megszakadni látszott a tavaly legalább informálisan, ám annál örvendetesebben újraindult párbeszéd.

A feszültség 2012 óta a levegőben van, amikor is a magát szakmainak valló, a Fidesz honlapján történt zászlóbontással azonban egyértelműen politikai indíttatású és elkötelezettségű Magyar Teátrumi Társaság tulajdonrészt szerzett a POSZT-ot működtető kft.-ben, s ezzel intézményesítette az ország politikai megosztottságának érvényesülését az országos színházi találkozó szervezésében. Szögezzük le, a Magyar Színházi Társaságnak soha nem volt politikai irányultsága, különböző világnézetű, szellemiségű tagságának összetétele miatt nem is lehetett, és ma sem lehet, hiszen ernyőszervezetként számos olyan színház, illetve egyesület is tagja, amely a Teátrumi Társaságnak is – számításaim szerint tizenkilenc esetben van átfedés.

A Magyar Színházi Társaság a rendszerváltás után újjászerveződvén a mindenkori kormányzattal szemben próbálta a színházszakmai érdekeket képviselni, védelmezni – hullámzó sikerrel (az Erzsébet térre tervezett új Nemzeti Színház építésének leállítása idején például Babarczy László és Kerényi Imre vállvetve beszélték le a közgyűlést az ellenállásról).

A POSZT történetének legszebb pillanata a konszenzusos alapítás volt, amikor is az első Orbán-kormány és a szocialista többségű városvezetés – Toller László polgármesterrel az élén) együtt tudott valamit létrehozni, támogatni. (Hasonlóan ritkaságszámba menő egyetértéssel fogadta el a parlament 2008-ban az előadó-művészeti törvényt.) Aztán volt még jelképes csatabárdelásás a POSZT-on 2002-ben – ez az év az ország megosztásának kezdete, ekkor hangzott el tavasszal, a két választási forduló között Orbán Viktor ominózus beszéde a Testnevelési Főiskolán, melyben kokárda viselésére szólította fel a Fideszt támogatókat, kisajátítva egy nemzeti jelképet s kettészakítva a társadalmat.

Az ezzel a gesztussal indított folyamat része és következménye a színházi szakma furcsa, féloldalas polarizálódása egy Fidesz-párti szervezet, a Magyar Teátrumi Társaság létrehozásával, amelynek a Magyar Színházi Társaság nem ellenpólusa, s az újjáalakulásakor vállalt funkciója szerint (lásd fent) nem is lehetne az, bár a kormányzat próbálja ekként negligálni.

A Vidnyánszky Attila vezette Magyar Teátrumi Társaság radikális térnyerésének a kultúrpolitikában a 2010-es kormányváltást követően számos markáns jele van a Színházi Bizottság összetételétől a Kaposvári Egyetem színészképzésében véghezvitt személyi változtatásokon s a szakmai szempontokat nem egy esetben nélkülöző színházigazgatói kinevezéseken át az előadó-művészeti törvény önkényes módosításáig, nem volt meglepő hát az igénybejelentés a POSZT résztulajdonlására. Miként a konszenzuskerülő attitűd sem – maga a Teátrumi Társaság ebben a szellemben fogant; a szakmán belüli érték- és érdekkülönbségek tisztázását megúszni igyekvő, hatalmi pozícióra törekvő szándék hozta létre az előadó-művészeti törvény előkészítése idején.

Az első rossz jel a versenyprogram összeállításának módjában mutatkozott: 2012 óta mindkét szervezet jelöl egy-egy válogatót, akik aztán közösen hozzák meg a végső döntést – ha tudják. A korábbi párosoknak – Szigethy Gábornak és Solténszky Tibornak, illetve Császár Angelának és Sándor L. Istvánnak – ez sikerült, idén azonban bekövetkezett a szisztéma csődje, amikor is Balogh Tibor és Perényi Balázs mindössze nyolc előadásban tudott megegyezni, további hármat-hármat pedig külön jelöltek.

Az efféle patthelyzet lehetősége az előző két évben is megvolt – a korábbi párosokat dicséri, hogy nem „éltek” e lehetőséggel, sőt, a Császár Angela‒Sándor L. István kettős egyenesen párbeszédet kezdeményezett a POSZT-on a színházi szakma helyzetéről, ami persze nem változtat a válogatás e metódusának lényegileg torz voltán. (Ahhoz mindenképp páratlan számú szelektor kellene, hogy az ideihez hasonló feloldhatatlan helyzet ne jöhessen létre.)

A Színházi Kritikusok Céhe (melynek elnöksége „egy erős, és egyre fontosabb szerephez jutó színházi szövetség”-ként aposztrofálta a Teátrumi Társaságot 2009-ben, Magyar Teátrum című lapja megjelenését levélben üdvözölve, s a kapcsolatfelvétel ígéretével búcsúzva) mégsem e válogatási metódust kifogásolva hirdetett bojkottot, hanem mert a szakmai zsűri összeállításánál a tulajdonostársak, a Magyar Színházi, illetve a Magyar Teátrumi Társaság képviselői nem tudtak megegyezni a céh jelöltje, Csáki Judit személyében, jóllehet tavaly elfogadták őt – Csáki akkor magánéleti okokból kényszerült visszalépni.  A Kritikusok Céhének négy tagja – közöttük a szervezet elnöke és két elnökségi tagja – „Hallgass el! Nem fogunk!” felkiáltással tette közzé bojkottfelhívását, szolidaritását kifejezve a „hallgatásra felszólított” kollégával, Csáki Judittal, „akinek mint független kritikusnak nem adnak lehetőséget a versenyprogram véleményezésére”. Mintha a revizoronline főszerkesztője – akit egyébként senki nem szólított fel hallgatásra – nem írhatná meg, nem hozhatná nyilvánosságra a véleményét a versenyprogramról, ha nem tagja a zsűrinek. (Csak remélni tudom, hogy a sebtében csatlakozó sok jeles aláíró egyszerűen nem olvasta el rendesen, nem értelmezte a felhívás szövegét.)

Az fel sem vetődött a Csákit ismét zsűritagnak jelölőkben, hogy a munkaviszonyát jogszerűtlenül megszüntető Kaposvári Egyetem vezetése ellen ekkor már munkaügyi pert indított kritikus részvétele a testület munkájában egyszerűen összeférhetetlen, hiszen a versenyprogramban szerepel Vidnyánszky Attila rendezése is, aki az alperes intézmény művészeti rektorhelyettese.

A válogató Balogh Tiborral szemben megfogalmaztatott az összeférhetetlenség vádja, amiért korábban szerződésben állt a Vidnyánszky igazgatta debreceni Csokonai Színházzal, jóllehet az összeférhetetlenség kizárólag jelen idejű problematika, visszamenőleg nincs relevanciája. (Nota bene 2012-ben Csáki Judit is beosztottja lett tanszékvezetőként a gyors egymásutánban előbb intézetvezetővé majd művészeti rektorhelyettessé kinevezett Vidnyánszkynak, egészen addig, míg el nem távolították az egyetemről, aminek következtében a munkaügyi bírósághoz fordult.) Aligha lett volna viszont elkerülhető az elfogultság vádja a POSZT idején első fokon éppen pert nyert Csáki esetében, akár negatívan, akár pozitívan ítéli meg az Isten ostorát zsürorként – szakmai felkészültsége, ítélőképessége ezen mit sem változtat, az összeférhetetlenség elvének alapja a gyanú lehetőségének kiküszöbölése.

Miközben a kritikuscéh vezetése gondolkodás nélkül vetette bele magát a szolidaritási akcióba, cseppet sem volt szolidáris egy másik kritikuskollégával, az ugyancsak céhtag Zsigmond Andreával, akinek neve Csáki helyett vetődött fel s támogattatott mindkét Társaság részéről a szakmai zsűri összetételéről egyeztetve. Sőt, a céh elnöksége egyenesen ezzel indokolta április 9-ei közleményében a szervezet kilépését a Magyar Színházi Társaságból, mondván, az MSZT „a kritikuscéh delegáltja mellett nem állt ki, valamint a céh vezetőségének megkérdezése nélkül beleegyezett más kritikus meghívásába. Mindez nyilvánvalóvá tette, hogy az MSZT képtelen tagjai érdekeinek képviseletére”. Hogy a Kritikus Céh esetében mit is jelentettek eme érdekek, az nem derült ki – hogy nem a Zsigmond Andrea személyében meglelt konszenzust, az bizonyos. Holott a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Kolozsváron élő és dolgozó tanársegédjének kívülállása, függetlensége a magyarországi politikai viszonyoktól s a színháziak ezzel összefüggő megosztottságától a szakmaiság érvényesülését erősíthette volna, jótékonyan hatva a légkörre, a szakmai közállapotokra. Ehelyett Zsigmond Andrea visszalépésének kikényszerítése a média hathatós közreműködésével – aki pedig éppen azért vállalhatta el a felkérést, mert nincs köze a magyarországi politikai megosztottsághoz – a lehető legrosszabb kompromisszumhoz vezetett: mindkét Társaság delegált négy tagot a zsűribe, a legcsekélyebb egyeztetés nélkül. Így történhetett, hogy a testületbe négy színházigazgató került: Balázs Péter (szolnoki Szigligeti Színház), Blaskó Balázs (egri Gárdonyi Géza Színház), Ókovács Szilveszter (Magyar Állami Operaház) és Vincze János (Pécsi Harmadik Színház) – utóbbi rendezőként s múltja révén a független szféra képviselőjeként is (az általa alapított Harmadik Színház hosszú ideig költségvetési támogatás nélkül, alternatív színházi műhelyként működött). Rajta kívül Nagy Viktória díszlet- és jelmeztervező, Venczel Vera színművész és Vörös Róbert dramaturg delegálása követte lényegében azt a korábbi, 2012 előtti hagyományt, hogy a szakmai zsűriben a különböző szakmai szervezetek képviseltetik magukat, még ha ezúttal nem jelölés, hanem felkérés útján történt is a dolog végül – Keserű Katalin művészettörténész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja ebben a felállásban a társművészet-elméletet képviselte.

A zsűri összetétele mindazonáltal irrelevánssá vált – miként a döntései is – azzal, hogy a bojkottfelhívás eredményeként visszalépett a versenytől a Magyar Színházi Társaságból is kilépő Örkény Színház két előadása (Hamlet, illetve e föld befogad, avagy SZÁMODRA HELY) – melyek nézetem szerint a program legerősebbjei voltak –, valamint a két független produkció (Felülről az ibolyát – STEREO Akt,
A heilbronni Katica – Szputnyik Hajózási Társaság). Utóbbiakban érdekes módon meg tudtak egyezni a szelektorok, tán épp függetlenségük okán, de a Hamlet is ama nyolc produkció között volt, amelyek közös pontjait képezték a válogatásnak. A Felülről az ibolyát visszalépése mindazonáltal inkább gesztusértékű – nem hiszem, hogy bármiképp befolyásolta volna a díjazást. Amellett, hogy a közönség megszólításának módját s a látványelemek (videó, fény) alkalmazását tekintve is lehetett már hasonlót látni a független s a kőszínházi szférában is, sem a színészi, sem a táncos teljesítmény nem volt meggyőző, a közönség bevonásának látszólagos spontaneitása, hitelessége pedig erősen megkérdőjeleződött az előadás lezárása által.

A versenyprogramot illetően a megnyugtató megoldás egyébként az lehetett volna, ha abba csak a közösen vállalt nyolc előadás kerül, a további hatot pedig a filmfesztiválokon bevett információs vetítések mintájára versenyen kívül mutatják be.

Ilyenformán nem került volna be a Nemzeti Színház egyik előadása sem, hiszen Balogh Tibor a Vidnyánszky rendezte Isten ostorát, míg Perényi Balázs a Zsótér Sándor rendezte Brandot jelölte. Utóbbi Törőcsik Mari rosszulléte miatt nem vehetett végül részt a versenyben, elmaradt ugyanis az előadás, amelyet a zsűri nézett volna. A díjak legjelentősebbjeit besöprő Isten ostora a maga archaikus, erős mesei képi világával időutazás érzetét keltette; furcsa mód tán épp a fizikai közelség miatt nehéz volt a közelébe férkőzni (rendkívül komikusan hatott például olykor Horváth Lajos Ottó marcona tekintete, vagy ahogy az orrom előtt átszellemülten a hátára illesztette egy pöcök segítségével tomahawkhoz hasonlatos fegyverét); a szájbarágó rendezői utalásokon túl nehéz volt fellelni benne a kapcsolódási pontokat a mához, valamely értékrendhez. Ugyanakkor az érzékek, az ösztönök nehezen megragadható spirituális világának megérzékítése gyönyörűen sikerült a Mikoltot játszó Trokán Annának és Attilaként Mátray Lászlónak – a gyilkosságba torkolló szerelmi aktus lenyűgözően szép pillanata az előadásnak. Ha valami, hát Trokán Anna alakítása – nagyszerű inspirációt s hitelt merítve és adva Mátray rendkívüli formátumot, vonzerőt és szuggesztivitást sugárzó Attilájából-Attilájának – mindenképp díjat érdemelt volna.

És nem kerülhetett volna a versenyprogramba a békéscsabai Koldusopera sem, megkímélve tán mindenkit egy rendkívül kínos élménytől. A színház vezetése ugyanis úgy döntött, hogy a súlyos beteg Kara Tünde helyett nem ugrik be senki a kolduskirály Peachum nejének szerepébe a fesztiválon, hanem bizonyos jeleneteket felvételről bejátszva, másutt a színésznő hiányával érzékeltetik pótolhatatlanságát. A szép, ám szakmailag elfogadhatatlan gesztus gyakorlatilag egy emlékműsort eredményezett, ám nem pusztán az előadás eme értékelhetetlenné lett torzó volta okozta a kétséget a produkció beválogatását illetően, hanem az így is megmutatkozó formavilága, amely a rendezőként ezzel a munkájával diplomázó, Szabadkán is kiválóan működött beregszászi színész, Katkó Ferenc korrekt vizsgarendezése – se több, se kevesebb.

Érdekes, hogy a jelen politikai-hatalmi viszonyaira a történelmi tematika által rákérdező, reflektáló, mindkét válogató preferálta előadások, a szombathelyi Vitéz Mihály – Béres Attila rendezése – s a miskolci Erdély – Tündérkert Keszég László rendezésében milyen kevéssé érintették meg a zsűrit, mintha direkte kerülték volna a politikumot. Erre utalt Ókovács Szilveszter zsűritagként megengedhetetlen beszólása is az Újvidéki Színház végéhez közeledő Bánk bánjába, amikor is az ezen a ponton egyébként már interaktív előadás politikumát kérte ki magának, mondván, mi köze Katona drámájának a színpadról elhangzó kérdéshez, hogy a felsorolt kormányzati intézkedések melyikénél hagynánk el az országot.

Magam úgy tartom, az előadás címében kétségtelenül nem ártott volna érzékeltetni, hogy nem puszta drámainterpretációról van szó, a haza fogalmáról való gondolkodás azonban semmiképpen sem idegen Katona szellemiségétől és kérdésfelvetéseitől, egy zsűritag részéről pedig nem elegáns megakasztani – ha csak egyetlen beszólás erejéig is – egy produkciót ily módon, még akkor sem, ha az interaktív.

Bár a 2016-os POSZT-ra válogató két kiválasztott, Kiss B. Attila operaénekes és Sólyom András filmrendező már javában dolgozik, feltehetően sok minden változni fog a fesztivál szervezésében, és nemcsak azért, mert a két ügyvezető, Kőhalmi Andrea és Stenczer Béla mandátuma lejárt. Ám abban a tévhitben sem érdemes ringatózni, hogy az idei bojkott kényszerítené ki a gyökeres változást. A XV. POSZT-on formálisan – mert a lényeget tekintve követhetetlen módon – ismertettek egy mintegy 200 oldalas tanulmányt a fesztivál elmúlt 15 évéről a moderátornak titulált Gáspár András projektvezető előadásában, melyet az NKA és a POSZT Kft. rendelt meg a Szűcs Gábor vezette Mozaik Művészegyesülettől, a Magyar Teátrumi Társaság tagszervezetétől…

SZŰCS KATALIN ÁGNES

 

NKA csak logo egyszines

1