Mindnyájan Madách falanszteréből szeretnénk kibújni. A Karinthy Frigyes által megcsodált Szathmári Sándor is, aki Kazohinia címmel – az ismeretlen civilizációba csöppenés hajótöréses fikciójával – megjelentetett egy dilemmaregényt a társadalmakat kormányzó erők természetéről. Szathmári gyulai. A gyulaiak megbecsülik szellemi kincseiket, innen fakadt a késztetés, hogy a 2015-ös várszínházi évadban Gedeon József igazgató megbízza Vörös István írót és Sopsits Árpád rendezőt, alkalmazzák színpadra a világ számos nyelvére lefordított regényt.

Az átdolgozás egyik kedves mozzanata az eredetileg brit alattvalóként megjelenített hajóorvos, a történetet megélő-elmesélő Szerző magyarrá költése. Sopsits rendezésében Jászberényi Gábor a kettős identitású idegen. Tartva hazánk negatív történelmi megítélésétől, Gulliverként mutatkozik be, de minden törekvésében, hogy elfogadtassa magát a cselekedeteivel, ott sejlik elfojtva a János vitézi, Háry János-i virtus. Ennek a puszta árnya is életveszély: nincs illeszkedési pontja sem az észhitű hinek, sem az általuk karanténországba száműzött hibbantak, a behinek közösségéhez.

Partra vergődve magas civilizációba csöppen. A hinek betáplálják tudatába nyelvüket, s ezzel a kapcsolattartás szóbeli akadálya megszűnik, ám csak az érintkezés közlekedésrendészeti szintjén. Hamar felszínre kerülnek ugyanis az ismeretlen tartalmú idegen szavak, a kulturális különbségek stigmái. Jászberényi ámuló elszenvedője annak a mindent átható, tökélyre vitt okszerűségnek, amely az értelmét is önmagából meríti. Itt a cselekvés rugója nem a vágy, az akarat vagy a szükségszerűség, hanem az evidencia: az, hogy az emberek személyes sorsát mindig a legfelső ok alakítsa. Kazohinia államformája a kazo (a kauzális, az okszerű). A kazo azonban az országnak nem alapelve, hanem az állapota: nem büszkélkedni való vívmány, hanem öröktől, emberemlékezet előtti időktől fogva kormányzó reflex. Az Idegen idegenvezetője és hinné nevelő gyógyásza (mentora), Molnár Csaba (Zatamon) nehéz szerepet játszik: úgy kellene végigvinnie, hogy számára a kazo zsigeri, hogy egyetlen pillanatra se billenjen vissza az e századi tudattörténész pozíciójába. Botlások ott adódnak, ahol elhajlik egymástól a szerzői mondat és idea, ahol Zatamon tudálékos: nem magánvaló értékként, hanem a kazival szembeállítva határozza meg a kazót, vagyis nem ősi kultúraként, hanem friss (rövid történelmű) vívmányként értékeli, mintegy az önbecsülése alapelemének beállítva azt. A kazo voltával való hivalkodás kötelme ellen nincs a színésznek hatékony receptje, nem éri el, hogy a kazoságát magától értetődően (zsigerien) élje meg. Nincs segítségére az iránytartásban a regényszöveg, az adaptáció és a rendező sem.

Különös utakon jár Kazohiniában a szellem és a szerelem Az Idegen beleszeret a strandon egy lányba. Megdöbben azonban, hogy Zolema a pillanatnyi szükséglete szerint, a környezetéből éppen legszimpatikusabb, legráérőbb férfival végez „nemi munkát”, s emlékezetben sem tartja a vele szeretkezőket. Kovács Vanda a félszeg kivételt alakítja érzékletesen: Zolemáját megérinti az Idegen különössége, és kazo létére azon kapja magát, hogy olykor „kazi” módon viselkedik (nem az okszerűség kormányozza, hanem valami titokzatos hangulat).

A hivatásában sem talál békességet az Idegen. Orvos lévén a kórházban helyezik el, ahol első munkájaként halálos injekciót kell beadnia betegének. A szenvedést az élet elvételének árán megszüntető beavatkozás (eutanázia) ellenkezik hippokratészi esküjével, s a lelkiismerete parancsa, párosulva a vegytiszta logika iránti engedelmesség okozta unalommal, kiveti Kazohiniából: a bolondozók országába menekül.

A Kazohinia 1935-ben keletkezett. A benne ábrázolt hinek tudományos felkészültsége és társadalmi szervezettsége messze fölötte van a korabeli Európáénak. Már nem olvasnak szépirodalmat, nincs művészetük, a szerelem helyett szaporodás van és tervszerű élvezet. Beszélgetés sincs. A regény erénye, hogy Gulliver kíváncsisága kortól-beállítódástól függetlenül emberi, minden rácsodálkozásában és csalatkozásában magunkra, a saját természetünkre ismerhetünk. Az adaptálók mintha szűken mérték volna ki Jászberényi Gábornak a játékteret, hogy ilyen személyiséggé formálhassa az Idegent. Alakításából az elragadtatás hiányzik. Az a pillanatnyi fellángolás és rajongás, ami Madách Ádámját kormányozza tévhittől tévhitig.

Szövegkövető mozgásszínházat látunk a második felvonásban, stílus tekintetében értelemszerűen eltérőt az első funkcionalista, szögletes realizmusától. Nem azonos neveltetésű színészek egymás iránti bizalma, alkalmazkodóképessége eredményeként születik meg a temperamentumos, forrpontjait illetően míves-tehetséges egész: felnőttnek-fiatalnak, egyaránt szeretni való előadás.

Kazi-Behiniában szabad a nevetés, kötelező az érzelemnyilvánítás, olvasnak verseket és regényeket. Szerelembe esik itt is az Idegen, sőt házasságot köt szeme választottjával, ám nem ismeri sem a szellemiekkel élő, koplalás-hitű törzs abszurd etikettjét, sem a világnézeti megosztottságukat. Amikor polgárháborúra készülődnek a kockahitűek a körhitűek ellen, ő vonakodik csatasorba állni, ezért máglyahalálra ítéli a törzsfő. Szarvas Balázs a „betik”, aki a térdét verdeső, misztikus rézkockákkal közlekedve uralkodik. Szuggesztivitása félelemkeltően komikus: régvolt, jelenbeli és eljövendő eszement zsarnokokat idéz.

A helyzetekhez igazodóan testtudatos mozgásával, kiemelkedik Gyöngy Zsuzsi, a lopakodva tolakodó, szerelmét önkéntelenül, folyvást beáruló, bajba sodró feleség. Az Idegen idegenvezetőjeként-oltalmazójaként tartást ad az összjátéknak Orosz Ákos és a pozícióleső intrikus, Lendváczky Zoltán. Vörös István találmánya a cselekményt értelmezve továbbgörgető Kórus. A szöveg, együtt a bizarr koreográfiával és Pallós Nelli lágyan karikírozó jelmezeivel, egy üde hellén burleszk (posztantik) élményét nyújtja a közönségnek.

Nem társadalomkritika, hanem az emberi természet állapotrajza. A hinek a boldogság és a boldogtalanság együttes hiányában élnek: az életvitelszerű unalom az, ami Évát és Ádámot a Paradicsomból kiveti, s ez vezeti Shakespeare hőseit is az ardennes-i erdőbe. Aztán visszatérnek, mint az Idegen, előbb a hinekhez, aztán haza. A szervezetünk hol tiszta képleteket kíván, hol megcsömörlik a rideg-biztonságos harmóniától, és eluralkodik benne a káoszvágy, az önsanyargató komfortmentesség heroizmusának kéje. Ilyenek voltunk, vagyunk és leszünk.

Szathmári 1932‒35 között írta Látván nem látnak című trilógiáját, élete főművét, amelyből csak a Hiába, és az is hat évtized múltán jelenhetett meg. Utópiájában pontosan megjövendöli a második világháború kitörésének évét, a szocializmus diktatúráját és a XXI. század elejét, ahol „élproletárok” minden luxussal felszerelt villái állnak. Olyan találmányokat írt meg előre, mint a gyanús elemeket lehallgató miniatűr rádióadó; bénító sugár, melyekkel tüntetőket hatástalanítanak; hangírógép. A könyv jóval Orwell Állatfarmja és az 1984 előtt keletkezett. Írója tudott valamit rólunk. Ma hívhatnák Orwellt az angol Szathmárinak, ha utóbbit nem veszik körül gondos irigyek és nagy figyelmű cenzorok. Van ennek a gyulai előadásnak napi kisugárzása is…

BALOGH TIBOR

 

NKA csak logo egyszines

1