Kiposztolva

Pécs főterén mindjárt egy leporelló forma, rajta sok kis színes valami. Kiposztolva színházi előadások plakátjai – próza vagy zenés, báb vagy opera, gyerek, ifjúsági vagy felnőtt közönségnek, határon innenről és túlról. Hatvanhat társulat mintegy háromszázharminc plakátja. Szép számok, örvendeni is lehetne, ha valamiféle torz meggondolásból a plakát formát nem A/4-es méretűre zsugorítják. Nem véletlen a képzőművészetben a méretadás fontossága. Akkorában érvényesül ugyanis igazán a mű, amekkorában megalkották. A jó színházi plakát műalkotás, amely megidézi a színházi előadás hangulatát. Remek műveket láthattunk volna, ha hagyják. Így egymás mellé-alá-fölé zsugorítva csak valamiféle félkész pecsvörk (Patchwork) született.

Örökké tartó pillanat

Udvaros Dorottya szoborportréja. Babusa János szobrászművész, színházi férj – van ilyen státusz, felesége a Gózon Gyula Kamaraszínház igazgatója –, aki több művészről alkotott már portrét. Összetett és nehéz feladat volt a klasszikus portré az idei POSZT-díszvendégről, egy olyan arcról, amelyet a szerepek éltetnek, és mindegyik szerepben karakterében, formájában más és más.

Legendás jelmezek

Most nem volt a díszlet- és jelmeztervezőknek olyan bemutatójuk, amelyet a Magyar Látvány-, Díszlet- és Jelmeztervező Művészek Társasága szokott szervezni (Balla Ildikó és Papp Ervin), ahol a szakma az év terveit és megvalósult előadások látványvilágát vonultatta fel fotók, makettek, jelmezek, illetve rajzok kiállításával. Az idén a Művészetek és Irodalom Házának kiállítótermében Antal-Bacsó Borbála, Doma Petra, Hodászi Ádám, Szélinger Anna, Torobé Anita, Vajdai Veronika és Valkai Andrea szervezésében láthattunk jelmezeket és jelmezrajzokat.

SZFE 150

Százötven évvel ezelőtt, 1865-ben nyitotta meg kapuit a Színészeti Tanoda Pesten, 1905-ben már Színművészeti Akadémia, 1948-tól Színház- és Filmművészeti Főiskola, 2000 óta egyetem, amelyben a magyar színművészet jelesei fordultak meg hallgatóként, tanárként. Az idei valamiféle emlékév, amelyet sokféleképpen ünnepelnek a jelenben élők. Az emlékezés okán járultak hozzá a vezetők, hogy az intézmény patinás falairól a történeti képek lekerüljenek, és rendezzen belőlük az ifjúság egy kiállítást a POSZT-on. A helyszín a Csontváry Múzeum előcsarnoka. A kiállítási paravánokra került háború előtti csoportképek még szép régi Blondel-keretben, szoba falra valóan. Szívfacsaró.

Színház a vitrinben

A Király utcai Ezüstház ékszergaléria már második éve ír ki meghívásos pályázatot a helyi művészeknek, hogy készítsenek alkotásokat a bemutatott versenyművek ihletésére, illetve arról, hogy mit jelent a színház az iparművész számára. Van, aki ékszertervező, de színházban is dolgozott. Ahogy az ékszerkészítésben ma már elfogadott, többféle anyaggal találkozhattunk itt, vagyis nemcsak az úgynevezett nemes anyagokkal, hanem a műanyagok legkülönbözőbb válfajaival is. Változatos alkotások születtek, amelyeken személyes reakciókat láthatunk. Huber Kinga Vér és könny címet viselő, ezüstből és plexiből készült munkája a színházban rejlő áldozatot és fájdalmat is kifejezi.

 A Nádor Galéria két kiállítása mind tartalmában, mind színvonalában magasan kiemelkedett a többi tárlat közül.

Függöny mögött

A kisteremben a Magyar Képzőművészeti Egyetem alkalmazott látványtervező szakán idén diplomázott hallgatók kiállítása volt látható. Tordai Hajnal fáradhatatlan. Számára fontos, hogy mások munkáit is közönség elé segítse. Most a Képzőművészeti Egyetem reprezentatív diploma-bemutatójáról ide is hozott több alkotást. A kiállító művészek: Erdős Júlia – Weöres Sándor: Szent György és a sárkány, díszlet- és jelmeztervek (konzulens Zeke Edit); Keszei Bori – Garcia Lorca: Bernarda Alba háza, díszlet- és jelmeztervek (díszlet-konzulens Csanádi Judit, jelmez-konzulens: Csík György); Oláh Richard – Arany László: Fehérlófia, díszlet- és bábtervek (díszlet-konzulens Csanádi Judit, báb-konzulens: Orosz Klaudia); Rákay Tamás – Verdi: Don Carlos, díszlet- és jelmeztervek (konzulens: Zeke Edit); Safranek Zita – Sztrugackij: Sztalker, díszlet- és jelmeztervek (díszlet-konzulens: Csanádi Judit, jelmez-konzulens: Zeke Edit); Szalai Sára – Brecht: A szecsuáni jólélek, díszlet- és jelmeztervek (díszlet-konzulens: É. Kiss Piroska, jelmez-konzulens: Zeke Edit). A fiatalok tele ötlettel és elvárással. Bárcsak láthatnánk a kész előadásokat.

Teátristák – „nagy játékosok”

Két évszázad színházi alkotói címmel az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet anyagából rendezett kiállítást Gajdó Tamás és Juhász Kristóf. Remek válogatás sikeredett, a nagy alakok ember nagyságban is megidéződtek legjellemzőbb szerepeikben. A kasírozott fotográfiák varázslatos világba vittek. A történet tárlókban, kis vitrinekben elhelyezett tárgyakon és kellékeken keresztül elevenedett meg. Amikor már volt fénykép, azokból az időkből fotográfiákat láthattunk, a korábbi évekből pedig rajzolt portrékat, grafikákat. A színház nemcsak a színészé. Hogy színház szülessen, ahhoz kell szervező-irányító színi direktor, rendező, drámaíró, díszlet- és jelmeztervező.  Itt a kétszáz évből felidéződtek a meghatározó, a befolyásoló nagyok.

Álljon itt Juhász Kristóf tollából a kiállítás elöljáró szövege:

Szerepet hordozni

„Szerep és szereplő, karakter és színész, figura és játszó. Csak fölsoroljuk e fogalmakat, és máris jól ismert világunk határára értünk. A látszat azonban a látás ellen dolgozik. Látszólag a színész eljátszik egy szerepet, amit az író megírt. Látszólag a rendező mint a színész önvizsgálatának kihelyezett egysége, vezeti a színészt, bele a szerepbe. Vagy a szerepet a színészbe. Praktikus értelemben csakugyan történnek effélék. De ha csak azt vizsgáljuk, mi történik praktikus értelemben, azt fogjuk mondani, amit a fiatal színész mond az ötvenedik előadás után.

A fiatal színész azért lesz színész, hogy megélhesse az átváltozás csodáját. Hogy megtapasztalja, milyen egy másik ember bőrébe bújni. Valami ismeretlent látni a tükörben. Ismeretlen vidékeken járni egy közösségileg ellenőrzött és jóváhagyott metamorfózis védőköpenyében. Aztán megtanul végszóra nagy antrét csinálni, alpinista hevederrel trégerbe kötve szerelmet vallani, forgószínpadon bukfencezve vívni, utána jelbe állva kánkánt táncolni, áriát énekelni, zenei végszóra fejest ugrani a zenekari árokba, majd gyorsöltözést követően feljönni a süllyesztőből, és őszintén zokogva felröptetni a zsinórpadlásra harminc kellékgalambot. Az ötvenedik előadásra mindezt tudja, és akkor csodálkozva kérdezi: hová lettek vágyott átváltozásaim? Hová lett létezésem nagy kalandja? Hiszen míg éber figyelemmel elvégzem színpadi feladataim, nem érek rá.

Hol marad tehát a Szerep? Hol van a megjelenítendő figura? Mikor történik az ő születése? Létezik egyáltalán? Vagy csak valamiféle agyrém, fantom, áttetsző lehelete képzeletünknek? Jelmezekből, kellékekből, olvasó- és értelmezőpróbákon agyonpszichologizált dialógusokból összefércelt, dramaturgiai szamárvezetők mentén botladozó kreatúra? A szerepek előbb voltak, mint bárki, aki eljátszotta volna őket. Az emberiség mítoszai, legendái, hagyományai a hősök és hősnők megjelenését az ember földre szállása előtti időkre teszik.

A szerep nem írói vagy rendezői koncepció. A szerep archetípus. Az archetípusokat sok csoportra oszthatjuk, sok névvel illethetjük. Jung négy női és négy férfi karaktertípust különböztetett meg: Madonna, Anya, Amazon, Nimfa, Atya, Apa, Hős, Faun.

Szerelmesek, papok, démonok, cselszövők, királyok, bolondok, szajhák, lovagok, szentek keresik a látható világban való megtestesülés lehetőségét. A színész nem bújik senkinek a bőrébe. Más bőrébe bújni lehetetlen. A mindenkori másikhoz lehet közeledni annak a folyamatnak az útján, amit a tudomány empátiának, beleérzésnek nevez, a keresztény hagyomány pedig misericordiának.

A jó színész a szerepek áldozatos hordozója. A hordozói munkafolyamatot allegorikusan Prométheusz és Atlasz legendája, illetve a Krisztust hordozó Szent Kristóf, története írja le.

Ahogy egyre jobban távolodunk a szerepekkel való azonosságunktól, úgy lesznek az azonosságból magatartásformák, és úgy lesz igény színpadon is ezek egyre részletezőbb megjelenítésére.

A modern vagy »posztmodern« ember már gyermekkorától arra kényszerül, hogy folyamatosan egyik társadalmi funkcióból a másikba ugráljon, és társai ilyen ugrándozását is éberen lekövesse. Ha nem teszi, perifériára szorul, számkivetetté válik.

Ezért éhezzük azokat a pillanatokat, amikor valódi hősöket hordozhatunk. A kultúrát, melyben részvételünk mostanra mindennapjainkból kikopott, melynek élése szabadidős luxussá vált, ezért »fogyasztjuk«. A színészeket erre használjuk.

A jó színész esszenciálisan közvetíti számunkra a jó hordozásának végtelen lehetőségeit. Ha valóban jól végzi munkáját, katarzist vagy eufóriát érzünk. Eufória: a jó hordozása. Archetípusaink, szerepeink élése révén elnyerjük azt a világot, ahol nem vagyunk mellékesek, jelentéktelenek, kisszerűek. Azt a világot, ahol minden lépésünknek tétje van, minden harcunk gigászi, heroikus küzdelem, minden cselekedetünk nagyszerű és emlékezetre méltó.

Ha kitartóan hordozzuk terhünket, átlépünk a létezésnek abba a tartományába, ahol mindent megérinthetünk.” – Ezek Juhász Kristóf gondolatai.

JÓZSA ÁGNES

 

NKA csak logo egyszines

1