Miközben már a pápai PROGRESS-re gyűjtöttem az erőt, nem halványult bennem a vasvári napok és az ott látott előadások emléke. A program most is igyekezett bemutatni amatőr színjátszásunk szinte minden rétegét, és bár a válogatásnál a jelentkezés volt az elsődleges szempont, mégsem éreztem, hogy az esetlegesség okozta színvonalbeli különbségek olyan nagyok lettek volna. Persze, akadt egy-két csoport, amelynek nagyon is szüksége volt a zsűri bíztató tanácsaira, főleg ami a darabválasztást, a szerepek kioszthatóságának figyelembe vételét illeti. A szórakoztatás és az elgondolkodtatás szent küldetése a színháznak, de jó, ha mindezt ízléssel teszi.

A szervezés és a „körülmények” – hála a Nagy Gáspár Kulturális Központ stábjának – gördülékeny és figyelmes volt. Az előadások közül talán egyedül a Nánai Színjátszók elhelyezése nem volt ideális az előtérben (Theater Mucsa, rendező: Lengyelfalusy Juhász Mária), de őket is kárpótolta a csehimindszenti fogadtatás és siker. Tanúsíthatom, hogy boldogan és elégedetten érkeztek vissza onnan a Ház előtti plázára. Itt kell megjegyeznem, hogy a vasvári fesztiválnak továbbra is a legnagyobb erénye a „pöttyözés”, vagyis, hogy a csapatok bemutatkozhatnak a kistérség aprófalvaiban, többnyire szép számú közönség előtt és barátságos vendéglátás kíséretében. Ezt a hagyományt erősíteni kell, de most már itt az ideje, hogy valahogy becsábítsuk a helyi közönséget is legalább az esti előadásokra. Mert lett volna min elcsodálkozniuk a vasvári nézőknek, ha látják a pápai Teleszterion Színház tűzben fogant mélyáramú Csillagtáncát, mai nemszeretem kifejezéssel „élményszínházát”. Ha volt előadás, ami mindenkihez szólt, és képesnek mutatkozott arra, hogy kozmikus magasságokba emeljen bennünket, miközben nagyon is földön fogant erők munkáltak benne, akkor a pápaiaké ilyen (rendező: Komáromi Sándor,). A Teleszterion „tarolt”, és megérdemelten: különdíjat, rendezői díjat, társulati vándordíj és arany minősítést kaptak. Komárom Sándor és csapata az elmélyült műhelymunkának és a korosztályokon átívelő színházpedagógiai tudatosságnak köszönhetően olyan játékminőséget produkált szabadtéren (Csalóka Péter – itt Kása Ferencet és a csapatot emlegették rendezőként) és színpadon egyaránt (Euripidész: Médea, címszerepben a legjobb színésznői alakítás díját elnyerő Herczeg Dianával), ami példaértékű, miközben egy pillanatig sem éreztük, hogy a szereplők játékszabadsága bármiben is korlátozva volna. Ez még az erős rendezői víziót hordozó Médea előadásra is igaz.

Tegyünk egy kört most a diákszínjátszók körül. Két ilyen csapat vendégeskedett Vasváron. A Moson Megyei Színjátszó Találkozón diadalmaskodó Fókusz Diákszínpad Ki a macska? című előadása (Dunaszerdahely, rendező: Jarábik Gabriella) és a pécsi MŰSZI 10. c osztályának Holnapja (rendező: Komlóczi Zoltán,Ezüst minősítés). Ami mindkettőről elmondható, hogy mélységes mély a „fájdalmak kútja” is. És ezt nem az ironikus énem mondatja! A dunaszerdahelyi előadást Hajnóczy Péter novellája ihlette, melynek hátterében fölsejlenek ’56 véres eseményei, de a színpadon öt mai diáklány éli meg előttünk mindazt a borzalmat, ami velük a mai világban megtörtént/het (szadista tanár, szexuális abúzus, leánykereskedelem, apai brutalitás, öngyilkosság, drogok). Kétségtelen, hogy az átélt szenvedéseiket a felakasztott macskán megbosszuló szereplők mindezt mély átéléssel, erős egyéni ráhangoltsággal adják elő, olyannyira, hogy a néző már-már azt hiszi, ezek a szörnyűségek valóban megtörténtek a lányokkal. Ez a hatás egyszerre erénye az előadásnak, de ugyanakkor mázsás teherként nehezedik ránk. Talán egy kis távolságtartással meg a színjátszók egymás közötti kapcsolatainak tudatosabb dramaturgiai felépítésével könnyebb lenne elviselni ezt az előadást. A szakmai beszélgetésen tudtuk meg, hogy nem közvetlen tapasztalaton alapul mindaz, amibe ilyen mélyen belemerültek – ez mindenképp gyűjtő- és alkotómunkájukat dícséri.

A MŰSZI diákcsapatának Holnap című szerkesztett életjátéka sem dokumentált mást, mint azt, hogy sem a szülőkkel, sem a tanárokkal nem tudnak igazán mit kezdeni a tizenévesek. Számos diákelőadást végignézve mostanában, szinte kivétel nélkül olyan életjátékokkal találkoztam, melyekben mintha minden válságban volna, és nem csak a család, az iskola drilljével képtelenek megbirkózni, hanem sokszor a maguk alkotta közösségek is inkább kitaszítják, mint befogadnák őket. Persze ezért csinálnak színházat, és ez nagyon jó. Nemrégiben Abán, a pécsi Apolló Egyesület színjátszó táborában beszélgettem két kiváló pécsi drámatanárral (egykor maguk is diákszínjátszók), s rákérdeztem, jól érzékelem-e, hogy ennyi életfájdalmas, néha segélykiáltás szerű játékot látok a középiskolásoktól. A válaszuk az volt: igen, szinte kivétel nélkül egyfajta terápiás funkciót tölt be a tízenévesek számára a drámajátszás. Nos, Komlócziék előadása erős és sűrű tablója tudott lenni ennek a gyerekeket körülvevő, mesterkéltség és álság uralta világnak. Szerencsére itt több volt az önirónia, a humor, s az egészet igen jó ritmusban vezették elő. „Elvisz engem a szél is” hangzik az előadás mottója, amit a látottak alapján egyszerre éreztem az „elvándorlás” szólamának meg az erőhiányénak is.

Nálam külön kategóriát képvisel az úgynevezett „falusi színjátszás”, amiből itt Vasváron bőséges és nagyon színvonalas volt a felhozatal. Nem csak azokra a csoportokra, színjátszó közösségekre gondolok itt, melyek kistelepüléseken játszanak népszínműveket, hanem azokra is, amelyek a pesti flaszteren született, húszas-harmincas évekbeli kabaréjeleneteket, egyfelvonásosokat, urambocsá, operetteket játszanak (Török Rezső, Rejtő, Békeffy, Herczeg, Molnár Ferenc és a többiek műveit) a falusi-kisvárosi közönség nagy örömére – ami a vasvári bemutatókat illeti, többnyire sikerrel. Az is nagyon szimpatikus bennük, hogy színjátszóik több generációt hoznak össze egy-egy előadásukban. Ilyen a Nánai Színjátszók „színház a színházban” előadása, a Theater Mucsa, aminél vadabb, szórakoztatóbb vaudeville-t nehezen találna a kacagásra vágyó publikum – kár, hogy a vasvári közönség kihagyta ezt a lehetőséget is – s amelyben úgy mutatnak be egy színházról szóló, fergeteges bohózatot, hogy abban minden egyes szereplő tétre játszik, nem kímélve önmagát.

Most sem kellett csalódnunk a veszprémi Alig Színpad Népmese adaptációiban. Lendület, játékkedv, ötletesség, egyszerű, de hatásos kellékek jellemzi előadásukat, és ami a legfőbb, itt is a teljes odaadás a színjátszók részéről. Közülük is ki kell emelnem rangidős vezetőjük, a már amatőr veteránnak számító Németh József ellenállhatatlan humorú, minden ilyen irányú hagyományt fenekestől felforgató állatfiguráit.

És akkor nyissunk ebben a körben a gyerekek felé is! Csukárdi Sándorék a Szó és Kép Színház Pápakovácsiból ) egészen lehetetlen időpontban, szombat reggel kilenckor játszották a La Fontaine meséi alapján készült Vadvacsorák című előadásukat Igaz, érezhetően a szokásosnál jóval több energiájukat emészthette föl e La Fontaine-állatmesék Csukárdi által konzseniálisan versbe szedett szövegeinek belénk gyúrása Nem túlzás, amikor ezt a szót használom, hiszen náluk a tempó, a váltások (átöltözések) egy gyorsított film sebességével peregnek, de közben nem feledkeznek meg a karakterek (Tücsök, Hangya, Holló, Róka, Gólya) kisplasztikájáról sem. A legtöbb, ami elmondható róluk, hogy mi, a felnőtt közönség lettünk gyermekké általuk. (Arany minősítést kaptak, valamint Különdíjat a dramaturgiai munkáért.)

A falusi színpadokra még a Lovászi Faluszínház és Dr. Szöllősi Judit által felfedezett s bevezetett nagyszerű színpadi szerző, Török Rezső folytatta diadalútját Vasváron is. Most a csepregi Farkas Sándor Egylettől láthattuk a Testamentom című egyfelvonásosát Horváth Gyuláné rendezésében, autentikus stílusban és szereposztásban. (Ezüst minősítés kaptak). Ezek a Török Rezső-darabok az élet alaphelyzeteit villantják föl, de mindig van bennük valami titokzatosság, filozofikum, valami a karakterekkel kapcsolatban, ami akkor is érdekes tud maradni, ha sejtjük, tudjuk, hogy mire megy ki a játék. Talán az emberismeret és -szeretet, az empátia meg a nyelvi tehetség az, ami szinte minden darabját élteti és életre kelthetővé teszi, ez alkalommal a csepregiek által. Ilyen mondatok vannak benne: „Ennyi az élet, egy gondolat.”, vagy „Ijedtemben majdnem föltámadtam.” Bár voltak ritmus problémák az előadásban, de jól ráéreztek arra, hogy nem kell elsietni semmit a Török Rezső-darabokban.

Kiváló színészi játékkal örvendeztettek meg most is a bajánsenyei Kerkabarka színjátszói. Talán ez a nem túl ütős Hubay-darab (Álarcos komédiák, rendező: Dr. Szöllősi Judit) meg a benne megidézett spanyolos miliő kevésbé tudott szervesülni a társulat eddig megismert stílusvilágához – mert nekik igenis van ilyen! –, de elismerés illeti őket azért, hogy újabban ismeretlen vizekre evezve keresnek és találnak fogást más korok eltérő stílusú darabjain. A bajánsenyei Ekhós Szekér Fesztiváljukon látott francia vígjáték-felújításuk például egészen kiválóan sikerült. Ebben az előadásban különösen jók az álomjelenetek, mindenekelőtt a férfi/nő bohócot játszó színésznek köszönhetően. (Itt most ezüst minősítést kaptak és Különdíjat az együttes munkáért.)

Ezen a vonalon mozogna a Fészek Színjátszó Egyesület is Kiskunmajsáról. Ők egy Rejtő-darabbal mutatkoztak be (Apósom a vezér, rendező: Vöneki Gáborné), és nem is reménytelenül. Ha kicsit jobban odafigyelnének a darabválasztásnál a szerepek kioszthatóságára, a szöveg és a helyzetek elmélyültebb elemzésére, a színpadi torlódások elkerülésére, no és persze az érthető színpadi beszédre, akkor ők is, a nézők is jobban járnának.

Az Azték Színjátszó és Tánccsoport Lopótök, avagy a Mari nem olyan című opusával, Kéri Ferenc szerzeményével mint darabbal sem tudok kibékülni. Természetesen e „felkapott” kortárs szerzőnek már a címadása is sejteti, hogy nem csak Mari lesz „olyan”, hanem szinte mindenki. Ez amolyan „műparaszti” kosztümös, bújócskázós, álbuja szexkomédia akar lenni a húszas évek stílusában, de legfeljebb szoftpornónak mondható egy sűrített szappanoperába ágyazva. A darab a honlapok tanúsága szerint végigsöpört az amatőr színjátszó világon, hol paraszti, hol pedig amolyan úrias, álarisztokratikus sármőrködés közepette, ahogy ez a szegedieknél történt. Az egy dolog, hogy a társulat többsége hamisan és színtelenül énekel és a tánctudásuk is hagy kívánni valót, mégis mindenkinek jut egy dal- és táncbetét, szólóban vagy duettben. Ha mindenáron ebben a világban képzelik el színjátszó életüket, és közönségük is ezt az ízlésborzoló stílust díjazza, akkor talán érdemes volna olyan darabot választani, aminek legalább mélysége is van. A zsűri a szakmai beszélgetésen Parti Nagy Lajos Ibusárját ajánlotta figyelmükbe.

Hogy kiteljesedjen ez a vonulat, a népszerű színjátékok sora, azárónap délelőttjére időzítették a szervezők a Rábagyarmati Színjátszók három órás Csiky Gergely előadását, A Nagymamát (rendező: Ács Miklós). Ez a darab gyakran szerepel a kőszínházak repertoárján, ha valami népszerű magyart akarnak elővenni. Túl sok jót az itt látott előadásról nem lehet elmondani, bár volt benne néhány reményteljes alakítás. Szerettem a címszerepet játszó Kovács Vilmosné Gyöngyit, mert színesen, színjátszó társaira figyelve volt jelen, valamint az Örkényi ezredest alakító Kovács Zoltánt és párbajhős unokáját, a Kálmánt alakító Sömenek Zoltánt. Ez a leányneveldében játszódó „minden jó, ha a vége jó” vígjáték tehát nem előadhatatlan egy amatőr társulat számára sem, ha a többiek is érzékenyebben közelítenének a szerepeikhez s a szituációkhoz. Az sem ártana, ha biztosabb szövegtudással lépnének a közönség elé. Mindenki szépen fel van öltöztetve, működnek a járások, a négy ajtóimitáció plusz a középső járás, de valahogy nem, vagy nehezen találják egymást a színpadon, legyen szó egy csókról, egy duettről, vagy csupán két szempár találkozásáról. A sok-sok „félre” szöveget pedig, amelyeket a szerző nyilván a „gyengébbek kedvéért” írt bele a darabba, erősen meg kéne ritkítani.

Volt a fesztiválon egy előadás, A fölösleges fájdalmak kora („Üss a hasadra!” színpad – Vasvár, rendező: Rainer Ágota,), amely a rég nem látott, oratorikus játékok idejét idézte fel számomra. Hat lány mondott verseket női költőktől, szép térbeli elrendezésben, érzékenyen és meghatóan. A versek mindegyike valamilyen módon a háborúk apokalipszisét idézte meg komoran és hitelesen. A színpad másik oldalán egy katonasapkás, fehér fürdőköpenyes (?) fiú olvasott fel egy ládából előkerült katonanaplót. Középen random tárgyhalmazt láttunk, egy hatalmas képkerettel a háttérben. És mindez – már ami a térkijelölést illeti – végig így is maradt, ami kissé statikussá és önmagát magyarázóvá tette az előadást, s a monotóniát sem törte meg semmi. Így is lebilincselő – bár mit tagadjam, fárasztó is – volt számomra az előadás, amely bronz minősítést és Különdíjat kapott a kortárs költészet újszerű színpadi alkalmazásáért.

Volt még egy nagy dobása a fesztiválnak, ez pedig a lendvai Egy & Más Vándorszínpad fergeteges fekete komédiája, az Örkény klasszikusából készült Tóték (rendező: Szloboda Tibor). Sokszor és sokféleképpen láttam már ezt a darabot, ők a regény eredeti szövege alapján dolgoztak, így lett az előadás csaknem három órás. Mi, nézők csak nyertünk ezzel a változattal, hiszen olyan figurák is reflektorfénybe kerültek itt, akikkel az eddigi adaptációkban nem, vagy alig-alig találkoztunk, megteremtve ezzel a falu, Bábony társadalmi miliőjét. Csak néhány a legemlékezetesebben eljátszott karakterek közül: Tomaji plébános (Sabo Aleš), Cipriani professzor (Šooš Peter), Gizi Gézáné (Gönc Laura), a Lajtos (Gal Patrik), Lőrinczke (Kovács Álmos) dr. Eggenberger (Tóth Matyi), Kocsma tündér (Kolosa Tanja) – mind kiváló kabinetalakítások. És persze a főszereplők dicsérete sem maradhat el, az őrnagyot alakító Kovács Sándoré, a rajongó kislányból az őrnagyot utánzó parancsosztogatóvá váló Ágikát játszó Nađ Éváé, és Vörös Piroskáé, aki most is remekelt a férjét minden áldozathozatalra rávevő Tótné szerepében.

A tér, bár zsúfoltnak tűnt, végül is transzparens módon tudta visszaadni a falu helyszíneit, a házat, a kintet és a bentet. Az ominózus budiajtó kinyitásakor a hátsó panelen Karádi Katalin képét láttuk, és persze az ő dalait hallottuk egy kiváló zenekar kíséretében (Hadik Mihály Band), mely finoman és érzékenyen tudta szolgálni az előadást. A szó legjobb értelmében vett profi produkciót láttunk egy olyan csapattól, mely néhány ezer szlovéniai magyar szolgálatára szegődött, sok olyan színjátszóval, akiknek a színházcsinálás egyben anyanyelvhasználatuk már-már egyetlen lehetősége. (Az előadás arany minősítést kapott valamint Különdíjat a színházi értékteremtésért, a Tótot játszó Štampah Misi pedig színészi alakításáért.)

A Vasvári Színjátszó Fesztivál a maga 18 előadásával, kistérségi kisugárzásával ismét bebizonyította életképességét, s ha egy kicsit több energia fordítódik arra, hogy legalább a megnyitóra és a sikeres, színvonalas és népszerű esti előadásokra ki lehessen csalogatni a vasvári nézőket otthonaikból, akkor országos jelentősége mellett a vasvári emberek számára is fontos esemény lehet.

REGŐS JÁNOS

 

NKA csak logo egyszines

1