Nehéz eldönteni, hogy a Sötét ruhás fiú (Wunderlich József) történetét egyedi, patologikus esetnek tekintsük-e, vagy olyannak, ami egyedisége ellenére a társadalom – az először 1969-ben megjelent regény esetében a szocialista, az új, Szász János rendezte előadás esetében a (vad)kapitalista társadalom – rejtett lényegére, hamisságára, akár gyilkos indulatokat is generáló mivoltára világít rá.

Mi tagadás, hajlamosabb vagyok az elsőre, hisz a létezett szocializmus, a Kádár-rendszer hazug és igazságtalan rendszer, diktatúra volt, de nem feltétlenül generálta frusztrált lakatosok gyilkossá válását. Azt is tudom persze, az extrém históriák korántsem tanulság nélküliek.

1962-t írunk, Kádár János ötvenéves. Van egy fiatalember (a regényben sincs neve), aki Dunapatajról jött fel Pestre, segédmunkásból itt lett betanított lakatos. Az egyik jelenetben hol fenyegető, hol hízelgő főnöke (Gados Béla) győzködi: „Maga nyolc általános iskolai végzettségű. Nekünk módunk van beiskolázni. Ezzel a rendkívüli szorgalmával leérettségizhet, később diplomázhat. Mérnök is lehet magából.” A fiúnak ez nem távlat: „Na ne mondja! És akkor mi van? Leszek egy szar magyar mérnök.” Nem a szocializmussal, nem a rendszerrel van baja, hanem a saját helyzetével, pénztelenségével, jövőtlenségével (egy villanásra látjuk az albérletét: egy-egy matracon alszanak a szobatársával). Amire vágyik: hogy ő is legyen valaki, sokkal több, mint egy „szar magyar mérnök”. Véletlenül jött, hogy egy alkalommal – egy postai alkalmazott görögnek nézte – görög diplomatának adta ki magát. Innentől kezdve nincs megállás. A srác naiv elképzelése szerint a diplomaták gondtalan luxuséletet élnek, repülnek ide-oda, például Tanganyikába, amiről ő feltehetően azt sem tudja, hol van. Mikor megkapja a fizetését, elegáns éttermekbe viszi új és új barátnőit, először Juhász Katalint (Tornyi Ildikó), aztán Hűvös Ilonát (Járó Zsuzsa), Varga Veronikát (Börcsök Enikő), végül Karácsony Nagy Zsuzsannát (Bata Éva). Tört magyarsággal folyamatosan hazudik, ígérget mindenfélét, házasságot is – aztán meglép. Egyszerre élvezi a helyzetet és fél, de nem bírja abbahagyni. „Meghajolnak előttem. Frakkban, szmokingban.” – dicsekszik a főnökének. És elájulnak tőle a hozzá hasonlók is, a lányok és a szüleik (Kútvölgyi Erzsébet és Papp Zoltán). Ez mindent visz, megéri, hogy hetekig szilván és kenyéren éljen. De egyre inkább szorul körülötte a hurok: az átvert nők vagy a hozzátartozók megtudják, hol lakik, hol dolgozik, feljelentik. Karácsony Nagy Zsuzsannában is felébred a gyanú. A nők közül egyedül ő céltudatos igazán, ő viszont nagyon is. Nem szeret bele a fiúba, érdekből lenne a felesége – egy ideig: „Ez a fiú elintézi az útlevelemet, a vízumot. Eljegyzés után Rómába megyünk. Társaságokba kerülök, módom lesz körülnézni, latolgatni az esélyeimet. Ha minden kötél szakad, hozzámegyek, elegem van ebből az életből. Diplomata férjem lesz, utazhatok, nagy életet élhetek.” Mikor azonban a gyanú bizonyossággá válik, sőt, a most először szerelmes fiú maga is bevallja, hogy lakatos, Zsuzsannából kitör a féktelen indulat: „Ezt nem viszed el szárazon! Meghurcollak ország-világ előtt, te nyomorult!” A Szabadság-hegyen vannak, a Normafa táján, alkonyatkor. (Kissé életszerűtlen is, hogy nem fél. Halálszerűnek halálszerű.) A fiú azt kéri a lánytól, engedje el békében, de az egyre hisztérikusabb lesz. A fiú pedig előveszi a borotvát, a lány csak ekkor rémül meg – de már késő…

Hogy mindez a szocializmus vagy a kapitalizmus lényegéről mondana el valamit? Aligha véletlenül vették elő újra a darabot, amit 1977-ben Marton László rendezésében, Hegedűs D. Géza főszereplésével a Vígszínházban már sikerrel játszottak. De minden társadalomnak mindenkor megvannak a maga megnyomorítottjai! A Sötét ruhás fiú indulata ugyanaz vagy legalábbis hasonló, mint Kosztolányi Édes Annájáé, aki kenyéradó gazdáit, Vizyéket öli meg, látszólag ok nélkül. És mit írt József Attila? „Tiszta szívvel betörök, / ha kell, embert is ölök.” Minél nagyobb bármikor, bárhol a távolság az élt élet és a vágyott élet közt, annál könnyebben lesz valaki frusztrált, indulatos, kötekedő, s bizonyos helyzetekben, például kocsmai ivászatkor vagy nagy családi összejöveteleken annál könnyebben robbannak ki belőle ezek az indulatok. Tény, a létezett szocializmus és a létező kapitalizmus sokaknak nem engedi, hogy úgy éljenek, ahogy szeretnének. A legtöbben megalkusznak a helyzetükkel, mint a Jó estét, nyár… számos szereplője, főleg, ha ez a helyzet nem tragikusan szörnyű. Mi mást tehetnének? Netán észre sem veszik, fel sem ismerik, milyen az a helyzet, amiben élnek. Juhász Katalin anyja a lányáról készült, albumba tett fényképeket mutatja a görög diplomatának: „És itt van az érettségi után. Négy egész hét tizeddel vizsgázott, erre igen büszkék voltunk a férjemmel. És ez természetes, mi egyszerű emberek vagyunk, ő a mi egyetlen kincsünk, boldogságunk.” A szocializmus a nagy lehetőség volt – és ezt nem csak ironikusan mondom, hisz volt társadalmi mobilizáció, nem is kicsi. A kapitalizmus a még nagyobb lehetőség. Ha nem lehet menni Bécsbe vagy Tanganyikába, hát nem lehet. Ha lehet, annál is jobb – bár csak az tud menni, aki meg tudja fizetni.

  Kérdés, volt-e, van-e, olyan társadalom, amelyikben minél többek vágyott és élt élete lehet azonos, vagy legalább közeledhet egymáshoz. Amelyikben a társadalmi munkamegosztás legalsó szintjein lévők s a még lejjebb tengődők is úgy érezhetik, értelmes életet élnek, s az az élet valóban értelmes-e. (A fiú által vágyott luxusélet, „édes élet” üressége a huszadik századi művészet egyik nagy témája, ahogy a „panelkapcsolatoké” is!)

Akárhogy is: a mai Magyarországon egyre kevesebben érezhetik igazán értelmesnek az életüket.

A gyilkos eszközzé váló borotvát a Pesti Színház előadásának legelső jelentében ott látjuk a Sötét ruhás fiú kezében, felhangosítva halljuk is, amint feni. Azt gondolom, a nézőtéren mindenki tudja, mi lesz a történet vége, hisz a mű közismert, tévéfilm is készült belőle, 1972-ben rendezte Szőnyi G. Sándor, de feltehetően rosszul gondolom, hisz egy mai tízen- vagy huszonéves miért is emlékezne erre vagy a musicalre. Vélelmezem, a produkció elsősorban a fiatalabb nézőknek készült, akik persze így is hamar megsejthetik, mi fog történni, hisz időnként a gyilkosság utáni bírósági tárgyalás jegyzőkönyvének részleteit is halljuk. A fiatalabbakat célozza meg a folyamatos vetítés (az animáció Bánki Ákos, Kerek Béla, Szöllősi Géza munkája), ami engem inkább zavart, még ha vannak is hatásos részei, például az elején a kártyavárrá, majd ötágú csillaggá összehulló papírpénzek. De elhiszem, hogy a klipeken felnőtt nemzedékek figyelmét ez leköti. (Igaz, egy grafikusnak készülő egyetemista ült mellettem, ő nagyon háborgott.) Ám ha ők az elsődleges célközönség, az első rész nem tarthat másfél órát! Kihagyható volna tán az egész Hűvös Ilona-epizód, ami csak megismétli az előzőt, nem viszi előre a cselekményt. (Bár ebben van az előadás egyik legemlékezetesebb képe, a színpad közepén álló, a Margitszigeti Nagyszállóba épp megérkezett, kiöltözött Hűvös család. Ahogy Papp Zoltánék ott állnak!) A műfaj, a musical is a fiataloké, csak az egészen különleges tehetségű Presser Gábor most kevésbé volt olyan invenciózus, mint a Popfesztivál vagy A padlás esetében.    

Az előadás és a színház igen nagy nyeresége a nehéz főszerepet sok energiával, kiválóan játszó Wunderlich József, akinek két pécsi évad után ez a budapesti bemutatkozása. Szerepformálásának óriási előnye, hogy egy pillanatra sem akar kedves, jópofa, sármos fickót játszani. Hiszen ebben a fiúban, bár akad benne gyengédség, szánalom is, kezdettől ott lapulnak a gyilkos indulatok, időnként ki is törnek. Például a fodrászüzletben, Ilona visszautasítására, egy százast elővéve: „Ha én hívlak téged, jössz. Aztán anyuka, apuka sír, kiabál, lehúzod bugyit, csinálnak eljegyzés. Én meg hazudhat, menekülhet.” Ott az agresszió abban is, hogy olykor a valóságot hazudja. De alapvetően riadt. Nem véletlenül mondja neki a virágot áruló öregasszony (Kútvölgyi Erzsébet gyönyörű hangján) egy roppant szürreális jelenetben: „Arcodon szenvedés, szádon koplalás, szemeden félelem, homlokodon a halál.

Katalin és Ilona szüleit rövid jeleneteikben is kiválóan játssza Kútvölgyi Erzsébet és Papp Zoltán, a Vereckei Rita tervezte díszlethez illően kis távolságtartással. (A díszlet lényege három folyvást mozgó fal. Gondoljuk őket jelképeseknek? Hisz folyton falakba ütköztünk, elmentünk a falig, próbáltuk odébb tolni őket… The Walls. A kőkeményen dolgozó díszletmunkások számára mindenesetre aligha szimbolikusak.) Most is emlékezetes Börcsök Enikő, egyetlen hangsúlyában ott van Varga Veronika egész élete („Sebestyén úr megkért, legyek könnyed, de úgy látszik, nem sikerült”). Nagy színésznő. Bata Éva hideg szépséget játszik, megértjük, miért belé lesz szerelmes a fiú.

Az előadás végén, míg elöl a kivégzést látjuk, a szereplők a színpad hátsó falától jönnek előre a rivaldáig, a gyümölcsárus lányok dalát énekelve egyre hangosabban: „Kicsi görög, vigyél engem Tanganyikába! / Honosítsunk szilvát, meglásd, nagy lesz az ára!” A 2015-ben élő (élni próbáló) magyar néző egy pillanatra belegondol, nem ez lenne-e a legjobb megoldás. Elmenni Tanganyikába, szilvát honosítani, gyümölcsöt árulni…

Kár, hogy ez az ország már rég nem létezik.

D. MAGYARI IMRE

 

NKA csak logo egyszines

1