A címben szereplő idézet Kosztolányi arcképvázlatából való, amelyet Ascher Oszkár 1930-as önálló matinéja alkalmából írt. „Elemző és összefoglaló – folytatja néhány mondattal később. – Egy kis könyvtárra valót tud kívülről, verseket, szépprózát, regényfejezeteket. Ezeket addig nézegeti jobbról-balról, addig dajkálja magában, addig éli, míg hetek után emlékezetébe ragadnak s egyszerre életre kelnek. Sohase tanul részletekben. Egészben tanul, aminthogy egészben is fejezi ki az egészet.”

Tíz évvel később Babits ezt írja Most fedeztem fel a saját versemet címmel Az Est hasábjain: „Ascher Oszkár kitüntetett azzal, hogy főpróbát tartott előttem; elszavalta hosszú versem, a Jónás Könyvét. Ez a leghatalmasabb versmondó-teljesítmények egyike, amit életemben hallottam. Én nem nagyon szeretem hallani a verseimet: Ascher szavalata azonban természetesen a kivételek közé tartozik. Különös tükör a költő számára az ilyen szavalat. Azt mondhatom: most fedeztem föl a saját versemet. Most látom, mi mindent rejtettem én ebbe, szinte magam előtt is titokzatosan. – Ezt a verset egy nagy betegségben, egy életveszélyes műtét előtt állva kezdtem és terveztem. Hosszú hónapokon át, fél önkívületben kísértett a szerencsétlen Jónás próféta alakja, aki a cethal gyomrában lelte időleges koporsóját. A próféta sorsa, a szellem sorsa, a világ hatalmával szemben: lehet-e ennél izgatóbb tárgy a mai költőnek? – Hogy micsoda aktuális vonatkozások vannak a költeményben? Szándékos aktualitás aligha lehet benne, hisz már több mint egy éve, hogy írni kezdtem, s fél éve, hogy megjelent. A világ nagyot változott azóta. És mégis, amint Aschert hallgatom, folyton napjaink legizgatóbb problémáira kell gondolnom. A költő, úgy látszik, próféta, akár akarja, akár nem.”

Karinthy ilyen következtetésre jut Ascher versmondása kapcsán: „A vers szavai csak hangjegyek, éppúgy megszólaltatásra várnak, mint a zeneművek hangjegyei.” Egy közös előadókörútjukról szóló ironikus-patetikus jegyzetében meg Jerikó falainak ledőlését vizionálja: „Ascher Oszkár barátom és lelki-testi útitársam szavalóművészete harsányabban zúg, mint valaha – mindegy neki, Mezőtúr vagy Jerikó, a Gondolat és Hit trombitája itt is, mint amott, azzal a reménnyel és akarással rikolt ég felé, hogy egyszer mégiscsak ledőlnek tőle a kemény, makacs falak.”

Pályafutásának minden pillanata rendhagyó. Kisgyerek kora óta színészi babérokról álmodozik. Az iskolában eleinte tanárparódiákkal szórakoztatja osztálytársait, majd sorra nyeri a szavalóversenyeket, mégis a Műegyetemre iratkozik be. Nem azért, mintha a matematikában olyan kiváló lenne, hanem mert egyik rokonuk a rajzai és karikatúrái alapján ezt javasolja a családnak. A színészetről mindenki lebeszéli. Kicsi, vézna, fakó a hangja. Egy színész legyen daliás, az orgánuma pedig zengjen, mint az orgona.

Már szigorló mérnök, amikor felkeresi Gál Gyulát, a Színiakadémia tekintélyes tanárát, hogy mondjon véleményt színészi képességéről. A professzor nagy kegyesen meghallgatja, és közli, hogy semmiféle színészi talentummal nem rendelkezik. Aztán Ódry Árpádnál jelentkezik. Elé terjeszti kétszáz Ady-versből, a Cyrano teljes szövegéből meg A Sasfiók számos monológjából és gondosan kiválasztott részletéből álló műsorát. Ódryt meghatja a lelkes és művelt fiatalember buzgalma, de nem tartja illendőnek a biztos kenyérrel kecsegtető mérnöki pályáról átcsábítani a színpad bizonytalanságába. Amikor az Akadémia felvételi bizottsága is eltanácsolja, végső kétségbeesésében még a Vígszínház színiiskoláját is felkeresi. Bárdi Ödönnek tetszik az ifjú elszántsága, de nem érti, miért akarja tisztes polgári hivatását holmi vidéki segédszínészségre cserélni.

Ekkor még egyszer becsönget Ódry Árpád Rudolf téri (ma Jászai Mari tér) otthonába, és megkéri, fogadja el magántanítványának. Ódry megdöbben a felvételi sikertelenségén. (Ekkor, 1919 tavaszán még nem tanít a Színiakadémián.) „És ezzel megkezdődött művészi pályafutásom – írja halála előtt egy évvel, 1964-ben megjelent Minden versek titkai című önéletírásában. – Néhány gyönyörű hónap, az Ódrynál vett leckék sorával! A tárgyi és elméleti tudás elsajátításához olyan ellentmondás nélküli, világos okfejtéssel, a kiváló pedagógusnak olyan biztos érzékével vezetett el, amit ma, csaknem négy évtized távlatából is a Nagy Tanítómesternek adózó hálával említhetek meg.”

Ódry lebeszéli tanítványát, hogy a színészi pálya környékén próbálkozzon. A színházban csak egy lehetne a sok közül – mondja. Válassza élethivatásának a versmondást. Ott a maga útját járhatja, és jó esélye van rá, hogy kiemelkedőt alkosson.

Csak az a bökkenő, hogy a versmondás mint önálló szakma nem létezik. Vagy színészek művelik, vagy dilettánsok, műkedvelők, széplelkek, az irodalom szerelmesei. A műfaj megteremtése Ascher Oszkárra vár.

Szent István napján, 1897. augusztus 20-án született Budapesten. Családja jellegzetes monarchiabeli „mischung”: anyja prágai német, apja Dunaszerdahelyről elszármazott félig tót, „vagy tán egészen az”. A Lipót körúti szatócsbolt mögött kialakított, lakásnak alig nevezhető helyiségben a család minden tagja könnyebben és szívesebben beszél németül, mint magyarul. A gyerekek számára ez biztos és megbízható kétnyelvűséget jelent, később mégis könnyen vágják a fejükhöz, hogy „idegenek.” A sértőnek szánt jelző négy évtizeddel később inkább zsidó származásukra, mint a német-cseh-szlovák gyökerekre vonatkozik.

A vegyeskereskedés nehéz megélhetést jelent a szaporodó családnak. Amikor két húga is megszületik, már nem férnek el az üzletből leválasztott helyiségben. A Visegrádi utcában bérelnek szoba-konyhás udvari lakást. Nagy szegénységük akkor enyhül valamelyest, mikor apjuk feladja az üzletet, és egy közeli fatelepen vállal munkát. A fix fizetéstől úgy érzik, hogy a társadalmi ranglétrán is feljebb kerültek. Különösen, amikor az apa tisztviselőségre cseréli deszkahordó foglalkozását. Hamarosan a Lipót körútra költöznek, kétszobás, fürdőszobás lakásba, ahová a villanyt is bevezetik.

Az elemi iskola első három osztályát a külső Lipótvároshoz tartozó Sziget utcai iskolában kezdi. Cipőben-harisnyában járó „úri” fiúként gyakran megkergetik a környék mezítlábas suhancai. Amikor a Lipót körútra hurcolkodnak, átkerül a jobb hírű Szemere utcai iskolába, gazdag kereskedők, banktisztviselők, jómódú polgárok gyerekei közé, akik lenézik a kishivatalnok fiacskáját.

A tekintélye alaposan megnő, amikor felfedezik egyik rendkívüli adottságát: káprázatos memóriáját. Bámulatos gyorsasággal, néhány elolvasás vagy hallomás után képes megjegyezni hosszú verseket és prózai szövegeket. Nemcsak a tananyagban szereplőket, de az otthon olvasott műveket is szó szerint fel tudja idézni. A tanító úr a szombati utolsó órát ezután Ascher Oszkár IV. osztályos tanuló szavaló délutánjává alakítja. Minden héten újabb és újabb műsorszámokkal áll elő. Tanév végén pedig, amikor az iskola Rákóczi-zászlót avat a hazahozott Rákóczi-hamvak tiszteletére, ő szavalja az ünnepélyen Petőfi Sándor Rákóczi című versét: „Hazánk szentje, szabadság vezére, / Sötét éjben fényes csillagunk, / Oh,Rákóczi, kinek emlékére / Lángolunk és sírva fakadunk!”

Ez az első nyilvános szereplése. 

A lakásuktól párszáz méterre levő Markó utcai gimnáziumban folytatja tanulmányait. A tanári kar minden tagja mindenkinek személyes ismerőse. Illetve az lesz 1916 után, amikor először jelenik meg Karinthy Tanár úr kéremje: Fröhlich („akinek pikkje van rám”) és a többiek. Karinthy, aki halhatatlanná tette őket, tíz évvel korábban koptatta a „főreál” padjait, mint barátja és műveinek leghivatottabb tolmácsolója.

Egyre nagyobb önbizalommal igyekszik kiélni színészi ambícióit. Különösen ötödik osztálytól, amikor az önképzőkörben már a Bob hercegben lép fel, meg a Cyrano és A Sasfiók részleteivel arat sikert. És másik szenvedélyének is egyre komolyabban hódol: szobrászatot tanul, rajzol, karikatúrákat készít. Az érettségi évében egyszerre kell szembenéznie a háború okozta bajokkal és a pályaválasztás gyötrő kérdéseivel. Apja is bevonul, a szegénység újból rájuk szakad, a család kosztosokat fogad, amiből ingyen kitelik a család élelmezése.

1915-től a Műegyetem hallgatója. „Elkezdődött hát a műegyetemi kálvária-járásom – írja. – Akkor még nem sejtettem, hogy 1915 szeptemberétől 1923 decemberéig tart majd!!!” […] A fontos és nevezetes tény azonban: Ady Endrére való rátalálásom volt!” Az 1908-ban megjelent Vér és arany olyan hatással van rá, hogy „a szigorlatra való felkészülés közben, az analízis és a mechanika abrakadabráinak magolása közben” az egész kötetet megtanulja. Mit vár az egyetemi évek alatt százszámra megtanult versektől? „Elkezdődött a kínlódás: mit érek ezzel, s mit érek a mérnökséggel?! Soha mérnök nem leszek, soha színésszé nem lehetek! Legjobb esetben olyan Tonio Kröger-figura lesz majd belőlem, mindenhez konyító, semmihez sem értő!”

Az oroszországi forradalomról érkező hírek felcsigázzák. Utolsó éves, amikor Károlyi Mihályt köztársasági elnökké választják. Diáktüntetésekre jár. Ady forradalmi versei hatására a Tanácsköztársaság is lázba hozza. Ódry döbbenten veszi tudomásul, hogy tanítványa a kommunistákkal rokonszenvez. Őt mélységesen felháborítják a 133 nap rémtettei, annak ellenére, hogy a forradalom alatt a Színésznevelési Direktórium tagjaként egy ideig a színészképzés megreformálását reméli. Vitájuk nyomán kapcsolatuk hosszú időre fagyossá válik, nem megy el tanítványa műsoros estjeire. A feszültség csak tíz évvel később oldódik közöttük, mikor a Vihar premierje után Ascher ajándék kíséretében köszönti fel a Prospero szerepében ünnepelt mesterét.

Részben családi okok miatt a diploma megszerzése is elhúzódik; két részletben szigorlatozik, és a kollokviumokat is késve teszi le. Ezért csak 1923-ban veheti át oklevelét, és vállalhat mérnöki állást. Addig alkalmi fellépések és középiskolások korrepetálásai jelentik minden jövedelmét. 1923-tól nyolc éven át a Haas és Somogyi vas- és üvegszerkezeti gyár mérnöke.

Ekkor azonban már néhány színpadi fellépés van mögötte. 1922 tavaszán két önálló estet is tart a Zeneakadémia kamaratermében. Döntő fordulatot hoz, hogy 1925 őszén megismerkedik Karinthyval, aki első találkozásuk másnapján elvállalja a közelgő zeneakadémiai estje bevezetőjét. Kritikát is ír róla a Nyugat Figyelő-rovatába. A népszerűsége tetőfokán levő író a következő év tavaszára szerzői estet készül rendezni a Zeneakadémián. A hírre a korszak neves színészei és énekesei vállalják a közreműködést. Karinthy ragaszkodik hozzá, hogy Ascher is szerepeljen, méghozzá a Harun al Rasid című kötetében nemrégiben megjelent Barack című írással.

A sovány, szemüveges fiatalember kölcsönfrakkban, remegő térdekkel jelenik meg a színpadon. Furcsa moraj fogadja. „Ki ez?” Az ötperces próza végén tombolni kezd a közönség. „Szerző! Szerző!” – kiabálják. Karinthyt belökdösik a színpadra. Ascher így emlékezik a sorsdöntő eseményre: „Győztem! Nem engem: a költőt ünneplik! És megfogant bennem egy újabb elméleti tétel: a versmondás, a pódiumi művészet önálló, sajátságos stílusjegyekkel bíró műfajjá lehet, ha elszakad a színpadtól, a színészi játéktól, ha önmutogató ágálás helyett a mű felmutatójává lesz, a költő mondanivalója hirdetőjévé, kibányászva a mű minden rejtett gondolati-érzelmi mozzanatát, ami talán a költőben is latens maradt.”

A váratlan siker hatására Karinthy beajánlja a Terézkörúti Színpad igazgatójának, Nagy Endrének. A gyomorbeteg, mindig mogorva direktor-konferanszié közli, hogy szó se lehet róla, szavalás sose volt az ő színházában, és ezután se lesz (kivéve az avantgárd Palasovszky Ödönt, akit a vicc kedvéért szerződtetett egy műsorra). Karinthy nem tágít. Ascherrel elmondatja a Barackot és a Tanár úr kérem két Magyar dolgozatát. A produkciók után Nagy Endre négyszázhúsz pengős havi gázsival szerződteti (a mérnöki fizetése háromszáz pengő). Megállapodnak, hogy csak magánszámokkal lép fel, a kabarétréfákban nem kell részt vennie. Karinthy vállalja, hogy új számot ír a számára. Ez lesz Az ember és a szék című monológ. Később mégis a Barack előadására kerül sor, majd Verhaeren két versét szavalja (A szél, A hó). A további műsorokban sor kerül Babits Húsvét előtt című versére és Karinthy Szerencsekerék című drámai hangvételű prózájára.

A siker persze távolról sem egyértelmű. A Terézkörúti Színpad közönsége Nóti Károly, Vadnai bohózatai, Boros Géza, Rott Sándor kupléi és leginkább Nagy Endre konferanszai meg a társigazgató Salamon Béla kedvéért vált jegyet. És néhány tekintélyes színész is Ascher tudomására hozza, hogy nem tartja közéjük valónak. Csortos hangos nyilatkozatokban elviselhetetlennek nevezi. Kiss Ferenc egyszer nyílt színen tesz rá sértő megjegyzést. Somlay, aki a Nagy Endre-kabaré valamennyi műsorát megnézi, mikor meghallja, hogy Ascher következik, tüntetően kivonul a nézőtérről. Ascher köszönését évtizedekig nem fogadja.

Babits szerzői estjén, 1926-ban Ódry Árpáddal, Varsányi Irénnel, Péchy Blankával lép fel. Több fontos verse mellett Babits egyik korai novelláját, az Odysseus a szirének között címűt is el akarja mondani. Babits nem szereti ezt az írását, de Ascher előadása hallatán elragadtatva egyezik bele, hogy felvegyék a jubileumi műsorba. „Nagy szám lett belőle – emlékezik Ascher – s ráébredtem a ritmikus babitsi próza nyomán a versek hangjára; elkezdődött a túl értelmes, túl intellektuális versmondásomnál érzelmesebb húrokat meglelő hangvétel!”

Közben új műfaj jön divatba, amelyhez Ascher lelkesen csatlakozik: a szavalókórus. Az első világháború utáni német munkásmozgalomból nőtt ki, mint a homogén tömegek akaratának, gondolatainak, vágyainak kifejezője. Amikor az emigrációból hazatért Kassák és felesége, Simon Jolán otthagyja a Kassák-kórust, a jórészt nyomdász fiatalokból álló együttes tagjai Aschert keresik fel, hogy vegye át a vezetésüket. Hamarosan még egy hatvantagú kórus szerveződik az Építőmunkások Szakszervezete kezdeményezésére. Ők is Aschert hívják meg művészeti vezetőnek.

1927 és 1928 az anyagi nyugalom időszaka az Ascher család életében. A két helyről kapott fizetés nyugodt megélhetést biztosít számukra. A gondtalan időszak azonban hamarosan véget ér. 1931 júniusában felmondják mérnöki állását, és már Nagy Endre sem tud harcolni a szerződtetéséért Roboz Aladárral, a vállalkozó igazgatóval. Nagy Endre beajánlja ugyan a Fodor zeneiskolába, ahol szavalókórus-tanszakot indítanak, ez azonban szerény vigasz az elvesztett javakért.

Már ismert és sikeres előadóművész, amikor egyik szereplése alkalmával felkeresi Szamosi Lajos hangképző pedagógus, aki kerek-perec kijelenti: „Uram, magának egy baja van: nem tud beszélni!” Ascher ahelyett, hogy megsértődne és kidobná a tolakodót, másfél évre hetenként három alkalommal tanítványául szegődik. Megtanulja tőle mindazt, amivel Ódry óráin nem foglalkoztak: a helyes lélegzetvételt, a fellépés előtti beskálázást, a hangerő tudatos irányítását, a helyes artikuláció szabályait, a beszédtechnika alapjait.

1933 őszén meghívják a Színészegyesületi Iskola tanárának. Beszédművészetet, beszédtechnikát és versmondást tanít. Ez egybevág személyes ambícióival; tanítás közben számos műfajelméleti kérdést tisztáz magában, és a Szamosi foglalkozásain megszerzett ismereteket is továbbadja tanítványainak.

Furcsa ellentmondás, hogy művészi pályája éppen akkor ível felfelé, amikor a megélhetés napi gondjaival kell szembenéznie. 1935-ben terjedelmes cikk méltatja a Zeneakadémián lezajlott előadóestjét a Pesti Napló hasábjain: „A magyar költészet ünnepi estje volt tegnap. Egy sovány, frakkos férfi állt a Zeneakadémia nagytermének dobogóján, s verset és prózát szavalt. Szavalás… Sajátságosan szomorú sorsra jutott ez a szó. Ha kimondják, alig gondolnak már a nemes művészetre, amelyet jelöl; inkább nagyhangú handabandázást, üres, agresszív kiáltozást idéz fel a képzeletben. Természetesen, hogy ez így van, abban nem ártatlanok a múlt szavalói. Megérezték a versek ünnepi jellegét, de a legtöbben a hang általános emelkedettségével és duzzadtságával, az arcjáték és a gesztusok karikatúraszerű túlzásaival próbálták éreztetni. […]

Ez a stílus még ma is szorgalmasan pusztítja a költészetet; különösen színészek remekelnek csodálatosan szárnyaló költeményeknek lapos és ügyetlen monológokká változtatásában… A szavalás új iskolája azonban, melynek Magyarországon most a Zeneakadémia tegnapi szavalója, Ascher Oszkár a legbiztosabb, legkulturáltabb mestere, egészen más úton jár. Ennek a szavalóművésznek már a megjelenése, kiállása csupa szerénység, egyszerűség, közvetlenség… Igen, közvetlenség, de kétfelé, nemcsak a közönség, hanem a költő felé is, akit tolmácsol. Tévedhetetlen érzékkel találja meg a mű szívét, páratlanul finom költői hallással veszi észre sajátos szívdobogását, s ünnepélyes külsőségek helyett a mű belső ünnepi élményét adja tovább a hallgatóknak…”

A szakmai sikereket előbb halálesetek, édesanyja és a nagy költőbarátok, Kosztolányi, Karinthy, József Attila, Babits elvesztése, majd az egyre aggasztóbb politikai változások árnyékolják be. Megalakul a színészkamara, amelynek elsődleges feladata „a nemzeti szellem és a keresztény erkölcs követelményeinek érvényre juttatása”. A jövőben színházak csak kamarai tagokat alkalmazhatnak. A kamarába felvehető zsidók számarányát viszont korlátozzák: nem lépheti túl az összlétszám húsz százalékát. Aschert nem veszik fel, ami azt jelenti, hogy a színésziskolai működését sem folytathatja. Az 1938/39-es tanévben vizsgaelőadásként még megrendezi a Liliomot, aztán kilenc tanév után búcsút vesz az intézménytől.

A sors fintora, hogy a kamaszkorában annyira vágyott színészi pályája ekkor veszi kezdetét. Előbb Hont Ferenc Független Színpadának első bemutatójában (Sophie Treadwell: …mint a gépek), majd a kenyér nélkül maradt zsidó származású színészek megsegítésére alakult OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) két produkciójában (Giraudoux: Énekek éneke, Géraldy: Szeretni) vesz részt. Aztán megérkezik a rettegve várt SAS-behívó (a korabeli szóhasználatban a „Sürgős, Azonnal, Siess” rövidítése; a legválságosabb pillanatokban is sziporkázni képes pesti humor szerint nem ezt jelenti, hanem azt, hogy „Siess Adolfnak Segíteni”). A sokak számára végzetes ajánlott küldemény Aschernek a munkaszolgálat megkezdését jelenti. A félelemnél mégis nagyobb benne a kíváncsiság, önmaga megismerése válsághelyzetben. „Hogyan bírom majd idegekkel, lélekkel mindazt, ami itt rám vár? – teszi fel a kérdést. – Hogyan fogok helytállani, búcsút mondva kultúrának, civilizációnak, barátoknak? Ha embertelenséggel kerülök szembe, hogyan bírom majd?!”

A megpróbáltatások közepette az az ezervalahány-száz vers és novella nyújt vigaszt és segítséget önmagának és bajtársainak, amit összegyűjtött a fejében az elmúlt három évtizedben. Rögtönzött szavalóestjei segítenek közösséggé formálni a sorstársakat, még a keretlegénység egy része is ámulva hallgatja Petőfit, Adyt, Babitsot, Karinthyt és Kosztolányit. A helyzet persze nem mindig rózsás. Kalandregénybe illő viszontagságok után kerül sor a szabadulásra, a találkozásra az első szovjet motoros katonával, majd nyolc napig tartó gyaloglás után a hazatérésre.

Az első euforikus napok egyikén aláírja élete második igazi színházi szerződését: a Pódium Kabaré tagja lesz. Az újdonsült igazgatók: Békeffi Gábor (a népszerű konferanszié és humorista, Békeffi László fia) és Pethes Sándor. A Nagymező utca 11-ben, az egykori Vidám Színház (a mai Radnóti Miklós Színház) helyén 1945. március 27-én nyílt meg. A társulat tagjai között van a korábbi Terézkörúti Színpad színe-java meg Kiss Manyi, Feleki Kamill, Peti Sándor és mások. Az igazgatók szándéka, hogy Békeffi László nyomdokain megteremtsék a háború utáni – még nem tudni, milyen – korszak kabaréját. Ascher lenne hivatott a korszerűséget, vagy ahogy akkor illett mondani: a haladó szellemet képviselni. Felújítja Ady korábban gyakran szavalt kuruc versciklusát, majd egy József Attila-összeállításra kerül sor, csekély sikerrel. Illyés Gyula Dózsa György beszéde a ceglédi piacon című versét kis híján kifütyüli a röhögni vágyó közönség, Még Karinthy humoros krokijai sem kellenek.

Hamarosan a Művész Színházban is fellép. Először Anouilh Euridikéjében játszik egy nyúlfarknyi szerepet, majd sorra jönnek a kisebb-nagyobb feladatok: Giraudoux: Trójában nem lesz háború (Hypokrizosz, jogtudós), Sartre: Temetetlen holtak (Sorbier), Agatha Christie: Tíz kicsi néger (Rogers, inas), Joseph Otto Kesselring: Arzén és levendula (Ideggyógyász), Gádor Béla: Urak, költők, gyilkosok (Detektív), Molière: Képzelt beteg (Purgó, orvos).„A színpadon való szereplés meggyőzött a műfaji különállásról vallott elveim igazságáról – írja színészi tapasztalatairól. – Első színpadi szereplésem nem járt annyi izgalommal, lámpalázzal, mint tízezredik pódiumi kiállásom! Kapcsolatom a közönséggel csak közvetett volt. A közvetlen tennivalóm a színpadi partnerekkel volt, a cselekvés mozgással párosult; olyan oldódás, könnyebbség, amit a pódium szigorúsága soha nem engedhet meg!!”

1947-ben Békeffi Gábor félmillió forintos adósságot hátrahagyva megszökik. A Fővárosi Tanács kulturális osztálya törli a Pódium Kabaré felhalmozott tartozását (vagyis kifizeti az elmaradt gázsikat, adókat és közmű-számlákat), majd Aschert nevezi ki igazgatóvá. A koalíciós időkben a napi megélhetésért küzdő magánszínházak életébe is egyre erőteljesebben szól bele a politika. Nyilvánvaló, hogy a kinevezők Aschertől a kabaré eszmei megújítását várják. Másfél éves igazgatói működése során erre számos hamvába holt kísérletet tesz, amit a sajtó szűnni nem akaró káröröme kísér. „Ha nem volna amúgy is elég súlyos színházi válság, ez alkalomból szépen lehetne értekezni a kabaré válságáról – írja az Esti Szabad Szó kritikusa az Arccal a nívó felé című műsorról. – Ascher Oszkárt, a Pódium új igazgatóját érzésünk szerint nemes cél vezérelte, mikor parányi színpadáról száműzte a felelőtlen, egyértelmű malackodást, és arccal a nívó felé fordulva magasabb színvonalat kívánt helyébe hozni. Hogy ez nem sikerült, hogy »nívó« helyett langyos unalom terjeng a színpadon és a nézőtéren, nemcsak az ő hibája. De nem lehet megkívánni azoktól a szerzőktől sem, akik eddig csak könnyed és léha jelenetecskéket, tréfákat fabrikáltak, hogy most egyszerre, mintegy jelszóra, színvonalas, tartalmas, mondhatnánk irodalmi műveket alkossanak. Ascher Oszkár számára tehát nem marad más: vagy megalkuszik a helyzettel, és visszatér a nívótól a malackodáshoz, vagy komoly és nehéz munkával új írói gárdát nevel magának.”

A kétségbeesett igazgató mindent megpróbál. Színpadra állítják Marx életének egyik epizódját (Marx: Ascher), kompozíció készül Villon balladáiból (Villon: Ascher), mégsem sikerül a sajtó haragját enyhíteni. Amikor a kabaré humorforrásai végképp kimerülnek, három felvonásos vígjátékokkal próbálkoznak. Akkor meg ez a baj. Műsorra tűzik a Louis Verneuil‒George Berr szerzőpáros egykori sikerdarabját, Az ügyvéd és a férjét Honthy Hannával, Turay Idával és Ajtay Andorral. Darvas Szilárd (aki korábban a Pódium egyik konferansziéjaként kezdte pályafutását) védelmébe veszi a kabarét a Világosság hasábjain: „Pest legkisebb és ehhez mérten legdrágább színháza a Pódium Kabaré. Már ennél a megállapításnál is érdemes volna kissé elidőznünk, felvetvén a kérdést, hogy a demokrácia negyedik esztendejében mért nincs a fővárosnak még mindig nagy befogadóképességű népkabaréja, amely olcsó áraival lehetővé tenné a dolgozó tömegek számára is a legvidámabb és helyes irányítás mellett nevelő hatású műfaj élvezetét.” Majd így fejezi be Az ügyvéd és a férje elleni dörgedelmeit: „Színházi inspekciónk végső megállapítása: Pesten 1948-ban százharminchatszor került színre egy olyan darab, amelyre egyetlenegyszer sem volt szükség. Tanulság: színigazgatók, vigyázzatok, mert néha a siker kínosabb, mint a bukás!

Ez azonban már a színházak államosításának előszele. Az államosítás nemcsak a Pódium Kabarét, a Művész Színházat és a Vígszínházat söpri el a szocializmus építésének útjából, de az ország egész színházi térképét átrendezi. Aschert a Rádió dramaturg-főrendezőjévé nevezik ki. Az Irodalmi Osztály vezetője hamar megállapítja róla, hogy még sokat kell fejlődnie. Folyton a Nyugat polgári eszményeiért lelkesedik. Ascher egyetlen jelentős rádiós rendezését, Illyés Gyula hangjátékát, a Két férfit (amelynek filmregény változata nyomán született később a Föltámadott a tenger című film) eszmeileg teljesen elhibázottnak ítélik. Aschert 1950. június 1-jével elbocsátják. Ősztől az Úttörő Színház tagja lesz.

Közben persze vannak szerencsés fordulatok is az életében. Simon Zsuzsa, a Belvárosi Színház új igazgatója felkéri, hogy a Pódium színészeivel csináljon egy kabaréműsort az átszerveződő színház részére. Ebben a szünet előtti utolsó szám Nóti Károly Altatás című bohózata. Arról szól, hogy az orvos (Herczeg Jenő) operálni készül betegét (Komlós Vilmos), de az altató nem akar hatni, a páciens képtelen elaludni. Mindent kipróbálnak, végül bekapcsolják a rádiót. A bemondó bejelenti, hogy Ascher Oszkár tibeti verseket fog előadni. Ascher szavalása közben nemcsak a beteg, de az orvos és az ápolónő is édes álomba szenderül. Függöny. A tapsrendben Ascher is megjelenik, mire a szereplők megint elalusznak. A premieren Somlay is jelen van. A szünetben harsány „szervusszal” és meleg kézfogással gratulál. Szent a béke.

Közben egy rövid ideig Ascher tanít a Színművészeti Akadémián, az újra meginduló Színészegyesületi Iskolában és Gertler Viktor filmiskolájában is. Itt ismerkedik meg Balázs Gabriella növendékkel, akivel 1948. március 31-én összeházasodnak. Ascher ötvenegy éves, a felesége huszonhárom. Két gyermekük születik.

1951-ben megalakul az Állami Faluszínház. Aschert fődramaturgnak nevezik ki. Amikor az új intézmény vezetősége bemutatkozik a Népművelési Minisztériumban, a Színházi Főosztály vezetője ezekkel a szavakkal fordul hozzá: „Ascher elvtárs a fődramaturg? Hát nem bánom, bár azt mondják, hogy az elvtárs vonzódik a klasszikusokhoz.” 

Eleinte kényszerpályának érzi a tevékenységét, de amikor 1957 tavaszán őt nevezik ki az ekkor már Déryné Színháznak átkeresztelt intézmény élére, jelentős előrelépés következik be a társulat életében. A Pódium helyén megalakult Irodalmi Színpadon önálló esteket tart, megvalósítja régi álmát, A helység kalapácsa előadását. Karinthy halálának huszadik évfordulójára emlékező cikket ír és Karinthy-estet készít. Újabb színészi siker is várja: eljátssza a Bartók teremben Reginald Rose és André Obey Tizenkét dühös emberében a 11. esküdt szerepét. Fellép az Egyetemi Színpadon, az ORI rendezvényein és számos vidéki városban. 1951 óta rendszeresen filmezik.

Ascherrel kapcsolatos személyes emlékeim között máig élénken él bennem A cirkusz előadásának megrendítő élménye. Azt hiszem, 1953-ban, az átmeneti „enyhülés” időszakában volt, hogy a Nyugat költőivel, így Karinthyval is kezdett elnézőbb lenni a hatalom. Barátaim és osztálytársaim körében elterjedt a hír, hogy egy V. kerületi üzemi kultúrház vegyes műsorában Ascher A cirkuszt fogja elmondani. Nem sejtettük, hogy az előadás önvallomás lesz. Ez a puritán művész, aki mindig elrejtőzik az író mögé, most valahogy becsempészte a sorok közé saját élete minden keserű emlékét, tapasztalatát, gyötrelmét. Szenvtelen hangon kezdte beszámolóját a lidércnyomásos álomról. Úgy éreztük, mintha mi mindannyian, akik a nézőtéren ülünk, ugyanannyit tudnánk az életről meg a művészetről, mint a költő. Ascher a vele azonos sorsú embereknek idézte fel az ismerős mondatokat. Talán nem akarta, mégis benne volt a megaláztatások után feltámadt reménysége és hitének megrendülése az új világban, amelyet annyira várt. Sokáig ő sem sejtette, mennyi életveszélyes mutatványt kell még végigcsinálnia, hány hazug, bombasztikus ünnepi verset, zsarnokot éltető giccset, Tyihonovot, Scsipacsovot, meg hazudni kész hazai költők hozsannáit kell szavalnia, hogy végre mégis eljátszhassa „a melódiát, amit régen, régen, régen hallott egyszer zengeni és zokogni a szívében.”

Aztán személyesen is megismertem. Néhányan fiatalok elhatároztuk, hogy valamiféle iskolát szervezünk az Állami Bábszínház fiatal színészei számára, akik az amatőr mozgalomból kerültek a társulathoz. Nekem egyetlen határozott javaslatom volt: hogy Ascher Oszkárt kérjük fel beszédtanárnak. Láthatóan örömmel fogadta a meghívást, hiszen akkor már jó ideje sehol nem tanított. A Színművészeti Főiskolának nem kellett. Egy felvételi vizsgán hallottam a nevét emlegetni, amikor valamelyik jelentkező esélyeit latolgatta a bizottság. Az egyik tekintélyes professzor azt mondta: ugyan már, ennél még az Ascher is jobb! Többen jót derültek a poénon.

Az 1959 őszén meginduló bábszínész-képzés önkéntes volt. Amikor híre ment, hogy Ascher is tanítani fog, nemcsak a társulat legfiatalabbjai jelentkeztek, hanem főiskolai diplomával rendelkező, több éve ott dolgozó színészek is. (Később – hivatalos keretek között – ebből lett az évtizedekig működő és szakképesítést biztosító kétéves Bábszínészképző Tanfolyam.)

Az egyik órán háromféle felfogásban szavalta el Verhaeren A szél című versét annak illusztrálására, hogy mivé képes válni egy irodalmi alkotás az előadó közreműködésével. Előbb a kívülálló szemlélő hangján, mint a mindent elsöprő erő metaforája, majd a rettegő áldozat, végül pedig a szél szemszögéből hangzott el a nagy erejű költemény. Utána hosszan elemeztük a háromféle produkciót. Én akkor Németh Antalnál már hallottam hanglemezről Moissi tolmácsolásában, ami – szerintem – egy negyedik verzió. Ascher hozzátette: igen, az is egyike a lehetséges értelmezéseknek. Moissi zeneileg közelíti meg, szinte énekli, zúgja, süvölti, mint aki szerelmes a valóban gyönyörű hangjába. Aztán elkezdte németül szavalni, egyszerre érzékeltetve Reinhardt színész-óriásának kivételes szuggesztivitását és finoman parodizálva modorosságait: Über die Heiden, die endlos sind, / Posaunt der Wind November ins Land…” Majd hozzátette: neki nem adatott meg olyan szép orgánum, mint Moissinak, ezért ő mindig gondolatilag kénytelen megközelíteni a műveket. Hatásos bravúrokra nem képes, hát inkább alázattal igyekszik a költőt szolgálni.

Nemcsak Ódry egykori órái idéződtek fel ezeken a nagyszerű foglalkozásokon, hanem Szamosi Lajos hangtechnikai gyakorlatai is. Végigjárta velünk azt az utat, amelyet ő tett meg tanítómesterével. Rengeteget kaptunk tőle. Kivételes érzékenysége és türelme megtanított különbséget tenni igazság és féligazság között. Hogy színpadon is mindig az igazat mondjuk, ne csak a valódit.

A tanév végén elbúcsúztam tőle. Mondtam, hogy ősztől Prágába megyek tanulni. Hosszan beszélgettünk. Azt mondta, irigyel, mert Prága nagyon szép. Meg hogy különben cseh vér is folyik az ereiben, hiszen az édesanyja cseh volt. A papa meg a mama néha csehül beszélt egymással, ha azt akarták, hogy a gyerekek ne értsék. – Nálunk ez volt a nicht vor dem Kind – tette hozzá. Ez volt az egyetlen találkozásunk, amikor saját magáról beszélt hosszan és önfeledten.

Mire hazakerültem, ő már sokat betegeskedett. Hallottam, hogy több szívműtéten esett át. Készültem, hogy felhívom és meglátogatom. El akartam mondani, hogy a prágai évek alatt is sokat gondoltam a közös óráinkra. Meg hogy Prága tényleg nagyon szép. De addig halogattam, míg a következő beszélgetésünk végleg elmaradt.

Ötven esztendeje, 1965. október 25-én hunyt el. Hatvannyolc éves volt.

BALOGH GÉZA

 

NKA csak logo egyszines

1