A prózai színház világában a színpadi zenész, aki valóban az, a legrejtettebb az előadást alkotók között. Neve, ha netán felkerül a színlapra, valahol az ügyelő, a súgó között árválkodik. Nem foglalkozik vele érdemben a kritika sem, jó, ha megemlítik a felsorolásban.

A színház belterületén sem jár ki neki a művész úr, netán mester titulus. Kereszt- vagy becenevén szólítják.

Díjakat ritkán osztogatnak neki, s a takarékossággal küszködő gazdasági igazgatók is legtöbbször az ő honoráriumán keresztül karcsúsítják az előadás költségvetését, jóllehet a színpadi zeneszerző ma már nélkülözhetetlen a jó minőségű, modern prózai színházban. Alkotása, a szerzett zene a szöveg, a színész, a látvány-fény mellé mint negyedik dimenzió szervesült, a teljes előadás-kompozíció elengedhetetlen, sokszor meghatározó alkotóelemévé vált.

A színpadi zeneszerző pedig a rendező társalkotójává.

Ha valóban zenét szerez, és nem összeszed-összevág más, klasszikus, szimfonikus vagy divatos zeneszámokból, aláfestő, hangulatkeltő, korhoz és szituációhoz illeszthető és mit tudom én még minek nevezett betéteket.

Ha nem csak hangulati függelék gyanánt percipiálható szinten van jelen az előadásban, hanem saját-sajátos hatásereje által a mű szuverén ívét, ritmusát – végső soron az egész alkotás struktúráját – s ezen keresztül üzenetét is meghatározó elemként.

Ha szuverenitása nem csupán a kottából lejátszott zenén keresztül, hanem a térrel-fénnyel, színészi teljesítménnyel összeműködve, ezeket érzelmi-tartalmi szerkezetbe fogva épül bele a színjátékba.

 A játékba,amiHamvas Béla szerint „a legnagyobb misztérium: a szellem gyöngédsége.

Érti, aki érzi.

Ilyen, hozzáértő és érzelmi (ihlet) indíttatású játékot művelt Horváth Károly zeneszerző.

Ezzel – a szellem gyöngédségének áhítatával – jellemezhetném legtalálóbban életét, életművét. Amelyről, a lexikonba sűrített életrajz csak annyit hoz tudomásunkra, hogy több mint 200 színpadi zenét szerzett.

 Ez leosztva arra a 36 évre, ami alkotásra megadatott neki, színházi évadonként 5-6 előadást jelent, ami önmagában is több mint figyelemre méltó teljesítmény.

És ebben nincsenek benne a saját musicalek (Síp a tökre, Leányrablás, Vőlegényfogó, Nőpápa, Laura, Ludas Matyi), a filmzenék (Baloane de curcubeu, Piciu, Lovind o pasăre de pradă, Vasúti variációk, Vadászat angolokra, Ellenpontok, Bordal, Régimódi történet, Caligula helytartója, EMKE – volt egyszer egy kávéház), sem a saját lemezek (Kettőspont, Táltos ének, Zenés Karaván, Mákvirág in Brasil, Békesség, Téli népszokások, Fire Sermon), sem a fellépések, sem a zenei vezetőként mások zenéjének gondozására fordított idő, sem a tíz éven keresztül szervezett Székelyudvarhelyi Ünnepi Játékok megpróbáló hetei, utazások egyik színházból a másikba, sokszor a németországi Bruchsaltól Csíkszeredáig, Debrecentől Újvidékig.

Hogy mikor alkotott? Állandóan!

Hiszen együtt élt – halálos betegen is – a művel, amely mindennél fontosabb volt számára. Nem mint kötelesség, nem mint pompálkodás, hanem mint lételeme. Amiért élt, amiből élt, ami éltette s – mily nehéz leírni – végül fölmorzsolta.

A Székesfehérvári Könyves Kálmán oratórium bemutatóján találkoztam vele utoljára. Az előadást a közelgő vihar miatt félbe kellett hagyni.

Ült ölébe fogott aktatáskájával a színtér melletti presszóban, sápadtan, elrévedő tekintettel. Mintha a csodálatos zenei áradatot, amely a színpadon megszakadt, magában folytatta volna – simogatta gyöngéden – az elkerülhetetlenség előtti megadással... Vagy már a következő, a Vígszínháznak beígért zenei akkordok világába készült volna...

Vagy?!

2015. november 3-án, rövid egy héttel 65. születésnapja után, a naptári Károly napon testálta ránk alkotó élete tanulságát:

A kettőspontot úgy szeresd,

az megőriz majd téged,

valaminek még jönnie kell,

valami nem ért véget...

Hisszük, hinnünk kell ebben, kedves Karcsi!

 

TÖMÖRY PÉTER

 

NKA csak logo egyszines

1