Tudjuk, hogy különleges dolgot fogunk látni. Egy ilyen produkcióra a néző fölkészül, valamiféle komor díszbe öltözteti a szívét, számot vet magával, számot vet egy történelmi tragédiával, amiben áttételesen minden emberi lény érintett, bárhonnan jöjjön is. Ennek a tragédiának a ténye, az átélő-szemtanú jelenléte izgalmasan ellentmondásossá teszi a produkció esztétikáját. A tragédia nem drámai műfajként történik meg, nem a színpadon, nem az előadás valahányadik percében fogjuk átélni, hanem már régen megtörtént. Erről a válságról már régen tudunk mindent, ami a művészi megfogalmazhatóság és történelmi dokumentáció keretein belül tudható. A kérdés, ami mögött valamiféle óvatosan megfogalmazott nézői elvárás sejlik föl: mi ábrázoltatik majd a dokumentumszerű visszaemlékezésen kívül? Mert az nyilvánvaló, hogy egy holokauszt túlélő miről és miért fog beszélni. Az is nyilvánvaló, hogy ez milyen hatást vált majd ki belőlünk. Ezen evidenciákon túl kezdődnek az esztétikai izgalmak, mert túlélők beszámolóihoz még nem kell színházba menni, van dokumentumfilm, múzeum, van ezerféle csatorna. Itt különleges oka kell legyen annak, hogy a téma ábrázolásához éppen a Vígszínház Házi Színpadának technikai apparátusa és a kortárs tánc eszköztára szükségeltetik.

Az ok, hogy a Tünet Együttes Szabó Réka rendezte előadása nem is ezt a témát ábrázolja. A Sóvirág témája nem a holokauszt. Az előadás dokumentumszínház annyiban, hogy egy szemtanú szájából hangzanak el a saját maga által átélt dolgok, de ezek a mondatok a játékidő csekély részét teszik ki. Az előadás nagyobb részében tulajdonképpen kedves, esendő bájjal csetlő-botló, improvizációnak ható folyóbeszédet kapunk, ami úgymond az élet apró dolgai körül forog. Meg a kortárs táncra jellemző gesztusokat és térhasználatot a kortárs táncra jellemző díszlettelen, semleges térben, melynek sivárságát a letisztult jelzővel szokták szakmailag ideologizálni. Azért van hátul egy gurulós ruhaállvány, a falak mellett végig lerohadt kellékszékek – vajon milyen játék történik majd velük? – és alattunk egy rettenetes, sufni-művérpiros balettszőnyeg.

A Tünet Együttes igazából két generáció találkozását ábrázolja. Jó lenne leírni, hogy két értékrend, életszemlélet, világnézet helyeződik relációba, kerül konfliktusba, majd oldja fel azt, de semmi efféle nem történik. Kettejük között semmiféle érzékelhető, elmondható konfliktus nincsen. Vibráló feszültség annál inkább, ez pedig a harmadik szereplőnek köszönhető, aki a darab tulajdonképpeni főszereplője, maga az Idő. Az Idő, mely gyilkosabb pusztítást végez minden történelmi kataklizmánál.

Két generáció egy-egy képviselője mindennapi rítusokat végez: tornáznak, bemelegítenek – arra az előadásra, amit éppen játszanak –, vizet isznak, csevegnek, emlékeznek és napfénypörköltet esznek. Ez utóbbit egy ronda kellék-műnövény játssza, ami a két szereplővel ellentétben örökké fog „élni”. Viszont nem fog emlékezni semmire.

Ha szereplők civil nevüket használják a játékban, az valamilyen zavarba ejtő intimitást sejtet. Fahidi Éva és Cuhorka Emese azonban nem követ el semmilyen gátlástalan feltárulkozást, nincs szenzáció, nincs rendkívüliség. Hrabali értelemben vett kisembereket látunk, akikkel nagyon kis dolgok történnek: Emesének van egy gumiabroncs-barátja, Évának nem tetszenek a szakállas férfiak, és gólyának akar öltözni a jelmezbálon. Kettejük beszélgetései, interakciói, testkontaktjai annyira finomak, mint valami japán teaszertartás. El is kapok egy ilyen mondatot előadás után a ruhatárban:

‒ Jó volt látni, hogy milyen aranyosak egymással.

Emesének egyetlen intimebb verbális momentuma egy szeretkezés emlékének fölidézése:

‒ Ahol voltunk, ott nem tettünk semmit, ami társadalmilag hasznos.

És még ez is olyan elemelt költőiséggel, olyan légies képekben van elbeszélve, hogy szentségtörés-számba menne bármilyen fizikai aktusra asszociálni.

Ennek ellenpontja, amikor Éva instrukciókat ad Emesének a randevúzás aranyszabályait illetően. Ez például egy látványos ütközőpont lehetne két generáció értékrendje között, de az alkotókat egy ilyen ziccer a jelek szerint egyszerűen nem érdekelte.

Emese maga kérdőjelezi meg később az ő kis élete apró-cseprőségeinek érvényességét Éva tragikummal átitatott életével szemben, azt sugallva ezzel, hogy aki bizonyos dolgokat átélt, azzal egyszerűen nem lehet vitatkozni, vagy legalábbis ő, Éva nem képes ilyesmire. Ez az alázat maximálisan kölcsönös kettejük között, hiszen Éva a maga kilencvenéves testével csinál olyan gyakorlatokat Emese instrukciói után, hogy a nézők többször is fölszisszennek.

Minden egymás felé irányuló gesztusukkal azt sugallják: kedves, esendő, gyarló emberek ők, és a borzalmaknak semmi okuk nincsen rá, hogy megessenek velük.

Ez az alapállás a Svejk egyik halhatatlan mondatát idézi. Svejket rács mögé dugják, mert valami kellemetlenséget mondott Szarajevóval kapcsolatban a Kehelyhez címzett vendéglőben. A fogdában aztán különféle karakterekkel találkozik, ki rezignált, ki hangosan bizonygatja ártatlanságát, és van egy úr, aki mindenre csak annyit felel kétségbeesett értetlenséggel: kérem, én papírkereskedő vagyok.

Igen, valószínűleg ez egy általános emberi alapállapot, legalábbis itt és most Európában. Eszünk, iszunk, igyekszünk kedvesek lenni egymáshoz, és teljesen váratlanul ér minket, amikor becsöngetünk a saját házunkba, és ott áll egy szörnyeteg. Többségünket nem trenírozták mitikus akciófigurának, keresztes lovagnak vagy párbajhősnek, heroikus küzdelmeink tényleg cserepes növények, gumiabroncsok meg pohár vizek körül zajlanak. Egészen addig, amíg ott nem áll az a bizonyos szörnyeteg, és hirtelen minden ismerős, kedves kis dolog fatálisan megváltozik.

A darab aranymetszésében szaggatott fényváltások a reflektorokkal a falak mentén sorakozó, ronda tonettszékekre. Ott vannak a halottak. Ott vannak mindazok, akik nincsenek ott. Ott vannak azok, akikről már csak tárgyak beszélnek. Nagymama cipői. Lábak lenyomata. Halottak tárgyainak lelke.

Aztán tényleg megtörténik a korábban beszélt jelmezbál, Éva Gólya, illetve groteszk angyal szárnyakkal és egy gólyafejjel a hátán, Emese pedig Senki, tökéletesen fekete árnyalak (kosztüm: Szűcs Edit). Kétszemélyes haláltánc ez. A tünékeny élet a saját halálával táncol. A balettszőnyeg színe is értelmet nyer, amikor a halál leemeli az áldozat hátáról a szárnyakat és beleejti a tűzbe.

Éppen úgy, mint Éva egyik monológjában a széttépett inget, ami már csak egy halom semmi, és el lehet égetni.

Éva emlékező-monológjaiban egyébként semmiféle színészi játék nincsen, és nincs is rá szükség. Éppen elég, hogy elmondja, mi történt vele. Egy hős talán játszhatna a történet elmesélésével, színesebbé tehetné itt-ott, hiszen a hősöknek a borzalmak tere munkahely. De Éva nem hős.

Kevés előadás van, ahol ennyire hasonlít egymásra játszó és néző.

JUHÁSZ KRISTÓF

 

NKA csak logo egyszines

1