Biztosan sokunknak vannak hasonló emlékei: valamely technikai malőr vagy a színészek indiszponáltsága eredményeképpen váratlan helyzet áll elő a színpadon. Rutinos színészek leleményes ötletekkel rögtön visszaállítják a rendet. Jó okkal tarthatunk azonban attól, hogy rutin híján ­– minden jó szándékú igyekezet ellenére – könnyen kiteljesedhet az éppen fokozódóban lévő káosz. Nincs ez másként a Ma este megbukunk színház a színházban játékának műkedvelő előadásában sem.

Éppen csúszik szét a díszlet az egyik sarokban, öngyilkosság volna ellépni onnan, csakhogy a szövegkönyv szerint a színésznek már rég a színpad túlsó felén kellene lennie, ahol is mindjárt megcsörren a telefon. Végre valaki – mentendő a talán még menthetőt – felveszi a kagylót, de a zsinór persze reménytelenül rövid. Marad hát a feladvány: visszaterelni a cselekvényt a szóhoz, a szót a cselekvényhez – bármi áron is. Sebtében telefonzsinór rögtönöztetik a széttárt karokból, kinyújtott ujjakból és további, textil alapú toldásokból. S innentől már a „valós” színészekkel mehetünk tovább: szétcsúszkál az amatőr kvázihosszabbító, minek következtében a profi szereplő eljátssza, hogy szakadozik a kapcsolat, nem érteni, mit beszélnek a vonal túlsó végén. 

Míg az előadáscímmel a színház a színházban játék amatőr társulata önmagának tart tükröt, a recenzió fölé írt kérdésre adható további lehetséges felelet, a ma este szétröhögjük a nézőteret a közönség irányából képezi le a programot. Az amatőrizmust magabiztos profizmussal adó Centrálos együttes pedig minden bizonnyal a ma este örömszínházban utazunk válasz valamely változatával állna elő. (Több mint két évtizede Ma este improvizálunk címmel remek – és szintén színház a színházban helyzetre épülő – előadást mutatott be a Katona József Színház; a mostani cím tehát – legalábbis a középgenerációtól fölfelé – azonnal kedvező asszociációkat kelthet a nézőben.)

A darabban eljátszott szerelmes-gyilkolós dráma története egészen bugyutácska, azonban éppen erre a szellősségre van szükség ahhoz, hogy műkedvelőék szánalmas-mulatságos, de nagyon szerethető csetlés-botlásaié lehessen a főszerep. Hiszen olyankor is háttérben marad a darab, éppen csak apropóul szolgál, amikor színészek anekdotáznak élvezettel legemlékezetesebb bakijaikról (és még nagyobb élvezettel: híres kollégáik bakijairól) vagy az egymással kibökések adok-kapokjairól. A Ma este megbukunk éppen olyan, mintha a szerzők efféle sztorikból gyűjtöttek volna össze jelentékeny mennyiséget, hogy azután a legszellemesebbeket kiválogassák, egyiket-másikat a nonszenszig fokozzák, végül pedig az anyagot darabbá kerekítsék. Az eredmény: színi sutaságok szellemes kalauza.

És hangozzék bármily magától értetődően, hogy egy szórakoztató színházban jól szórakozunk, egy vígjátékon jókat nevetünk – legyünk biztosak benne, hogy a „kedvünkre kiökörködjük magunkat” látszata mögött rengeteg munka és nulla lazaság áll. Ahhoz, hogy a komédiajátszás gépezete hibátlanul működjön, ráadásul, hogy két felvonást is elbírjon, roppant nagy precizitás szükségeltetik – rendező, színészek és műszak részéről egyaránt.

A Centrál Színház a korábbi londoni bemutató rendezőjét, Mark Bellt szerződtette, hogy transzponálja a produkciót Budapestre. A lendületes, és számos itthoni eredetű poént is felsorakoztató előadáson azonban semmi másodlagosság nem érződik; a színészeknek remekül áll az ily módon közösen kidolgozott blődli. Személyes kedvencem Katona László ellenállhatatlan humorral eljátszott rakás szerencsétlenség szereplője, a maga megunhatatlan elnézést kérek, hogy … (… élek, … itt vagyok, … csak erre futja) gesztusaival. (Számos vígjátéki szerepben láttam már Katonát, de ennyire felszabadultnak talán még soha sem.) Sokat nevettem még Cserna Antal bármire is teljesen alkalmatlan, valóságos káoszgyáros ügyelő-mindenesén és Schmied Zoltán nagy igyekezetet felmutató, egyre reménytelenebbül nekifeszülő színészén. Ennél jobban nem megbukni – lássuk be – aligha lehetséges.

                                   

DÖMÖTÖR ADRIENNE

 

NKA csak logo egyszines

1