Rendkívül tisztelem Schilling Árpádot magánemberi, állampolgári és művészi radikalizmusáért, bátorságáért, ahogy Sándor Máriát, a fekete pólós ápolónőt is, aki 2015-ben a legkülönbözőbb módon próbálta felhívni a politika figyelmét az egészségügyben uralkodó szörnyű és egyre szörnyűbb állapotokra. Az ő alakja ihlette A harag napja című drámát, de személyes történetéből az alkotók nem használtak fel semmit. Csak elgondolkodtak azon, mi történik, ha valaki fellázad a mai Magyarországon, mit érhet el és mi történik vele. Konklúziójuk lehangoló: nem lehet elérni semmit és a lázadó az egyre rosszabb fordulatok során akár az öngyilkosságig is eljuthat, ahogy hősnőjük, Erzsi, épp a negyvenedik születésnapján.

Ha akarom, afféle Zeitstücköt látunk arról (látszólag arról), hogy lázadni balgaság. Nem valószínű, hogy ezt a darabot húsz, negyven vagy hatvan év múlva elő lehet majd venni, nem a lét örök kérdéseiről szól, mint mondjuk Csehov Három nővére; nem is ilyen szándékkal írták. Vannak most hasonló előadások, inkább dokumentumdrámák Budapesten, amelyek napi kérdésekhez akarnak hozzászólni az értelmiségiek hevületével: ilyen például az Illaberek a Katonában, a Határtalanul a Stúdió K-ban. Túl borzasztó a helyzet ahhoz, hogy ne szülessenek ilyen közvetlen, ha úgy tetszik, publicisztikus reflexiók. A színháznak ez is dolga.

Hogy színházban vagyunk, és most, ma, az előadás is hangsúlyozza, olykor meg is szólítanak bennünket. Azt is mondhatjuk, hogy bemutatnak egy példázatot. A szín üres, a csupasz falak közt a díszlet (látvány: Keszei Borbála) egyetlen kanapé, Erzsiék lakása – ahol három generáció három képviselője él együtt, Erzsi (Sárosdi Lilla), az édesanyja (Meszléry Judit) és a lánya, Evelin (Kovács Kata Milla). Hátul balra és jobbra két állvány, különböző ruhák lógnak rajtuk, amiket Láng Annamária és Rába Roland ölt magára az általuk játszott különböző figurákhoz – két ilyen kiváló színész kell hozzá, hogy a pillanatokra felbukkanó alakokhoz sorsot tudjunk képzelni. Igaz, ebben a sűrű szöveg is segíti őket. Mikor Erzsi egy kétségbeesett pillanatában bezuhan a szeretője, Norbi feleségéhez, Nórához, és elmondja neki, hogy „Anyám vak”, az csak ennyit felel: „Pech.” Ebben a válaszban ott egy személyiség. Amikor pedig Nóra telefonjáról akarja hívni a férfit és megkérdezi, milyen néven keresse, ez a válasz: „Manó.” Erzsi megdöbben, azt hitte, így csak ő hívja. De nem, Norbi nyilván minden nővel így szólíttatja magát, és nyilván ő is minden nőt így hív. Praktikus. Ugyanilyen lelketlen és érzéketlen mindenki más, a kórházigazgatótól a szemorvoson át az ügyintézőig. Esetleg csak gyáva, mint Pali, a volt férj. Evelint is remekül jellemzik a kitalált rémséges történetek, amikkel az anyja figyelmét próbálja magára irányítani, bár a részletezésük után mindig bevallja, hogy semmi sem igaz belőlük, éjszaka nem bulizott ismeretlen külföldiekkel egy luxusvillában, hanem a szemközti padon ült: „Kíváncsi voltam, mikor kezdek el hiányozni. Te meg elaludtál. Miért nem jöttél utánam?!” (Hogy a végén az anyjának hazudik-e vagy nekünk, nem is tudjuk eldönteni.) Nem érti, hogy az anyjának se energiája, se ideje erre, de lelkiismeret-furdalása van azért is, hogy a trombózistól rettegő anyja életét sem tudja megoldani, csak fáslizza a fájós lábát és hallgatja örökös zsörtölődését. Erzsi megformálásában Sárosdi Lilla egészen fantasztikus, teljes joggal írta róla Tompa Andrea a Magyar Narancsban (2015. december 10.), hogy „tele van olyan fénnyel, ami szinte nem is evilági”.

Amikor bemegyünk a nézőtérre, Erzsi anyja már ott ül a kanapén, amire hamarosan víz csöpög: mintha az egész életét egy ilyen lakásban, egy ilyen kanapén ülte volna végig. Létezett. De hogy élt is volna? Mikor a tizenhét éves unokája azt hazudja, hogy egy ötvenhét éves pasi szeretője, elégedetten állapítja meg: „Egy érett férfi.” Erzsi sorsa sem más, és félő, hasonló vár Evelinre is. „Nem lehetünk ennyire szerencsétlenek” – mondja egy alkalommal a kamaszlány. „Nem vagyunk szerencsétlenek” – feleli az anyja, bár aligha hisz benne. Az öregasszony tárgyilagosan állapítja meg: „De, azok vagyunk.” Evelin, aki a tengerhez sem utazhat el az osztálytársaival, mert nincs rá pénz, megpróbál kitörni: egy panzióig jut, ahol az apja bérel neki egy szobát. Náluk nem lakhat, mert az új feleség ezt „nem nyeli be”.

Az első jelenetben még minden olyan szépnek tűnik! Tart az utcai tüntetés, a harag napja, mi is tüntetők vagyunk, mi is kapunk olyan grépfrútos matricákat, amilyeneket Erzsi és a koraszülöttosztályon dolgozó másik nővér, Niki, akitől a tüntetés ötlete származik, felragasztanak magukra. (A koraszülöttek Erzsi szerint akkorák, mint egy grépfrút, a kezünkbe is ad egy gyümölcsöt.) A megbecsülésünkért tüntetünk, a munka tiszteletéért, az élet tiszteletéért. Felháborodunk, tiltakozunk, de jókedvű tüntetés ez, a nővérek énekelnek is (a szöveg Závada Péteré, a zene Vranik Krisztiáné): „Tanárok, orvosok, / Szociális gondozók! / Ez a harag napja. // Bányászok, óvónők, / Konyhai kisegítők! / Ez a harag napja! // Rendőrök, közjegyzők, / Vízvezeték-szerelők! / Ez a harag napja!” Itt a tévé, a rádió, és lám, már itt a miniszter is, hogy személyesen vegye át a követeléseket (a követeléseinket!). Szavai igazán megkapóak és előremutatóak: „Nem túlzok, ha azt állítom, hogy az előző kormány kivégezte a csecsemőket. MI nem hagyjuk magukra a gyermekeinket. Osztozunk a haragotokban és cselekedni fogunk! Több tiszteletet a csecsemőknek!” Hogy ki ez a „mi”, melyik párt, melyik kormány, teljesen mindegy. Mélységes egyetértését kifejezendő rögtön ki is tünteti Erzsit és Nikit, előzőleg gondosan leszedve róluk a jelvényeiket. Nem félnek, nem félünk; még nem.

Erzsi minden további nélkül hisz a miniszternek, a kitüntetéstől még meg is hatódik. Aztán Béla, a kórház igazgatója kijózanítja: „Legyen kicsit szerényebb, ne értékelje túl a szerepét, ennek a történetnek nem maga a főszereplője, holnapra úgy elfelejtik, mintha sose lett volna.” Ezt mintegy búcsúzóként mondja: a minisztérium, bár a tévében egész mást mondtak, megszünteti a koraszülöttosztályt, tán a koraszülötteket is, ő pedig azonnali hatállyal kirúgja Erzsit, hisz „lejáratta és tönkretette az egész kórházat”. Erzsi keresztútjának, szenvedéstörténetének ez az első stációja. Van még néhány. Nikitől meg kell tudnia, azért találta ki az egész tüntetést, hogy Bélának, akinek évek óta a szeretője, és akitől négy hónapja terhes, szintén legyen rossz. Niki élete meg is oldódik, Béla a jövő héten elköltözik otthonról. Egy kórházigazgató férj, az igen! Erzsinek senki nem segít, a pár napja még gratuláló Rakonczay doktor sem, bár látszólag segítőkészen megadja munkahelyének a központi számát és a főnővér nevét – lepasszolja az ügyet, innen már a főnővér dönt, ő igazán megtette, amit megtehetett. A szürreális telefonálások során Erzsi eljut egy régi kolléganőjéhez is, aki ingatlanos és ezt élete csúcsaként éli meg, végre embernek érezve magát: „Udvarias, jólöltözött emberekkel találkozom, szép lakásokat mutatok nekik. … Utána meg beülök egy jó kis cukiba és elnyalok egy fagyit a gyerekeimmel. Ha minden jól megy, tíz éven belül nyitok egy saját ingatlanirodát.” Ő tanácsolja: „Kicsit leleményesnek kell lenni, Erzsi.” Erzsi azonban nem leleményes, ő nővér szeretne lenni a koraszülöttek mellett… Ági végre tényleg szól valakinek, a barátnője vőlegényének, Norbinak, akinek „kurva menő” szépségszalonja van, ahonnan „éppen elment a gyantás csaj”. Norbi korunk hőse, a pénzen kívül más nemigen érdekli, s tud is pénzt csinálni. Felveszi Erzsit, persze nem gyantásnak, hisz nem néz ki úgy, hogy bármihez is kedvet csináljon a betérő, potenciális vendégeknek, hanem takarítónak. „Azok a nők, akik ide bejönnek” – ez Norbi gyakorlatias filozófiája –, „istennők akarnak lenni. … Erzsébet, ha itt ránéznek egy alkalmazottra, annak ezt az álmot kell sugároznia, érti?” Erzsi érti, ahogy azt is, ő nem sugározza ezt az álmot. Ami Norbit nem akadályozza meg abban, hogy a szeretőjévé tegye. Ráadásul immár nős emberként: a legénybúcsúja utáni reggel, az esküvő napján Erzsi mossa ki a hányadékából, fel is öltözteti, mint egy kisgyereket, hisz a végzettsége gyermekszakápoló. Ekkor szeret bele Norbiba, őszintén.

Újabb stáció, hogy Erzsi édesanyja megvakul, a külföldi műtét sokba kerül, el kell adni a lakást, albérletbe költöznek – Evelin ide már nem akar velük menni. Norbi egyik haverja értékpapírokkal machinál, Norbi is benne van az üzletben. Erzsi gondolkodás nélkül átadja neki kamatoztatásra azt a kétmilliót, ami a Münchenbe átutalt 8500 euró után maradt a lakás árából – milyen lakás az, amit pár millióért lehet csak eladni? A haver azonban lelép a lóvéval, Norbit letartóztatják, a pénz visszaszerezhetetlen. Ahogy a külföldre átutalt összeg is. Erzsi bekattan. A bank biztonsági őrét Norbinak nézi – mindkét férfit Rába Roland játssza –, az ügyintézőt hol Nórának, hol Nikinek. Kezében az a kés, amit Nóra kezéből csavart ki (vándorol így az előadásban néhány tárgy). Ezzel vágja el a nyakát, vak édesanyja mellett ülve a kanapén, előttük az Evelin hozta születésnapi torta, spriccel rá a vér.      

El lehet játszani azzal, mondjuk egy középiskolai osztályban, hogy Erzsi története alakulhatna-e máshogy. Nem rúgják ki. Kirúgják, de talál állást, jobbat is az eddiginél. Rakonczay doktor valóban segít. Vagy valaki más. Jön valaki és beleszeret, megmenti. Mindez elképzelhető, ahogy az is, hogy a három nővér Csehovnál kimegy a pályaudvarra és felül a moszkvai vonatra. De hát nem mennek ki, és Erzsi sorsa sem lesz más, valahogy az a tipikusabb, ami itt történik. Az pedig teljességgel elképzelhetetlen, hogy a miniszter megtartja, amit ígért, tán még egy naiv középiskolás számára is.

Apropó iskola: a darab egyik legkitűnőbb jelenetében Evelin osztályfőnöke meglátogatja Erzsit – Evelinnel bizonyára problémák vannak. Láng Annamária különösen kiváló a teljesen elbizonytalanodott tanárnő megformálásában. A pedagógus először látszólagos magabiztossággal egészen furcsákat kérdez („Cyberbullying? Egymást cikizik a fiatalok az interneten keresztül. Trollkodnak, érti? Vallási fundamentalizmus? Nem érdeklődik Evelin ilyesmi iránt? Digitális önsebzés?”), majd még megdöbbentőbb és teljességgel használhatatlan tanácsokat ad („Olvastasson vele történelmi regényeket. Klasszikusokat. Ültessenek együtt magokat. Gondozzák együtt. Hogy megtanulja a felelősséget, érti.”) s közben kiderül a saját totális bizonytalansága és alkalmatlansága is („Maga szerint jó tanár vagyok? Beszél rólam az Evelin? Mindent megpróbálok, de egyszerűen nem válaszolnak…”). Mit is felelnének neki? Erzsi anyjának egy passzusa is figyelemre méltó: „Takarítani fogsz, mások is csinálják. Ismerek egy tanár házaspárt, egy moziban takarítanak minden hajnalban, hogy becsengetésre beérjenek.” Schillingék nem hallottak volna az életpályamodellről?

Az előadás végén is elhangzik egy dal: „Most még bírni kell! / Most még tűrni kell!”, majd némi változtatással: „Most még bírni kell! / Még nem adhatod fel!” És bírják, tűrik a tanárok, orvosok, szociális gondozók, bányászok, óvónők, konyhai kisegítők és a többiek, bírjuk, tűrjük mindannyian. Vagy nem bírjuk. Van, aki nem adja fel, és van, aki igen, hisz nem látja a kiutat, talán mert nincs is.

Lázadni balgaság? De hisz ez az előadás is lázadás! Kérdezhetjük persze, mit lehet tenni, hogy lehet felállni a „zombi értelmiségi létből”? Nem sok, de lehet írni az előadásról. És persze meg lehet nézni. S még akadnak más lehetőségeink is, talán.

D. MAGYARI IMRE

 

NKA csak logo egyszines

1