Csak későn, a 2010-es évek elején kattantam rá a Pintér Béla Társulat előadásaira; a Szutyok volt az első, amit láttam. Azonnal, az első percekben levett a lábamról. Fenntartás nélküli híve lettem Pintér Béláéknak, ami nem azt jelenti, hogy minden produkciójukkal maradéktalanul elégedett vagyok; nyilván ők sem azok. De lenyűgöz már az is, hogy egyáltalán léteznek, hogy lassan húsz esztendő, 1998 óta haladnak a maguk útján, emberi és művészi megalkuvás, fáradtság és fásultság nélkül. Sem a pénztelenség nem szegi a kedvüket, sem a siker nem szédíti meg őket. És szerencsére a folyvást fenyegető önismétlést is el tudják kerülni! Az alább tárgyalt pintérbélák közül (talán ez a legpontosabb műfajmeghatározás) az első majdhogynem realista darab, a második ide-oda jár a valóságos és a szürreális között, a harmadikat a szürrealitás uralja. Vannak persze közös elemek, így mindegyikben nagyon fontos a zene, de mondjuk a Fácántáncban ez is szürreális. Pintér Bélát, aki egyaránt igen magas színvonalon ír, játszik, rendez, igazgat, igazából molière-i tehetségnek gondolom, bár fogalmam sincs, mi lesz műveinek és neki magának a sorsa, különösen XIV. Lajos nélkül. Az eddigi huszonegy alkotásból nyolcat tartalmazó, 2013-ban a Saxum Kiadónál megjelent Drámák című kötet értő és érzékeny utószavában a társulat kiváló színésze és dramaturgja, Enyedi Éva felsorolja, mik Pintér műveinek legfőbb jellegzetességei. Számomra ezekből az „állandó ellenpontozás” a legfontosabb, „műfajok, hangnemek, tragikum és komikum merész keverése”, ami a színészi játékban is fellelhető. Ez fejezi ki legjobban Pintér Béla keserű, illúziótlan világképét. Gondolom, nem áll tőle távol sem Örkény, sem Karinthy.

Külön szeretem, hogy az előadások végén a társulat tagjai sosem külön-külön, hanem mindig együtt, egyszerre hajolnak meg. Igazán működő közösséget manapság legalább olyan nehéz találni, mint jegyet szerezni a Pintér Béla Társulat valamely előadására.

 

Hát bizony vannak

(Titkaink – Trafó)

A záró tablóban a szereplők, köztük a történet szerint meghaltak is, félig már kilépve szerepükből, nekünk, nézőknek énekelnek egy népdalt – illőn a darab egyik fontos helyszínéhez, a táncházhoz: „Jaj, de szépen néznek minket, / Áldja meg az Isten őket, / Ez a mese ennyi volt, / Füle-farka benne volt.” Hát benne; a darab és az előadás a Pintér Béla Társulat egyik legjobb, legtökéletesebb produkciója, felkavarja és sokáig nem hagyja nyugodni a nézőt.

A Trafóban a kétoldalt nyitott színpad hátsó falán hatalmas magnó, jelképeként egy nemzedéknek és egy kornak, amiben, legalábbis az elején – ahogy Cseh Tamás énekelte – „Mambó magnón szólt a dal”. És nem csak a dal, magnóról szólt később is mindaz, amit a legkülönbözőbb helyeken, lakásokban, szobákban, hivatalokban, szállodákban, presszókban elhelyezett lehallgató-készülékekkel felvettek, mivel a hatalom képviselői rendkívül kíváncsiak voltak az állampolgárok, különösen a valamilyen módon renitens, másként gondolkodó, netán csupán gondolkodó állampolgárok gondolataira. Ami nem került szalagra, az beíródott a jelentésekbe, amiket a „társadalmi kapcsolatok”, azaz a besúgók szóban vagy írásban szállítottak, többségükben szorgalmasan és lelkiismeretesen; ez is egy szakma. Úgy tűnik ma, főleg a fiataloknak, a Kádár-kor távoli, víz alá került időszak – valójában be sem fejeződött. Legfeljebb elfojtjuk.

Egész pontosan 1986-ban vagyunk, Budapesten, a hosszú Kádár-kor vége felé – Ferike (Stefanovics Angéla) tavaly volt a moszkvai VIT-en; már öt éve megjelenik a szamizdat Beszélő, ekkor indul a Demokrata. Rögtön az előadás kezdetén ott forog a magnó, észrevétlenül rögzíti István (Friedenthal Zoltán) és Elvira, a pszichológusnő (Csákányi Eszter) intim beszélgetését, amiben a férfi elmondja, hogy kívánja a hétéves mostohalányát, Timikét (Enyedi Éva).

Titkokat először a táncházból ismert Szujó (Thuróczy Szabolcs) emleget Istvánnak egy igencsak különleges helyzetben: „Csodálkozol, ugye? Hát bizony vannak titkaink, Istvánkám!” A csodálkozás nem is a legjobb szó arra, ami Istvánban kavarog: maga Pánczél elvtárs (Csákányi Eszter) rendelte magához e korai órán, aki roppant udvariasan s így annál félelmetesebben kifogásolja az ő népzenei gyűjtéseiből összeállított lemez egyik dalának néhány sorát: „Idegenek, jövevények, / Hagyjátok, hogy én is éljek!” Kikre vonatkozik ez? A román elvtársakra? A hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet katonákra? (A párt – Párt – roppant éber volt, magának József Attilának egy régebben megzenésített versét is csak 1999-ben énekelhette lemezre Koncz Zsuzsa, mert hasonlóan félreérthető sor szerepelt benne: „Merrefelé menjek? Balra-e vagy jobbra?” Nem lehetett kérdés, hogy ez nem lehetett kérdés.) István tehát megtudja, hogy „Van egy kis baj”. Nem a baj lényeges, nem is esik róla több szó, hanem az, hogy értésére adják: mindent tudnak róla. Mindent. És valóban. A számára és számunkra teljesen váratlanul felbukkanó (Pintér igen előzékeny szerző, mindig törődik azzal, hogy a néző meglepődjön, elérzékenyüljön, nevessen), ezek szerint kettős életet élő Szujó közli vele – a piszkos munkát Pánczél elvtárs másra bízza –, hogy tudják azt is, bűnös vágyakat érez Timike iránt, azaz pedofil, amiért börtönbe is kerülhetne. Ő nem őrizheti meg a titkát. Lehallgatókészülékeket helyeztek el ugyanis Elvira lakásában: fiát, a táncházat vezető, e mozgalomban kezdettől tevékenykedő Tatár Imrét (Pintér Béla), István barátját akarják leleplezni. Tatár néhány társával Vasfüggöny címmel szamizdat újságot szerkeszt és ír (részlet a Kádárnak című, kétségtelenül kissé képzavaros, de kétségtelenül merész verséből: „Hogy ne dőljön belőled a mérgező permet, / Dugd fel a seggedbe az Ötéves Tervet!”). Az ő titkát is ismerik, mindenkiét ismerik. Legfeljebb egyes részletek homályosak még – hová rejtették a stencilgépet –, de majd azokat is kiderítik, legyünk nyugodtak. István szó nélkül aláírja a beszervezési papírt – a B variáns a börtön. Arra gondolhat, mint sokan a beszervezettek közül, hogy majd kamujelentéseket fog írni. A visszatérő Pánczél elvtárs magától értetődően szintén tudja István titkát: „Természetesen azonnal börtönbe csukatnánk, ha ki is élné a pedofil vágyait, de magánál hál’ Isten szó sincs ilyesmiről.” Tőle is halljuk, amit Szujótól: „Egyikünk sem tökéletes, és bizony mindannyiunknak vannak titkai.” Talán még neki is: amikor ezt mondja, megsimogatja István arcát, később pedig, a Kossuth-díj átadása után, meghívja a lakásába, nézzék együtt az új kenyér napja alkalmából rendezett tűzijátékot. „Házvezetője” is férfi. Látens homoszexuális hajlam? Meglehet. Csákányi Eszter – zseniálisan – nem férfit játszik nőként, hanem nemtelen nacsalnyikot, aki a valóság józan fanatikusának, a jó kompromisszumok robotosának tudja magát (legalábbis ezt állítja). Ha nézőként a melegségre is kell gondolnom vele kapcsolatban, azt azért szerzői hibának érzem. Még inkább azt, hogy amikor Pánczél arra kéri Balla Bán elvtársat – Istvánt –, hogy az ő szűkebb hazáját, Dabas, Inárcs-Kakucs vidékét is térképezzék fel néprajzi szempontból, kincseket találhatnának, bizonyságul belekezd az édesapja kedvenc dalába: „Galambszívet örököltem…” Pánczél elvtárs figurája még külsőségeiben is (bajusz!) a Kádár-korszak kulturális életének sokáig teljhatalmú irányítóját, Aczél Györgyöt idézi. Ebben az esetben viszont Pánczél elvtárs nem tarthat egy műdalt népdalnak: Aczél egyáltalán nem volt műveletlen, a minőségérzéke is kiválóan működött. Pontosan tudta, kiket büntet… (Igaz, Pánczél elvtárs végül is nem Aczél elvtárs, fiktív figura.) 

Merő véletlen, hogy valami mégsem jut az elvtársak tudomására: István kiéli a vágyait, rendszeresen „játszik” Timikével – szerencséjére ezt még a pszichológusnak is szégyellte bevallani, mi, nézők, viszont tudjuk. Pánczél aztán egy borítékot nyom István kezébe – mi sem sejtjük, mi van benne, sőt pár pillanatig félre is vezetnek minket, a táncházasokat játszó színészek úgy tesznek, mintha valami szörnyűséget rejtene, annál nagyobb a mi meglepetésünk is: István Kossuth-díjat kap. Szujó már egy üveg pezsgővel érkezik. Csak István feleségének, Katának (Roszik Hella) tűnik fel, hogy nem tudhatott a díjról, hisz most tépték fel a borítékot. Rá is kérdez, de Szujó kivágja magát: már találkoztak a Dimitrov téren. Nem figyelnek rá, pedig feltűnhetne, hogy hazudik, hisz István is csak most, Katától értesül a kitüntetésről. Ebben a néhány másodpercben ott a hatalom végtelen magabiztossága és cinizmusa, s ott a többiek végtelen gyanútlansága. Teljes pompájában látjuk a hatalom fenyegetéssel, zsarolással, lekenyerezéssel operáló működését. Elborzasztó.

István valóban mellébeszél a jelentéseiben, mégis, akaratán kívül, lebuktatja Imrét és társait. A sokszoros bűntudattól nem bírja tovább: öngyilkos lesz. A kör bezárult: Imre börtönben, azzal a tudattal, hogy Bea, az élettársa, a táncházi csoport másik vezetője (Szamosi Zsófia) jelentette fel, István halott. Ennyit a legvidámabb barakkról. De még nincs vége!

A záró tabló előtt a jelenben vagyunk: a Hoffmann Rózsának öltöztetett Bea az Élőlények Erőforrásainak Minisztériumában (de szép név!) államtitkár, Szujó – dr. Szujó Zsolt – miniszterelnök-helyettes; éppen a Magyar Önbecsülés Díját adják át. Az ünnepséget csak Timike zavarja meg, aki a Balla Bán István Alapítvány megszüntetése ellen tüntet; könnyedén elviszik, mint egykor Imrét, aki már szintén nem él. Az ő koraérett, különc kiskamaszként megismert fia, Ferike kapja a díjat: külföldön is ismert zeneszerző és zongorista lett belőle. Szujóval kezet fog, Beával nem (de a díjat elfogadja!) – a múlt az ilyen apró gesztusokban is tovább él. Az apjához hasonlóan ő is azt hiszi, Bea a feljelentő. Bea rá is kérdez Szujónál: nem István lehetett-e a besúgó – hisz ő biztos nem volt. „Ne hülyéskedj már!” – bagatellizálja el a témát Szujó ugyanazzal a kedélyes cinizmussal, amivel azt hazudta, hogy találkoztak Istvánnal a Dimitrov téren.

Timike leszbikus lett, Kata alkoholista hajléktalan – Bea és Szujó pedig a hatalom csúcsán, örök győztesként. Mi meg csak nézzük őket szépen, szégyellve, de nem kibeszélve a magunk pitiáner titkait, immár magyar emberekként békésen egymás mellett élve azokkal, akik feljelentettek minket – vagy akiket mi feljelentettünk, szinte mindegy. Élni szerettünk volna, de a legtöbben inkább csak túléltünk, ha életnek gondoljuk is elmúlt évtizedeinket, amelyekben persze számos jó és szép is történt velünk.

Szövegében is rendkívül összetett, sűrű mű ez, az előadás pedig csak fokozza ezt a koncentráltságot, például a történésekkel furcsa kapcsolatban lévő, folyvást felhangzó zene révén. A legnagyobb feszültség abból a jelenetből sugárzik, amelyikben István öngyilkosságra készül: behoz egy kést a konyhából – a szobában azonban ott alszik Ferike, akit elkábított valamilyen altatóval, s most lehúzza a gyerek nadrágját, de szerencsére Ferike felébred – addig viszont nézőként rémülten figyelünk, mi fog történni. Pintérnek még arra is van gondja, hogy íróként motiválja István pedofíliáját (a szülők az okai természetesen – illetve hát természetellenesen) vagy Szujó elvtelenségét (végre fölényben lehet másokkal szemben s ez neki mindent megér, bár nem derül ki, hogyan vált belügyessé). Bea átalakulásának elképzelése ránk van bízva: a táncházas időkben még lelkes híve a szocializmusnak, ha kettesben vannak Imrével, akkor is lelkendezik („A konferencia meg olyan volt, mint egy álom! … Olyan szabad, nagyon optimista hangulata volt az egésznek! Iszonyú jól beszélt a Hámori Csabi is [az írott szövegben még Csaba, de ez kevés], de a Pozsgay Imre egyszerűen lehengerlő!” – ami egyébként igaz, Pozsgay mindmáig lehengerlő). Talán Imre letartóztatása ingatta meg a hitében, hisz őszintén szerette.

Nem kell mondani, hogy Pintér Béla és Társulatának tagjai kiváló színésze, miként vendégeik is, akik anyanyelvként beszélik Pintér tragikomikus nyelvét („…a magyar embereknek minden okuk megvan arra, hogy tényleg emelt fővel járjanak a többi nemzet előtt…” – szónokol dr. Szujó Zsolt). Különösen lenyűgöző Enyedi Éva Timikéje és Stefanovics Angéla Ferikéje: minden negéd és manír nélkül, a lehető legtermészetesebben játsszák a gyerekeket.     

A rendezés folyamatosan jelzi, hogy színházban vagyunk, a színészek gyakran oldalt ülnek le, a zenészek a hangszereik mellől lépnek be belügyesként egy jelenetbe, illetve a színészek is zenélnek. Ez mintha azt közölné nagyon finoman, hogy ők, a színészek és zenészek, megmutatnak nekünk valamit, elmesélnek egy történetet, amin el kéne gondolkodnunk. Még egy kis önirónia is megengedett: „Elképesztő, hogy mekkora tekintélyed van! Mindenki tőled akar tanulni!” – ezt Bea mondja Imrének, ugyanakkor Szamosi Zsófia is Pintér Bélának. Jogosan. Valóban megérdemelné a Kossuth-díjat. De, gondolom, nem várja… Most is van min röhögni, akár a presszójeleneten a bunkó pincérrel (Thuróczy Szabolcs bravúros etűdje), akár a próbatermin az énekesnővel (Stefanovics Angéla Bárdos Deák Ágit idézi meg), akár azon, ahogy az Imrét letartóztató belügyesek szerencsétlenkednek. Csak ez utóbbi közben élet-halál kérdésekről van szó, Imre és Bea kapcsolatáról, a szerencsétlenkedés során pedig Borbíró elvtárs lazán lesokkolja Imrét, a felettese nem győz káromkodni; ami viszont megint olyan mulatságos…

A legröhejesebb persze az, hogy 2016-ot írunk és az ügynöklisták még mindig nem nyilvánosak. Régen rossz, ha egy társadalomnak is vannak titkai. Főleg, ha úgy tűnik: még sokáig lesznek is.

 

Bujatest, bujatest, te csodás!

(Bárkibármikor – Átrium)

Furcsa cím, ahogy a Pintér Béla-darabok címei gyakran, pláne így egybeírva. A műben egy bárt hívnak így, ez Natasa, a gyógytornásznő törzshelye. Álombeli gyógytornásznő álombeli törzshelye, de az álmot nem ő álmodja, hanem két drogos, Adél (Roszik Hella) és Balázs (Friedenthal Zoltán). Álmodhatná speciel ő is, előfordul, hogy Adélék álmában álmodik valaki, jelesül Árpád (Pintér Béla), kétszer is – bár ő valóságos figura, már amennyire az lehet valaki Bujatesten, mert hát ott vagyunk, illetve Adélék ott vannak. Mindenesetre bujatestiek a helyszínek, a Penész körút, a Morbid híd, az alatta folyó Nuna és főleg AZ ÉLET SZÍNHÁZA, ami a megszólalásig, sőt utána is hasonlít az Átriumra, ahol vagyunk éppen – ha ott vagyunk – és nézzük a Bárkibármikort. Az ÉLET, aminek a színházában ülünk, persze nem az az élet, amit mi élünk és ami, ha vannak is problémáink, gondjaink, szép és tartalmas élet, hanem egy kábítószer neve – amely eredetileg rovarirtó. „…nem olyan tiszta, mint a Remény, de szerintem sokkal jobb, mert benne van minden” – állítja róla mély meggyőződéssel Adél. És milyen igaz: remény nélkül nincs élet, de az élet több a reménynél!

Adél az, aki a darab elején pénzt kér Árpádtól, s aztán ellop tőle még egy ötezrest is; a pénzből a barátjával, Balázzsal ÉLET-et vesznek és megálmodnak egy komplett Pintér Béla-drámát, ami majdnem megszakad, mert elmúlik a drog hatása, de valakitől újra lopnak pénzt: méghozzá Ilonkától, Árpád anyjától (Csákányi Eszter). Aki ezek szerint mégsem csupán álombeli figura? Valóságos személy? Pintér Bélánál a kőkeménynek tűnő realitás egyik pillanatról a másikra átválthat (szintén kőkemény) szürrealitásba. Mondhatnám: bármikor. És bárki bármikor lehet valaki más, Ritát is, Natasát is két színésznő (Roszik Hella és Szamosi Zsófia) játssza, de Roszik Hella Adél is, ahogy Friedenthal Zoltán hol Balázs, hol Krisztián, Árpád mozgássérült fia – fizikailag is, színészileg is elképesztően játssza a súlyos betegségben szenvedő fiatalembert. De Balázsként Szamosi Zsófia is megjelenik… Az álom logikája működik, nem a valóságé – illetve hát az álom is valóság, ne feledjük. Adél álmodhatja magát Ritának, Balázs lehet Natasa. Bárki bármikor lehet bárki. Még inkább: bárki bármikor kerülhet olyan helyzetbe, mint bárki – netán olyanba, amiről nem is álmodott… Árpád az első jelenetben kioktatja Balázst: „Nem azért kaptad az életedet a Jóistentől, hogy ilyen mocskos állattá drogozd magad!” Egy későbbi jelenetben viszont, ahol Árpád van bedrogozva, Balázs kiabálja neki ugyanezeket a szavakat (illetve ez Árpád hallucinációja, Balázsék álmában; ennél a résznél, ha eddig nem tette volna, Freud igen elégedetten dőlhetne hátra…).

Az álomtörténet (is) realista drámaként indul mintegy: Árpád virágcsokorral a kezében (vajon a csokor valódi?) érkezik haza, ahol az édesanyjával és a fiával lakik. Idill. Krisztiánnak most lenne az eljegyzése, itt van kerekesszékhez kötött barátnője, Rita is. Krisztián azonban nem jön, nem akar eljegyzést, beleszeretett egy másik nőbe, a gyógytornászába, akibe később az apa is belezúg. Azután kizökkenünk, míg Adélék pénzt szereznek, ami lehetővé teszi, hogy tovább álmodjanak. A folytatás egyre kevésbé realista (igazából eddig sem volt az, nyelvi fordulatok, alig észrevehető gesztusok, hangsúlyok zavartak bele, ezért kellene egy drámát többször is látni vagy legalább olvasni), de a szürrealitás fényében csak a hétköznapok sivársága látszik jobban. Az, ami a „szépen élünk” ön- és egymást becsapó hazugsága mögött van. Amikor Ilonka egy eséstől visszazuhan a múltba – még villamosok jártak az Erzsébet hídon, s talán tényleg boldog lehetett a férjével, akinek most a fiát nézi –, Árpád igyekszik őt visszabillenteni a jelenbe: „Anya! Nincs semmi baj! Kettőezertizenötben vagyunk. Én nem a férjed vagyok, hanem a fiad. … Semmi baj! Nagyon szépen élünk! Nagyon szeretjük egymást és... Szépen élünk…”. Ilonka egy pillanatra vissza is billen: „Igen… Te az én fiam vagy… Elhagyott téged az a büdös kurva Dalma, de szépen élünk mi tulajdonképpenTulajdonképpen. Ez a kulcsszó. Valójában Árpádot az édesanyja halálra idegesíti olyan apróságokkal is, mint hogy az evés helyett a csipegetés szót, az az névelő helyett az a névelőt használja, ami pompás komikumforrás is – Pintértől a bohózat, a kabaré harsány és olcsó eszközei sem idegenek, ami egyáltalán nem baj, sőt! Árpádnak és anyjának a sérült Krisztián is nagy teher; amikor Ilonka megzavarodva nem ismeri meg az unokáját, nevetni kezd: „Gyerekkorom óta, ha meglátok egy ilyet, rám tör a röhögőgörcs!” Ehhez képest évek óta neveli a fiával az unokáját. (Egy pillanatra eszembe jutott Kosztolányi Pacsirtája: „Mi őt nem szeretjük” – mondja ki Vajkay Ákos keményen egy részeg hajnalon a lányukról a feleségének. – „Gyűlöljük őt. Utáljuk.” Pedig Pacsirta csak csúnya. Csak.) Árpád egy veszekedés hevében odavágja a fiának: „Bárcsak soha ne születtél volna meg!” Persze érthető, hogy kiborul. Krisztián még azt is elmondja, mit árult el (mit hazudott) neki az anyja, aki több mint húsz éve elvált Árpádtól: Árpád részeg volt, amikor Krisztián megfogant, ezért lett mozgássérült.

Itt megjegyezném, hogy reális és szürreális olykor megkülönböztethetetlen.

Mármint az életben.

Látszik az a sivárság is, amiben valaki dolgozik ugyan – itt épp gyógytornászként –, de iszik és drogozik, mert egyedül van, és soha nem is volt senkivel. Vagy egy betegség majdhogynem lehetetlenné teszi a normális emberi életet. Vagy valaki már kizuhant a társadalomból, mint Adél és Balázs. Állandóan készülnek arra, hogy „ez lesz az utolsó”, másnap bemennek a rehabra, és egyszer gyerekük lesz. Két bazdmeg közt szerelmet vallanak egymásnak, őszintén. Ha belövik magukat, eloldódnak a földről, közelednek a holdhoz (ami a szereplők feje felett a minimalista díszlet hangsúlyos eleme), de, mint látjuk, hallucinációjukban nem jutnak tovább Árpád történeténél, ha az első pillanatokban „gyönyörű, nagyon kedves tündöklő emberek”-et vélnek is felfedezni. Hiába, a gravitáció… A bujatesti gravitáció. Abban pedig, hogy ők is a színpadon szerepelnek, ott van Pintér Béla mindenkori szociális érzékenysége, vagy – Kosztolányinál maradva – részvéte. Jó lenne tudni, miért két kábítószerest választott szereplőül, honnan ismeri őket, hol találkozott velük. Marginális figuráknak vélnénk őket – valójában, ha a regisztráltak száma „mindössze néhány ezerre tehető” is, „a hétvégén, szabadidejükben lazítás gyanánt partidrogokat fogyasztó, marihuánás cigarettát szívó” fiatalok száma több tízezres, csak a felmérések nem számolnak velük (a Magyar Orvos egy számából idézek). És nyilván rejtve maradnak azok a tízen-, húszon- és harmincévesek, akik nem drogoznak, csak isznak, munka, netán tanítás után, helyett, amíg részegek nem lesznek. Adélék a kemény magot jelentő „néhány ezer” közt (ami rengeteg) lehetnek, feltehetően már regisztrálták őket.

A végén, ha csalódtak is benne, tolnak még egy kis ÉLET-et. És mit látnak? Krisztiánnak és Ritának semmi baja, Árpád újra megérkezik a virágcsokorral, Ilonka színésznőként jelenik meg, aki aznap este abban a produkcióban játszott, amit épp nézünk s amit Bojána az előző nap látott – „egészen különös, értelmezhetetlen előadás”; Pintér öniróniája sem hagy ki soha. Bojána, akit szintén Szamosi Zsófia alakít, nem más, mint Krisztián klarinéttanárnője, aki felugrott gratulálni, és kedden várja a fiút… (Nem tudom elképzelni, hogy Pintér mondjuk angoltanárnőt ír. A klarinéttanárnő a minimum.) Testhez álló égőpiros ruhájában, kacéran ugyanazt mondja Árpádnak, mint Natasa („Elképesztő, hogy a fia mennyire hasonlít magára!”) – ezer százalékos biztosíték arra, hogy az eddigi ÉLET megy tovább, megváltás sehol, fel is hangzik a dal: „Nem! Nem lesz vége…”.

Az előadásnak viszont itt van vége. Napokig elkísér, engem legalábbis, noha akadnak kifogásaim – a rend kedvéért elfontoskodom őket, ez az ÉLET rendje. Én amúgy könnyű helyzetben vagyok, megkaptam a szövegkönyvet. Csak utólag olvastam el: ha nem teszem, kicsit gubancosként, túlcsavartként marad meg a történet. Illetve hát olvasva sem gubancolódott ki teljesen, csak épp látom, hogy ki mikor kivé válik, Balázs Natasává, Natasa (vagy Balázs?) Bojánává. Hogy Roszik Hella és Szamosi Zsófia, Rita és Natasa folyvást szerepet cserélnek, az teljesen érthető (hogy én is többértelmű legyek). De kicsit sok a váltásokból. (Szabó Lőrinc fejezi be így egy versét: „…Dsuang Dszi álmodja a lepkét, / a lepke őt és mindhármunkat én.” Valami ilyesmi.) Lehet persze tudatos is a néző elbizonytalanítása – de mi ennek a haszna? Feleslegesnek érzem, hogy a most is elképesztő Csákányi Eszter Ilonkája színésznőként is elénk lép – bár a színészi lelkületre igen jellemző, de ide nem való két ellentétes, a családjának és a vendégnek szóló megnyilatkozása. Mi tagadás, igazából feleslegesnek érzem a dalokat is, de lehet, aki velem ellentétben jól ismeri az Európa Kiadót, sokat kap tőlük. Eszem ágában sincs persze fanyalogni: még Pintér Bélától sem lehet kívánni, hogy mindig minden minőségében, bármikor bárkiként tökéletes legyen. 

 

„Jaj minden maradékinknak”

(Fácántánc – Trafó)

Szürreáliában vagyunk – a baj az, hogy tényleg. Erről szól az előadás, kellő szürrealitással.

A Pintérnél szokatlanul zsúfolt színpad – még a gyerekdalból ismert sós kút is itt van, s mint Csehovnál a puska, el is sül a megfelelő pillanatban, ahogy a nyúlketrecek is – az 513-as Simon Ferenc Állami Nevelőintézet és Szakmunkásképző egészét jeleníti meg, a műhelyektől a hálókon át az igazgatói szobáig. Még a technikai nevelőtanár, Abu (Thuróczy Szabolcs) szobája is itt van, ahol kábítószert árul az érdeklődő diákságnak. A sós kút manapság talán nem alapvető kelléke egy oktatási intézménynek (még), de 1695-ben vagyunk, a cselekmény egész pontosan 1695. augusztus 23-án indul, kvázi a mohácsi csata évfordulóján, bár az augusztus 29-én volt, de ez nem az a virtigli történelmi dráma, sehol egy fáklyaláng. 1695-ben a sós kút magától értetődően tartozott hozzá a szakmunkásképzők berendezéséhez, szándékos rongálás esetén tették be oda a diákokat fél órára, bár épp mostantól új szelek nyögetik az ős magyar fákat, csak épp nem a páva száll föl a vármegyeházra, hanem a fácán. (Csupán a darab címét ismerve azt hittem, hogy Orbán Viktor megkapóan őszinte pávatáncos önvallomására utal, de nem. Vagy nemigen.) Az „állomány” négyszázhuszonkilenc főből áll – mi ugyan csak négy diákot látunk, Gyöngyit, Nellit, Pétert és Szabit, de Stefanovics Angéla, Szakács Zsuzsa, Krausz Gergő és Szabó Zoltán olyan intenzíven játsszák őket, hogy én készséggel elhiszem a magas létszámot. (Aki egyébként nem képes erre, ne járjon színházba. Pláne ne ilyenbe!) A diákok kissé túlkorosak, vannak köztük huszonnegyedikesek, harmincötödikesek, de feltehetően soha nem fognak végezni, nem lépnek ki a nagybetűs Életbe, itt fogják varrni a tornacipőket életük végéig, hol oszmán, hol nyugari vagy valamilyen más szabvány szerint, és mindezt magától értetődőnek fogják tartani.

Nagyfényességű Erzsi Néni, az igazgatónő (Csákányi Eszter) épp az első nyugarszentületi ünnepi díszmisén mond nekik beszédet: „Több mint százötven év telt el azóta, hogy iskolánk, … a történelem viharos szükségszerűségei folytán, az akkori Vas megyétől átkerült a kanizsai vilajet oktatási fennhatósága alá. Különösen embert próbáló feladat volt az utolsó húsz év, mikor I. Szelim pasa vaskezű oktatási rendszerében nemegyszer került kemény próbatétel elé hitünk-állhatatosságunk. S bár a rabiga görnyesztett bennünket, a gerincünk nem hajlott meg.” A vilajetet és benne az intézetet a Nyugarszentületi Szövetség csapatai szabadították föl, itt is a Nyugarszentületi Oktatási Szövetség elnöke (Pintér Béla), aki tört magyarsággal rögtön megnyugtatja a gyerekeket, a török után nem lesz nyugari rabiga: „Ti lesztek szabadok!” E kijelentés szellemétől kissé eltérően rögtön ráparancsol a gyerekekre, azonnal vegyék le a megszokott kendőket és turbánokat. Leveszik, meg is szólal az Örömóda… Andreas von Bruckner azt is kissé sajátosan magyarázza el Huzál Gyöngyinek, miért nem kap ő jóvátételt, noha a nagyszüleit elhurcolták rabszolgának a Temesvári Vilajetbe, míg a Gazsó Nelli igen: „Biztosan tanultad te történelemórán, hogy nekünk volt őrült, brutális hadvezérünk: Eszelős Joachim. Ő gyűlölte Gazsó nagyszülőket, és vitte őket az ő tartományába, ahol csinálta velük szörnyű dolog, tette be őket kemencébe. … Mi nagyon szégyelljük ezt a szörnyű történetet. És mivel mi vagyunk magasan kulturált, nagyon érzékeny, nyugari emberek, adjuk Nellinek a nagyszülők után a kártérítés. Barbár oszmánok leszarják neked halott nagyapódat, mert ők bunkók.”

Így beszéltek a nyugariak 1695-ben.

Később az is kiderül, hogy Nelli nagyszüleit Gyöngyi nagyapja tuszkolta fel arra a bizonyos szekérre: fotó van róla, beazonosították. Pintér Béla néhány rövid mondatban igen súlyos kérdéseket képes érinteni, felvillantani. Gyöngyi így védekezik – illetve nem is védekezik: „Lehet, hogy beazonosították, de az is lehet, hogy megvolt rá az oka, hogy feltuszkolja azokat az embereket arra a szekérre!” Nelli kifinomult replikája: „A kurva anyádat, te buta, bumburnyák kis köcsög!” Amitől Gyöngyi immár teljes fölényben érezheti magát: „Ja! Ha elfogytak az érveid, akkor jössz az erőszakkal! Így is lehet!” Az előadásban ez pár másodperc. És mennyi minden kavarog benne! Néha egy név is elég: a nyúltenyésztő Abu baknyulához csütörtökön Rogán Ibrahim jön majd pároztatni. Micsoda szédítő távlat!

Sajnos, Erzsi néni szavai sem kvadrálnak mindig teljesen a valósággal. Az hagyján, hogy nem örül igazán a nyugari világnak és esténként Allahhoz imádkozik. De az sem igaz, amit teátrálisan mond Gyöngyinek, amikor az kérdezgeti az elnök urat s ami szerint „a Simon Ferenc a béke szigete, ahol nincs gyűlölet, és tisztelik egymást az emberek.” A béke szigetét éppen ő mikrofonoztatta be Abuval: mindenről tudni akar és tud is, magától értetődő, hogy benne van Abu kábítószerbizniszében is – a bevételt természetesen az intézetre fordítja. Élete egyetlen értelme, kvintesszenciája, sine qua non-ja, hogy ő igazgató (Igazgató), s ezért mindenre hajlandó, eszközeinek igen gazdag tárházában (aminél csak Csákányi Eszter színészi tárháza gazdagabb) a mézes-mázos hízelgéstől a megvesztegetésen át a nyílt fenyegetésig minden megtalálható. Csak ritkán veszíti el a fejét, akkor viszont keresetlen egyszerűséggel „büdös, mocskos cigány kurvá”-nak nevezi helyettesét, Gabit, aki Abu felesége. Ismerjük Erzsi nénit? Naná! Már amennyire lehet…

A legérdekesebb, hogy a gyerekek szeretik, úgy a harmincötödikesek, mint az éretlenebb huszonnegyedikesek. Mikor azzal bünteti Szabit, hogy két hétig nem puszilhatja meg őt, a fiú őszinte kétségbeesésében sírva fakad. Nem tudnak elképzelni másfajta vezetőt.

 A díszmisén derül ki, hogy az esedékes igazgatóválasztáson ismét Erzsi néni nyert, ekkor járja el „perszonális szent fácántáncát”, sőt könyörgést is énekel az El condor pasa című bolíviai indián ének dallamára: „Ó kérünk, Isten, áldd meg a Simont! / Jó kedvvel, bőséggel!” (Zseniális ötlet és roppant hatásos színpadi pillanat a Himnusz rápasszítása erre a zenére! És igen szépen mutatja azt is, hogy mekkora a zűrzavar: Erzsi néni fejdísze azték (!) papi fejdísz, ebben vonul be a katolikus díszmisére, ahol a gyerekek kendőben, turbánban állnak, nyilván gyónni is így voltak (gyónni is Erzsi néninek kell!), este viszont a hálótermükben Szimoquálhoz könyörögnek, az azték tollas kígyó fácántestben született gyermekéhez, aki ebben a formájában 1552-ben egészen Szolnokig repült, ott emberré vált és felvette a Simon Ferenc nevet, Egerben már így varrt Dobó Istvánnak csúszásmentes harci bakancsot – a legelképesztőbb dolgokban lehet hinni, és lám, hisznek is!

A bemikrofonozással Nagyfényességű Erzsi Néni, hogy stílben maradjunk, törököt fog. Az igazgatóválasztást természetesen manipulálta, de idegesíti, hogy tizenhárom gyerek a másik jelöltre, a helyettesére, Gabi nénire (a Temesvárról érkezett Tokai Andrea) szavazott, rajta is számon kéri a választási programját: „Képes voltál olyat ígérni a programodban, hogy egy év alatt nyugati szintre hozod a termelést, az oktatást meg az életszínvonalat? Egy év alatt? Ezekkel a hülye gyerekekkel? A pszichopata Gyöngyivel meg a tompa agyú Kaló Péterrel?” A mikrofonok, fájdalom, ezt is felveszik, és másnap reggel ez a szöveg is felhangzik a Simon Rádióban – nem tudjuk, hogy véletlenül-e; Abu később egyszer azt mondja Petinek, hogy „Itt történik az, amit én akarok!” Csak dicsekszik? Mindenesetre az állomány fellázad. Kivételes ez a lázadás, de ez már nekik is sok. Hiába mondja nekik Erzsi néni a darab tán legzseniálisabb mondatát: „Szeretném, ha tudnátok, hogy amit hallottatok, az nem az volt, amit hallottatok.” A gyerekek új igazgatóválasztást akarnak. És hiába szereli le őket egyelőre azzal a nyilván légből kapott hivatkozással, hogy a nyugari törvények szerint a nemek esélyegyenlősége jegyében igazgatónőt csak igazgató követhet, férfi jelentkező pedig nincs, tehát ő az igazgatónő és ő is marad. Nem marad. Csoda történik ugyanis. Gabi néni betegszabadsága után Gabi bácsiként jön vissza. Egy ilyen csoda errefelé nem különösebben meglepő, semmivel sem nagyobb, mint mondjuk katolikusból muszlimmá, muszlimból katolikussá, vagy gázszerelőből helyben gazdálkodó földbirtokossá lenni. Sőt! Gabi bácsi férfiként rendkívüli igazgatóválasztást kér, amin ő nyer. Erzsi nénit visszaminősítik hatvanharmadikos diákká, amit nem bír elviselni: öngyilkos lesz. Tényleg az volt az élete egyetlen értelme, hogy igazgató!

Gabi néni eddigi helyére Gyöngyi lép, aki azonnal beletalál új szerepébe és ráüvölt a visszaminősített Erzsi nénire (Stefanovics Angéla egyik nagy pillanata): „Villámgyorsan vágtázol előttem, büdös nyugger, azt’ összepakolod a cuccaidat, mer’ úgy hátba rúglak, hogy kiviszed a várfalat!” Gabi bácsi is más, mint Gabi néni volt: „Én minden döntésemet az Úristen sugallatára hozom meg!”

Az említett sós kútba egy török migráns (gazdasági bevándorló?) kerül, Hajván (Pintér Béla). Csak egy hétre kér menedéket, akkor jönnek érte és elviszik Amerikába, de ebből nem lesz semmi, mert eltűnik Abu baknyula, és őt gyanúsítják a lopással. Talán tényleg ő lopta el, hisz csak napjában egyszer adtak neki enni. Akit éheztetnek, az előbb-utóbb lopni fog. Már ha éhen halni nem akar.

 A baj csak az, hogy Hajván, aki hát nem tér vissza a kútból, a most uralkodó II. Szelim (Pintér Béla) öccse. Gabi bácsi vele szerződne – keleti nyitás! –, mert olcsóbban szállítanák az iskolának az ételt, mint a nyugariak. (Reméljük, egészségesebben is főznek. Semmi fűszer.) Meg ki tudja, még miért. A pasa már épp menne, mikor tudomást szerez Hajván haláláról, így még lazán bosszút áll. Gabi bácsinak fel kell öltenie az Iszlám Állam videóiból sajnos jól ismert narancssárga overallt, majd Szelim lelövi őt is, Abut is, és fenyegetések közepette távozik.

A Simonban már csak Gyöngyi lehet az igazgató. Önfeláldozón fel is veszi a fejdíszt (semmi választás!), elénekli a dalt és félreveretve a harangokat rendkívüli állapotot hirdet, hisz kultúránk fenyegetve: „Mindenkinek engedelmeskednie kell, aki pedig nem engedelmeskedik, rögtönítélő bíróság elé kerül! Kevesen vagyunk, csak magunkra számíthatunk! Mától senki nem alhat! Az alvást mint olyat, betiltom!” Együtt éneklik a himnuszukat, közben a többiek elkezdenek dolgozni.

A törökök az istennek se jönnek.

Mint török, tatár, tót, román e szívben, sok minden kavarog e darabban; talán túl sok minden is – engem nem zavar. Sokkal inkább az a szörnyű felismerés, hogy mintha mi sem változott volna, most is a Simon Ferenc Állami Nevelőintézet bentlakó diákjai vagyunk, varrjuk a cipőket, miközben Erzsi néni, Gabi bácsi, Gyöngyi néni folyamatosan sulykolja: „Egyetlen eszme vezérel bennünket: a Simon a szeretet, a becsület és a tisztaság!” Olyan, mint ahogy a Rákóczi-nóta ismeretlen szerzője – legyen Béla diák! – írta: „Országunknak, magunknak, / Jaj minden maradékinknak!” Mintha folyamatos lenne a rendkívüli állapot. Mintha 1695-ben – vagy még korábban – megállt volna az idő, bár Kompország menetrendje az interneten is elérhető.

És, megmondom őszintén, én már a karlócai békében sem bízom.

D. MAGYARI IMRE         

 

NKA csak logo egyszines

1