„Öld meg a vénasszonyt, vedd el a pénzét, hogy aztán az egész emberiség javát, a közérdeket szolgáld vele!” – ebben az egyetlen mondatban összegezhető Raszkolnyikov bűnének lényege, hogy aztán a bűnhődés folyamata e téveszme buktatóinak felismerésén keresztül elvezessen a tett felvállalásáig, a vezeklésig. Dosztojevszkij eszmeregénye olyan létfilozófiai kérdésekre kísérel meg választ adni, hogy a bűnt miért nem szentesítheti az eszköz, mennyire kell vállalnunk tetteinkért a felelősséget, hogy ki a bűnös és ki az áldozat, s tehető-e különbség ember és ember között.

A színház sem kerüli meg Dosztojevszkij kérdéseit, hiszen adaptációk egész sora próbál magyarázatot keresni a tettre. A színpadi közelítések többsége a tévútra keveredett diák és a vizsgálóbíró, Porfirij szellemi pengeváltása köré helyezi a konfliktusokat, s így leginkább lázas elméjű Raszkolnyikovokat és csavaros észjárású Porfirijokat őriz a színházi emlékezet.

A Forte Társulat – folytatva a szintén a Szkénében bemutatott A nagy füzet és az Irtás legjobb hagyományait – legalább három ponton más közelítést választ. Görög Imre és G. Beke Margit fordítására alapozva Garai Judit és Horváth Csaba úgy készítette el a színpadi változatot, hogy a történet társadalmi kontextusának legalább olyan fontos szerepet szánnak, mint Raszkolnyikov és Porfirij szócsatáinak. Ily módon az adaptáció mind a szereplők felvonultatásában, mind világlátásuk ábrázolásában a dosztojevszkiji teljesség felé halad. A dialógusok és a monológok hullámzása teret enged a lélektani és a gondolati elemek felmutatatásának, de egyben az eltérő élethelyzetek megvilágításának is.

A dramaturgi munka eredményeként az eddig látott előadásokhoz képest sokkal hangsúlyosabbak itt azok a jelenetek, amelyekben a gondolatok vagy/és a tettek mozgatórugója a pénz, illetve annak hiánya. Raszkolnyikov gyilkossá válásának indítéka a pénzszerzés, húga a pénztelenség miatt készül nem vágyott házasságra, Szvidrigaljov úgy gondolja, hogy pénzért mindent megszerezhet, Szonyát a család nincstelensége űzi ki az utcára, Luzsin pénzlopással akarja megbélyegezni az ártatlan Szonyát. S az előadásban a maga fizikai valójában is megjelenik néhány bankó. Hol cigarettává összecsavarva, hol észrevétlenül zsebbe csúsztatva. A záró képben pedig vad hajsza indul a kézre kerítésére. Néha már-már úgy tűnik, hogy sikerül megszerezni, de aztán újból és újból megszökik üldözője elől. Fehér László vívja ezt a kilátástalan harcot, és játssza el néhány pillanatba összesűrítve a pénz uralmát az ember felett.

A harmadik – s egyben leginkább szembeötlő – sajátosság a rendező, Horváth Csaba senkivel össze nem téveszthető eszköztára. Az, ahogy a klasszikus szöveget a színészektől összetett koncentrációt követelő mozgásokkal erősíti, ahogy a látványt a gondolat részévé teszi, ahogy a próza magától értetődő természetességgel fordul át énekelt szövegbe. Vannak persze ezen a maga számára kijelölt úton félrelépések is, de az nem vitatható, hogy olyan formanyelvvel dolgozik, ami a modern színház egyik érvényes iránya kell hogy legyen. Arányait, dinamikáját, gondolatiságát és a társulati összhangot tekintve rendezői pályájának egyik legfajsúlyosabb munkája a Bűn és bűnhődés. Nincsenek benne öncélú megoldások, az előadás 220 perce feszes ritmusban, nézőt és színészt egyaránt magával vivően, Dosztojevszkij-hűen működik.

Egy üres, alulvilágított tér két szélén tizenkét széken tizenkét színész. Akár egy esküdtszék tagjai. De lehetne egy felolvasószínház vagy egy Sztanyiszlavszkij-módszerrel megtámogatott játék kezdőképe is. Dosztojevszkijtől egyik sem idegen. Ehelyett mozgásba lendülnek a szereplők és maga a tér is. Ahogy Horváth Csaba korábbi rendezéseiben a zsákok, zöldségek, most a tornatermekből ismert, műbőrrel bevont vastag szivacsok mozgatása teremti meg a helyszíneket. Hol szobabelsőt, hol utcát, hol ajtót, ágyat, asztalt, lépcsősort formáznak belőle maguk a játszók Pallós Nelli színpadképei nyomán, Payer Ferenc bravúros fényeiben. A szivacs alkalmas arra is, hogy meghajlítva búvóhelyet, lelki menedéket jelentsen, s ha a műbőrön lassan végighúzza mezítelen lábát egy-egy szereplő, a csiszatolás fülsértő zenét imitál.

Már egy-egy díszlet összerakása is komoly, de még jeleneten kívüli összmunkára készteti a színészeket. Ám ahogy egy-egy dialógus alátámasztásaként vagy éppen ellenpontozásaként egymásnak feszülnek, egymásba kapaszkodnak, egymásra tornyosulnak, egymásra dőlnek a játszók, az nem egyszerűen fizikai bravúr, hanem egy-egy életérzés, hangulat, indulat kifejezése is. S ez a metakommunikáció gyakran többet árul el, mint a szó. De a test alkalmas arra is, hogy ellene játsszon a szituációnak, s ezzel humorforrást teremtsen. Az előadás erénye az is, hogy a véresen tragikus történetben felfedezi a játékosságot, a bájt, a fonákságokat.

A rendezés mindenre időt enged, nem siettet, hagyja, hogy Raszkolnyikov végigjárja saját stációit. Mégsem érezzük lassúnak, mert a mozgás, a párbeszédek, a belső monológok pulzálása ritmust ad a játéknak. Szépen megoldottak a kettősök, és különös erejük van a csoportjeleneteknek, az érzelmi túlfűtöttséget kivetítő, szláv zenei anyagból táplálkozó daloknak (Ökrös Csaba munkája).

S helyükön vannak a játszók is, akkor is, ha egy, akkor is, ha több alakban kell megmutatkozniuk. Pallag Márton Raszkolnyikovja egy a csoportképből, mégis többnek képzeli magát. Téveszmék mozgatják, hiába keresi önmagát, és hasztalanul próbálkozik a körülötte lévő világ megértésével. A színész kis amplitúdón mozgó, mai értelmiségit játszik. Menne ez a sűrű káromkodások nélkül is. Már csak azért is, mert Kádas József egészen kiváló Porfirij szerepében. Kicsit habókos, éles eszű és alapvetően jó szándékú vizsgálóbíró, aki mindenre figyel, s nagyon tudatosan tereli a diákot a tett beismerése felé. Szikrázó beszélgetéseikben két eltérő világlátású ember élvezetes szellemi egymásnak feszülése bontakozik ki. A bűnt bűnre halmozó Szvidrigaljovot Andrássy Máté adja, arcáról el nem tűnő vigyorral, ördögi ravaszsággal, sikamlósan. Félelmetes, ahogy a Raszkolnyikovval való lelki rokonságát bizonygatja, hiszen voltaképpen mindketten bűnözök. Krisztik Csaba erős eszközökkel játssza a velejéig romlott Luzsint. Pillanatnyi kétséget sem hagy afelől, hogy mindent és mindenkit megbecstelenít, akinek a közelébe kerül. Hegymegi Máté Mikolkája ártatlanul vállalja a szenvedést, összegömbölyödött testtel, magát feladón. Nagy Norbert Razumihinként a realitás, a józan ész barátja irracionalitásával, kiszámíthatatlanságával szemben. Esetlensége humoros szituációk sorát fakasztja. Koreográfiája pedig – különösen a tótágast vizsgálódó Orvos szerepében – egészen kivételes. Blaskó Borbála is az ironikus vonalat erősíti a háztulajdonosnő szerepében. Csupa eltúlzott lebegés, póz, akcentus. Felhőtlen Horkay Barnabás is több szerepében.

Dosztojevszkij nőalakjai Horváth Csaba rendezésében is megmaradnak áldozatvivőknek. Hay Anna Szonyája néma alázat és mélyről fakadó tisztaság. A színésznő játéka hordozza azt az erőt, amivel elhiteti, hogy van visszaút a bűnös életből. Zsigmond Emőke Raszkolnyikov húgaként a sorsát méltósággal vállaló, de becsületét el nem adó nő. Földeáki Nóra két anyafigurát köt össze (Raszkolnyikovét és a Marmeladov-lányokét), magasba emelkedő, féltő karokkal. Mégis az a legemlékezetesebb, ahogy halott férjét egy sikolyként hangzó énekkel elsiratja.

Bűnök és bűnösök mozgatják a Dosztojevszkij-alakokat. Horváth Csaba hol szétválasztja, hol egységbe zárja őket. De csak Szonyát és Dunyát menti fel.

CSIZNER ILDIKÓ

 

NKA csak logo egyszines

1