Legendás operaelőadások DVD-kiadásával járul hozzá az Arthaus musik a műfaj szélesebb körű megkedveltetéséhez, ritkábban színpadra állított alkotásainak megismeréséhez és nem utolsósorban az értékek, az igazi nagyság iránti fogékonyság kifejlesztéséhez. Mert nemcsak a jó muzsikusok (előadóművészek) számára alapkövetelmény a kiművelt értelem, szív, hallás és kéz – a potenciális közönséggel szemben is követelményeket támaszt valamennyi művészeti ág. Némely műfaj többet, mások kevesebbet – mindenesetre az opera, ez a mindig is szubvenciót igénylő komplex műfaj kialakulásától kezdve számolt a befogadói kvalitásokkal. Nem véletlen, hogy a mitológiai témák megzenésítésére sokáig volt igény – akik nézték-hallották, rendelkeztek mitológiai alapismeretekkel. De színre kerültek egyszerű cselekmények is, és az idők folyamán igencsak megkönnyítette a közönség dolgát a művészi típusok kialakulása. A gyakori operalátogató tehát a transzferhatás haszonélvezője volt – könnyen kiigazodott az immár hagyományos jelenettípusok, szituációk és szinte kiszámíthatóan „működő” alakok világában. S amikor nem várt fordulat következik, jó esetben katarzist élhetnek át a nézők-hallgatók.

A katarzis, ez a napjainkban már-már elfeledett reflexiós mód mindig új életre kel, ha avatott művészeknek köszönhetően torokszorító pillanatokat élhetünk át. Ilyenekben bővelkedik az a két operaelőadás is, amelyeket élőben a bécsi Staatsoper közönsége élvezhetett.

1983-ban a Turandot, 1986-ban a Gioconda címszerepében tündökölt Marton Éva. Nemcsak ott és nemcsak akkor – de ha valaki csupán ezt a két, immár DVD-n is hozzáférhető előadást tekinti meg, máris képet kap az énekesnő művészi értékeiről. Egymás közelségében hallgatva a kettőt felerősödik ez a hatás – ráadásul a homlokegyenest más karakter egyaránt adekvát, elhitető erejű színpadi megjelenítése további elismerésre késztet.

Szerencsére a néhány éve megjelent A mennyei hang című kötetből könnyen rekonstruálható a méltán világhírű szoprán operaszerepeinek élete a különböző operaházakban (s rendezésekben) – de az ARTHAUS MUSIK kínálatának két korongja a művészpálya egészéből kiragadva, önmagában is kivételes élményt ad.

A Turandotban José Carreras volt Marton Éva partnere, a Giocondában pedig Plácido Domingo énekelte reménytelen szerelmét, Enzót. Női partnerei közül a Liùként megrendítő Kati Ricciarelli neve cseng ismerősen az operabarátoknak, míg a Gioconda édesanyját alakító Margarita Lilova és a Gioconda-rivális Laurát megformáló Ludmila Semtschuk nevét inkább épp e felvétel révén jegyezzük meg.

A Lorin Maazel vezényelte, méltán legendásnak tartott Turandot előadás hatásosságához kétségtelenül nagymértékben hozzájárult Harold Prince rendezése (a díszlet és a jelmez Timothy O’Brien és Tazeena Firth munkája). Turandot a színpad mennyezetéig érő lépcső tetején jelent meg, s az emberi érzések iránti fogékonyságának vizuális megjelenítéseként egyre lejjebb haladt a lépcsőn, mintegy közelítve az érzésektől átitatott emberek világához. Erről az előadásról különböző fórumokon lehet látni képeket (a Batta András nevével fémjelzett vaskos Opera könyv egyik illusztrációja is remekül érzékelteti a méreteket-arányokat). A videofelvétel készítői oly érzékletesen tudták visszaadni az arányokat, hogy akár kis képernyős lejátszón sem veszítenek hatásukból. (Csak zárójelben: megannyi önkényes rendezői ötletnek köszönhetően kiváltképp fiatal énekeseink kényszerülnek olykor arra, hogy lehetetlen szituációkban kelljen énekelniük – gyakran ezt tekintik korszerűnek, modernnek, szembeállítva a „leszögezett lábú” operaéneklési stílussal. Nos, ez a jó három évtizedes felvétel egészen egyedülálló szituációban készteti – nem is akármilyen – éneklésre az opera címszereplőjét, igaz, itt ennek jelentése van.)

Marton Éva Turandotja megközelíthetetlen – éppen ezért már-már indiszkrét kíváncsisággal várjuk az opera végé, amikor is felolvad a jégburok. És gyönyörűséggel tölti el a szemet az artisztikus megoldás, amikor Kalaf beteljesülő boldogságát nem valami olcsó-illusztratív összeborulás jelképezi. Igen, Turandot meggyőződésének megváltoztatásáért nagy árat kellett fizetni, a sikertelen kérő-jelöltek sorának lefejezése után magasabb rendű áldozat Liù önfeláldozása (az is egyfajta „variáció szerelemre”). És elhisszük a művészi szerepformálásnak köszönhetően, hogy Marton-Turandottal megtörténik a csoda, átjárja egész lényét a szerelem-érzés. (ARTHAUS MUSIK 109094)

A Ponchielli-opera felvétele – a már-már könnyeztető gyönyörködtetésen túl – megannyi tanulsággal szolgál. Az opera kézikönyve című kötetében Matthew Boyden a drámaíró Albert Innauratóra hivatkozik, aki szerint „van valami a dramaturgiájában, ami miatt lakmuszpapírszerűen megkülönbözteti azokat, akik szeretik az operát, azoktól, akik imádják”. A művet imádók közül Toscaninit említi, aki 1948-ban, a háború után a Scalában tartott egyetlen koncertjének műsorában helyet adott az opera Prológusának. Nos, hallgatva a Fischer Ádám vezényelte 1986-os előadást, aligha csodálkozunk ezen. A gyönyörűen éneklő csellódallam önmagában is elégséges indok lehetett… Némi operaismeret birtokában különösképp értékelhetjük Ponchielli zeneszerzői vénáját. Felfedezhetjük, hogy az utcai énekes, Barnaba Verdi Otellóbeli Jagójának előképe (ennek az operának is Boito a librettistája). Értékelhetjük a tömegjelenetek és a szólisták jeleneteinek jó érzékkel kialakított arányát, s a dramaturgiailag pregnáns váltásokat. És nem utolsósorban felfigyelhetünk a zárt számok metrumválasztására; vélhetően a korabeli hallgató számára sokatmondó volt a mély tartalmat nélkülöző, néha táncos 6/8-os betétszámok alkalmazása, máskor a protokolláris reprezentációhoz társuló 2/4-é. Voltaképp a dramaturgiai közhelyfordulatoknak is örülhetünk, hiszen még erősebbé teszik az egyénített mozzanatok nagyszerűségét. Hadd jegyezzem meg, ritkán tűnik fel, hogy a szereplők – énekelnek. A történéseket át- meg áthatják az érzelmi-indulati mozzanatok, s szinte természetesnek tűnik azoknak (dallammá formáltan) túldimenzionált kifejezése. Puccini zeneszerzéstanárának ebben az egyetlen tartós utóéletű operájában érzések-indulatok gazdag skáláját van módja felmutatni Marton Évának, akinek alakítása sajátos erőviszonyokat alakít ki az egyénített szereplőkkel. Rendkívül gazdag az a – hitem szerint taníthatatlan – gesztus- és mozdulatkészlet, amellyel látványként is tolmácsolja érzelmei-indulatai hőfokát. S ennél csak akkor hatásosabb, amikor szinte mozdulatlanul néz maga elé… Sikerül elérnie, hogy mindig az ő szemszögéből nézzük a többi szereplőt s a szituációkat. És mivel a DVD többször lejátszható (részletekben és egészében), az érzelmileg immár a mű mellett elkötelezett néző-hallgató próbálhat fogódzókat keresni, olyan apró jelenségeket, amelyek – legalábbis esetenként – magyarázatául szolgálhatnak a hatásnak. Egyébként többszöri meghallgatás során észrevehetőek azok az apró pontatlanságok is, amelyek az egyszeri operaházi élményt aligha zavarnák. Részben a szerző számlájára írható, hogy a színpadi sürgés közepette a(z osztott) kórus nincs pontosan együtt a zenekarral – de ez még mindig a kisebbik rossz, mit sem érne a steril pontosság, ha azért a látvány életszerű forgatagát kellene feladni. Ugyancsak a felvételnek köszönhető, hogy olyan látványmozzanatokhoz juttat, amelyek többletet adnak. És itt érhető tetten a szerepformálás maximális igényessége! Énekes aligha számíthat arra, hogy a nézőtérről arcának, tekintetének apró rezdüléseit is nyomon tudnák követni. Ennek ellenére mikrostrukturálisan kidolgozza szerepének látványvilágát – s ez érhető tetten a DVD-felvételen. A szereppel való teljes azonosulás jele az a megannyi apró mozdulat, ami hitelessé teszi az énekesek színészi játékát. Pontosabban, talán nem is játék ez, talán nem is mindig tudatos. De az biztos: csak maximalista igényességgel inspirált légkörben valósulhat meg ilyesmi. (ARTHAUS MUSIK 109088)

FITTLER KATALIN

 

NKA csak logo egyszines

1