Ha Bécs, akkor mindig vannak olyan helyszínek, ahova el kell menni. Betűrendben haladva első:

az Albertina. A szomorú szemű főherceg különös alakú palotájában most Edvard Munch ritkán látható alkotásait hozták elénk. A norvég művész több mint száz művét látni – köztük olyanokat, mint Az Élet fríze darabjai, a szerelem, a szenvedés, a halál, vagyis a Sikoly, a Madonna, a Csók és a Melankólia – azoknak is élmény, akik nem vonzódnak ehhez a sötét és nyomasztó élményektől sem mentes világhoz. Ibsen portréja többször fölbukkan. Északi életérzés és gondolatvilág ez, amit a hideg, a jeges szél s nappali sötétség formál. Munchra hatott a francia impresszionizmus, de ő a formákat elsősorban a legmélyebb érzelmeinek kifejezésére használta. Láthatjuk itt A beteg kislány (1885‒86) című képét, amely az első mű a festő egyéni hangjával. Az ő egyéni szenvedései ezeken a nyomatokon a sötét színekben, feketékben és bordóban jelenülnek. Lendületük életöröm lenne, de mégis több bennük a fájdalom. Pár vonallal fjordhajlatot, hajzuhatagot nem rajzolt így senki más, s ezek által halálfélelmet sem fejezett ki erőteljesebben. Mindig idők vannak, és mindenkinek megvan a magáé. Ajándék az, ha a másikéba is bepillanthatunk.

A Fekete és fehér című fotókiállítás az Albertina gyűjteményéből válogat százat, a fotográfia történetéből. A kezdetekből – varázslatosak a párizsi utcaképek 1858-ból, s aztán végigkövethetjük a bécsi múlt századelőt és a XX. század fotós nagyjait, a sokféle stílust, amely kifejeződhetett ezzel az eszközzel. Valamilyen hangulatjelentés kerekedett a képek által a hétköznapokról, egy nevadai rodeó közönségéről, egy párizsi garniszálló szobarészletéről (ez Brassai-felvétel), Rudolf Koppitz és Henri Cartier-Bresson, vagy például Lisette Model (Opera című művén egy idős hölgy hátul kivágott ruhában, sima a bőre, ránctalan, profilból ráncos arca látszik az ondolált hajjal keretezve) fotói révén.

Ha Albertina, akkor be kell térnem a csodálatos Habsburgische Prunkräume-kbe, elsősorban bele kell merülni Dürer Nyuszikájának tekintetébe, és megnézni, hogy megvan-e még a többi Dürer-karc, és a Michelangelo- és Leonardo-rajzok. Ott, a fantasztikus csillárok alatt és selyemtapéták között mindig van valami szíven szólító, Jacob Alt, Klimt, Schiele, ilyesmi, de most Arthur Feldmann gyűjteményéből láthattunk fantasztikus rajzokat, és nyomatokat Dürertől, Rembrandttól, Poussin-től és más XVII‒XVIII. századi csodákat.

A Kunstforum az orosz avantgárdba nyújtott bepillantást. Elhappolva és felidézve Kincses Károly könyvcímét – FotográfusokAki elment, aki maradt –, itt a maradottakkal találkozhattunk. Aki elment, azé lett a világkarrier, Malevicsé (ő ugyan 1926-ban visszatért, de otthon már nem fogadták és nem is alkothatott, szegénységben, elfeledve halt meg), Kandinszkijé, Chagallé, hogy csak pár nevet említsünk, aki pedig maradt, az meggyőződéséért nem kevés megpróbáltatással nézett szembe. Rodcsenko Tatlinról így ír: „Csak az igazi orosz művészek tudnak évekig jogos elismerés nélkül így alkotni, nagy munkakedvvel és egyszerű, tiszta ízléssel munkálkodni az ismeretlen jövőért, egészen halálig”. Ez a tárlat az impresszionizmus és a sztálini propagandaművészet közötti időszakot öleli föl. Az 1906 és 1930 között született művek a moszkvai Tretyjakov képtárból és számos magángyűjtőtől érkeztek az osztrák fővárosba. A szerelem a forradalom idején című kiállítás arra vállalkozott, hogy benézhessünk abba a korba, amikor a politika mindent meghatározott és formálni akart. A művész nem magánember és otthon ülő álmodozó, hanem forradalmár, aki viszi a zászlót. A kiállításon öt orosz művészpár alkotásai tekinthetők meg. Az ő műveiken keresztül ismerhetjük meg az akkori évek életérzését. A kiállítás két főszereplője, Varvara Sztyepanova és Alekszandr Mihajlovics Rodcsenko, az orosz avantgárd két vezéralakja. Rodcsenko hitvallása: „meg kell találnunk az új esztétikát, azt az új lendületet és pátoszt, amely alkalmas arra, hogy új, szovjet tényeinket a fotográfia eszközével, a művészet nyelvén kifejezzük…”. A művészpárok még:  Mihail Larionov (A Tavasz című képe 1912-ből éppen olyan, mintha Wahorn vagy feLugossy készítették volna), orosz képzőművész és felesége, Natalia Goncsarova, az orosz avantgárd elindítóiként számon tartott pár, aztán Olga Rosanova és Alekszej Kruchenykh, Ljubov Popova és Alexander Vesnin, valamint Valentina Kulagina és Gustav Klutsis festményei, rajzai és fotográfiái is láthatók a kiállításon.

Őszinteség. Tiszta hitek, tiszta szerelmek – a maszatos jelenből kitekintve, legalább látványban.

A Leopold Múzeum, nevével ellentétben soha nem a múltat idézi. A legfölső emeleten kezdek mindig. A kiállítás az I. világháborútól tekinti végi a kort, képekkel, fotókkkal és tárgyakkal. De milyen képekkel, milyen fotókkal és milyen tárgyakkal! Rudolf és Elisabeth Leopold egykori magángyűjteménye a bécsi múzeumi negyedben ad helyet a világ legnagyobb Egon Schiele-gyűjteményének és az osztrák modern festészet másik jelentős alakjának, a szecesszió legkiemelkedőbb művészszemélyiségének, Gustav Klimtnek. Akárhányszor meg kehet őket tekinteni. A képek és szobrok nézegetése közben hallgathatunk Schönberget és Mahlert, és itt látható egy szecessziós bútor- és tárgygyűjtemény a legnagyobbaktól, mint Koloman Moser, Joseph Maria Olbrich (például vitrin), Adolf Loos (például ruhafogas).

 Az időszaki kiállítás a német expresszionizmus bemutatását kínálja. A Die Brücke (A híd) művészei képviselik a kiállítók többségét, Otto Mueller, Karl Schmidt-Rottluff és Ernst Ludvig Kirschner, akire hatással volt Edvard Munch. Kirschner dinamikusabb vonalakkal és erőteljesebb színekkel rajtolta portréit és életképeit, amelyek valóságossá hozzák az akkori Berlin utcaképeit és az utcákon járókat is. Ezek a fiatal művészek egy új életérzés határozott kifejezésével jelentkeztek. A torzított formák, az erőteljes színek érzelmeik és véleményük közvetlen kifejezései. A művészetnek így és erről kell szólni. A művészet forradalmi eszköz és életfolyamat, amely közösségtől áthatott. A Blaue Reiter (Kék lovas) csoport már a hozzá nem tartozó, járulékos elemektől is meg kívánta tisztítani a művészetet. Fontosabbak a lelki igazságok (például Franc Marc kék lova), August Macke esernyős sétálói). A harminc festmény és a nyolcvan papírkép egy szebb jövőbe vetett hit kifejeződései. Megjelenik a groteszk Conrad Felixmüller és Emil Nolde művészetében, ami még inkább provokálta közönségüket. A német expresszionisták műveiből sugárzik az életerő. „A világ központja minden egyes énben van”. Száz évvel ezelőtt még hinni lehetett. Azóta annyira atomizálódtunk, hogy elkészült az elegy, már egy vagyunk a tapicskával.

JÓZSA ÁGNES

 

NKA csak logo egyszines

1