A Káva Kulturális Műhely a tizenkilencedik évadját indította ezen az őszön. Ez egy olyan fórum, ahol a munkában részvevők – színészek, dramaturgok, nézők, kutatók, drámatanárok, rendezők, társalkotók – azt vizsgálják, hogy valójában milyen emberek is vagyunk. Színházi előadásaik és komplex drámás programjaik különböző társadalmi jelenségekre reagálnak és olyan témákkal foglalkoznak, amelyek befolyásolják hétköznapjainkat. Többször visszatérő gondolatköreik az iskola világa, a társadalmi hátrány és a demokrácia lehetőségei.
„Az ember nem pusztán létrehozza a színházat, hanem ő maga a színház.” (Augusto Boal) Ez a mottójuk. Mást csinálnak és máshogyan, mint a többi ifjúságnak szóló színházi program. Ön hogyan kapcsolódott ehhez?
A kilencvenes évek elején kerültem kapcsolatba a színházi neveléssel. Akkor indult az első színházi neveléssel foglalkozó csoport Gödöllőn, a Kerekasztal közösségi nevelési központ Kaposi László vezetésével. Ott dolgoztam, s a Kerekasztalból kiválva, több kollégámmal 1997 őszén alapítottuk meg a KÁVA Kulturális Műhelyt. Én a többiekhez képest nem a gyerek- és diákszínjátszásból jöttem. A legtöbb kollégám gyerekként is és diákként is színpadon volt. Nekem nincs ilyen múltam. Egy általános iskolában mint képesítés nélküli napközis tanár dolgoztam, amikor szólt egy kolléganőm, hogy jár drámapedagógiai képzésre a Marczibányi térre, s kérte, nézzem, meg, mert engem biztosan érdekelni fog. Igaza lett.
Az idei a tizenkilencedik évad, amit együtt töltünk. A csapat jelentősen változott, voltak, akik kiváltak, és voltak, akik jöttek. Jelenleg tízen dolgozunk itt. Az alapprofilunk: színházi nevelési előadások létrehozása és rendszeres bemutatása.
Miért kell mást csinálni, mint amit a színházak és az iskolák csinálnak? Az én gyerekkoromban – borzasztóan régen – is volt gyermekszínjátszó csoport, irodalmi színpad, és voltak olyan pedagógusok szép számmal, akik nemcsak színházba vitték el rendszeresen a gyerekeket, hanem velük együtt színházi előadásokat is létrehoztak. Miért gondolták Önök, hogy mást kell csinálni és máshogyan?
Egy gyerekszínjátszó csoport működése teljesen más, mint egy színházi nevelési csoporté. Mi nem állandó csoportokkal, hanem egész iskolai osztályokkal foglalkozunk. Ennek a módszernek az a lényege, hogy két-három óra időtartamban dolgozunk egy komplett közösséggel. Amit mi csinálunk, annak nincs köze az iskolai színjátszáshoz. Mi nem az iskolai színjátszás ellen dolgozunk, nem gondoljuk azt, hogy az rossz lenne. A mi módszerünk az angol TIE magyar adaptációja (a Theatre in Education elnevezés után TIE). Az első társulat 1965-ben kezdte meg működését Coventry város Belgrade nevű színházán belül). Lényege, hogy az előre elkészített színházi részek azzal az igénnyel születnek, hogy magas esztétikai minőségben különböző problémákat tárgyaljanak. Olyan kérdéseket, amelyek megvitatására a közoktatásban nincs lehetőség, de nagyon fontos, hogy a gyerekek érzelmileg és értelmileg feldolgozzák ezeket. Említek néhány példát a jelenlegi repertoárunkból. Vannak olyan előadásaink, amelyek olyan nehéznek ítélt történelmi témákhoz kapcsolódnak, amiknek a feldolgozása lehet, hogy problémás, nehézkes vagy tabusított. Ilyenek a Trianonhoz, a Holokauszthoz, ügynökügyekhez vagy a romagyilkosságokhoz kapcsolódók. Tulajdonképpen minden olyan emberi kérdés, amely a demokráciáról szól, vagy arra kérdez rá. Ezek mind olyan témák, amelyekkel fontos, hogy a fiatalok találkozzanak, de nincs olyan lehetőségük, hogy az iskolákban ezeket közösen megbeszéljék. Hogy otthon mi történik, az megint egy más kérdés, de a legtöbb családban nem beszélgetnek ilyenekről a gyerekekkel. Velünk az osztályközösség olyan problémákat tárgyal meg, amelyek érintik őket.
Magyarországon a drámapedagógiát több egyetemen oktatják. A drámapedagógusok valami nagyon hasonlót csinálnak, mint önök. Mi a különbség a két koncepció között?
Bizonyos értelemben természetesen mi is drámapedagógusok vagyunk. Emellett színész drámatanárok is, ami utal arra, hogy azok az emberek, akik ezzel foglalkoznak, egyszerre végeznek pedagógiai és művészi alkotó tevékenységet a színészi munkájukon keresztül. Ezeknek a játékoknak van színházi része, és vannak olyan részei, amelyek közös improvizáció alapján születnek. A munkánknak van drámapedagógiai vetülete. Itt a hangsúlyokon van a különbség. Mi az utóbbi években színházként gondolunk magunkra, és azt a két-három órát, amit együtt töltünk a gyerekekkel, egységes dramaturgiaként próbáljuk kezelni. Erre mondjuk, ez egy színházi előadás, amelyben a gyerekek is ugyanolyan alkotótársakká válnak, mint mi magunk.
Múltjuk tizenkilenc éve alatt változott a koncepció?
Maga a színházi nevelés a mi felfogásunkban nem egy rögzített séma vagy kánon, amit mindig ugyanúgy kell csinálni. Igyekszünk úgy gondolni, úgy tekinteni erre, mint a mindennapokban folyamatosan változó rendszerre. Amikor elkezdtük a munkát, az első időkben nagyjából ugyanazt csináltuk, mint amit Gödöllőn. Ahogy teltek az évek, úgy változtak nálunk is a témák és a hangsúlyok. Az elmúlt öt-hat évben felerősödött az, hogy igyekszünk olyan kérdéseket témává tenni, amik talán máshol nem kapnak ekkora hangsúlyt, pedig nagyon fontosak.
Például?
Egy-egy évben sok előadást tartunk műsoron, s ezek különböző korosztályú gyerekek számára készülnek. Az alsó tagozattól kezdve a középiskola végéig készítjük az előadásokat. Igyekszünk lefedni a teljes korosztályt. Ha minden jó megy, akkor 7 éves kortól 18 éves korig tudunk kínálni előadásokat. Ez nem mindig van így. Most is hiányzik a repertoárból a legkisebbeknek szóló. Az általános iskola alsó két évének most nincs e előadásunk, de harmadik-negyedikeseknek van. Az Apró hősök című nekik szól. Ez egy ismert mesének, az Ágrólszakadt Tóbiás címűnek egy feldolgozása, amit bábos eszközökkel játszunk. Egy fiú küzdelmét mutatja be a zsarnokkal szemben, és azt a kérdést feszegetjük a gyerekekkel közösen, hogy hogyan és milyen áldozatok árán válik valaki hőssé. Érdemes-e küzdeni a zsarnokkal szemben, és ha igen, akkor milyen eszközökkel. A felső tagozatosoknak játsszuk az Üzlet című előadást, amely Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása című művéből készült. A mi átdolgozásunkban azt elemezzük, hogy milyen emberré tesz bennünket annak a lehetősége, hogy egyszer csak sok pénzünk lesz. Mit tesz velünk a pénz, ha a pénztelenségből hirtelen sok pénzhez jutunk, mennyire hagyjuk elveszni az emberségünket.
Ehhez komoly dramaturgiai munka kell, hogy Dürrenmatt nagyon felnőtteknek szóló drámáját felső tagozatos gyerekek szövegében, gondolkodásában, szituációiban át tudják érezni.
Igen. Mivel mi színházi munkának tekintjük azt, amit csinálunk, ezért az alkotó folyamat is nagyon hasonló. Dolgozik velünk rendszeresen dramaturg, látványtervező, rendező, adott esetben koreográfus, ha mozgásszínházi elemekre is szükség van. Minden olyan masinéria is a rendelkezésünkre áll emberi és technikai értelemben is, mint ami egy színházi alkotó folyamatban az előadás létrehozásához szükséges. Van egy olyan előadásunk, amit a Nemzeti Táncszínházzal és a Közép-Európa Táncszínházzal koprodukcióban készítettünk. Ennek az a címe, hogy Igaz történet alapján, és az általános iskola felső tagozatosaihoz szól. A különlegessége az, hogy a kortárs tánc formanyelvét ötvözzük a színházi nevelés módszertanával. Itt egy olyan kérdést feszegetünk, hogy hogyan működik egy család akkor, amikor a családfő arra kényszerül, hogy külföldön vállaljon munkát. Hogyan hat ez a családi viszonyokra, mi történik a család szervezetében, ha ilyen helyzetbe kerülnek a tagjai. Ezt a három előadást játsszuk az általános iskolásoknak. A középiskolásoknak van egy Jelentés című előadásunk, ami a nyolcvanas évek ügynökügyei kapcsán az árulás témakörét dolgozza föl. A szobor című pedig a romagyilkosságok témaközéhez kapcsolódik. Itt arról gondolkodunk a gyerekekkel, hogy kell-e emlékeznünk, s ha kell, akkor mire. Egyáltalán, hogy vagyunk mi a cigányegyüttéléssel. Van még egy olyan előadásunk, amely nagyon aktuális lett az utóbbi hónapokban. Elveszettek – A hiányzó pillanat, ez a címe. Ez is koprodukcióban készült egy francia szociológus, Luc Botlanski drámájából, és a menekültkérdést vizsgálja.
Milyen eszközeik vannak a komoly társadalmi problémák feldolgozásához?
Alapvetően a színház eszközeivel dolgozunk. A legfőbb törekvésünk az, hogy kilendítsük a gyerekeket a passzív nézői szerepből, amiből érkeznek, hiszen úgy voltak szocializálva, hogy ülni kell, nézni és a végén tapsolni. Mindenkit átsegíteni a szemlélői szerepből a résztvevőibe, ahol a közönség maga el tudja mondani, el tudja játszani a véleményét arról a problémáról, amiről szó van.
Önök itt dolgoznak a MU Színházban. Milyen kapcsolatban vannak az oktatási intézményekkel? Nagyon sok iskola van és többféle oktatási szisztéma…
Most már harmadik éve dolgozunk ebben az épületben. Mi a MU Színháznak vagyunk a rezidens társulata. Természetesen sokat utazunk vidékre is. Az iskolák nélkül a mi munkánk elképzelhetetlen. Az egyik kollégámnak kifejezetten az a dolga, hogy szervezze az iskoláknak az előadásokat. A produkcióink a mai napig térítésmentesek az iskolák számára, de természetesen örömmel vesszük, ha valaki támogat bennünket.
Mindennek vannak költségei. Ki finanszírozza önöket?
Ez egy elég drága műfaj. Alapvetően pályázatokból élünk. Hazai és külföldi pályázatok adják ennek a tevékenységnek az anyagi hátterét, illetve azok az együttműködések, amelyeket igyekszünk létrehozni akár itthon, akár külföldön. A partnereink egy része – ugyancsak pályázatokból, de – finanszírozza az utaztatásunk költségeit. A tevékenységünk nem forprofit tevékenység. Nekünk nincs jegybevételünk, pontosan azért, hogy azok az iskolák és azok az osztályok is eljussanak hozzánk, akiknek erre nincs pénzük. Ennyi év alatt kialakult az iskoláknak egy olyan köre, amelyek rendszeresen hozzák hozzánk a gyerekeket. Ők szinte betöltik azt az előadásszámot, amit egy évadban játszunk. Mindig vannak újonnan bekapcsolódó iskolák is. A térítésmentességért cserébe – mivel mi kizárólag tanítási időben játszunk –, az iskola fölvállalja azt, hogy ez egy ugyanolyan típusú pedagógiai és nevelési munka, mint ami az iskolában történik, s elhozzák erre a pár órára a gyerekeket. Arra is van példa, hogy mi megyünk hozzájuk, játszunk az iskolában, de ez a ritkább.
Önök színházi produkciókat hoznak létre. Az előadások témájának kiválasztása, feldolgozása a különböző korosztályokak megfelelően komoly felkészültséget igényel. Kik segítik ebben?
Közösen dolgozunk, kutatók, pedagógusok, rendezők és társadalomkutatók. Állandó munkatársunk Róbert Júlia, nagyon sokat dolgozunk vele, több előadásunknak is ő a dramaturgja. Még nem említettem a Csecsemő című előadásunkat, amelynek Zsigó Anna volt a dramaturgja. Rendezőket sokszor a csoporton belül választunk. Sereglei András és Bori Viktor állandó rendezőink, de van, hogy külső segítséghez fordulunk. Több vendégrendezőt is hívtunk az utóbbi időben, dolgoztunk például Perényi Balázzsal is. A látványtervezőnk, Kiss Gabriella is állandó munkatárs, de dolgozunk Geresdi Zsófia látványtervezővel is. Róbert Juli nemcsak dramaturg, de íróként is dolgozik. Az öreg hölgy látogatásának átírása is az ő munkája. Ez az előadásunk szerepelt az idei Gyermek- és Ifjúsági Szemlén, a Marczibányi téren.
Több színház is ugyanennek a közönségnek dolgozik. Van kapcsolatuk például a Kolibrivel?
Természetesen. Épp ennek az évadnak az elején tartottunk workshopot a Kolibriseknek az interaktivitásról. Ennél komolyabb együttműködésre még nem került sor, de természetesen tudunk egymás munkáiról.
Minden színháznál van színházpedagógus. Velük van kapcsolatuk?
Egészen más a feladata a kőszínházakban dolgozó kollégáknak, mint nekünk. Ott a színházpedagógus a színházi produkciókhoz készíti elő a fiatalokat, vagy feldolgozó munkával segíti az előadás megértését. Mi ehhez nem tudunk kapcsolódni, mert nagyon más az a repertoár, amit kialakítottunk. De kicsi ez az ország, kicsi a szakma. Természetesen ismerjük egymást, tudunk egymásról, egymás bajairól. Törekszünk az együttműködésre. Nagyon szívesen vagyunk partnerek, és örülünk, hogy hatunk azokra az alkotókra, akikkel dolgozunk, és természetesen mi is rengeteget tanulunk.
Hol a helyük a magyar színházi palettán, hova helyezik magukat a színházi struktúrában?
Ez egy nagyon izgalmas kérdés. Nincs még biztos helyünk. Azt mondhatom így húsz év után, hogy a színházzal valamennyire is foglalkozók számára ez már nem ismeretlen műfaj. Meggyőződésem, hogy akik rendszeresen magas minőségű produkciókat hoznak létre ezen a területen, azok már a magyar színházi kultúra részei. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen elfogadott, bevett műfaj az, hogy a nézőt aktivizáljuk, hogy kérdéseket teszünk föl, és a néző ugyanolyan alkotó partner lehet, mint az a művész, aki létrehozta az előadást. Ezek még bizonyos értelemben új gondolatoknak számítanak. Önmagában az, hogy mi gyerekeknek és fiataloknak játszunk – ezt sokszor tapasztalom –, nem számít egyenrangúnak a felnőtt színházzal. De nem akarok panaszkodni, mert azt gondolom, hogy a magyarországi színházi nevelés története sok tekintetben sikertörténet. Ismertség és elismertség szempontjából is sokat léptünk előre.
A közönség előadásba vonásának, mozgósításának van valami eszköze, fortélya? Minden közösséget egyformán lehet megszólítani? Minden ember más és más. Hogy lehet bárkit interaktivitásra bírni?
Valóban, nincs két egyforma osztály, nincs két egyforma csoport, akiknél ugyanolyan lenne a behívás, a játék. Természetesen azért dolgoznak itt szakemberek, hogy profi módon kezeljék azt az eszköztárat, amely a rendelkezésünkre áll. Nagyon sokszor kerülünk olyan helyzetbe, amely izgalmassá, nehézzé teszi ezt a folyamatot, például ha olyan osztály vesz részt az előadáson, amelynek ez a forma vagy az általunk kínált téma teljesen ismeretlen. Más dinamikájú akkor a folyamat, ha egy olyan osztállyal dolgozunk, akik már sokadszor vannak itt, ismerik az eszközöket, s ők maguk is támogatták azt, hogy eljöhessenek. A módszerek mindig mások és mások. Nyilván nehezebb a visszahúzódókkal, a tartózkodókkal. Náluk is el kell érni, hogy élvezzék, értsék az előadást és bekapcsolódjanak. Ezt elérni mindig nagy kihívás. De ennek ellenére azt tudom mondani, hogy nincs olyan csoport, akiket ne tudnánk bevonni a munkába.
Az ülök és nézek hozzáállás nagyon megváltozott. A felnőtt lét ma nem az érettségi után kezdődik. Az sem biztos, hogy egy harminc éves felnőttnek érzi magát. A világ a flashmobbal, a facebookkal afelé halad, hogy részt vegyünk, hogy beleszóljunk. Munkájukban megállnak a középiskolás kor végénél? Nem gondolnak felnőtt előadásokra?
Nagyjából mi is erre a felismerésre jutottunk. Ezért tavaly létrehoztuk az első kifejezetten felnőtteknek készült előadásunkat. 3050 gramm a címe, és egy családi problémát boncolgat. Mi történik egy fiatal házaspárral, amikor várják az első babájukat? Hogyan változik meg az életük, a kapcsolatuk? Ezt a sorozatot folytatni szeretnénk, jövőre egy új előadást fogunk létrehozni ugyancsak felnőtteknek, abból a felismerésből, hogy van egy olyan nézői réteg, akik kíváncsiak egy ilyen típusú színházra. Nem tudom, hogy milyen széles ez a bázis, nem tudom, hogy valójában mekkora az igény rá, csak azt, hogy van igény a felnőtt korosztálynál is a résztvevő színházra.
Jól érzi magát a bőrében…
Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ezzel a módszerrel találkoztam. Az első pillanatban azt éreztem, hogy ez olyasvalami, amit szeretni fogok és hosszú távon fogok szeretni. Hál’ isten, nem csalódtam. Szeretem a munkámat, és azt is látom, hogy nem hiábavaló.
AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE: JÓZSA ÁGNES
