Arisztotelész háromszor említi az Oidipusz királyt a Poétikában (XI., XIV., XVI.) mint a tragédia klasszikus példáját. Ebben látja megtestesülni a műfaj két legfontosabb szerkezeti elvét: a fordulatot és a felismerést. A fordulatot (peripeteiát), azaz „a végbemenő dolgok ellenkezőjükre való változását” szemléletesen megtalálhatjuk Szophoklész művében, állítja. A felismerés pedig szerinte nem más, mint átmenet „a tudatlanságból a tudásba”. Többek között ezek azok az erények, amelyek tökéletes remekművé teszik az Oidipusz királyt. Ennek köszönhető, hogy szüntelenül jelen van az európai kultúrában, hogy már Seneca is elorozta, és ifjúkorában még Julius Caesar is írt belőle egy változatot, hogy a bizánciak is kedvelték, és a középkorban bekövetkezett kényszerszünet után a reneszánsz újra felfedezte. Aztán Corneille, majd Voltaire is megírta a maga verzióját. Hölderlin Antigoné és Oidipusz-átiratait sokáig félreértésekkel teli, rossz fordításoknak vélték, mígnem a XX. század felismerte, hogy valójában tudatos rendszerre épülő átköltésekről van szó. Heiner Müller erre alapozva írta meg a maga Ödipusz Tyrannját az 1960-as évek végén. A hézagos összefoglalóban nem feledkezhetünk meg Cocteau-ról, akinek műve Sztravinszkij Oedipus Rexének latin szövegeként érte meg a halhatatlanságot. És a világirodalom első „krimije” – Freudnak hála – tisztességes tudományos karriert is befutott. Aki soha nem hallott még az athéni dráma virágkoráról, annak is feldereng valami az emlékezetében a pszichoanalízis egyik alaptételével, az Ödipusz komplexussal kapcsolatban.

Hálás feladatnak látszik tehát bárminemű újragondolása, mint a remekművek újragyúrása általában. Annyi téma vetődik fel benne, hogy bármelyiknek a kibontása izgalmas kalandot ígér, és sikerrel kecsegtet. Még akkor is, ha különösebben eredeti gondolat nem jut eszünkbe róla, csak a különössége, a felülete hozza mozgásba a fantáziánkat.

Persze nem tételezem fel a Természetes Vészek Kollektíva és a Budapest Bábszínház Oidipusz-karantén címűelőadásának létrehozóiról, hogy ilyen szerény ambíciókkal láttak munkához. Inkább azt hiszem, hogy merészet és nagyot akartak létrehozni a témából, ami megrekedt félúton, vagy még valamivel előbb. Nem gondolták, hogy a szándék és a megvalósulás között ilyen hatalmas, mély szakadék tátong majd. Hogy munka közben erősebbnek bizonyul a meghökkentés szándéka, mint az eredeti gondolat, amely összehozta az alkotókat. Mert arról közben valahogy elfeledkeztek. Gyakran megesik az ilyesmi. Nyilvánvaló, hogy nem annyira a kínálkozó aktuálpolitikai, mint inkább a nemzedéki kérdések foglalkoztatták az írót, a rendezőt, a dramaturgot a két és félezer éves történetben. Az egyén helye a világban. „Ki vagyok? Honnan jöttem? Mit jelent a létezésem? Van-e sorsom?” – olvasható a szórólap néhány soros ismertetőjében. Ennél talányosabb az előadás alcíme, vagy ha úgy tetszik, a műfaji megjelölése: „Az örök jelenre csábítás.” Előtte sokat sejtető három pont, a végén figyelmet ébresztő felkiáltójel.

A címben olvasható karantén valójában egy kórház intenzív osztálya. Középen a haldokló címszereplő elfüggönyözött ágya. Mellette kétoldalt egy-egy kontroll-monitor számlálókkal, a laikus számára érthetetlen kijelzőkkel. A képernyőkön egy borostás férfi arcát látjuk. A szemüregén gézkötés, amelyen időnként sötét vérfolt üt át. Néha megrezzen a szája, mintha mondani akarna valamit. A színpad többi részén fehér, kasírozott álarcok lógnak. Egyetlenegy arc sok példányban. Halotti maszkok egy már-már-halott ember arcáról. Mégis eszünkbe jutnak róluk az ókori görög színház tragikus maszkjai. A bábszínház szereti a maszkokat. Ha a színész felveszi, bábbá változik. Ha a kezébe fogja és szembenéz vele, a partnere lehet.

A játékteret kifeszített tüllfüggöny választja el a nézőktől. Ez az előadás legfontosabb és legtolakodóbb alkotóeleme. Vonalak cikáznak rajta, betűkből szavak állnak össze és tűnnek el, klasszikus és mai idézetek (Thomas Mann, Allen Ginsberg, József Attila, Móra Ferenc, Terry Prattchett, Kurt Vonnegut, a Zsoltárok Könyve, Karinthy Frigyes és mások műveiből összeollózva), továbbá itt olvasható el mindaz a fontos tudnivaló, ami nélkül a be nem avatott néző aligha ért meg bármit is a történetből. A számítógépes trükkök áradata elnyeli a tüll mögött már-már kibontakozni remélt színházi pillanatokat, és halálra ítéli színpad és nézőtér kapcsolatát.

Az előadásnak három szereplője van: Antigoné, Eteoklész és Polüneikész. Antigoné az előadás kezdetén maszkokat készít. Rögeszmésen kasírozza, csiszolgatja, babusgatja az apját/bátyját ábrázoló kasírozott álarcokat. Nagyon sokára megszólal: A mindent látó idő / törvényt tart a sötét / szerelmeken… átok szült… velem jött a fájdalom… / Nyomodban a minden látó idő. / Nem rettegek arcodtól. / Rajtam nincs erőd.

Pompás expozíció.

Csak Iszméné hiányzik az életben maradt családtagok közül. Külföldre ment. A rossz nyelvek és a fivérei szerint kurválkodik valahol. De gyanítom, hogy a szövegkönyv szerzői pedánsan igazodni kívántak drámatörténeti ismereteikhez. Tudták, hogy Szophoklész emelte fel háromra a jelenetek szereplőinek számát, hatalmasat lépve ezzel a dráma fejlődésében. Legalább fiskális szempontból maradjunk hűségesek a nagy elődhöz.

Antigoné káprázatos karriert futott be kétezer-ötszáz éves színpadi pályája során. Különösen a huszadik század fedezte fel időszerűségét. Anouilh a zsarnoki államhatalommal szembeforduló polgári szabadsághőst látta benne (1942). Brecht (1948), Peter Karvaš (1962) és Rolf Hochhuth (1964) számára még a temetési tilalom kérdése is fájdalmasan időszerűvé vált a háború, a diktatúrák, a koncentrációs táborok pusztításai nyomán. A magyar irodalomból pedig Áprily Lajos szép verse juthat eszünkbe, ha kellő muníciót keresünk alakjának új megformálásához („Mit is keresnénk árva-ketten, / hol égig ér a gyűlölet? / Én gyűlöletre nem születtem / és itt szeretni nem lehet; / s az ősöm átka, haj, suhogva / végigsüvölt a sorsomon. / Sötét az Acheron homokja: itt meg kell halni, Haimonom.” – Antigoné, 1921).

Eteoklész és Polüneikész irodalmi múltja nem ilyen gazdag. Szophoklész nem tartotta érdemesnek, hogy megjelentesse őket valamelyik drámájában. Csupán beszélnek róluk. Ennek megfelelően mindössze néhány dolgot tudunk róluk. Főleg azt, hogy szeretik a hatalmat. Az átdolgozók feladata lett volna életet lehelni beléjük, hiteles, izgalmas mai jellemmé formálni őket. Legalább annyira, amennyire Antigoné – színpadi múltjának köszönhetően – képes felkelteni a néző érdeklődését. De a két fivér szerepe kimerül abban, hogy türelmetlenül várják apjuk halálát, és fontos politikai szerepre készülnek. „Tömegek állnak mögöttem!” – jelenti ki Eteoklész. „Én vagyok a többség akarata!” – válaszolja Polüneikész. Ismerős szövegek, főleg választások idején. Antigoné a szívünk szerint fakad ki: „Rosszul vagyok tőletek! Meg a néptől. Akkor a legundorítóbbak, amikor vakon követnek valakit.” A nyers, lapos, hétköznapi nyelven vitázó három szereplő mégis valami mai konfliktust ígér. (Vagyis ez lenne a beígért „örök jelenre csábítás”.) De a lendület hamar megtorpan, mert fel kell mondani a szükséges információkat, be kell avatni bennünket az eredeti történetbe. Közben a vita hevében mindhárman imponáló felkészültséggel idéznek Szophoklészből. A fiúk Kreon monológjaiból citálnak, Antigoné hol Iokaszté, hol Teiresziász bőrébe bújik. Saját párbeszédeik éles ellentétben vannak az idézett, meg a tüllfüggönyön megjelenő vetített szövegekkel. Ez a kontraszt azonban éppúgy nem teremt drámai feszültséget régmúlt idő és napjaink között, ahogy az előadás többi szerteágazó alkotóeleme sem képes valamiféle szerves összekapcsolódásra. A Szfinx hirtelen megjelenése, a maszkégetés és az étkezés hatásos szertartása, Antigoné haláltábor-víziója, a Krisztus királyságáról szóló replika és a mozaik többi darabja nem áll össze valamiféle egységgé. Nem lesz belőlük színpadi szituáció. Csak szövegek, amiket a színészek felmondanak.

Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy Eteoklész és Polüneikész szövegei bármikor felcserélhetők. Olyanok, mint Rosencranz és Guildenstern. Igaz, Tom Stoppardnak bravúros komédiát sikerült írnia a két összetéveszthető rendőrspicliről, fejtetőre állítva egy másik remekmű abszurd helyzeteit. De mivel az Oidipusz mostani változatának szerkesztőit nem ilyen szándékok vezették, a rendező nem tehetett mást, mint hogy különböző alkatú színészekre osztotta a két szerepet. Ezzel a Kolumbusz tojásával sikerült is bizonyos látszat-eredményt elérnie.

Vannak az előadásnak megragadó pillanatai. Főleg akkor, amikor a színészek a maszkokkal kerülnek kapcsolatba. Ezt tudják a legjobban: kapcsolatot teremteni az élettelen anyaggal, amely nem ábrázolja, csupán jelzi a másik embert. És akkor egyszerre eltűnik körülöttük minden hókuszpókusz, modernkedés, lilaság, blöff, és megtörténik a csoda. Spiegl Anna, Ács Norbert és Hannus Zoltán egyforma erővel érzi a metafora erejét. Képesek alig megírt, összetákolt szerepüket saját bábjátékos-színész egyéniségük törvényei segítségével magasabb régiókba emelni. Ilyenkor ott járunk, ahová a legenda szerint a kilencven esztendős Szophoklész került; mert az ókori hagyomány azt tartja, hogy élete nem szakadt meg a halálával, mint más földi halandóké, hanem az Olümposzra költözött.

Az előadás többi létrehozójáról azért nehéz név szerint beszélni, mert a közös munka nevében és hevében el akarják titkolni munkakörüket. Csak találgathatunk, melyikük végezte el az írói, a szerkesztői, a dramaturgiai munkát, kik voltak a tervezők és kik a rendezők. Nem lenne nehéz megfejteni a titkot, de az illem úgy kívánja, hogy tiszteletben tartsuk szándékukat. Így hát nem marad más, mint a szórólap szerinti felsorolás: Árvai György, Imre Zoltán, PARABRYO, Szűcs Edit és Veres András alkotta az előadást.

„Szophoklésznél sohasem uralkodnak a részletek – írja Babits Az európai irodalom történetében. – De éppen azért minden részlet fontos és tökéletes. Az utolsó szolgaszereplő kész jellem- és sorstanulmány, az utolsó mondat is kiszámított műremek. Minden szó, minden verssor az egésznek hatását szolgálja.

Tökéletesség, első és egyetlen, soha meg nem ismételhető pillanata a fejlődésnek.”

Talán méltatlan dolog egy súlyos problémákkal terhes előadást a remekműről szóló szavak segítségével elmarasztalni. De magukra vessenek az alkotók. Ők tették olyan magasra a mércét, hogy közben megszédültek, és elvétették a célt.

BALOGH GÉZA

  

 

NKA csak logo egyszines

1