Családi ebéd a királyi háznál: népes vendégsereg üli körbe a nagy asztalt. Fényűzésnek nyoma sincs: a falak kopottasak, a székeket is innen-onnan hordták össze, és nyüzsgő személyzet helyett a tálalásnál csak egy házvezetőnő áll rendelkezésre. A ház (és a birodalom) ura, úgy látszik, korábban nem törődött a külsőségekkel, és a vagyonnal is visszafogottan bánt. Azzal az országnyi vagyonnal, amit éppen most készül lányai között szétosztani. És egyúttal a felelősségről is leadózni.

Nem mintha halála közeledtétől ténylegesen tartania kellene: László Zsolt Learje nyilvánvalóan nem az elmúlásra készülődik: sportos megjelenésű férfi, élete delelőjén éppen csak túl, gyönyörű szeretővel (Kováts Adél, a későbbi bohóc ül mellette e szerepében), ifjú felnőtt gyerekekkel. Cordelia (Sodró Eliza) még afféle viháncolós csitri, akinek roppantul imponál, hogy mindkét udvarlóját meghívták az ebédre. Össze-összenevetnek nővéreivel; fél mozdulatokból is jól értik egymást a nála alig idősebb Regannal (Andrusko Marcella), és ekkor még a kölcsönös szeretet érződik Gonerilhez (Szávai Viktória) való viszonyából is. Az ebédre vendégként meghívott Gloucester is (Schneider Zoltán) éppen olyan büszkén tekint fiaira, mint Lear a lányaira. Szép ez a kettős családi idill, még akkor is, ha tudjuk: tiszavirág életű lesz.

Hogy a Lear király voltaképpeni fő témája a családok felbomlása – Learé is, Gloucesteré is –, régi, mára már elcsépeltté vált irodalom- és színháztörténeti megállapítás; annyit ér, amennyit az adott színrevitel megvalósít belőle. Magam talán még nem láttam olyan Lear-előadást, amelyben ez ennyire tisztán és magától értetődően rajzolódott volna ki, mint Alföldi Róbert rendezésében. Ahogyan a fentebb megidézett első és második jelenetet egybeolvasztja és mai közegbe helyezi, a továbbiakban is sokféle eszközt állít a kiemelt téma ábrázolásának – egyben a több szálú cselekmény és az áradó poézis feszes és átélhető feldolgozásának – szolgálatába, mégpedig úgy, hogy sem a rétegzettség, sem a költőiség nem szenved csorbát. Azzal, hogy az eseményeket mindvégig az első jelenetben megismert térben játszatja, nézői fantáziánkra is erősen épít, különösen a mezőkön való bolyongás részeiben – a nagyon pontos értelmezésnek, érzékeny szöveghúzásoknak, nemkülönben az alkotói képzelőerőnek köszönhetően tökéletes sikerrel. (Még ha a második rész annyira kompakt nyilvánvalóan nem lehet is, mint az első.) Az asztal mint váltakozva konkrét vagy átrajzolt tereptárgy Alföldi Tartuffe-rendezése után most is kiváló térszervező erőnek bizonyul.

A rendezés – és nagy segítségére van ebben Nádasdy Ádám nagyszerű fordítása – kortársi közelségbe hozza az uralkodói nemzedékek tragédiák sorozatába forduló konfliktusait. Az csak külsőség, hogy helyenként rádurvít a szövegre vagy például pisztolyt vétet elő (bár a magam részéről egyáltalán nem ragaszkodnék az efféle direkt hatáselemekhez, az előadás egésze segít elfogadni őket). Sokkal lényegesebb, ahogyan a rendező és a színészek mai érzékenységgel-érzéketlenséggel ruházzák fel a sok száz éve született szereplőket (egyenes vonalúan tovább építve azt a vonulatot, amely a kelta mondák világától latin nyelvű krónikák anyagán át Shakespeare-ig vezetett). Ennek szolgálatában áll a minimáldíszlet (Menczel Róbert terve) és a XXI. századi jelmezkollekció is (tervezte: Zöldy Z. Gergely).

László Zsoltot azt követően érte el Lear szerepe, hogy nem egész egy évtizede Edgart játszotta a Nemzeti Színházban (majd ugyanott az ezt követő Lear-bemutatóban nem szerepelt, ahogy következő társulatának előadásában sem Székesfehérváron). Királya összekuszált idegzetű, parancsuralmi macsó. Cordelia kiátkozása, Kent száműzése: bosszúja hirtelen csap le bármifajta, mégoly ártalmatlan önállóskodás láttán is. Jeges tekintet, lefojtott mimika: ki is érezhetné magát jól a társaságában? Ráadásul korábbi szolid életmódja is oda: bántó hangsúlyokkal követelődzik, mert úgy véli (persze joggal), hogy eltartói a lekötelezettjei – jelenléte egyre kínosabb. Pedig korábban érdemdús férfiú lehetett; mi sem tanúsítja ezt jobban, mint hogy – az előadásban két remek női alakításnak köszönhetően – kiváló személyiségek vigyázzák kivetettségében: a halk szavú, megnyugtató egyéniségű Kent (Csomós Mari) a feltétlen szeretetével és a fanyar humorú, friss szellemű Bohóc (Kováts Adél) a végsőkig kitartó hűségével.

A másik tragikus sorsú apafigura, Gloucester (Schneider Zoltán) sem makulátlan jellem: nemcsak hogy joviáliskodó szexista (hogyan is beszél egykori szeretőjéről, egyik fia anyjáról?), de emberismeretből is alaposan megbukik. Schneider hétköznapi embernek, nem különösebben jelentékeny személyiségnek ábrázolja Gloucestert, aki nem elég okos ahhoz, hogy csúnyán meg ne vezessék.

Az apák nemzedékétől azonban túl nagy árat szed bűneikért a feltörekvő generáció. Elődeik emberismereti hiányosságaival, gyanútlanságával ellentétben ők már nagyon pontosan felmérik az erőviszonyokat, koncepciózusságuk egyenesen riasztó. Edmund figurája Pál András alakításában az előadás főszereplőjévé nő: ez a sunyi, kígyószerű alak egyszerre van birtokában III. Richard tudatosságának és Jago fondorlatosságának. Mint hüllő a rejtő színét, úgy használja megtévesztésre arcjátékát, hanghordozását. Gloucester, a megvakíttatott apa, Edgar, az elüldöztetett testvér – csak az ámokfutás kezdete. Edmund jelleme vonzóan hat az elszabadult erkölcsiségű Lear-lányokra; vicces is, riasztó is, amint Szávai Viktória Gonerilje és Andrusko Marcella Reganje valósággal hajba kapnak a köréjük sündörgő hím birtoklásáért. Látványos eredményt mutat az „ilyen volt – ilyen lett” összehasonlítás a nemrégiben még kifejezetten szép fiatal nőkön: rövid fokozatokon át kimeresztett szemű, rideg szörnyetegekké váltak. Emlékezetes jelenet, amikor Regan és Cornwall (Adorjáni Bálint) szadista kéjjel, eltorzult arccal pöckölgetik egymásnak Glouster frissiben kivájt szemgolyóit. Csak egyvalakit taszít a gátlástalanság; Gazsó György Albanyja – aki valójában valahol a két nemzedék között áll – Goneril elvárásai szerint először csak mamlasznak mutatkozik, majd egyéniségétől idegennek látszóan, a nyílt szembefordulást is felvállalja.

A stilizált térben váltakozva villannak fel a várfalakon belül tomboló embertelenség és a mezőkön bolyongók megindítóan emberi jelenetei. László Zsolt gazdag színészi eszköztárat mozgósítva állítja elénk a király tragikussá váló sorsát; időről időre akár nevethetünk vagy szánakozhatunk is rajta, a végső érzelem azonban egyértelműen az együttérzésé, fájdalomé. A háborgó elméjű Lear és a megvakított Gloucester megigazulást hozó szenvedéseit az előadás pátoszmentesen ábrázolja, ahogyan a régóta esedékes szülő-gyerek érzelemdús szembesüléseket is: a visszatérő Cordeliáét Learrel és az álruhás Edgarét (Szatory Dávid) Gloucesterrel. Jó a két világ között nem történhet, hiszen – Géher István szavait kölcsönözve – „a fölség, az ártatlanság, a hiszékenység, az ironikus bölcsesség és a feltétlen hűség: az önérdek világában mind fölösleges”. Sodró Eliza Cordeliája felnőtté érett, finom jelenség – az utódok nemzedékének kivételes személyisége; az élet akár kegyes is lehetne hozzá.

Az előadás záró képe még egyszer visszatér a családi ebédlőasztalhoz. Az első jelenet idillje helyén dermedt csend, túl életen és halálon: evilágiak és a túlvilágra távozottak ülnek még egyszer egymás mellé. Maga az élet zajlott le, vagy csak rossz álom volt az egész? Akárhogy is: reményre semmi ok.

DÖMÖTÖR ADRIENNE 

 

NKA csak logo egyszines

1