Kutatok az emlékezetemben, tudok-e olyan vállalkozásról, amely egy összetett társadalom- és lélekrajzot ötvöző regényt zenés balladaként adaptál színpadra úgy, hogy egy zenekar több évtizedes munkásságának egyes – a regénytől és a színdarabtól is független – dalait feszíti rá az előadásra. Nem jut eszembe ilyen. A József Attila Színház decemberben bemutatott friss darabja, az Angyalföldi ballada (rendező: Verebes István, dramaturg: Selmeczi Bea, zene: Korál együttes) ennek a bonyolult és precíz kivitelezést igénylő kísérletnek a jegyében készült.

Regények színpadra alkalmazásának legérdekesebb kérdése, hogy a próza alaphangját, amely több és más, mint a szereplők szavainak és tetteinek összessége, hogyan adja vissza az előadás. A regényt az író valamilyen hangulati és érzelmi atmoszférában írja, a regény valamilyen létélményben gyökerezik, és ha ez a szavaknál, karaktereknél megfoghatatlanabb, képlékeny esszencia nem kerül át a színpadra, az előadás a próza igazságát, létélményszerűségét elveszíti.

Ezen a ponton természetesen adódik a kérdés, honnan lehet tudni, milyen hangulati és érzelmi atmoszférában íródott egy történet. Ha kortárs szerzőről és műről van szó – ebben az esetben Kertész Ákos Sikátor című regényéről –, támpontot nyújthatnak magának az írónak a szavai:

„A Sikátorban is, következő regényemben, a Makrában is ott vibrált a diaszpóra lét életérzése, a Sikátor falusi hőse a pesti aszfalton topog, mint lúd a jégen, Makra meg egyenesen olyan akart lenni, mint más, mint mindenki, szóval észrevétlen és boldog szürke pont, egy a tömegből, akit nem vesznek észre, aki nyugodtan alszik, békésen vegetál, kopaszodik és kerek pocakot ereszt, akit tisztel a házmester, akinek a közértes előre köszön, és ez mind én voltam, aki éreztem a saját idegenségemet, aki jobb akartam lenni mindenkinél, hogy befogadjanak és szeressenek, és el is értem, hisz volt nő az életemben, aki azt mondta: Ákos, te olyan rendes pasas vagy, hogy te már nem is vagy zsidó, és én ettől nem futottam világgá, sőt hálásan magamhoz szorítottam, és szerelmi vallomásnak fogtam föl ezt a gyalázatos szöveget.”(http://amerikai32.rssing.com/browser.php?indx=11896571&item=95)

Az előadás Zöld Csaba játszotta Makra Vincéjének idegenszerűsége az omladozó falú, körfolyosós bérházban, ahol szobát bérel, első látásra nyilvánvaló. Makulátlanul fehér ingével, sötét öltönyével elüt a lakók svájcisapkás-munkaruhás, otthonkás-pongyolás világától (a jelmezek tervezője Tordai Hajnal). Visszafogottan és választékosan beszél. Az egyenletes udvariasság sokáig kitart, a sima felszínen még sokáig nem keletkezik repedés.

A díszlet, amelyet Mira János tervezett, valóságos környezettanulmány. Rozsdás ócskavashalomra épülve – hiszen gyári munkások laknak itt – egybeér a stadionlelátó, a körfolyosó, egy szinttel lejjebb a bérház két egyszerű, alig berendezett szobája és még egy szinttel lejjebb a telefonfülkés utca, az utcáról nyíló presszó és szabóműhely. A földszinti lakásokat csak egy-egy találó bútordarab jelzi: a jóslásból tengődő, jobb napokat látott színésznőét – Galambos Erzsi játssza – asztalka, rajta porcelán teáskannával, bordó-bársony ernyős lámpával, a látástól vakulásig dolgozó, gyermekét egyedül nevelő Zseláknéét, azaz Gabiét (Korponay Zsófia) egy rozzant ruhaszárító állvány.

A közeg gyakori kiabálástól hangos. A másodvirágzását élő, kikapós szállásadónő, Balikóné (Molnár Zsuzsa) félrelépéssel gyanúsítja munkába siető, fásult urát (Kiss Gábor). Veszekedésüket kárörvendő nevetéssel hallgatja Gabi főbérlője, Gálné, akit Márkó Eszter alakít: görnyedt tartásával, lefelé görbülő szájával, csomóra kötött főkötőjével egész sorsot mesél el még azelőtt, hogy megszólalna.

Többször összezördül Boriska, a szabóműhely megviselt arcú tulajdonosa (Fabó Györgyi) és szeretője, Szakály Jani (Chajnóczki Balázs). A nőket pofonnal fegyelmező és rövid pórázon tartó Jani nem csak anyagilag használja ki az idősödő asszonyt, hanem azzal is megalázza, hogy fiatal lányokkal csalja, akik némelyike – például Krassy Renáta szőke Erzsije – nehezen nyugszik bele, hogy sokadhegedűs legyen, a válófélben lévő, duci Elvira viszont – Verebély Mónika sebezhetően egérkeszerű karaktert formál – legszívesebben feltűnés nélkül elsurranna.

A szegényes, kopott környezetben sűrű balladai homályt áraszt Vince nyitó dala. Lassú, nehézkes, vontatott dallam; a refrénje – „Szerelem még több kell, mint rég” – nyílt kívánság, ezen túl a szöveg talányos: – Kezdd újból, mondja egy hang. / Újjászületés, egy másik kaland. / Második nekifutás, és a remény, ha fordul az út: / Hogy másodszor nem rontod el, / Vagy nem ugyanúgy."

Újrakezdés alatt érthető a költözés faluról városra – Balikóné utal valamilyen kétes törvényességű, homályos foltra Vince múltjában –, de az is lehetséges, hogy Vince egy balul végződött korábbi szerelemmel akar leszámolni; nem tudni biztosan.

A dalok a későbbiekben is megtartják feszes, szaggatott szerkezetüket, egy hangulatot, érzést fejeznek ki, amely kortalan és így ismerős, de korról korra más körülmények között születik. A prózai részek – a regény cselekményéhez hűen – az ötvenes évek munkásnegyedének mindennapjait mutatják be, a tervgazdaságon és normán alapuló gyári munkát, több család kényszerű együttélését és osztozkodását egy lakás különböző szobáin, a virágkorukat élő presszókat, a vörös zászlós-lufis felvonulást állami ünnepeken. A prózai részre ráfonódnak a zenei betétek, egy újabb, lírai rétegét alkotva a történetnek, amely elszakad a hétköznapok tényszerűségétől, és azt mutatja, hogyan csapódik le a szereplők lelkében sűrítve, kevéssé tagoltan, képszerűen a valóság. Ez a lírai réteg oldja fel a korhű díszlet, jelmez, beszédmód muzeális jellegét, és köti össze a múltat a jelennel. Így történhet meg például, hogy az ötvenes évek társbérleti rendszerének egzisztenciális bizonytalanságát lefestő sorok ma is elevennek hatnak, mivel összecsengenek a jelenkorral, a devizahitelesek vagy albérletes pályakezdők – esetleg ki- és bevándorlók – egzisztenciális félelmeivel. „És elrepít és mindegy merre tart / Úgyis lesz egy hely, amit megálmodunk majd / És ha így vagy úgy már lett is otthonunk / Vajon tényleg az, vagy épp csak itt lakunk / És reszketünk, mert elveszíthető / Hogyha érkezik egy még vadabb idő.”

Az előadás lírai szála mutatja az igazat, a prózai szál a valódit – különösen érvényes ez a szerelmi történet kibontakozására. Vince az idegenségét palástoló alkalmazkodás miatt, Gabi az elvált nőket sújtó társadalmi megbélyegzés miatt barikádozza el önvédelemből magát, kifelé kissé bábuszerűvé, indulatmentessé válik, ami kevés eszközzel dolgozó, kissé egysíkú színészi játékban jelenik meg. Vince az első felvonásban feltűnően passzív, többnyire ölbe tett kézzel ül, vagy karját maga mellett lógatva álldogál. Mozdulatlan alakja a színpadkép súlyponti eleme, amely körül bolygóként keringenek a lakók és az utcabeliek. Tekintete körbejár, keresi, kihez is tartozhatna, és amikor megtalálja Gabit, kibillen a mozdulatlanságból, s nagyon lassan, fokról fokra elevenebbé válik. Az első felvonás tömegjeleneteinek koreográfiája ennyi: a napi verkliben őrlődő, kavargó emberek között hogyan kerül egymás vonzáskörébe két ember, és hogyan válik az előadás páros súlypontjává.

A párrá válás stációit a szerelmes dalok jelzik, a színészek mindenekelőtt a hangjukkal, az énekkel játszanak. A dalszövegek cselekményhez illesztése meglepően jól szabott, hézagmentes. Első lépés az udvarias álca, az önvédelmi távolságtartás lebontása. Gabi elmeséli, hogy volt férje megalázóan bánt vele, elhagyta, később 56-ban lecsukták. Elvált asszonyként sokan a lehetséges szeretőt látják benne, de ő nem „szeretőtípus”, ezért inkább magányosan éli az életét. Vince utal rá, hogy nem tudja, rendesebb ember-e, mint macsó haverja, az embereket lehengerlően irányítása alatt tartó Jani. A beszélgetés mondatai közé ékelődő dalfoszlányok (A csend éve volt) mutatják a találkozás érzelmi dinamikáját. Vince, noha Gabi éppen imént hangsúlyozta, hogy nem szeretőtípus, tudatosan csábítani kezdi („húzódj még közelebb”), míg Gabi határozottan meghúzza a védelmi vonalat sivár, de legalább kiszámítható magánya körül („Ne beszélj, dal se kell, / Már a zenék sem azok, / Amik rólunk szóltak”). Az este csendesen és eseménytelenül lepereg. Vince a visszautasítás után egy részeg prostival (Jakus Szilvia) vigasztalódik (A rosszkedvűek angyala). Hiányzik belőle ugyan Jani erőszakossága, de ebben a dalban egy sor erejéig mégis feltör az indulat.

A május elsejei ünnepi felvonuláson Gabi és Vince némán állnak egymással szemben, körülöttük forgatag, a járókelők egy kék és egy rózsaszín lufit nyomnak a kezükbe. A felhőtlen gyermekkor jelképeit tanácstalanul szorongatják. Gabi megtartja a lufit a kisfia számára, Vince pedig az asszonynak adja a magáét. Gabi elfogadja, azután eszébe jut az otthon halomban álló mosnivaló – vagy csak ürügyet keres, hogy egyedül maradhasson? –, ezért visszaadja a második lufit. Vince újra szelíden rátukmálja („Ami félig van kész, az ma félig marad”), a kék lufi többször gazdát cserél, miközben hétköznapi apróságokról, munkahelyi tanfolyamról és a környékbeli pletykákról csevegnek. Végül a két lufit elengedik, szállni a felhők fölé, és egymás kezét fogják meg inkább (Érints meg). Az éjszaka Vince szobájának alig derengő homályában végződik, a tűzijáték háttérben durranó petárdáinak fényénél.

Az igazi közelség persze még elég távol van, a másik ember személyében egy idegen világgal kell megbarátkozni (Túl az első éjszakán, Idegen), amit ösztönöz, de nem könnyít meg az egymásrautaltság („Sose jártunk ugyanott, csak azonos helyen”).

A második felvonásban a nyitányt leszámítva eltűnnek a tömegjelenetek. A kérdés már nem az, hogy a sok-sok ember közül ki tartozik hozzám, hanem az, hogyan tudom a társam megtartani, meg kell-e tartani, vagy engedjem el inkább; és ha el is akarom engedni, az akaraton múlik-e az elszakadás. („Tanulunk, tanulunk, / Szépen haladunk, / Egyre több, amit végképp nem tudunk”) Gabi mellett újra feltűnik a börtönből szabadult volt férj, aki arra törekszik, hogy szorosabbra fűzze vele a kapcsolatot. A családját a szó szoros értelmében mindenáron szeretné visszakapni; mint Jani észleli, „kicsit megnyomta a palit a börtönélet”. Az Ömböli Pál alakította Zselák Ferenc ezzel együtt nem sugároz fenyegető aurát, nem látszódik rajta megviseltség vagy antiszociális furcsaság, inkább olyan benyomást kelt, mint egy jól karbantartott frizurájú, gyermekét szeretettel ölbe kapó vasárnapi apuka, aki nehezen viseli a családja mellett feltűnő másik férfit.

Megjelenése után a Vince és Gabi alkotta pár újra egy roncsolt egész két részeivé esik szét, az addig rejtett feszültségek felszínre törnek. A szerető-státuszt eleve nehezen viselő Gabi előtt feltűnik a törvényes kapcsolat lehetősége a kisfia apjával – talán most már több megbecsülést kapna tőle. Vince, aki ha nem is törvényesen, de elkötelezetten Gabi mellé állt, és már a közösnek szánt otthont csinosítja, sértve érzi magát, amiért az asszony nem adja ki egyértelműen a volt férj útját, ezt Vince nem teheti meg helyette. Összevesznek; Gabi szerint a férfinak kellene tiszta vizet öntenie a pohárba azzal, hogy közli, Gabi a menyasszonya, és hozzá tartozik – ezt pedig Gabi nem teheti meg őhelyette. Kerülgetik a lényeget, az asszony azért, mert nem akarja vagy nem meri szóbahozni, Vince pedig valamilyen különös érzelmi süketség okán, mert képtelen észrevenni, mennyire fontos ez: hogy nem csak a közvélemény tartja kevesebbre Gabit azért, mert elvált, hanem – jóllehet szereti – maga Vince is. Ezért habozik megtenni azt a lépést, amelynek többhónapos ismeretség után és Gabi természetének ismeretében itt lenne az ideje: vagy eljegyezni, vagy szakítani vele. Vince teljes mértékben Gabira hárítja a felelősséget és a megoldást, nem-döntésével remélve fenntartani a status quót. A nem-döntés ebben az esetben mégis átalakítja a kapcsolatot (Változnak az évszakok). Gabi kényszerpályára kerül, maga sem tudja, hogyan döntsön, ha már Vince nem teszi meg (Ha két rossz van, melyik a jobb). Miközben egymásra várnak, a helyzet okozta kölcsönös frusztráltságot és az ettől függetlenül is adódó problémákat – főleg a Vincét érzékenyen érintő keresetcsökkentést – egymáson vezetik le.

Amikor Klujber, a normás (Botár Endre) bejelenti a gyárban, hogy a dolgozók azonos munkáért ezentúl kevesebb bért kapnak, Vince dühösen feltűri az inge ujját és türelmét vesztve a szavába vág. Öltözéke kezdeti eleganciája és zártsága már a múlté. A felettesével való vitája persze sehová sem vezet; az öreg, tapasztalt Kreisz szaki (Lippai László) dalban fogalmazza meg a helyzetük reménytelenségét (Hétfő esti blues, Átok van velünk).

Vince, ahogyan a gondjai sokasodnak, egyre rosszhiszeműbbé válik Gabival szemben. Úgy gondolja, az asszony élvezi, hogy ketten is vetélkednek érte.

Közeledik a karácsony. A színpadon csak a szerelmi háromszögben érintettek maradnak, elöl, egymástól tisztes távolban és egymást kerülgetve Vince és Feri, hátul a szoba védelmében Gabi a hozzá bújó kisfiúval. Miközben mindhárom felnőtt énekében a békés karácsony vágya szólal meg (Tudod, ünnep lesz megint), Gabi és Vince egyre emeltebb hangon veszekednek. A férj is mindinkább elveszti a türelmét, de kettőjük vitájába nem tud beleszólni, a feleségét nem tudja olyan közvetlenül megszólítani, mint Vince. Csak telefonon hívogatja (Válaszra várva), nem tudva, elér-e a kagylóba harsogott közlendője Gabihoz, vagy pusztába kiáltott szó marad. Hármójuk kánonja egyre indulatosabb, végül Vince mégis dönt, azt mondja Gabinak, hagyja el, menjen vissza Ferihez.

A szakítás után Vince visszasüpped a mozdulatlanságba, csak hever az ágyán. Gabi a volt férjével való törvényesnek szánt, de üres kapcsolattal nem lesz boldogabb, rosszabbul viseli, mint a korábbi teljes magányt. Ezúttal nem Zselák hagyja el őt, hanem ő hagyja el Zselákot. Még egyszer felkeresi Vincét, tudatában annak, hogy csak sodródik és nehezíti mindhármuk életét, de a kínzó hiányérzet enyhítésének nem tud ellenállni (Tudom, én is megnyugodnék). A feleségét kereső Zselák Feri kettesben találja őket. Némán mutatja a hazafelé vezető utat, és Gabi szó nélkül, engedelmesen elindul vele. Vince, még mindig mozdulatlanul és teljes érzelmi süketségben, hagyja elmenni.

Egy gyilkosságnak, Gabi végleges elvesztésének kell megtörténnie ahhoz, hogy Vince, miután tanúként szembesítették a tettesként előállított Ferivel, és beszélt a Gabit megmenteni már nem tudó orvossal (Láng József), ki tudja mondani: „Ő igazából hozzám tartozik”.

Hiába ez az igazság, hiába szeretné még egyszer látni Gabit, akár holtan is. Törvényes hozzátartozókon kívül ehhez senkinek nincs joga, és Gabi törvényesen nem tartozott hozzá. Ez a valóság.

BESENYEI ÉVA

                                   

 

NKA csak logo egyszines

1