Az összkiadás-jellegű vállalkozások méltán kapnak nagy figyelmet – ugyanakkor az előadók szempontjából hatványozott az eredményességük. Túl azon, hogy „beledolgozzák magukat” egy-egy szerzői életműbe, tehát már-már kompozitórius közelségbe kerülnek az alkotások „logikájával”, más módon aligha elsajátítható többlet-tudásra tesznek szert egy műfaj életének rövid fejezetéből. Értőbben, bennfentesebben fogják játszani e repertoár ritkaságait is (tehát, akár olyan műveket, amelyekkel korábban nem találkoztak). S ez a fajta, konkrétumokban nehezen kimutatható többlet-tudás többnyire olyan összprodukciót hoz létre, amely a hallgatóság számára is többlet-élményt jelent.

Külön öröm, hogy a hangversenytermi kedvencek közé tartozó művek örökíttettek meg a közelmúltban egy háromkorongos albumban – amire régóta nem volt példa: koncertező virágkorukat élő hazai előadók tolmácsolásában. S ne maradjon említés nélkül az a szempont sem, hogy ezáltal az utókornak fennmarad e hangzó dokumentum napjaink interpretációtörténeti adalékaként.

Várjon Dénes és Keller András túl azon, hogy egyazon zenei intézmény neveltjei, jelentős közös zenei múlttal rendelkeznek. Különböző formációk keretében többször kiderült, hogy elképzeléseik találkoznak. 2014 májusában két hangverseny keretében felcsendült a Zeneakadémián Várjon Dénes szólójával, a Concerto Budapest közreműködésével, Keller András vezényletével Beethoven öt zongoraversenye. A gyakorlatban vizsgázott produkciót stúdiófelvétel keretében rögzítették.

Az emlékezetes hangversenyek közönsége gyakran kívánja, bárcsak megörökítették volna a műsort. Amikor viszont teljesül ez a vágy, kiderül: amit az élőzene hallgatásakor jótékonyan korrigált a hallás, minden újrahallgatáskor mechanikusan ismétlődő hibaként rendkívül bosszantó tud lenni. Nem véletlen, hogy gyakran több élő koncert anyagából „vágják össze” a megörökítésre méltó verziót.

Rendszeresen koncertező, rutinos előadókról lévén szó, aligha kell tartanunk attól, hogy biztonsági megoldásra törekedve, visszafogott-steril produkció születik a stúdióban. Ennek előzetes ígéretét kapjuk az album kísérőszövegének (Retkes Attila interjúja Várjon Dénessel) kiragadott részletében az album borítóján: „Ha egy interpretációban nincs benne a rizikó, akkor nem is igazán élményszerű”. A korongok végighallgatása után tanúsítható: valóban ilyen hozzáállással muzsikálnak a művészek.

A versenyművek terjedelme határozta meg az elhelyezésüket; az első korongon a 2. és 3., tehát a B-dúr és a C-moll, a másodikon az 1. és a 4., tehát a C-dúr és a G-dúr kapott helyet, a harmadik műsora értelemszerűen az 5., az Esz-dúr zongoraverseny.

Várjon Dénes művészetében jelentős helyet kap a kamarazene, s így nem okoz különösebb meglepetést az a műgond, amellyel partnerkapcsolatra lép a zenekar különböző hangszereseivel, illetve hangszercsoportjaival. Az adott partitúra alapos ismeretében helyezi el szólóját a hangzás-egészben, gyakran elsőként az egyenlők között. A szólista odafigyelése a kísérő együttesre általában azzal a következménnyel jár, hogy a zenekar is fogékonyabban, képlékenyebben játszik. Történik mindez a hasonlóképp jelentős kamaramuzsikusi múlttal rendelkező Keller András irányításával.

A B-dúr zongoraverseny hallgatásakor meglepve kapjuk fel a fejünket a zárótétel egy szokatlan interpretációs fordulatának hallatán: amikor G-dúrban jelenik meg a téma, a szólista hirtelen visszaveszi a tempót – mintha megállítaná az addig folyamatosan haladó időt ‒, hogy majd a zenekari folytatás térjen vissza a versenymű realitásának talajára.

Hasonlóképp a C-moll zongoraverseny nyitótételének cadenzájában is van egy G-dúr szakasz, amit szintén megkülönböztetett érzékenységgel, személyességgel szólaltat meg Várjon Dénes. (Lehet, hogy azonfelül, hogy az öt Beethoven-koncert közül a G-dúrt szereti legjobban, egyébként is a G-dúr hangnemmel tart bensőséges kapcsolatot?) E tételben a zenekari sforzato-effektusok (speciális kiemelések) egymásutánja némileg személytelenítő hatást kelt. Az említett „rizikó” szép példája a középtétel tempóválasztása. Elképesztően lassú, nyolcadok helyett már-már tizenhatodokban pulzál a zene. De a vállalkozás sikeres – a megteremtett álomszerű atmoszférára sokáig emlékezünk. (A csodában persze része van annak a biztos formaérzéknek is, amellyel időnként picit megmozgatja a tempót a dirigens – egyértelműen az ő irányításának köszönhető ez a „szívritmusra hangolás”, hiszen együtt lélegzik az egész apparátus, a legkisebb metrikus megingás érzete nélkül.) Várjon Dénes hangszín-érzékével együtt jár a hangnemek színkarakterének kidolgozása iránti igény. Amikor a lassú tétel hangneme (E-dúr) felbukkan a zárótétel szólisztikus részletében, ugyanazt a már-már szívfájdító szépséget idézi vissza.

A C-dúr versenymű két emlékezetes pillanata a lassú tétel búcsú-gesztusa, a klarinéttal való felelgetés, valamint a zárótétel tónusban megemelkedő kicsengése.

A G-dúr zongoraverseny hatása alól aligha vonhatja ki magát bárki. A gyönyörködtető nyitótétel után váratlan volt a középtétel kezdetén a zenekar hangütése; a kérlelhetetlenség hangzó életre keltése – amellyel erőteljes kontrasztot képez a zongora szívhez szóló gesztusdallama.

Az öt zongoraverseny felvétele három (különböző időtartamú) részletben készült. Akármilyen sorrendben is történt, a 4. és 5. versenymű egy másik hangzási szférába vezeti a hallgatókat. Megnő mindennek a távlata, a léptéke. Közrejátszhat ebben az utolsó két mű gyakoribb hallgatása (alaposabb ismerete) – de minden bizonnyal az is, hogy ezekben a kompozíciókban maguk az előadók is (talán spontán-akaratlanul) jobban hisznek, nagyobb felelősséget éreznek irántuk. Talán a kihívás is nagyobb, a kétségkívül kétségbeejtően gazdag diszkográfia? Mindenesetre, ha az összkiadás-jellegű műismeretnek is része volt abban, hogy ilyen reprezentatív-meggyőző interpretációval gazdagították a G-dúr és Esz-dúr versenymű hangfelvétel-készletét, már megérte a vállalkozás. Mármint az előadók számára is.

FITTLER KATALIN

 

NKA csak logo egyszines

1