Azt hinné az ember, nem kérdés ma már, ami a XX. század elején az volt, hogy valójában miben áll a rendező hivatása, ami viszont kulcskérdése a színházról mint művészetről való gondolkodásnak.

Ahogy ez nem ritkán megesik, szinte spontán polémia elevenedett fel e számunkban: nem a szerkesztői szándék, hanem a közeg generálta, hogy Lenkei Júlia több hónapos morfondírozása A modern színpad című, Gajdó Tamás szerkesztette kötet fölött végre formába öntetett, s hogy  mit sem tudva erről, Szántó Judit a Radnóti Színház Krleža-bemutatójáról, A Glembay házról írva színpadi hozzászólásként értelmezi az előadást az említett, immár évszázados disputához.

És látens, indirekt módon, tulajdonképpen ehhez a problémafelvetéshez szolgál adalékul Dömötör Adrienne írása az ugyancsak Radnóti színházi Lear királyról, Alföldi Róbert rendezéséről.

Direktebb hozzászólás a diskurzushoz a Budapest Bábszínház és a Természetes Vészek Kollektíva Oidipusz-variációja, az Oidipusz-karantén című produkció kapcsán Balogh Gézáé, jóllehet a spontaneitás ez esetben is teljes, egyik szerzőnk sem tudott a többiek írásairól, s a „tematika” öntörvényű formálódásáról.

Vidnyánszky- és Alföldi-rendezés esetén viszont akkor is a kultúrpolitikai és ízlésbeli vita koordinátarendszerében értelmeződik egy kritika, ha szerzője kizárólag esztétikai szempontokat érvényesít.  (Hogy a dilemma tárgya nem a modernitáshoz való viszony, az nyilvánvaló.) Ezért nem jó, ha a politika szakmai kérdésekben magához ragadja a döntés jogát, s ebben támogatókra is lel a szakmákon belül: semmi nem tud önértékén önazonos lenni, akkor sem, ha az.

E folyamat eredménye néhány súlyos veszteség, színházi műhelyek széthullása –  a színházművészek  talán legkiszolgáltatottabbja a színész –, a hirtelen szabaddá váló vegyértékek  ugyanakkor izgalmasan rajzolják át a színházi térképet, új inspirációkat jelentve az őket „lekötő”, befogadó színházak, társulatok számára, új műhelyek születésének, illetve megerősödésének a lehetőségével, ígéretével.

Író, színész, rendező, zeneszerző  – hogy végül is kinek mekkora a szerepe egy színházi műhelyben, az alkotófolyamatban, az alkalmanként változó, de hogy egymás nélkül nem megy, az bizonyosnak tetszik. Mindenesetre jól megférnek együtt a Füle Péter fotóiból készült összeállításban. (Az eredetik többedmagukkal az OSZMI folyosóin láthatók.)

Volt azonban olyan korszak – az antifasiszták vészkorszaknak nevezik –, amikor nem férhetett meg színész a színésszel, alkotó az alkotóval egy színpadon; amikor a politika a harmincas években bekényszerítette az arra „érdemeseket” egy maga kreálta „szakmai” szervezetbe, a Színművészeti Kamarába, a többieket pedig  származás alapján, faji alapon egyszerűen kitiltotta a színházakból. Harsányi László nagyobb lélegzetű tanulmányának itt közölt  első része  a zsidótörvények megszületésének, elfogadásának s végrehajtásának folyamatát tárja fel a színházművészet terén.

Hogy a rasszizmus milyen könnyen éled újjá, a politikai közbeszédben is, azt nap mint nap tapasztaljuk, a menekültválság kirobbanása óta fokozottan. Ez indíthatta a szerzőpárost, Hárs Annát és Schermann Mártát a Szomszédok című darab megírására, amely független produkcióként került színre áprilisban az Ankertben, januártól pedig ismét látható lesz a Trafóban.  Főszereplői, Kárpátiék lakása akár Angyalföldön is lehet, ahol a Kertész Ákos Sikátor című regénye nyomán írott zenés mű, az Angyalföldi ballada játszódik más korban, más közegben.  Kérdés, mi az, ami érvényes tud lenni a megidézett hatvanas évek elejéből e mai zenés színpadon is.

Zenés színház színházi elemek nélkül – mind gyakoribb a félig szcenírozott vagy inkább koncert szerű operaelőadás, amely lemond a vizualitásról, a teatralitásról. Egy ilyen Aida felvételének hatását elemzi Fittler Katalin, a Beethoven öt zongoraversenyét tartalmazó felvétel kapcsán pedig az összkiadás előnyeit, alkotó és befogadó szempontjából egyaránt.

SZŰCS KATALIN ÁGNES

 

NKA csak logo egyszines

1