A beregszászi társulat emlékezetes sikerei, a Shakespeare-koszorú és Az ember tragédiája helyszínén, a vároldalban mutatta be Weöres Sándor Psychéjének színpadi változatát a Gyulai Várszínház, koprodukcióban a Nemzetivel. Vidnyánszky Attila ezúttal a kaposvári színinövendékeinek szavazott bizalmat: mellőzve a felnőtt színészek segítő rutinját, szabadjára engedte a fiatalokat: megnyitotta előttük a poézis Ardennes-i erdejét, hogy aztán visszavezesse csapatát télire a Nemzeti fűtött kőépületébe, amint az történik az Ahogy tetszikben is.

Saját színészosztály, ábrándozhatnánk nosztalgiával, talán új Beregszász születik? Ne tegyük, már csak a „nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba” kézenfekvő bölcsessége okán sem. Vidnyánszky a legkiválóbb, a legeszesebb, a legtestesebb volt hajdan: vezér a játszópajtások között. Mára a nebulók és tanáruk közé odaszivárgott az idő, de különböznek a beregszászi őscsapattól a kaposváriak abban is, hogy nem földik: sok-sok, eltérő kulturális gyökerekkel érkezett jelentkező közül lettek kiválasztva, színészosztállyá gyúrva. A gyulai környezet mégis visszahozott a múltból valamit. A jelszó, hogy szökjünk a természetbe, a színi világban ugyanúgy különbet jelent az oxigéndús, friss levegőnél, mint Rousseau-nál: a magunk természetéhez való visszatérést, a kukucskáló-színházi illemkódextől való elrugaszkodást, a zsigerből jövő megoldásokat. Ami változatlan: Vidnyánszky karizmája rendező, zsigerszabályozó erő, ezt az előadást is, mint a hajdani beregszásziakat, azonos irányba lendítik az energiák.

A tanár-rendező engedi (elvárja), hogy a tanítványai a képzeletükből játsszanak. Hozhatnak saját-kedvenc zenéket, vendégszövegeket, ami közben a Weöres-történetnek és nyelvnek nem szabad sérülnie-csorbulnia. Olekszandr Bilozub a cselekményi kulcspontokhoz tájellenpontozó (kiemelő) díszletbútorzatot tervezett. Szétteregetett ruhák mint szerelmi emlékjelek. Látomásként odatett női próbababák, amik/akik mintha sétálnának a parkban. Fehér képkeretek a tablóba torkolló jelenetek számára. Ungvárnémeti Tóth László költő szobája elkerített szeglet. Amennyire Diogenész hordója Örkény Tótékjában a budi, úgy itt is az – a tudás világosságát jelképező gyertyatartóval. Kerti függőágy, amely utóbb kórházi priccsé változik. A távolban titokzatos tó, a végében házikó, amelyet sokáig a reménybeli otthon jelképének érzünk, mígnem a tó halottas fekete fóliává göngyölődik, magába fogva Laci tetemét. A szecesszió és a cigányfolklór ötvözetei a ruhák: változatosságuk a tettek és a gondolatok, a vonzalmak és a viszolygások hullámzását követi, valami furcsa, végső stílusegységet teremtve. A pázsit zöldjét elnyeli az alkony. Sanda-lapos fénynyalábokkal teremtett, dévaj televény.

A televényt hét Psyché lakja. Mondhatnánk, ennyi alakból a nő teljes természeti térképe megrajzolható, de nem. Hamar meglátszik, hogy a színinövendék lányok elmozdulnak minduntalan attól az alapjellemtől is, amelyet a küllemük alapján tulajdoníthatnánk nekik. A hétnek a különféle változókkal való szorzata kiadja Weöres hősnőjét, azt a Lónyai Erzsébetet, azaz Psychét, aki apai részről magyar grófi család, anyai ágon egy híres cigánylány leszármazottja. Nevelődik a miskolci cigánysoron és a regensburgi kolostorban. Vad vére viharos kalandokba sodorja, s közben nagy műgonddal írja verseit, asszonykorában pedig anyagilag támogatja a kibontakozó magyar reformmozgalmat. Aki féktelenül szabad vágyú teremtés, ám foglya egyetlen igaz szerelmének, az őt magától eltoló, nárcista Ungvárnémeti Tóth László költő-polihisztornak. Utóbb pedig foglyául szegődik Zedlitz bárónak, a belé végzetesen szerelmes férj-patrónusnak.

A Nemzeti színházi előadás lezárt terében mutatkozik meg igazán, hogy a felismert determináció börtönszabadság, s a benne való tündöklés, a szabadságkór. Psyché kéje a mások szeméből feléje sugárzó szeretet habzsolása, Nárciszé a monomániás önimádat. Utóbbi úgy fullad vízbe, hogy a tó tükrében arcon akarja csókolni önmagát, előbbit pedig akkor tiporják agyon a hintóba fogott lovak, amikor az úton megpihenve, az egyiknek a fájó fülét éppen balzsammal kezelné. Meglehet, mindketten a szeretetlen férj áldozatai (Nárciszhoz kötéllel a kezében megy látogatóba a báró, s ő tartja a bakról az istrángot is a lovak megvadulásakor), de meglehet, mindketten önkéntelen öngyilkosok: a hiába valóság oltja ki az életösztönüket. A gyulaiak korábbi előadásában (Sopsits Árpád rendezése) Psyché és Zedlitz között megvan a tényleges korkülönbség. A negyedszázaddal idősebb férj élete türelemjáték. Gáspár Tibor jeles beleérzéssel mutatja meg a nem fiatal, de ereje és anyagi lehetőségei teljében lévő báró férfialázatát, a lázadásba fordulást, majd következetesen építi le önmagát, hogy elérkezhessen számára a pillanat, amikor hatalmát veszti a türelme felett. Ölni aligha akar. Psychéje (Petrik Andrea) inkább projekció áldozata lesz: Zedlitz a lovain veri/vezeti le a számos tehetetlensége miatti indulatát. A tudattalanban megképződött szándék önmagát teljesíti be.

Vidnyánszky előadásában osztálytársak feszülnek egymásnak – ez nehéz.. Könnyűen hálás viszont a feladatuk, ha élményalapból tudnak dolgozni: ilyenkor a mozdulatok mókás naturalizmusával kísérődik a szöveg. Például az ifjabb Wesselényi báró szüzességének elvételekor megelevenedik az ódzkodástól a gyönyörcsúcsig vezető egész folyamat: „Nevették, hogy Mikára kapaszkodék, aféle gyermeki szándoktalanságnak nézték; azt hívék, a nagy fiú karjában mindjárt el-aluszik az álmos kis baba, s tovább nem foglalatoskodának velünk, másrúl beszéltek. Tsak mátkám figyele, a hideg izzadtság tsurgott rúla. Gondolám: No Isti megtanítlak. És kezemmel útnak indúltam Mikán, s tsak a mellettünk ülő láthatá ezt. Az ifiú báró a fülembe szeszegé: – Kis-asszony, ne babirkállyon rajtam, én vívó és lovas vagyok, nékem másra kell az erőm, nem arra, hogy eggy Vampyr ki-szívja. – Ekkor én, főként hogy Istvánt boszontsam, már nem kézzel, hanem ajakommal és nyelvem tsütskivel bolygék Mika képén, nyakán. A kis báró újfent susoga: – Ersébet Comtesse, esdve kérem, én még nem akarok hölgyekkel foglalatoskodni, én mennél tovább meg akarom tartani szűzességemet, töretlen erőmet. – Tsak e kellett nékem; kajánúl Istimre vigyorogtam, s el-kezdék tomporom alatt Mika ölében motozkálni.” Hasonlóan személyes, szorongásalapú – az abortusz réme – a Psyché méhdaganata eltávolításának expresszíven groteszk-naturalista jelenete.

Ahol megjelennek a gnómák (a kortársi élménytámasz híján elhallgatott tudás), ott a rendezői fény- és térdramaturgia kormányoz, a szerző intelme szerint: „A szavak különlévők és gyöngysor-szerűek, a dolgok összefüggők és halom-szerűek. Ezért a szavak és dolgok csak súrolják egymást. A gondolat összetett és kimondható, az igazság egyszerű és kimondhatatlan. Igazságot csak beszéd nélkül tudhatsz meg, tehát csak önmagadtól. Tedd alkalmassá lelkedet arra, hogy az igazságot tudhasd benne.” Nagyjából ennyi a varázslat. Ács Eszter e. h., Berettyán Nándor e. h., Berettyán Sándor e. h., Fülöp Tamás e. h., Kovács András e. h., Katona Kinga e. h., Barta Ágnes e. h., Nagy Johanna e. h., Krausz Gergő e. h., Mikecz Estilla e. h., Bordás Roland e. h., Roehnelt Zsuzsanna e. h., Kránicz Richárd e.h., Stefánszky István e.h. és Vas Judit Gigi e.h. Szerepnevek megjelölése nélkül, tizenöt szavaló, ölelkező és táncoló, öncsiszoló és egymást csiszoló gyémánt. Gyula, ahol a zsinórpadlás mennyezete a csillagos ég, megmutatta, hogy – emelkedetten szólva – nincs tériszonyuk. A Nemzeti intim közege az őszinteség és a profizmus együttes próbája volt: a pályaindulásuk egy nagyon fontos feladata: tanulságos, folytatásos siker, amiből sokat lehet tanulni.

BALOGH TIBOR

 

NKA csak logo egyszines

1