„Mintha egy holdbéli kráterben kóvályognék – vetette oda a félig-meddig Brecht-tanítvány Peter Hacks Lottéjának próbáján a csodálatos Ruttkai Éva a rendező Valló Péternek (aki még visszatér ebben a dolgozatban). – Ha ez a modern színház, én nem kérek belőle.”

Huszti Péter (Friderikusszal beszélgetve) nyíltan konzervatívnak mondja magát: Shakespeare-t rendezve-játszva Shakespeare-t kell megszólaltatni. És ami fájdalmas a még ma is remek megjelenésű, kiváló színész, hosszú ideig a kritikusok kedvence, női nemzedékek idolja részéről: ha újra kezdhetné, nem kezdené újra…

A díva, a hős. És a szünetben egy ismerős: „Hát ez más, mint amihez újabban szoktunk. Ilyen volt a színház, amikor még színház volt.”

A szerzőt, a már életében is klasszikusnak tartott horvát írófejedelmet, Miroslav Krležát úgy elkeserítette, még sikerével is, a Glembay-trilógia (Agónia, A Glembay ház, Léda) fogadtatása, hogy életútjának éppen a felén, negyven éves korában szakított a drámaírással. Többek között azt mondta: a Glembay ház velejéig hamis; ilyen oligarchikus nagykapitalisták Horvátországban nincsenek, ezeket ő Nyugat-Európából csempészte be. (Eszembe jutott Szomory Dezső oligarcha-drámája, a Szabóky Zsigmond Rafael (ő ugye egy honi nagytőkés), ahol a viszály tárgya, a vitatott ingatlan egy dunai stég, és a szereplők „felsárt” ebédeznek.)  

Még valamin érdemes elgondolkodni. A hatvanas-hetvenes években a mára konzervatívnak mondott drámaírás olyan géniuszai voltak kortársaink (már ha éltünk akkor), mint Arthur Miller, Tennessee Williams, Friedrich Dürrenmatt, Max Frisch, Jean-Paul Sartre, Peter Weiss, Harold Pinter. (Akinek tetszik, Beckettet és Ionescót is ide sorolhatja.) A biológiai parancs elszólította őket, ami sajnálatos, ám természetes. Természetellenes viszont, hogy nagyítóval nézve se találjuk utódaikat. A „nagy repertoár” a készből gazdálkodik. És az ember aggodalmasan elgondolkodik: hátha legalábbis hosszú távú törvényszerűséget jelenít meg a nagy bölények fajának kihalása.

És hát a közönség… Amelynek jelentős része nem gondolkodik tendenciákban, csak „konzerválja” százvalahány éves reflexeit, és hű marad a XIX. század utolsó évtizedeiben kialakított intézményi struktúrához: a.) nemzeti színházak, b.) bulvárszínházak, c.) művész-színházak (amelyeket inkább csak szelektíven, gondos rostálás alapján látogat).

Ha a fenti koordináta-rendszerben gondolkodunk, felismerhetjük, hogy a sok kellemes, bár többnyire izgalommentes színházi este, valamint az izmosodó – és általam csak hiányosan ismert – alternatívok hátterében évtizedeinket a színházi formák élet-halálharca dominálja (sajnos változatos hatósági beavatkozások közepette), és természetesen nemcsak Magyarországon. Mint korszak, egykor ez is belesimul majd az eljövendő színháztörténetekbe. Jelenleg még nem dőlt el semmi. Jó lenne a jövőbe látni: további üresjáratok peregnek-e majd le a homokórán (képzavar) – hiszen a színháztörténet évszázadokban méri az ilyen, mondjuk, két virágkor közti üresjáratok tartamát –, merre billen a mérleg, lesz-e győztes vagy pláne egyeduralkodó. Shakespeare, Csehov, Neil Simon vagy Pintér Béla?

 *

A Csehov neve alá sorolt művész-színházak elővehetik – és miért ne vennék elő? – Miroslav Krležát is. Rendhagyó klasszikus: az ibseni receptúrát romantikus, már-már vadromantikus telér dúsítja. Victor Hugót bírálták is, ugratták is A várgrófok miatt: nyolcvan-kilencven éves aggastyánok és matrónák féltékenykednek, gyűlölködnek, gyilkolásznak hajdanvolt szerelmi ügyek miatt; A Glembay házban a múlt botrányai és tragédiái olyan töménységben érkeznek, annyira motiválják a jelenben játszódó eseményeket, hogy egyetlen szereplő – akár még a Bodoky Márk e. h. alakította lakáj – sem képes szabadulni súlyuktól. Hazai, hiteles notabilitás, Bojan Stupica vendégrendezte annak idején, 1958-ban magyarországi bemutatóját a Nemzeti Színházban (A Glembay Ltd. volt a címe; mi Lötödö-nek mondtuk), és az előrehaladott kor kevés előnyének egyike, hogy ilyen frenetikus élményeket is be lehet gyűjteni. A gigászok kvintettje Major Tamásból (id. Glembay), Várkonyi Zoltánból (Leone), Kálmán Györgyből (Puba), Tőkés Annából (Báróné) és Lukács Margitból (Beatrice-Angelika) állt. Sem a rendező, sem a színészek nem takarékoskodtak az elemi indulatokkal, az egymás után robbanó effektusokkal. Várkonyi kezdettől fogva hevesen – és persze briliánsan – poentírozta a Leonéban lávaként gyülemlő elmebaj kórtani pontosságú elemeit; Kálmán György olyan hátborzongatóan vonszolta magát, mintha a Glembay-dinasztia összes begyűjtött nyavalyája benne koncentrálódna; és még a Major képviselte alapvetően intellektuális stílus is patologikusra és hisztérikusra torzult.

Zseniálisak voltak; ma nevetségesek lennének.

A dráma ugyanakkor olyan mesterien szerkesztett, olyan kísérteties logikával fordul egyetlen, nem is teljes nap alatt a teljes összeomlásba, olyan színpompás figurákat kínál, hogy rendezőnek, színészeknek van miért beleszeretniük. Valló Péter, a rendező nem bíbelődött a mű szenvedelmesen antikapitalista vonulatával (a mi oligarcháink olyan pitik, hogy még összehasonlítani se érdemes őket a nyugatiakkal); ez a tendencia a XIX. század végi és XX. századi drámairodalomban olyan evidens, hogy már közhelyek antológiájával riaszt. (Az öreg munkásasszonynak és csecsemőt cipelő várandós menyének egyaránt Castelli báróné, az öreg Glembay második felesége által okozott tragédiája a rendezőt kevésbé érdekli, mint az, hogy rámutasson: a meny és később saját apja halálában súlyosan vétkes a „haladó értelmiségi” Leone is.)

Leone persze most is főszereplő, de két közvetett és egy közvetlen gyilkosságát nem menti elharapózó téboly; Pál András nem őrültet, legföljebb súlyos neuraszténiást játszik, bűnei a „glembayságból” fakadnak, és Glembayként bosszulja meg a családon esett súlyos sérelmeket a bárónén – azon az asszonyon, akinek percekkel korábban, mintegy erotomániás rohamban, az ölébe omlott. A gyilkosság után pedig újra nőt keres: egykori sógornőjébe, az apácává lett Beatrice/Angelikába kapaszkodik, akinek elcsábítása kezdettől foglalkoztatta; és Valló a félig mégiscsak Glembayvá vált és állítólag ágyát püspökével is megosztó apácában is kezdettől finoman érzékelteti a bűnös hajlandóságot: a sógornői és apácai vigasztalás át-átjátszik árulkodó női gesztusokba. (Szépen érzékelteti a végén mindezt a lerántott csuklya alól csábítóan szétomló hajzuhatag.) 

Ennyiből is látszik: Valló – bizonyára Morcsányi Géza dramaturgi asszisztálásával – mai ízléssel is elfogadhatóvá, sőt élvezhetővé hangszerelte a darabot; romantikus effektusok helyett motivált szenvedélyek tompított kifejezésére összpontosított. Pál András több korábbi, kitűnő alakítása is jelezte, hogy vannak hasonló érzelmekre és lelkiállapotokra erősebb eszközei is. Most csendesebb, meditatívabb, s csak fedetten érzékelteti, micsoda szunnyadó energiákat szabadít fel benne a Glembay-vér és a palotában tomboló, bűnökkel terhes Glembay-atmoszféra. Bálint Andrásnak nem igazán szerepe a dölyfös, de apránként minden gátlást levetkőző patriarcha, viszont jól áll neki a Valló megszabta tompított stílus; olykor bosszúsnak, sértődöttnek, megbántottnak s már-már szánandónak mer mutatkozni, fia elleni, őrjöngésbe átcsapó, öncsaló felháborodása még az egykori muraközi bugrist is érzékelteti, egy kocsmai verekedés hangulatát is megpendítve. A Fabriczy-Glembay Pubát játszó rokonszenves, intelligens Rétfalvi Tamás éppen csak sántikál, néha még erről is megfeledkezik; alakításában a tűpontosan számító fiskális dominál, aki első eminensként citálja a jogi kibúvókat. Atyja, volt főispán Márton András alakításában társalgási drámába is beillene, fecsegő parazita, nem beteges, csak vacak.

Ami a hölgyeket illeti, Martinovics Dorina finom, diszkrét moll hangnemben tartja Angelika nővért; ha nem volna leheletnyit elfogódott, színesebb is lehetne. Szávai Viktória – Castelli báróné – nagy léptekkel halad afelé, hogy Kováts Adéllal, akire 2016-tól igazgatói teendők is hárulnak, megossza a társulat vezető színésznője címét. Immár mindent el tud játszani, mindenfajta szerephez megvannak a színei és az eszközei, talán csak én érzek játékában némi hidegséget, kimódoltságot.

Szlávik István, a díszlettervező fantáziáját nem korbácsolta fel a tüzes darab; és nem tudom, kinek a tervei-művei a két falat is beborító családi portrék, de lehetnének modernebbek, izgalmasabbak, szuggesztívebbek is. Szakács Györgyi viszont pontos és látványos jelmezeket tervezett; Castelli báróné estélyi ruhája egyszerűen gyönyörű. Megjegyzem azonban, bár ez, ha hiba, valószínűleg a rendező hibája, hogy a II. felvonásban Leone túl sokáig és túl sok holmit pakol. 

Egészében érdemes volt elővenni A Glembay házat (ezt a nézőtér lelkesedése is igazolja); nem tudom, akarva vagy akaratlan, adalék vagy akár érv is lehet a jelenkor nagy színházi disputájában.

SZÁNTÓ JUDIT

 

NKA csak logo egyszines

1