Mintha temetésről érkezne, úgy jön be Fekete Gizi a szegedi Kisszínház színpadára. Talpig feketében, fekete táskával, fekete szemüvegben, fekete virágcsokorral. Feketébe öltözött szobalány (Markovits Bori) fogadja. Egyáltalán, Bianca Imelda Jeremias mindenkit feketébe öltöztetett. Fodor Viola díszlete viszont szinte tiszta fehér. Fehér falak, fehér ülő- vagy fekvőalkalmatosságok, steril, hideg modernség. A tér jobboldalát üvegfal osztja ketté, rajta Ibsen portréja gravírozva, mögötte (a jobboldalt ülők számára csak sejthetően) fehér zongora. Keresztes Attila rendezésében a gyász feketéje és a halál sápadtsága adja meg a Hedda Gabler előadásának hangulatát. Még a tempó is temetési. Kimért, lassú. Mintha az újra találkozó régi ismerősök méricskélnék egymást. Próbálnák kitapogatni, miképpen változtak meg viszonyaik, kapcsolataik. Miközben a gyanútlan néző esetleg azon töpreng, vajon ki halhatott meg, csak apránként derül ki, hogy nászútról hazatért ifjú házaspárt fogad a rideg elegancia és a kriptahangulat.
Erdélyi Tímea, Danis Lídia és Pataki Ferenc (fotó: SZNSZ/Veréb Simon)
A Hedda Gabler Ibsen sok más darabjától eltérően, igen jól viseli el, ha kiemelik eredeti, XIX. századi, északi, norvég, polgári közegéből. A lelki folyamatok, a személyes viszonyok dominálnak a történetben, a korhoz kötöttebb, következésképpen változékonyabb társadalmi konvenciók, előítéletek, elvárások kevésbé fontos szerepet játszanak a tragédia előidézésében. Míg például a Nórában csupa jellegzetesen XIX. századi erkölcsi norma fenyegeti szinte valamennyi szereplőt, törvényi és pénzügyi akadályokkal kell megbirkózniuk, sikkasztás, váltóhamisítás vezet a lejtőre, a tisztes polgári létből való kitaszítottsághoz, addig itt Lövborg alkoholizmusa és Hedda különcsége, gőgje, apakomplexusa az a vétek, az a hübrisz, ami tragikus véget hoz rájuk. A polgári tisztesség nem korlátolt erkölcsi normarendszerként, hanem szimpla középszerűségként, lényegében megfoghatatlanul fojtogató közegként, az élet, a létezés mélységes értelmetlenségének élményeként teszi próbára Hedda érzékenységét, büszkeségét, elvágyódását, utálkozását, és teszi elkerülhetetlenné számára az önpusztítást. Olyan élmények, amelyek nemcsak a XX–XXI. században, de bármely utópikus világban is elképzelhetők.
Danis Lídia (fotó: SZNSZ/ Veréb Simon)
Keresztes Attila rendezői kísérlete is leginkább egy ilyen utópiában, egy sci-fi világ elvontságában, absztrakt ridegségében teszi próbára a darabot – meg a színészeket és főképp a nézőket. Türelem kell az első rész lassúságához, a halott nélküli gyászmenet furcsa, méltóságteljességet nélkülöző tempójához és mélyhűtött érzésvilágához. Danis Lídia rövidre nyírt hajjal, dacos szomorúságba süppedve mutatja be Heddát, a benne sejthető feszültségek ritkán, fojtottan, inkább puffanva, mint robbanva törnek elő. Gyönyörűen épül a szerep, akár az előadás, csak nem könnyű kivárni, amíg izgalma, érdekessége kibontakozik, érezhetővé, átélhetővé válik. A rejtett, lappangó feszültség, ami a boldog jövőt váró nagynéni, a boldogtalan Hedda és a közöttük semmiről tudomást venni nem akaró férj között van, értelemmel felfogható, de nem tör be a néző lelkébe, nem tölti be a nézőteret.
Fekete Gizi és Pataki Ferenc (fotó: SZNSZ/Veráb Simon)
Pataki Ferenc Tesmanja félénk, engedelmes jófiúként várja a felfoghatatlan, oktalannak látszó lehangoltság elmúlását, miközben tudományos problémái és még inkább karrierje sokkal jobban érdeklik a feleségénél. Erdélyi Tímea kalapja, frizurája és szemüvege szinte magában is eljátszhatná Elvstedné tudományos segéderői és segítő asszonyi túlbuzgalmát, amelynek bárki tárgya lehet. A férjétől menekülő, szenvedélyét követő nő ezúttal riadt bizonytalansággal, bátortalanul, kétségek között lép az ismeretlen útra, ahol Hedda szeszélyeibe, csapdáiba ütközik. De éppen kissé tompult érzékei, nem túl éles elméje megvédik, győztes marad. A masszív, kikezdhetetlen jelentéktelenség rajzában igen pontos Erdélyi Tímea játéka.
Kedvek Richárd és Danis Lídia (fotó: SZNSZ/Veréb Simon)
Hedda méltó partnerei, ellenfelei természetesen nem ők, az átlagemberek, hanem a tehetséges és érzékeny, néha zseniálisan dolgozó, máskor alkoholizmusba zuhanó Lövborg, akitől a kétségbeesett Hedda a nagy, szép és nemes, önpusztító gesztust várja, illetve a gátlástalan kéjenc, a cinikusan romlott Brack bíró, aki egyszerűen ki akarja sajátítani a szenvedélyes és elhanyagolt asszonyt. A darab szimbolikus tárgyait, az apától örökölt pisztolyokat velük kapcsolatban veszi elő, velük játssza kegyetlen, de életpótló játékait. Egyiknek a tisztasága vonzza, másiknak a romlottsága taszítja, de mindkettő hatással van rá. Kedvek Richárd a jelentékeny intellektus csöndes öntudatát, méltóságát és az önmagában nem egészen biztos egykori alkoholista érzékenységét, bizonytalanságát, félelmeit meggyőző egységben hozza színre, majd kétségbeesett, részeg tombolásai is hitelesek. Az előadás igazi meglepetése azonban a bíró Jakab Tamás előadásában. A család gondoskodó, megbízható, bölcs, idősebb barátjaként mutatkozik be, majd kopaszodó vén kéjencnek látjuk, aztán kaján bohócként bukkan föl, aki az orgiába torkolló nagy ivászat után fehér tütüben, meztelen lábszárán zoknitartóval, fehér kerékpáron hozza a híreket a lerészegedett Lövborg szégyenletes viselkedéséről.
Jakab Tamás és Danis Lídia (fotó: SZNSZ/Veréb Simon)
A lassú indítás után az előadás felén túl nemcsak felgyorsulnak az események, nemcsak kipattannak a lappangó feszültségek, de új színek, új hatáselemek is keverednek az előadásba. Vér és sár szennyezi be a sötét öltönyöket, kabátokat, buborékok indulnak meg az üvegfalban, a világítás különféle színekre festi a kulisszát. Láng is lobban, Hedda elégeti a fekete virágcsokrot. Mire az egyik nagynéni halála indokolná a gyászos viselkedést, abba már torz komikum keveredik, a tragikus feszültség méltatlanul tréfás jelenetben kulminál. Mindez groteszk színbe vonja Hedda változatlanul komor elszántságát is, amellyel végez magával.
Zappe László
