Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő – Szegedi Nemzeti Színház

Első látásra annyira meglepő Cziegler Balázs díszlete, hogy az ember azt gyanítja, Ödön von Horváth leghíresebb drámájának egészen öntörvényű értelmezését láthatja majd a Szegedi Nemzeti Színházban. A színt csúnya, monokróm, rozsdabarna falak veszik körül, az egyes helyszíneket csupán jelzésszerűen rajzolja ki néhány díszletelem, a magasban erkélyek. Ez utóbbiakat meglátván igencsak kíváncsi lettem, melyik jelenet igényli ezt a sajátos szcenikai ötletet. Nem állítom, hogy az előadás végeztével túlságosan elégedetten nyugtáztam: egyik sem. Legalábbis egyik sem játszódott ott, az erkélyek fájdalmasan feleslegesnek bizonyultak – és nehéz nem tulajdonítani ennek némi szimbolikus jelentést az előadás egészére vonatkoztatva is.

Pálfi Zoltán, Borovics Tamás, Ádám Tamás és Szabó Gabi (fotó: SZNSZ)

Ez utóbbi tagmondatot végképp nem jókedvűen írom le, hiszen a Szegedi Nemzeti Színház prózai tagozatának új, ígéretes vezetése van, akik rokonszenves ambíciókkal láttak munkához. Keszég Lászlónak pedig ez a bemutatkozó rendezése a városban, s noha nem szükségszerű, hogy az első rendezés rögtön az alkotói ars poetica manifesztuma legyen, és végképp nem az, hogy világ-, vagy legalábbis színházmegváltó szándékkal készüljön, de azt fontosnak érzem, hogy a rendező színházról és világról való gondolkodásáról sokat eláruljon. Annál is inkább, mert Keszég László nem egy interjúban mondta el, hogy személyesen mennyire fontos számára Ödön von Horváth drámája. Ami meg is lepett kissé, mivel egy évtizeddel ezelőtt már megrendezte a Nemzeti Színházban is a darabot, és különösebben személyeset, egyedit már abban az előadásban sem éreztem. A most látott szegedi bemutatón pedig végképp nem látszik semmi hasonló, ráadásul korrekt interpretációnak is csak erős fenntartásokkal mondható. A díszlet talán egyetlen hozama az lehetne, hogy a fizikai-szellemi lepusztultság állapotát szuggerálja, de a bemutató egészére ez a hangnem nem jellemző: hol szenvtelenebb, hol kedélyesebb jelenetek követik egymást, és nem rajzolódik ki előttünk egy félelmetes légkörű vagy éppen önnön bornírtságába belefulladó világ képe. Nincs erős, a játékmódot meghatározó atmoszféra, a gyakran jelzésszerű díszletelemek közt többnyire kisrealista játék folyik (még ha egyik-másik alakítás a stilizálás irányába hajlik is). Voltaképpen teljesen hiányzik az előadásból az Ödön von Horváth-i miliő, amelyet alapvetően a tablóképeknek kellene megteremteni, s amelyekben a ritkán megszólaló mellékszereplőknek is fontos funkciójuk volna. Utóbbiak szerepe a szegedi előadásban teljesen jelentéktelen, a játék inkább kamaradráma felé hajlik, mint ahogy a szöveget is erősen meghúzott változatban halljuk. Ami hasznos ugyan a játéktempó felpörgetése szempontjából, ám a látszatra felesleges locsogások kiiktatása a szereplők jelentős részét elszürkíti, helyenként pedig érthetetlenné teszi a cselekmény menetét, illetve egyes szereplők funkcióját. Azzal például, hogy a fokozatosan lerészegedő kompániát minden előkészítés nélkül rögvest abban a mulatóban látjuk, ahol Mariann fellép, a hosszú kép folyamán mesterien felépített írói fokozás semmibe vész, ezzel együtt eltűnik a feszültség, egyes szereplők (például a Kapitány) motivációja elmosódik. Abban pedig szinte bizonyos vagyok, hogy a drámát nem ismerők számára a Mister szerepének egésze értelmezhetetlen marad (és nemcsak azért, mert Ádám Tamás szövegmondását nehezen lehet érteni). Arra sem könnyű egyébként válaszolni, mi zajlik a mulatóban; amit látunk, azt sem erotikus revünek, sem kuplerájnak, sem korabeli színházi kísérletnek nem lehet nevezni – Mariannak nem a túlságosan hiányosnak nem mondható ruházata miatt kell szégyenkeznie, hanem inkább azért, hogy ennyire amatőrnek tűnő műsorban lép fel. Ráadásul a mű „kamarásítása”, a kapcsolatok leegyszerűsítése és a szöveg meghúzása mögött semmilyen koncepció nem sejlik fel – már azon túl, hogy a kevesebb szereplővel lebonyolítható előadás minél hamarabb véget érjen.

Ami nem jelenti azt, hogy a fontosabb szereplőket komplexebben ábrázolná a játék, sőt, a mellékszereplők és a miliő elmosódásával kapcsolataik túlontúl átláthatóvá, cselekedeteik, mondataik meglehetősen sematikussá válnak. Nemcsak a rendezői eljárások nem rajzolnak ki markáns koncepciót, de a színészi alakítások sem. A főbb szereplők mindegyike küzd a szerepe sablonjaival és a szűkösre húzott motivációival; úgy tűnik, egyéni invenció, rutin, szakmai tudás kérdése, ki mire jut. Tolnai Hella alakításában Mariann tehetetlenül sodródó lánynak látszik; nem szerelmes halásosan Alfrédba, nem is lázad a kispolgári lét ellen a választásával – egyszerűen hoz egy rossz döntést, amely meghatározza sorsát. A színésznő pontosan mutatja ennek az útnak a stációit, de hiányzik az alakításból (az utolsó egy-két jelenetet leszámítva) a tévút felismerését követő tehetetlen kétségbeesés erős, egyéni színekből építkező ábrázolása. Poroszlay Kristóf a legkézenfekvőbb sablonok mentén játssza Alfrédot, olyannyira, hogy sokáig nem is magát a hús-vér figurát, hanem a felelőtlen, önző szépfiú archetípusát hozza. Ám a játék második felében, a lelkifurdalás ábrázolásakor erősebbé, tartalmasabbá válik játéka. A mellékszereplők is erősen tipizálják a játszott karaktereket – és még így is jószerivel csak Szabó Gabi szeretetéhségét cinizmusba, pózokba fojtó Valériája és Borovics Tamás életképtelenségét handabandázással, önsajnálattal és agresszióval leplező Tündérkirálya válik ki a többiek közül.

Nem tartom kizártnak, hogy a díszlet erkélyeinek eredetileg volt funkciójuk, mint ahogy Keszég Lászlónak is volt valami érvényes mondandója a szövegről, vagy annak kapcsán a világról. Kár, hogy ez elillant valahogy, valahol az előadásból.

Urbán Balázs 

Három előadás a Vígszínház Házi Színpadán

Három magyar művet mutatott be a Vígszínház a Házi Színpadon. A három szerzőt – és így a három bemutatót – egy nagyon erős szál köti össze. Mindhárman az önmagukkal, a családi kötelékekkel, egy ország múltjával való szembenézésről beszélnek. S az eredmény? Drámai. 

A magányos Márai Sándor

Míves munkát végzett B. Török Fruzsina, amikor elkészítette Márai Sándor Hallgatni akartam című művének színpadi változatát. A gerincet az a későn felfedezett kis könyv adja, melyet az író 1950-ben fejezett be, de csak évtizedekkel később, 1972-ben jelent meg magyarul Torontóban, majd 2013-ban a Helikon Kiadónál. A mű hányatott sorsának egyik oka, hogy ezt a néhány fejezetet az író kizárólag a magyarságnak szánta, és csak magyarul adhatták ki. Bekerül az előadás szövegkönyvébe néhány részlet a Teljes Naplóból, az 1945-ben írt Beszéljünk másról? című publicisztikájából, valamint az 1951-ben született Halotti beszéd című költeményéből is. Így válik teljessé az a vívódással teli tíz év – az anschluss napjától 1948 augusztusáig –, mely alatt Máraiban megszületik az „innen el kell menni” elhatározása.

Ebben a színpadi szövegben benne van a polgár Márai Sándor. Az, aki neves íróként és jótollú publicistaként megszokott napirend szerint éli az életét. Bemegy a szerkesztőségbe, ebéd előtt sétál egyet a Várban és kvaterkázik az ismerősökkel, megírja napi harmincöt soros írói penzumát, teniszezik egyet és este színházba megy.

És benne van az a felelősséget érző humanista is, aki vallja, hogy az író és általában a művészember olyan szenzorokkal rendelkezik, amelyekkel képes letapogatni a körülötte történteket. Idegrendszere érzékenyen reagál minden, az emberben és a világban zajló eseményre. S ha ez így van, akkor beszélnie kell, még akkor is, ha oly korban él, amikor a jóérzésű ember hallgatni akar(na).

És megjelenik a saját társadalmi osztályáért aggódó ember is. Úgy látja, hogy a polgárság fokozatosan elveszti önbecsülését, felhagy az életformájával, tudomást sem vesz a világ eseményeiről, úgy él, mint egy szigeten. Vagy ami még ennél is rosszabb, jobbra, sőt szélsőjobbra tolódik, nyíltan nácibaráttá és antiszemitává válik.

S az író mellett előtűnik a zsurnaliszta Márai is, aki értetlenül szemléli, miként félemlíti meg a sajtót a politika, a kollégák hogyan válnak a rendszer kiszolgálóivá, hogyan működik a cenzúra és az öncenzúra. És ennek a fajta újságírásnak nem akar a részese lenni. 

De megszólal a világpolgár Márai is. Az, aki utazik, és mindaddig ezt teszi, amíg lehet. 1938. március 12-ét, az anschluss-t a régi Európa halálaként éli meg, de szégyenkezik amiatt is, ahogy a németek és az oroszok a lengyel államot használják hadszíntérül. Kassai polgárként nem az ízlése szerint való a magyar hadsereg bevonulása és felsőbbrendű viselkedése szülővárosában.

És Márai beszél a magyar történelem alakítóiról is. Teleki Pálról, Bárdossy Lászlóról, Bethlen Istvánról. A személyes sorsukról, de leginkább arról, hogyan csúszott ki vagy félre a kezükből a hatalom, miért felelősek, hogyan ámították önmagukat és másokat, s mi vezérelte őket hazugságaikban.

És szó esik arról a fájdalomról, amit Márai érez nehezen megszületett gyermeke elvesztésekor.

Ezek közül talán egy is oka lehetne, hogy Márai Sándor ebben a közegben miért érzi egyedül, magányosnak magát. Így együtt pedig szentesíti azt a döntést, hogy elhagyja az országot, hiszen az az életforma és műveltség, amiben jól érezte magát, már nem létezik.

Ezt a gazdag szöveget Marton László rendezése nem egyszerűen közel hozza, hanem mindvégig követhetővé, befogadhatóvá teszi. Nem fókuszál zavaróan a mára, de megtalálja azokat a mondatokat és gondolatokat, amikkel a nézőtéren ülők elevenére tapint. Olyan korokon átívelő jelenségeket mutat fel, amelyek minden bizonnyal magyar betegségek, s amikről hallgatni bűn. 

„Nem lehet vállvonogatással, fejelfordítással, nem lehet bölcs és nemes érvelés hideg közönyével elfordulni attól, ami ég és füstölög körülöttünk. Csak akkor beszélhetünk másról, ha elébb teljes önvizsgálattal, számonkérő indulat nélkül, pártatlanul és következetesen megvitatjuk azt – mit is? Az igazságot, mely feltárja és megvallja, hogyan jutottunk ide” – írja Márai, s ez mozgatja az előadást is.

A rendezés keretbe foglalja az író tépelődését. Márai a felhúzott fényben, kalapban, ballonkabátban a távolba mered, miközben arról beszél, hogy miért is nem szabad hallgatnia. S a zárókép ugyanez, miközben a Halotti beszéd sorai zengik a hontalanok keservét. Ami közben zajlik, az már talán nem is itthon történik, hanem visszatekintés az emigrációból. Térben és időben távolodva, érzelmesen, de indulatoktól mentesen.

A játszóhelyen nincs egyéb, mint egy hajókoffer és néhány bőrönd, s ez a bármikor bekövetkező távozás érzetét kelti. A koffer időnként kinyílik, benne az író teljes élete, polgári öltözéke és néhány könyv lapul.

Hallgatni akartam – Hegedűs D. Géza (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Hegedűs D. Géza önfegyelemmel, sallangmentesen, az író bölcsességét önmagán áteresztve játssza Márait. Cigarettára gyújt, írógépén lepötyögi a napi penzumot, kabátot vesz, megteszi sétáját a Várban, felkapja az egyik koffert, és bevonul a visszacsatolt Kassára, vagyis éli a mindennapokat. S közben gondolkodik, és gondolatait megosztja, hiszen ez az író feladata. A színész úgy morzsolja a szavakat, mintha itt és most születnének. Nem magabiztos írót formál meg, hanem egy kétkedőt, egy tépelődőt, akinek fontos a pontos fogalmazás. Hogy értsék, hogy ne értsék félre, hiszen „a tények többet érnek, mint az álmok”. Néha elbizonytalanodik. A nemzet írójának tartja magát, de valóban egy nemzet olvassa, nem csak az igényes kevesek? 

Hegedűs D. mindvégig párbeszédet folytat. Akkor is, amikor tevékeny, s akkor is, amikor csak a bőröndön kuporogva elmélkedik. Beszélgetőpartnerei a nézőtéren ülők, akiknek most az a dolguk, hogy befogadják a szavait. Lehet, hogy nem értenek egyet például a jobboldalról megfogalmazott lesújtó Márai-véleménnyel, de létfontosságú, hogy meghallgassák és elgondolkozzanak. A színész gyakran teremt szemkontaktust,

hiszen nem önmagának összegez. Márai valódi szembenézést akar, és Hegedűs D. minden idegszálával ezt igyekszik megteremteni. Egy ország tragédiájáról érvel, annak okait keresi, s közben azt is felmutatja, hogy egy ember eközben elveszti minden szellemi és erkölcsi táplálékát. Elszakad a kötelék.

Az író a lebombázott, ravatalhoz hasonlító Budapesten bolyongva keresi a városhoz kötődő emlékeket. A romos Mikó utcai lakásában úgy emeli magasba a könyveit, mint a legdrágább kincseit, amiktől búcsúzni kényszerül. Ahogy a hazájától és addigi életétől is. A papírjai azt fogják igazolni, hogy apolite, vagyis hontalan.

Külföldön is lehet írni, onnan is lehet nevelni, ott is lehet élni. Hegedűs D. Géza szavai úgy hangzanak, mintha az író e pillanatban csak önmagát akarná meggyőzni. Majd rögtön egy kételyt jelző mondatot fogalmaz meg: de vajon marad itthon valaki, aki nevelni tud? 

A kutakodó Kincses Réka

A 2013-as marosvásárhelyi bemutató után újraéled Kincses Réka A Pentheszileia Program című drámája. Míg Márai a társadalmi szembenézést forszírozza, Kincses drámája a családi örökség letételét szorgalmazza. Görög mitológiai névvel érkezik a hősnő, s ilyenképp magában hordozza a végzetét. Az amazon a mítoszokban Akhilleusszal harcol, aki megöli őt, ám a holttestébe beleszeret. Kleistet is megihlette a szenvedéllyel teli történet, a szeretve gyűlölés nála Akhilleusz halálát hozza, amibe a gyilkos Pentheszileia beleőrül. Kincses Réka drámájában a szó fizikai értelmében nincs öldöklés, annál inkább szenvedély és érzelmi gyilok.

Az 1990-es évek erdélyi kisvárosában játszódó dráma Pentheszileiája egy egyetemista lány, aki két kanállal habzsolja az életet. Túl van már néhány abortuszon, amikor egy szórakozóhelyen találkozik a pesti költővel, Achillesszel. Beleszeret, de ez a nős férfivel való kapcsolat maga a pokoljárás. Vonzzák és taszítják egymást, s mire a férfi eldönti, hogy Pentheszileiát választja, már késő, a nő elüldözi őt. Ez így lehetne egy boldogtalan véget hozó, egyszerű szerelmi történet, ha a szerző nem kötne hozzá két másik, fontos szálat. 

Az egyik az örmény ősökig visszanyúló múlt. A dédszülőkig visszatekintve csak boldogtalan kapcsolatok sorakoznak egymás mellett. Frigid, csúnyának tartott nők, félrelépő, a házasság kötelékéből kilépni nem tudó férfiak. Ezeket a nőket a férfinélküliség erőssé teszi, matriarchátusuk maga alá gyűri a párjukat. Ezt a mintát hozza a családból Pentheszileia, így nem csoda, hogy a férfiakat kihasználva ő is erőből oldja meg az életét. Nyomják őt a dédnagymama és a nagymama intelmei, leginkább mégis az anya rakja rá a mázsás súlyokat. Szeretethiányban nő fel, anyjának nincs ideje rá, apja kocsmában neveli, így azt gondolva, hogy ez a természetes, nem akar gyereket.

A másik a szeretőként is funkcionáló terapeuta kezelése. Az együtt töltött órák alatt Pentheszileia az elutasításon, a komolytalannak vett játékon, a rábólintáson keresztül eljut addig a felismerésig, hogy a múlt terheit nem szabad tovább cipelnie. 

Kincses Réka – csakúgy, mint az ősbemutatón – maga rendezte saját drámáját. A távolságtartás hiánya félrevihetné az előadást, de ez esetben jót tesz a szöveg személyessége. Meggyőzően kapcsolódnak össze a párhuzamosan futó szálak.

Erős a rendezői felütés. Pentheszileia elbeszélése nyomán szinte látjuk azt az utcát, ahol a család lakott. Meg azt is, ahogyan a nagyapja a nagymamával közösült. Azért fontos ez a meghatározó emlékképként visszaidézett momentum, mert a későbbiekben visszaigazolja a lány szélsőséges reakcióit. 

Csakúgy, mint azok a múltbeli pillanatok, melyekben a dédmama, a nagyanya és az anya szavai folynak egymásba. Olyannyira azonos tőről fakadnak, hogy szinte mindegy is, ki mondja. A rendezés ezt a nőről nőre öröklődő egyformaságot úgy jeleníti meg, hogy mondat közben belépnek a másik helyére, s még a családi egyenfejfedőnek számító turbánt is átteszik a másik fejére. Ugyanilyen szertartásszerű és az előadásban időről időre visszatérő az örmény angadzsabor leves receptjének részletes ismertetése. Egy mozdulat, de még a kavarás iránya sem változhat, mert akkor csorbát szenved a hagyomány.

Kincses rendezésében erős hangsúlyt kap a szexualitás. És nem csak a beszéd szintjén. Pentheszileia és Akhillesz első együttléte vad és szenvedélyes, az ösztönök fékezetlenül törnek ki mindkettőjükből. A többi aktus szimbolikus, nincs semmilyen testi érintés. A szoba két szemben lévő falának támaszkodva, egymás szemébe nézve jutnak el a gyönyör csúcsára. A szülők az asztal két oldalán ülve próbálkoznak, de lemondó mozdulataik jelzik, hogy az örömszerzés nekik már nem sikerül.

A stilizált és a realista játékmód váltogatása, a történet megemelése, majd újra visszazökkentése a földre – amellett, hogy ritmust ad az előadásnak – a lányt körülvevő mikrovilág furcsa ellentmondásosságára és fojtogató voltára irányítja a figyelmet.

Valóságos pszichológiai kezelésként is megállná a helyét, amikor a lánynak játékfigurákat kell családtagjaival és számára fontos érzelmekkel azonosítania s a térben elhelyeznie. Minden kapcsolat nélkül röpködnek a figurák, csak Pentheszileiáé és Akhilleszé kerül egymáshoz közel. De az igazán beszédes az, ahogy a lány önmagát elhelyezi a térben. Az ágyon egymásra helyezett két széken állva, egyensúlyozva vall a bizonytalansággal keveredő vakmerőségéről.

Az ágy szinte egyedüli bútordarabként egyébként is kiemelt helyet kap a lakásban. A körülötte levő szétdobált holmik egyként árulkodnak a lány külső és belső rendezetlenségéről. Pentheszileia a testi élete mellett itt éli a lelkit is. Könyvet olvas, miközben a tálcát szidolozó nagyanyja ül a múltban megszokott helyén. S ez egy újabb villanása a múlt és a jelen, a valóság és az emlékek összekapcsolódásának.

Fontos az is, hogy a lány Gadamer, a huszadik századi filozófus valamelyik munkájában mélyed el, s a szeretetről vallott nézeteit igyekszik saját szűrőjén átereszteni. Mint ahogy tudat alatt vagy nagyon is tudatosan a hermeneutikát használja arra, hogy saját dolgainak értelmezését és megértését elősegítse. Ez a lány minden eszközzel (és tudománnyal) dolgozik azon, hogy helyre tegye önmagát. Csak ez nem is olyan egyszerű.

A Pentheszileia Program – Csapó Attila, Lázár Kati, Szilágyi Csenge és Hullan Zsuzsa (fotó: Gordon Eszter)

Kincses Réka jó tempót diktál azzal, hogy a rövid jelenetek között nem bíbelődnek átrendezéssel: elhúzható falak takarják-nyitják meg az újabb játéktereket (a díszlet Holjencsik Anna Vita munkája). Ez a snittekre bontás filmszerűvé teszi a Programot, utat nyit terek és idősíkok között.

Jót tesz az előadásnak, hogy egy színész több alakot játszik. Ez a nagymama és a dédmama esetében a két asszony közötti azonosság és különbség megmutatására ad lehetőséget. Lázár Kati mindkét alakban az erőt, a hagyományokhoz ragaszkodást villantja fel, de a nagyanyában megjelenik az a bölcsesség is, ami miatt unokája nem felejti a szavait. A színésznő színpadi jelenlétének most is súlya van. Csapó Attila nőgyógyászként nemcsak a szakembert, hanem a jótanácsokat osztogató barátot is színre hozza. A nagyapa és a dédapa szerepében pedig az alárendeltséget hangsúlyozza felesége szavainak folytonos ismétlésével és véleménynélküliségével. Hevér Gábor térdnadrágos apája külsejében is láthatóvá teszi azt a szerepet, amit a családban betölt. Feleségétől egy világ választja el, de lányával is inkább a szeretet, mint a megértés kapcsolja össze. Terapeutaként a minden tekintetben figyelmes szakember. Hullan Zsuzsa anyája elrontott családi kapcsolatok egész láncolatát birtokolja. Az anyjával, a férjével és a lányával való konfliktusokon hanggal és erővel próbál úrrá lenni. Király Dániel Akhilleszként illeszkedik az apák és nagyapák sorába. Határozatlan, Pentheszileia erős egyénisége semmi perc alatt legyűri őt. Inkább az érzékei, mint az érzései mozgatják. De ezzel a szerepformálással a színész épp arról nem győz meg, hogy mi az az erő, amivel a lányt magához vonzza, amiért beleszeret.

Szilágyi Csenge Pentheszileiája zavaróan magabiztos, nemtörődöm és magas hőfokon éli az életét. Legalábbis az elején. Aztán szép lassan láthatóvá válnak a sebek, amiket viselkedésével el akar fedni. Megperzselődik, s ez elindítja az önmagával és a családi örökséggel való szembenézés nagyon lassú folyamatát. A semmiből kel útra és nagyon megharcol azért, hogy eljusson valahová. A kimondás kínkeservvel megszületett. A változtatásig még jó hosszú utat kell megtennie. A színésznő hallatlan intenzitással, erős érzelmi kilengésekkel, az önemésztés és mások rombolásának megannyi eszközét felvonultatva játssza ezt az önmagát kereső lányt. Pirosat és feketét visel, s a ruháján kívül szerepjátszása is e két szín, a lángolás pirosa és a gyász feketéje között mozog. Egyszerre érzékeny és érzéki, törékeny és sziklaszilárd, magabiztos és elesett.

Sokan vannak ilyenek…

A beleérző Bartis Attila

A Vígszínháznak írta Bartis Attila Rendezés című drámáját, ősbemutatója mégis – csakúgy, mint Kincses Rékáé – Marosvásárhelyen volt 2016 januárjában. Darabot kerestek a szerző rendezői debütálásához, a budapesti színház pedig átadta a mű első színrevitelének jogát a Tompa Miklós Társulatnak. E gáláns gesztus ritka színházi eseményt eredményezett. Többszörösen is rendezői előadás jött létre. Nem egyszerűen saját művét állította színpadra Bartis Attila, hanem egy olyan drámát, aminek a főhőse egy író-rendező, aki a saját színművét próbálja. A Vígszínház Házi Színpadán a tripla csavarból egy mindenképpen eltűnt azzal, hogy Szikszai Rémusz vitte színre a drámát. A személyes érintettség helyét így átvehette a távolságtartás, ami a Rendezés új perspektíváit nyithatta meg.

Vörös Róbert dramaturgi munkája nyomán a váltásokkal együtt is követhető történet született. Jelenetek kerültek hangsúlyosabb helyre, megfogható a drámai és a színházi világ, bár az evidenciák túlhangsúlyozása, a túlbeszéltség több helyen a drámaiság ellen hat. Bekerült viszont egy olyan zárójelenet és Szép Ernő Ne hidd! című verse, ami a Bartis-drámában is minduntalan felhánytorgatott képmutatásnak egy továbbnyúló megjelenése.

Olyan mély családi tragédiák sorát emlegeti fel Bartis a drámában, hogy azokból egy kibontása sem lenne kis írói feladat. Megerőszakolt lány, az erőszakból született unoka, öngyilkos anya, a lánya későbbi férjét elítélő főügyész apa, a férj barátja szerető, a férjet halálba segítő feleség – és akkor még csak a puszta tények felsorolásánál tartunk. Az író ezeket a történéseket a múlt hagyatékaként kezeli, s inkább az foglalkoztatja, hogyan lehet ezekkel a terhekkel együtt élni, miként lehet feldolgozni, a felelősséget felvállalni. Bartis nem a megélt sorstragédiákról, hanem a következményekről szól a drámában. A múlt továbbéléséről, a kis én-igazságokról beszél, s ezekből építi a drámai konfliktusokat. Minden szereplőjének magyarázata olyan, mint a Möbius-szalag, melynek ugyan két dimenziója van, mégis csak egyetlen oldala és éle, s így nem festhető az egyik vörösre, a másik kékre.

Főhősével, a rendező Jánossal ezeket a külön-külön megvallott és valóságnak hitt igazságokat ütközteti azért, hogy rátaláljon a sajátjára. Az önvallomáshoz az írást, majd annak színpadra állítását választja megjelenítési formaként. Talán azért, mert úgy hiszi, hogy szakmája segítségével könnyebben megteheti. De talán azért is, mert a színházban úgy beszélhet legszemélyesebb dolgairól, hogy megfogalmazza, de mégsem leplezi le önmagát. Egyfajta terápia ez is, csak a színészek segítségével zajlik, s aztán a közönség viszi a tanulságait haza. 

A próba-környezet arra is lehetőséget ad, hogy a szerepek mellett a próbáló színészek is kinyíljanak. Bartis törekvése nem egyszerűen a kulisszák mögötti lét bemutatása, hanem a darab világának a színészek világába való továbbvitele, akár a szerep okozta konfliktusok formájában, akár a magánéleti kapcsolatokban. Ha úgy tetszik, a színház igazságainak tükröztetése a való élet igazságaiban és viszont. Bartis ezt legélesebben az ügyészt játszó színész alakjában teszi meg. Sándor, a főügyész a színdarabban ellenforradalmi tevékenysége miatt elítéli a darabbeli rendezőt, Palikáról, a színészről pedig a darabot rendező János jelentés(eke)t ír. A besúgó-múlt az, amivel Jánosnak meg kell küzdenie. De mivégre az írás, a rendezés, ha János ezt a problémát sem a színdarabban, sem a valóságban nem oldja fel, ha tovább működnek az elhallgatási reflexei?

Szikszai Rémusz a drámát igazi próbaként rendezi meg. Szó szerint veszi a premierhetet, díszletben, jelmezben, szövegtudást, átélést megkövetelve végzi az utolsó simításokat. Olyannyira, hogy Klári, a színésznő Olga házasságának összes baját felhánytorgatva olyan hitelesen játssza el, hogy a nő nem hív mentőt a férjéhez és ezzel a halálát okozza, hogy az akár a valóságban is megtörténhetne. A rendkívül erős felütés a kiindulási pont abban az önbecsapási folyamatban, amin a dráma minden egyes szereplője keresztülmegy. A férj halálát követően ugyanis a család tagjaiban működésbe lép az elhárító mechanizmus.

Rendezés – Lengyel Tamás, Herczeg Adrienn és Hevér Gábor (fotó: Gordon Eszter)

Szikszai Bartisnál sokkal keményebben fogalmazza meg a „nem az vagyok, akinek mutatom magam” bűnét. A főügyész nagyapa magnóra mondja saját szemszögből megfogalmazott visszaemlékezéseit, de amikor az unoka az igazság-hazugság kérdésköréről faggatja, a „nem vonhatsz felelősségre” ingerültségével tér ki.

Olga betegségbe menekül lánya számonkérése és a saját sorsával való szembenézés elől. Mindegyiküknél működik a védekezési reflex, s ezt Szikszai Rémusz hirtelen hangulatváltásokkal, a játszók nyerseségével, indulatosságával hangsúlyozza. 

Nem tekinthet el attól sem, hogy János, a rendező hatást akar elérni műve színpadra vitelével. Ezt szolgálják a teret körülvevő műanyag függönyök, a tükörfalak, a fekete szemcsékkel telehintett fakeret játéktér, a féloldalas dívány. A fal mellett meghúzódó rendezői asztal a szokásos kellékeivel ellenpontja a darab stilizált környezetének. A már állandó munkatársnak számító Varga-Járó Ilona díszlete egyszerre hivatott visszaadni a színpadiasságot és a szereplők látszatvilágát. A színpadi hatást célozza Szikszai azzal is, hogy WC-ülőkén mondja magnóra memoárját a főügyész vagy a fakereten egyensúlyozva folytat párbeszédet Olgával a lelkiismerete, amit János, a rendező egyszerűen csak falnak titulál. Gilicze Márta a szürreális felé mozgatja el az alakot. 

Az átdíszletezések, a jelenetek közötti szünetek lehetőséget teremtenek arra, hogy a színészek közötti kapcsolatok is kirajzolódjanak. Bartisnál ezek a vonalak sokkal kevésbé kidolgozottak, mint a próba, de Szikszai Rémusznak így is sikerül valamit a színészek és a rendező közötti kuszált viszonyokból, a színésztípusokból és a rendezői attitűdből felvillantania. Néhány félmondat erejéig megjelennek azok a színházi beszólások is, amik némi humort visznek az egyébként sötét tónusú előadásba. Leginkább Karácsonyi Zoltánéi ezek a mondatok, aki kellékesként nem ismer lehetetlen feladatot.

Rendezésében Szikszai párhuzamba állítja a próba nyitójelenetét azzal a képpel, amikor Palika, a színész másodszori nekifutásra felolvassa Jánosnak a róla készített jelentést. János éppen úgy nem menti meg az elárult színésze életét,  ahogy a darabbéli színésznő a férjéét. Valóság és színház kapcsolódik egybe, miközben az élethazugságok menthetetlen ismétlődése zajlik. Szikszai megfejeli az elhallgatás bűnéről szóló eszmefuttatást azzal, hogy János, a rendező – immáron magas állami pozícióban – Palika szobrát avatja. A besúgó, a gyilkos az áldozatét. „Ne hidd, ne hidd, ami igaz,/ Ami kegyetlen, ami gaz,/ Mi ocsmány és alávaló/ Ne hidd, ne hidd, ami való.” Ily módon válik szinkronná Szép Ernő, Bartis Attila és Szikszai Rémusz a világ folyásáról alkotott véleménye.

A szerepek többségét „kettőzve” játsszák színpadi szerep és a megformáló színész mint magánember megosztásban. A darabbéli Olgát és az őt megformáló Klárát alakító Herczeg Adrienn éles különbséget tesz a két figura között. Olgaként az önmagának is hazudó, látszatvilágban, elhallgatások között élő, s a problémák elől eszelősségbe menekülő nőt hoz színre. Karcos, hideg, önámító. Kláraként Herczeg Adrienn azt játssza, hogy a színésznő a színpadon a szerepért meghalni képesek közül való. Magánemberként a színházi világról sokat tudó és ezért tanácsokat is adó életteli figura. A lányát, Lilit alakító Kopek Janka mind emós külsejében, mind folyton megkérdőjelező, igazság után kutató énjével egy lázadó. Hirtelenség, őszinteség, tehetetlenség elegyéből rakja össze az ősöket megérteni nem tudó lányt. Annaként számító fiatal színésznő, aki a szereposztó díványon keresi az előrejutás lehetőségeit. Lengyel Tamás Pétere a racionális szerető, akinek értékrendje sok mindent elbír, de az önmaga szabta tág határokat nem lépi át. A Pétert játszó színésze, Laci az illusztráló, az „épp csak annyit játszok, amit feltétlenül kell” félék típusa, s ebből csak váratlan helyzetekkel lehet kirobbantani. Lukács Sándor főügyésze visszavonultan is őrzi azt a magabiztosságot és megkérdőjelezhetetlenséget, amit hivatalában megszokott. Hangja azon nyomban ellentmondást nem tűrő magasságokba szökik, ha én-igazságát valaki meg akarja bontani. Palikája, a színész pedig megküzd a szerepével, mert közben gondolkodni mer. 

Hevér Gábor Jánosát a kezdetektől titokzatosság lengi körül. Csendesen figyel, instruál, tempót diktál, mint aki tudja, mit akar látni a színpadon. Nem tűri az ellenvéleményt, lekezel, rendezői színházat csinál. Ám ha kilép a rendezői szerepből, bizonytalan, támaszra, megerősítésre szorul. Hevér a szeretni és elutasítani kettőssége mentén mozgatja a figurát. De van egy pont, ahonnan Jánosa a rendezői gyávaságát viszi át a magánéletébe. Az elhallgatás, a „mintha mi sem történt volna” hazugsága mozgatja tovább. S innen már nem kérdéses, hogy milyen alak. 

Csizner Ildikó

G. B. Shaw: Szent Johanna – Donmar Warehouse, London

Van, aki saját kezével égetné meg a vélt vagy valós kiválasztottsága révén mind a kegyurak, mind a papság által kitaszított Johannát. Pedig az egyszerű kis parasztlány vezeti diadalra az angolok ellen hadat viselő franciákat, sőt, még a trónörököst is királlyá teszi – de az érdekorientált, az „összezár a keménymag” politikáját követő hatalmi elit kegyetlenül megbünteti.

Nevezhetjük a befogadói attitűd maradiságának, megrögzött, konzervativizmusának, de végső soron mégis csak arról van szó, hogy vannak bizonyos drámák, amelyekre szeretek úgy beülni, hogy azok valóban abba a történetbe, abba a korba vezessenek, amelybe azokat szerzőjük helyezte. G. B. Shaw-nak a múlt századi drámairodalmat meghatározó Szent Johannája – olyan művek mellett, mint például Maeterlinck A vakok, Jarry Übü király vagy Miller Az ügynök halála című drámája – pontosan ilyen számomra.

Egyes darabok soha nem véletlenül tűnnek fel egy-egy színház repertoárján, mert mindig van valami társadalmi, aktuálpolitikai mondanivalójuk a jelennek. Josie Rourke brit színpadi rendező az általa vezetett londoni Donmar Warehouse színpadán Szent Johannát korhű, középkori férfiruhába, míg az őt körülvevő férficentrikus világ képviselőit elegáns öltönyökbe öltöztette. Ez a stigmatizáció elég élesen elkülöníti az orléans-i szüzet az őt máglyára küldőktől, igaz, Shaw szövegében is nyílt a szembenállás, bár ott alapvetően a verbalitás és a jellembeli tulajdonságok alapján. Érdekes az is, hogy valójában mikor is kezdődik el maga az előadás. Amikor ugyanis a nézők megkeresik az ülőhelyüket, a színpadon, amelyet körbeülnek, már ott térdel egy páncélinget viselő nő. Egy míves feszület előtt imádkozik, kezeit kardján nyugtatva, vallásos hevületben. Az emelkedett, egyházi zenét idéző dallamok halkan kísérik, a közönség fészkelődésének, helykeresésének hangjai ritmusos replikák. Mivel a jelenet meglehetősen hosszan tart, a néző alaposan szemügyre veheti, ki az, akit maga előtt lát. Csak tüzetesebb vizsgálódás után megállapítható, hogy a lovag valójában egy nő, akkor is, ha inkább tűnik nemtelennek. Arcának lányos vonásai egyben férfias elszántságot, hitet és még gőgöt is kifejeznek. Amikor címszereplőnk nagyon finom mozdulatokkal magasba emeli a kardot, nemcsak azt láthatjuk, hogy mellvértet és durva katonanadrágot visel, hanem azt is, hogy minden, amit tesz, nagy karizmáról árulkodik.

„Minden korban el kell vesznie egy Krisztusnak ahhoz, hogy megmentse azokat, akik szűkölködnek a képzelet erejében?” – teszi fel a kérdést a felette kivetített szöveg. A válasz pedig kétségkívül: igen. Mert az, amit a nem konvencionális nézőtérről a kétszázötvenegy néző kap, egy nagyon kegyetlen és szégyenteljes történet arról, miképpen próbál egy lány túlnőni saját korán és előítéletein, s miként akadályozzák ezt meg. Johanna parasztlány (bár nem annyira, mint hinnénk), aki vallásos buzgalmában víziókat lát, és az angolok ellen harcoló franciák seregébe áll, hogy diadalra vezesse övéit. Ő az orléans-i szűz, aki a közép-francia Orléans városát felszabadítja – nő és szűz létére. „Teljesítménye” a XV. században ijesztő volt: nőnek harctéren helye nem lehetett. Egyes kultúrákban ez a felfogás ma is élő, a világ elsőszámú terrorszervezetévé nőtt Iszlám Állam (IS) például gyakran inkább meghátrál a fegyveres kurd asszonyok elől, mintsem elszenvedje azt a szégyent, hogy nők tizedelik meg a sorait. A szűz kultusza Szűz Mária óta rengeteg adalékkal vált gazdagabbá.

Josie Rourke több ponton is a napi aktualitások szintjén mutatja meg az ismert történetet, noha azokat igazán nem tudja megragadni. Már a játék kezdetén a középkori ima éteri hangulatából éles váltással egy jelenkori brókercég nyüzsgő irodájába kerülünk. A tőzsde változását mutató óriási LED-tévé bal sarkában megjelenik a Bloomberg név, ez a szolgáltatás szállítja a tőzsdei cégeknek a legaktuálisabb piaci információkat. Luther zavarosan felsejlő képe pedig gyorsan eltűnik, s egy híradós kerül a helyére. Híradórészletek, tudósítói bejelentkezések, tőzsdei hírek váltakoznak. Minden, amit látunk, egy magából kifordult világot mutat. Kikopott érzelmek, üres lózungok, harcban álló felek, kapitalizmus és nemzeti önrendelkezés – mindez távolabbról egyfajta apokaliptikus víziót, közelebbről szemlélve pedig a szigetország Brexit-válságát jelzi.

Fisayo Akinade és Gemma Arterton (fotó: Jack Sain)

A londoni előadás díszletét szinte végig egy cégvezetői iroda és annak mobil asztalai adják. A szűz itt próbálja meggyőzni mindazokat, akik vagy hiszik vagy kétlik isteni erejét, amelyet az általa csak a „Mennyek urának” nevezett teremtőtől kapott. Csakhogy egy ponton világossá válik az is, hogy Johanna nem a középkor vakbuzgó szentje, hiszen csodáira a vallásos magyarázat mellett egy logikus összefüggés is található. Ez már nem az a világ, ahol csodák történnek, állítja az előadás. Ezt jelzi az is, hogy nem istenről, hanem praktikus dolgokról beszél a katonáknak. Ebben a közegben a vallási elöljárók sem lehetnek makulátlan jellemek, az öreg püspök például egy percig sem becsületes, képes magából kikelve gyalázni azt, aki megsegíti a franciákat. A másik hitének gúnyolása szintén nem keresztény felebaráti cselekedet, de ez éppannyira nem zavarja a püspököt, mint az őt körülvevő maroknyi férfit, akik a hatalmi elit tagjai.

A darab összes férfi szereplője romlott valamilyen értelemben. Képtelenek túllépni előítéleteiken: Johannát hol kidobnák a teremből, máskor nem is akarják fogadni, de csodáit is minduntalan megkérdőjelezik. Csak a dauphin, a trónörökös hisz neki tisztán, őszintén, de ő súlytalanabb, erőtlenebb szereplő annál, hogy ki is álljon mellette. Így az, amit Johannának végezetül el kell szenvednie a műgonddal eltervezett, pokolian gonosz tárgyalássorozat és a máglyahalál által, elkerülhetetlennek látszik. Az új interpretáció nyíltan elveti G. B. Shaw híres kijelentését, miszerint drámájában nincsenek gazemberek, csupán saját hitüknek túlságosan nagy szerepet tulajdonító, ezáltal végérvényesen merevvé vált emberek. Josie Rourke láthatóan máshogy gondolja: nála egyértelműen szemben áll egy romlatlan, ám küldetéstudata révén kicsit gőgössé lett parasztlány az őt elpusztítani akarókkal. 

A Johannával szemben fellépő férfiak merevségükben, keménységükben és erejüket tekintve hitelesen megrajzolt karakterek. Az öreg bíborosban – Niall Buggy alakítása – romlottsága ellenére lehet tán némi jóság; vakbuzgóságában is képes az eseményektől függetleníteni magát. A Rory Keenan által játszott inkvizítor pontosan olyan kegyetlen, amilyennek tűnik. A trónörökös, akiből Johanna csinál királyt, egy fekete színész, Fisayo Akinade alakításában egészen különösen nevettető figura. Ez a herceg gyermek még, jellegtelen, önálló gondolatok nélküli, gyáva alak, akit trónra ültetnek ugyan, de ha a helyzet úgy kívánja, könnyedén odébb tolják. Az uralkodó gyenge, nagyon feminin jellemével éles ellentétben a harmincegy éves sztárszínésznő, Gemma Arterton Johannája gesztusaiban, járásában és hanglejtésében is macsóbb, mint bármely férfi körülötte. A különbséget jól érzékelteti, amikor a pizsamában, gyermetegen vihorászó király a koszos katonaruhát viselő szűzzel egy laptop felett gubbasztva segít a lánynak kiigazodni a modern technika e vívmányán. 

A Donmar Warehouse Szent Johannáját a címszerepet játszó színésznő viszi a vállán. A korábban már drámai, zenés és vígjátéki szerepekben is megbízhatónak bizonyult Gemma Arterton játéka erős, tiszta és maradandó emlékű az első szenvedéllyel előadott monológtól az utolsó megjelenéséig.
A koronatanács „Dauphin Holdingsra” keresztelése, vagy a laptopok történetbe emelése, a mobiltelefon csörgése rövid időre elidegenítő hatású ugyan, Arterton átélése azonban a tragikus hősnő szerepében minduntalan segít a nézőnek visszazökkenni a drámába. A jelenkori kikacsintások révén ugyanakkor ez a Johanna már nem „az” a Johanna, akit igazán közel érezhetünk magunkhoz. Talán mert az előadás az általunk teremtett problémákat boncolgatja, a mai hatalmi eliteket, s azokat a koncepciós pereket, amelyek ellen nem tudunk tenni. Vagy nem akarunk.

Mészáros Márton

Koncert-találkozó a Színház- és Filmművészeti Egyetemen

Huszonnégy műsorszám, ötvenegy fellépő, a magyar színészvilág apraja-nagyja. Így lehet néhány szóban jellemezni a Bagó Gizella szervezte januári dalos színházi találkozót az Ódry Színpadon. Az „élő legenda” énektanárnő − megnyitó szavaiban M. Tóth Géza, az egyetem rektora köszöntötte így − először tavaly, az egyetem 150. évfordulóján hívta életre ezt a rendezvényt, akkor 150 egykori, illetve aktív hallgatót kért fel, hogy énekeljen el egy-egy dalt. Idén legendás előadások, filmek betétszámaiból válogattak. 

A főszervező mellett a konferanszié szerepét is betöltő Bagó Gizella jelensége határozottságot, fegyelmet, melegséget sugallt, rövid mondatai, hanglejtése, lényegre törő kifejezőkészsége különleges hangulatot adott a délután minden percének. Azt is tőle tudtuk meg, hogy a felkért előadók azonnal igent mondtak, és csak a véletlen hozta, hogy a 151. évadban 51 színész lépett fel.

Bagó Gizella (fotó: Szárossy Zsuzsa)

Annak ellenére, hogy mekkora szervezőmunkát igényelhetett, a spontaneitás lazaságának érzetét keltette az esemény. Ez abból adódott, hogy a meghirdetés és a megvalósulás között alig néhány hét telt el, a jegyeket azonnal elkapkodták. 

A címben szereplő „koncert-találkozó” a szakma egybegyűlésére utal, színházigazgatók és ismerős arcok a nézőtéren, de protokoll-jelleg nélkül, a levegőben érezni lehetett az utolsó pillanatig alább nem hagyó pozitív feszültséget. Aki jelen volt, örömmel volt jelen, akár civil, akár szakmabeli. Most végre nem csak régi matinék színháztörténeti beszámolóiból érthető, milyen az, amikor valami „esemény”, ahol jó ott lenni. 

A koncertszámok változatosan és meglepetésszerűen következtek egymás után, a tervezett sorrend a színészek elfoglaltságai miatt menetközben alakult, hiszen mindenki színházban dolgozik, próbál és/vagy előadása van. 

A hely szelleme, a falak, az épület különleges kisugárzású. Akik színpadra léptek, valaha ide jártak, vagy szerettek volna ide járni, de a „külsős” nézőknek is sok benyomása kötődik ehhez az intézményhez, a lekerekített sarkú, jellegzetesen ódrys színpadnyíláshoz, annak ellenére, hogy az épület lepusztultsága szomorú képet fest, és a nosztalgiát, hagyományt kedvelő szemlélődő számára is csalódást okoz. 

A középpontban az énekes színész állt és az egyetem zenetanszékének műhelymunkája. A maga egyszerűségében elementáris ereje van a dalt előadó színésznek, amikor hangja is kifejező erejévé válik. Annak a hatása semmivel nem pótolható, amikor a kopott, üres színpadon a kopott, régi pianínóhoz leül a zongorista, a színész mellette áll jelmezben vagy anélkül, és énekelni kezd. Ehhez mérten a délután elengedhetetlen része volt a rendezői balon elhelyezett pianínó, melynél színházi zenészek, korrepetitorok, zenélni tudó színészek váltották egymást, és csak elvétve akadt olyan előadásrészlet, amelynél a bejátszásra énekeltek rá. 

Akik a pianínó mögött ültek és ezen az estén kiemelt reflektorfényt és tapsot kaptak: Fekete Mária, Furák Péter, Gátos Iván, Grósz Zsuzsa, Kovács Adrián, Termes Rita és Wágner-Puskás Péter. 

Továbbá, leült a pianínó mögé Kocsák Tibor, aki 15 éve végzett osztályából hét egykori növendékkel adott elő egy gospell-szerű kórusrészletet, és Fesztbaum Béla, aki Seress Rezső Szomorú vasárnapjával idézte meg egyszerre saját önálló estjét és a legendás alakot. 

A felütés a generációk találkozásáról, az egyetlen nagy színésztársadalom létezéséről szólt. Hat fiú, pályakezdők és egyetemisták (Zoltán Áron, ifj. Vidnyánszky Attila, Ember Márk e. h. Tóth András, Vecsei Miklós, Medveczky Balázs e. h.) a Hattyúdal című filmből gitár, pianínó és mandolinkísérettel két szám eléneklésére vállalkoztak, a Villanegrát ki más énekelhette volna velük, mint Bodrogi Gyula. Venczel Vera és Kovács István (Latinovits–Ruttkai kettős), Molnár Piroska (Húzzad csak… kezdetű betétdal a Csárdáskirálynőből) és Hegedűs D. Géza (a tejesember dala a Hegedűs a háztetőnből) tisztelték meg jelenlétükkel a színpadot mint az idősebb, osztatlan elismerést kivívó idősebb generáció tagjai. 

A jövő nemzedéke is jelentkezett. A Pesti Magyar Színház a Valahol Európában című musicalből hozott részletet. Az ott fellépő kisfiú közvetlenül és magabiztosan, mégsem pöffeszkedve, naivan ágaskodott a mikrofonhoz és Bagó Gizella kérésére bemutatkozott: ő nagyon szeretne egyszer színész lenni – a teremben ülőket megnyerte magának.

A délután izgalmas örömét a színészek sugárzó személye adta meg igazán. A legtöbben „hozott anyagból” dolgoztak, repertoáron lévő darabokból, önálló estjükből énekeltek el egy-egy meghatározó számot. Nem törekedve teljességre, a szubjektív értékítélet szűrőjén át: Szőcs Artúr a Casablanca világhírű betétdalát énekelte, Szemenyei János Schubertet, Tasnádi Bence pantomim-magánszámot a Musik, musikk, musique című előadásból, Nagy Ervin külön erre az alkalomra megtanult Bartók-dalt hozott. Hevér Gábor és Vida Péter duettje a Sztárcsinálókból szintén emlékezetes marad játékossága miatt. 

Fesztbaum Béla az említett Seress-dal mellett büszkén mutatta meg új kincsét, egy Seress-kéziratot, színpadi percei, énekeljen vagy csak beszéljen a közönséghez, hatnak – a jelenlét erejével. 

Nagy kaliberű színésznőkben sem volt hiány. Elementáris erővel, ellentmondást nem tűrő erotikával sodorta magával a nézőket Fullajtár Andrea, Marlene Dietrich-estjéből (Boomerang Baby) énekelve; Peller Anna ugyancsak energiabombaként robbantotta vad, nőies számát a Nők az idegösszeomlás szélén című előadásból. Pápai Erika a rá jellemző fejedelmi eleganciával, királynői tartással a Fényév távolságot szólaltatta meg pianínó és csellókísérettel A padlásból. Botos Éva (a külső erő mögött sebzett Edith Piafként) és Nagy-Kálózy Eszter (a Fullajtár Andreáétól különböző, szikár, mégis erőteljes Marlene Dietrichként) a világhírű művészek egy-egy emblematikus dalát énekelték el a Manna Produkció Edith és Marlene című előadásából (Milord, Hova lett a sok virág). Für Anikó játékos, bombasztikus számot adott elő A vörös malom című musicalből (jelentőségteljes partnere volt ebben Patkós Márton). Tompos Kátya büszke és egyben törékeny Elizája egy minden rezdülésében jól megcsinált dalban szidta gaz Henry Higginsét. Malek Andrea és Balla Eszter a melankólia, a szomorúság légkörét teremtették meg. A Papa, ugye hallasz? című dal a Yentl című musicalből az elmúlt évtizedek alatt Malek Andrea nevével forrt össze, most is intenzív hatást váltott ki vele; Balla Eszter a Holdbeli csónakosból énekelt duettet bejátszásról Kaszás Attilával. Így a már az égi társulathoz szegődött színész is az est részévé vált. Az előadás megrendítő volt. 

Ez a mostani alkalom a kezdeményezés méltó folytatása, a nézői fogadtatásból pedig az látszik, minden esély megvan arra, hogy az esemény hagyománnyá szilárduljon és a 152. évadban, 2017 októberében újra megvalósulhasson.

Varga Kinga

Beszélgetés Botos Évával

A Márta István-féle Új Színház személyes színháztörténetének fontos állomása. Tizenkét év után a szakmai nyugtalanság tovább hajtja, kilép a bizonytalanba. Családot alapít (férje Horgas Ádám, kisfiuk Marci), szabadúszó. 2013-ban a Centrál Színházban újabb társulatra talál, az idei, 2016/2017-es évadtól mégis úgy dönt, ismét egyénileg keresi tovább a kihívásokat. Új, független időszakának egyik feladata, az Április Párizsban (Manna Produkció) próbaszünetében beszélgettünk.

(fotó: Véner Orsolya)

A Centrál Színház profilja elsődlegesen a magas színvonalú bulvár, a társulati tagok havi fizetést kapnak. Eljöttél, a biztos helyett a bizonytalant választottad. Nehéz döntés volt? 

A Centrál speciális hely, mert Tamás (Puskás Tamás, a Centrál Színház igazgatója – a szerk.) felvállaltan projektekhez hív ismertebb embereket, akik mozgósítják a közönséget. Olyan időket élünk, amikor a nézőket inspirálni kell a színházba járásra, és ez működik. A Centrál jó minőségű bulvárszínház, nem egyszer komoly témát feldolgozó előadásokkal, mint például a Kutya különös esete az éjszakában című produkció. Számomra különleges előadás volt még A Broadway felett az ég, kiaknázta az énekhangomat, a humoromat, sok mindent tudtam magamból mutatni, nagyon jó volt Kis Mártonnal dolgozni ebben a szakmailag sikeres előadásban. A Függöny fel!-ben karakteres szerepem van, a Ma este megbukunk is igazi kihívás, ugyanazt hajtjuk végre, mint az angolok, de technikailag és fizikailag is nehéz. Mivel nem vagyok országosan ismert színész, húzónév, ezért rám nem kerestek darabot. Nincs ezzel semmi baj, viszont az ambícióm nem kevesebb, mint bárki másnak, ezért úgy döntöttem, olyan helyzeteket keresek, amelyekben ezt megtalálom. Megbeszéltem az igazgatómmal, megértette, megmaradt a barátságunk, a meglévő szerepeimet viszem tovább, felbontottuk a társulati tagságot, most az előadásokra vagyok szerződve. 

Tudtad, hová jössz el?

Csak azt tudtam, hogy el akarok jönni, és azt, hogy miért; hogy hova, azt nem. A szakmai életemben volt már hasonló, amikor hét évvel ezelőtt eljöttem az Új Színházból. Akkor sem tudtam, mi vár, egy helyzetből léptem ki, ami már nem volt motiváló és inspiráló számomra, ahol talán én sem inspiráltam a darabválasztókat. Akkor sem volt senki, aki megmondta volna, hova szerződjek, vagy kért volna, hogy dolgozzunk együtt. Megint elérkezett egy pont, amikor úgy éreztem, a megszokott és az ismert dolgok ellenében más helyszíneken és más emberek között elindulok megkeresni magamat. Eddig is volt hajlamom az önállóságra, például tanítottam az Új Színház Stúdiójában, Vass Györggyel osztályvezetők voltunk, vizsgákat hoztunk létre, de igazán az Edith és Marlene-vel éreztem meg – amely teljesen az én ötletemből indult ki [bemutató: 2013. Manna Produkció, a Centrál Színház ad neki otthont – a szerk.] –, hogy egyedül is képes vagyok kisebb-nagyobb projekteket létrehozni, ismerek kollégákat, akiket mozgósítani tudok. Így most sem tartottam attól, hogy a semmibe hullok.

Nemrég nyilatkoztad, hogy mindig is hagyományos utat szerettél volna bejárni, mígnem rájöttél, ez illúzió. Hogyan függ ez össze mostani helyzeteddel?

Debrecenben az Ady Endre Gimnáziumba jártam drámatagozatos középiskolába, ahol a legjobb értelemben vett konzervatív oktatást kaptunk. A fokozatos, lépcsőről lépcsőre haladó szakmaiságra készítettek fel minket: Színművészeti, majd sok év társulati tagság. Tekintélytisztelő voltam, ragaszkodtam hozzá, hány évesen hol kell tartanom. Egy idő után aztán rájöttem, a valóságnál ez jobban uralja a gondolataimat, a világ is változott és én sem vagyok ugyanaz, már nem akarom mániákusan bejárni az előre felrajzolt utat.

A Paulay Ede u. 35. színházépülete mérföldkő az életedben. Hogyan kerültél az Arany János Színház Stúdiójába? 

Harmadszorra vettek fel a főiskolára. 18 évesen minden budapesti, akkor működő színiiskolába felvételiztem: a Madáchéba (volt még prózai szak), a Nemzeti híres stúdiójába (ma Pesti Magyar) és az Arany Jánoséba is. Utóbbiról volt a legkevesebb hír, de ahogy beléptem az épületbe, éreztem, ez az én helyem. Mindenhová felvettek, mégis ezt választottam. 

Ahogy fogalmaztál: három igazgató – egy épület kompozíciója. Két évig az Arany János Színház stúdiósa (1992–1994), Színművészetisként Székely Gábor Új Színházának gyakorlatozó főiskolása voltál (1994–1998), majd Márta István igazgatása alatt a szintén Új Színház nevű együttesben 12 évig társulati tag (1998–2010). Ezek az időszakok milyen mélységű kötődést jelentettek?

Az Arany János színházi időszak volt a fészek, a szerelem két éve, amikor ráéreztem a színházcsinálás ízére, repültem, csodás volt; mintha száz évig tartott volna. Az akkor még gyerekszínház igazgatója Meczner János volt, fantasztikus csapattal. A stúdióban nagyszerű társaim voltak (például Bank Tamás – a Játékszín igazgatója –, Mundruczó Kornél, Pindroch Csaba, Rába Roland, Szabó Márta, Zsédenyi Adrienn). Akkor vettek fel a Színművészetire, amikor jött a váltás, gyakorlatos színésznek már a Székely Gábor vezette Új Színházba kerültem vissza harmad- és negyedévben. Kevés időt töltöttem ott, a főiskolai feladatok előtérbe kerültek, de pontosan emlékszem, hogy elcsíptem a legutolsó premier, a Karnyóné (rendező: Hargitai Iván) egyik megbeszélését, melyet Székely Gábor tartott; elképesztő élmény volt, mert fantasztikus szakmai felkészültsége és tudása csak úgy áradt felénk, és annak ellenére, hogy elég kemény volt velünk, a mai napig emlékszem rá, és hálás vagyok, hogy részese lehettem. Aztán jött Márta István, aki a főiskola után leszerződtetett, egy nagyon jó lendületű, jó közösségű színházat épített Budapest szívében, csodálatos 12 év lett számomra.

Ma este megbukunk – Centrál Színház (fotó: Horváth Judit)

A Márta István-féle Új Színházzal összeforrt a neved, sokan ma is így emlékeznek rád. 

Nagyon szerettem, nem cserélném el semmiért. Rengeteg előadás, barátságok, harcok. Szinte ott éltem, azokat az embereket sokkal többet láttam, mint bárkit a családomból, örökre életem részei maradnak. Mániákusan lestem a többieket, kértem ki a tanácsukat, véleményüket, szerettem összerakni a dolgokat. Márta István szerette, hogy sok emberrel dolgozunk, ezért nem volt állandó rendezői gárda. Vagy 20–30 rendezővel dolgoztam ez idő alatt, persze ebben a külső munkáim is benne vannak. Az állandó rendező fejleszti és építi a társulatot, de az is izgalmas, ha mindig új nézőpontnak kell megfelelni. Emiatt alkalmazkodóképes vagyok, viszont megerősödött a makacsságom, a céltudatosságom, bármi történik, nekem tudnom kell, mit miért csinálok. 

Nagyon sokféle és különböző nagyságú szerepet, karaktert eljátszottál. Volt szerepköröd? 

Sokfajta fiatal lányt játszottam, de voltam királyfi és hat éves kislány is. Nagyon jó szerepeim voltak, nem panaszkodhatom. Az utolsó időszakban éreztem csak, hogy nem kapok olyan lehetőséget, ami továbbfejleszt, nem én voltam a szempont. Nem esett már jól 15 éves lányt játszani, úgy éreztem, a nőiességemet kibontó, a karcosságomat erősítő összetettebb szerepekre vágyom, de akkor sem voltam híján jobb szerepeknek, csak az ambícióm erősebb volt, mint a valóság. Elvágyódtam, nagyon jó beszélgetés után közös megegyezéssel váltunk el.

Új színházi eljöveteledet nem sokkal követte az az igazgatóváltás, ami felszámolta a Márta István-féle társulatot. Mintha felégett volna mögötted a múlt. A döntésed annak a belső folyamatnak volt a záróakkordja, hogy változtatni kell?

Abszolút. Eljöttem szabadúszónak, egy év múlva elvesztettük Huszár Zsoltot, utána egy-másfél évvel jött a döntés, hogy a színház igazgatása változik. Nem volt összefüggés a két ügyben. 

Megviselt a szabadúszás? Mondtad, Gáspár Anna (a Manna Produkció ügyvezetője) a teljes kétségbeesés határán talált rád.

A kisfiam a szabadúszás ideje alatt született, nehéz és ijesztő másfél év volt, minden külső és belső helyzet megváltozott. Gáspár Anna mellém állt, amikor nem láttam, mi lesz velem. A Manna Produkcióval létrehoztuk az Edith és Marlene-t, a Váltságdíjba pedig beugrottam, tulajdonképpen Anna volt a megmentőm. Megtalált egy feladattal, és onnantól már magam hömpölyögtem tovább az úton. 

A szakmaiság fontosságát gyakran hangsúlyozod. Mit jelent ez pontosan?

Bosszant, és szerintem a kollégáimat is általában, ha egy híresség – egy sportoló, egy manöken – különböző helyzetekben színészi feladatot kap. Mert szerintem nem véletlenül lesz valaki színész, hiszen e szakma által tudja magát kifejezni, ezzel tud az embereknek adni. Más ember pedig mással. Nagyon sok tehetséges kollégám van feladat és munka nélkül. llletve olyanok is sokan vannak, akiket ismernie kellene az embereknek, például Szirtes Balázs, vagy Pécsről Köles Ferenc, Piti Emőke, és szerencsére még bőven sorolhatnám! Szándékosan használok nagy szavakat, mert agresszív és dühös leszek, amikor azt érzem, a szakmaiság csak mellesleg számít, és lebecsülik a jelentőségét. Ragaszkodom a szakmaisághoz, a szaktudás fontosságához.

Lehet tudni rólad, hogy félénk kislány voltál. Hogyan lesz egy félénk kislányból a színpadon, a rivaldafényben kitárulkozó felnőtt?

Van, aki szeret a társaság középpontjában lenni, és azért lesz színész. Na én nem így vagyok összerakva! Én máshogy nem tudtam megnyilvánulni a gimnázium évei alatt, csak a művészet által, írott szövegekkel, a tánccal, zenével. Középiskolásként csöndes, riadt, zavarodott, rettegő emberke voltam, mentőöv volt számomra az irodalmi-drámai tagozat. A drámajátékot, egy adott szerep, szituáció átélését a mai napig terápiás eszközként használják, mert meg tud mozgatni, átélhetővé tesz élményeket, amelyektől az ember fél. Szerencsére tehetségem is volt hozzá, így a szakmám lehetett.

Érezted, hogy hatással vagy a környezetedre? 

A gimnáziumban ért az első nagyobb döbbenet egy balladamondó versenyen. Segített a felkészülésemben egy hölgy, aki pár évvel azelőtt megnyerte az országos balladamondó versenyt. Izgultam, nagyság volt számomra. Meghallgatott, és azt mondta, ez kész, úgy jó, ahogy van, nem kell velem foglalkozni. Majd elrepültem a boldogságtól! A versenyen elmondtam a balladámat, és nagyon sokan sírtak. Fura volt. Meg kellett szoknom, hogy hatást váltok ki az emberekből, főleg drámaiságban, lelkileg az állt hozzám legközelebb. 

Broadway felett az ég – Centrál Színház (fotó: Székely Péter)

Rendezel is. Ez a tevékenységforma hogyan lépett be az életedbe?

Teljesen váratlanul, nem én kerestem a lehetőséget. Szirtes Balázs kért meg, hogy rendezzem meg számára A kis herceg monodráma változatát. A főiskola óta nagyon jóban vagyunk, tudta, hogy nagyon jól ismerem őt, kért, vezessem mint külső szem. A feladat időközben bővült, a főpróbahétre teljesen átlagos rendezővé váltam, holott nem erre vállalkoztam. Az nagyon nagy kihívás volt! Most Bacsa Ildikó kolléganőm, aki látta A kis herceget, kért fel egy magányos nőkről szóló, furcsa humorú, különös világú darabra az RS9 Színházban (Annagrete Kraul: Két magas nő és egy alacsony férfi). Dániából hozta haza a darabot, ő fordította, a szereplők: Bacsa Ildikó, Varga Klári, Baksa Imre, valamint az alternatív világból ismert Szabó Anni alias Szani. Mindkét rendezésem valakinek a szívügye, ahogyan nekem az Edith és Marlene volt, ezért vállaltam el a felkéréseket.

Az éneklésről mondtad, sokáig azt hitted, nem vagy képes rá.

A gimnáziumban éreztem ezt, mert nem volt énekhangom. Ahogy a beszédhangom és az önbizalmam fejlődött, ahogy egyre önazonosabb lettem és lélekben megerősödtem, megszólalt az énekhangom. Mindig is imádtam a zenét, hegedültem, szerettem a szolfézst. Az éneklés most is velem van, és remélem, nagyon sok helyzet adódik még, ahol kamatoztathatom.

Játszol, rendezel, énekelsz, jó energiájú, vibráló időszakodat éled. Mire van ehhez szükség? 

Erős hitre, akkor is, ha minden képlékeny. Ha az ember tudja, hogy mivel jár az, amiben van, és érzi, nem fog már menni, mégis benne marad, az riasztóbb, mint a bizonytalan. Nem dolgom megítélni, de sokan inkább benne maradnak valamiben, hogy a biztonságot megvédjék. A bizonytalan megvisel néha, olyankor azt hiszem, mindennek vége, semmi sem jön, beleesem a „kinek kellek én” gödörbe, aztán mégis érzem, sokkal jobb így, mert jön egy helyzet, egy ötlet, amely inspirál, amelyben megtalálom magam, és magamat tudom adni. 

Az Április Párizsban, a beszélgetés apropója az évadban második premiered. A mostani munkáidat magad találod?

Változó. Előző bemutatómnak Gáspár Anna a producere: Egy fiú Boszniából (rendező: Lazici Noémi, Bethlen Téri Színház), a mostani pedig saját projektünk: Április Párizsban (rendező: Horgas Ádám, Mozsár Műhely). Utóbbi azért is izgalmas, mert a férjem rendezi, és amióta együtt vagyunk, ez az első közös prózai színházi munkánk. Szándékosan. Imádom, ha mesél a próbáiról, csodálom a tehetségét, és minden energiámmal és szeretetemmel próbálok tökéletes hátország lenni számára, de szeretem, ha külön futnak a dolgaink.

 Ezek a feladatok milyen kihívás elé állítanak? 

Az egy fiú… életem egyik legtanulságosabb munkája volt szakmailag és emberileg is, hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel, csodálatos emberekkel ismerkedtem meg. Ez a két és fél hónap nem csak színházi élmény, hanem meghatározó és sorsfordító is. Témájában a menekülthelyzetet dolgozza fel, a kívülállóság érzete, az otthonkeresés a mai politikai viszonyok között minden érzékeny embert megérint, és nagyon örültem, hogy végre én is beszélhetek erről a színpadon. Az Április Párizsban kiváló humorú, ám tartalmas darab, amit mindig jó játszani. A dolgok most beindultak, nem hiszem, hogy lenne panaszra okom.

(fotó: Sárosi Zoltán)

Akkor most nem is vágyakozol társulat után? 

Jó lenne csapatban dolgozni most is. A pályakezdő színésznő életét és vérét adja, a hite forog kockán, tűzbe megy, sír és rí, szerelmes és veszekszik. Most már a súlyok máshova helyeződnek természetesen, de mindennél jobban vágyom egy jó munkaközösségre.

Mennyire fontos, hogy elismert, nagy színésznőnek tartsanak?

A munkám és az életformám miatt nem tudtam színházba járni sok éven át, húszon x estéket játszottam egy hónapban, a szabad estéimen pedig szerettem volna együtt lenni a kisfiammal. Most, hogy kevesebbet játszom, ahova csak tudok, eljárok. Utoljára a Stúdió K-ban a Szürke galambot néztem és a K2-söktől a Sömmit. Arra vágyom, hogy olyan dolgok érjenek, olyan dolgokban legyek benne, ami inspirál és kizökkent a komfortzónámból. Engem most csak az érdekel, amit magamból kevésbé ismerek, amitől tartok. Minden jobban érdekel annál, mint amit már tudok. Híres, elismert, megismert… Öt perc alatt híressé lehet valakit tenni. És létezik természetesen a megharcolt, munkával felépített hitelesség. Hogy ki miért az, vagy miért nem, nem az én dolgom megítélni. Az én feladatom csupán annyi, hogy önazonos legyek, önmagam keressem, sose unjam meg, és mások se unjanak meg, ne legyek saját magam mellszobra, ne rettegjek attól, ha mást kell csinálnom, mint amit megszoktam, azt tehessem, amire hivatott vagyok, ami az én utam. Most ezzel foglalkozom. 

Az interjút készítette:  Varga Kinga