Két Shakespeare-előadás a Katonában

Úgy tűnik, egy rendező a hozzá közel álló korosztályt szólítja meg legkönnyebben. Legalábbis erre kell gondolnom, látva, hogyan fogadja a közönség a Katona József Színházban jelenleg futó két Shakespeare-előadást. A Zsámbéki Gábor rendezte Minden jó, ha vége jó fanyar humorát, szimbólumgazdag forma- és színvilágát elsősorban a nyugdíjas korosztály méltányolja, a fiatalok egy-egy felmorajló nevetéshullám hallatán tanácstalan arccal nézelődnek, elmulasztottak-e valamit. A Kovács D. Dániel által színpadra vitt Ahogy tetszik sziporkázó nyelvi leleményeivel, mindenből tréfát űzni kész kiszólásaival és a kamaszvilág esetlen báját sugárzó alaptónusával könnyedén megnyeri a középiskolásokat, míg az idősek többnyire pengeszájjal vagy értetlenül ülnek a helyükön, és az előadás végén azon tanakodnak, Shakespeare volt-e ez egyáltalán. Emlékezetük szerint az Ahogy tetszik nem ilyen.

Tény, hogy a Katonában mintegy harminc ével ezelőtt – azóta legendássá vált színészgárdával – bemutatott Ahogy tetszik gyökeresen más stílusban készült. Mégis, ha le kellene tennem a voksot, azt mondanám, a Kovács D. Dániel-féle előadás shakespeare-i maradt, bár nem sok választja el attól, hogy a sodró lendületű gegek elsodorják, ami a történetben komolyan vehető, és a színészek Shakespeare drámája helyett rendkívül vicces ötletparádét vonultassanak fel Shakespeare darabjának ürügyén.

A cselemény nagyobbrészt az Ardeni-erdőben játszódik, ahol a volt uralkodó, az öccse által a trónról letaszított herceg száműzetését tölti leghűbb emberei kíséretében. Ugyanebben az erdőben bolyong a herceg lánya, az udvartól nemrégiben elkergetett Rosalinda – fiúnak álcázva, védelem gyanánt –, és az udvarban szintén nemkívánatosnak tartott ifjú nemes, Orlando. A fiatalokat, akik szeretik egymást, de nem tudják, viszonzottan-e, kusza helyzetbe hozza az álruha, amikor az erdőben találkoznak. A fiúnak öltözött Rosalinda játékból úgy tesz, mintha eljátszaná a lány Rosalindát, Orlando belemegy a játékba – vagy csak úgy tesz? –, és miközben nagyon is komoly vallomások hangzanak el, a szerep és az álruha folyamatos bizonytalanságban tart, mindebből mennyi a játszadozás.

Udvaros Dorottya, aki korábban Rosalindát alakította a Katona színpadán, így emlékszik vissza a közös munkára Székely Gábor rendezővel: „[Rosalindát] Én rettenetes, aljas, felelőtlen alaknak tartottam, aki szemét módon bánik a szerencsétlen, naiv, gyanútlan Orlandóval, Gábor pedig az éteri és tiszta szerelem megtestesítőjét látta benne.”¹

Kovács D. Dániel katonabeli rendezése a nagy előd nyomában jár, s hagyománytisztelőnek fogható fel annyiban, hogy Orlando az ő értelmezésében is gyanútlan és naiv fiatalember, valamint Rosalinda szerelme is tiszta és őszinte, s – mint az ilyen szerelem gyakran – gyötrelmes és kiszolgáltatott is. Ez az értelmezés az előadás szilárd váza, amelyre a fiatal rendező egészen egyedi módon fűzi fel a jeleneteket.

Ahogy tetszik – Borbély Alexandra, Keresztes Tamás és Pálos Hanna (fotó: Dömölky Dániel)

A huszonegyedik század ritkán szentimentális és naiv, ez a színpadi nyelvezetben általában is tetten érhető. A színház gyakran ironikusan viszonyul az érzelmességhez, az ideálokhoz. Sejteti, hogy ma már aligha beszélünk vagy viselkedünk idealistán, vagy ha mégis, kockáztatjuk, hogy nevetség vagy rosszhiszeműség, esetleg érdektelenség tárgyává leszünk. 

Orlando, a darab hősszerelmese mókás figura, ugyanakkor a rendezés nem teszi rosszhiszeműen nevetségessé, inkább csak tükröztet benne bizonyos kortüneteket. A külsejére sokat ad, „tipp-topp”. Túlcukrozott szerelmes zene szólal meg, amikor Rosalindával találkozik; mintha egy jóképű fiúzenekar egyik tagja lépne fel a rajongó tinilányok elragadtatására. Orlando nehezen találja el a középhangot, Tasnádi Bence ironikus, eltartott megformálásában lépten-nyomon túlreagál. Ha ismeretlennel találkozik az erdőben, túszul ejti egy sokkolóval – az ember sosem lehet elég óvatos –, ha a szerelem sötét vermébe esik, versei beterítik az egész színpadot. Ezzel együtt Orlandó keresi az igazságot („Mi jár egy fiatalembernek ebben a társadalmi helyzetben? Sítábor? Kondibérlet?”), van benne igazságérzet („Nyúljak le Uniós pénzeket? Ilyet nem csinálok, bármi lesz is. Kivándorlok inkább.”), és bármennyire nevetséges és édeskés, mégiscsak ő az, aki a vén szolgát, az életet feladni készülő Ádámot a kényszerű vándorlás napjaiban továbbcipeli a hátán.

A bőség zavarában nehéz felidézni a legviccesebb pillanatokat. Emlékezetesebbek azok a jelenetek, amelyekben lelassul a különben fürgén cikázó tempó. Hirtelen csönd ül a nézőtérre, amikor Ujlaki Dénes deres hajú Ádámja végigtekint az életén („Tizenhét voltam, telve sok reménnyel/ Ám aki nyolcvan, már nem sokat képzel”), vagy amikor Fekete Ernő mint Jaques sorraveszi az emberi sors hét állomását, utolsóként az elkerülhetetlen tönkremenéssel. A születéstől halálig rajzolódó ív mellett az előadás, bár rengeteget tréfálkozik rajta, a szerelmet is komolyan veszi: nem hallatszik pisszenés, amikor a Celiát alakító Pálos Hanna tűnődve felolvassa Orlando Rosalindához írt versét, és a végszó, Rosalinda epilógusa is komoly marad; illetve csak annyira tréfás, amennyire a Nádasdy-fordítás engedi. 

Az epilógus különben jól mutatja, hogy ha nem cicomázzák fel hangsúlyosan mai szófordulatokkal, az ódon szöveg („Inkább megigézlek benneteket, s kezdem a nőkkel...”) nem feltétlenül veszíti el életképességét, és az igézet működik. Ehhez az szükséges, hogy Rosalinda az utolsó pillanatig a sokarcú Rosalinda maradjon, és a néhány sorral ne csak lezárja az előadást, hanem minden szavát úgy mondja el – hatásszünetekkel, kérlelve és parancsolva, zavart szerénységgel vagy széles mosollyal –, mintha nem a nagy drámaíró adta volna a szájába a szöveget, hanem ő maga találta volna ki itt és most a közönség búcsúztatására, természetesen és fölös ünnepélyesség nélkül.

Borbély Alexandra nem csak az epilógusban, hanem a tapsrend alatt is, az utolsó pillanatig ízig-vérig Rosalinda marad; igen jól áll neki a szerep. Szemben Orlandóval, aki szüntelenül vágyakozik s a másik felét keresi, miközben jóformán mindenki, még a fiúruhába bújtatott, álnevet viselő szereleme iránt is vak, Rosalinda kénytelen látni és érteni. Végig kell mennie a szerelem stációin: az első találkozáson, amikor felragyog és öntudatlanul csábítani kezd, amint megtalálta az emberét; a feszültségen, hogy a férfiszerep kedvéért el kell nyomnia nőies természetét; a szerelmes versek lekicsinylésén, miközben reménykedve várja a következőt; a szomorkás magányosságon Orlando távollétében, míg az idő telvén nyikorognak és forognak az ajtók, de senki sem érkezik, egészen addig, hogy tarthatatlanná válik a fiúruhás szerepjáték, mert Orlando nem éri be képzelgésekkel tovább.

Ebben az Ahogy tetszik-rendezésben a főszereplők végül egymásra találnak, de az uralkodó herceg lánya, Celia kivételesen pár nélkül marad. A társtalanság szomorkásan árnyalja a karaktert. Pálos Hanna jól boldogul a szereppel; egyszerre fiatalos – ülnek a viccei – és felnőttebb, mint a többiek, peremre sodródása miatt. Jó megfigyelő, mások lelkiállapotára, elsősorban fájdalmára talán még érzékenyebben reagál, mint a sajátjára. 

A másik Shakespeare-előadásban (Minden jó, ha vége jó) Pálos Hanna szintén fiatal lányt játszik, ezúttal a főszerepet, Helénát.

A darab bizonyos szempontból ellentettje az Ahogy tetsziknek: komolyabb a hangvétele, és míg utóbbiban mintha az öregekben is fiatalos szív dobogna, előbbiben előfordul, hogy a fiatalok is koravénnek tűnnek, de Heléna különösen. Pálos Hanna a kezdetekkor lassú, komor dallamot szólaltat meg egy csellón, az utolsó hangok a mélybe hullanak. Az embermagas, kevéssé frivol hangszer és a vontatott, alt szólam remekül kifejezi Helénát: nehéz lenne eldönteni, hogy szándék szerint formálták az Ahogy tetszik Celiájánál szürkébbre, vagy a színésznő nehezen talált fogást a szerepen. 

Mindenestre mintha lélekben Heléna lenne a színpadon a legidősebb; hiányzik belőle a derű. Ahogy a szüzesség elvesztésén morfondírozik, alig-alig ébreszt nevetést, ami különben nagy ziccer lenne helyzetkomikumra. „Szűz nevemet nyíltan gyalázza szégyen, / Mondják rólam, hogy rongy ringyó vagyok” – feleli Heléna arra a kérdésre, mi történjen, ha vállalkozása kudarcot vall, és ígérete ellenére nem sikerülne meggyógyítani a francia királyt. Természetesen nagy csapás egy hölgynek, ha elveszti a jó hírét, közben viszont úgy tűnik, Helénába – ha akarná is – nehezen tudna beleakaszkodni efféle rágalom, mivel nincs benne semmi ringyószerű, de egészséges magakelletés is alig.

Ez önmagában is elég lenne ahhoz, hogy rögös legyen számára a házasságkötés útja, emellett ott a társadalmi különbség. Heléna egy neves orvos lányaként Rousillon grófnő udvarában nőtt fel, és titokban szerelmes a fiatal Bertram grófba, aki levegőnek nézi őt. Amikor Bertramot a beteg király Párizsba rendeli, Heléna tervet kovácsol: az apjától örökölt orvosi tudással megpróbálja meggyógyítani a királyt, és cserébe azt kéri, hogy maga választhasson férjet. A fiatal lány nyilvánvalóan nincs tudatában annak, mennyire eltér az, amilyen a választottja számára lenni szeretne attól, amilyennek egyébként mutatkozik: „Lennék neki (...) / Vidító tréfa, ha szomorú, / Sötétben lámpás, köznapokra ünnep, / A méz lennék élete kenyerén.”

Számomra Pálos Hanna játékából nem derül ki, kedveli-e a grófnőt, vagy csak udvarias, mi a véleménye a királyról azon túl, hogy céljaihoz szüksége van rá; tudatában van-e az udvaronc Parolles jellemtelenségének, vagy teljesen gyanútlan. Ami kétségtelen: Bertram iránti alázatos imádata és áldozatkészsége, valamint nagyvonalúsága, amit a későbbi boldog kifejlet reményében tanúsít, amikor megtudja, hogy Bertram egy firenzei szép lánynak, Diánának csapja a szelet. Amikor mellőzöttnek, sértettnek is érezhetné magát, képes arra, hogy felülemelkedjék. Azután is kitart férje mellett, hogy látja, annak széptevése Diána felé nem minden simlisség nélkül való.

Kovács Lehel Bertram grófként nem tipikus szépfiú, az Ahogy tetszik Orlandójával szemben nincsenek sztárallűrjei. De Heléna nem is ad sokat a külsőségekre, nem zavarja, hogy a fiatalúr fél fejjel alacsonyabb. „Milyen drága kín volt látni, ahogy örvénylik ez a kedves forgószél a házban – utána egy dermedt világ maradt.” – így siratja Bertramot annak Párizsba távozását követően. A Kovács Lehel által életrekeltett alak remekül hozza azt, ami Helénának legjobban hiányzik: a forgószél-jelleget. Kalandvágyó, ereje teljében lévő fiatalember. Csordultig telik lázadással és felháborodással, amikor Heléna – meglehetősen egyoldalúan – őt választja házastársául, s a sikeresen meggyógyított király áldását adja a frigyre. Sem Helénának, sem a királynak nem fordul meg a fejében, hogy Bertram ne járna jól, amikor döntést hoznak a feje fölött.

Minden jó, ha vége jó – Lestyán Attila e. h., Bezerédi Zoltán, Rujder Vivien e. h., Pálos Hanna,  Kovács Lehel és Vizi Dávid e. h. 

(fotó: Szilágyi Lenke)

Ebben az előadásban a díszlet és a jelmez is erősen beszédes. A színpad cirkuszbelsőt formál, színes függönyökkel, dobogókkal, késdobáló palánkkal, mérleghintával, színes labdákkal. Ritkán látni ebben a színházban ilyen szín- és formaorgiát.

Amikor Szacsvay László francia királyként először színre csoszog, és kötélhinta-trónszékébe roskad, maga a Megfáradt Öregség. Nem is kell megszólalnia. Ez a mozdulat megmutatja a tekintélyt, a pozíciót és a tapasztalatot, amelynek már nem a dicsőségét, csak a súlyát érzi. Súlyként cipeli saját kezét-lábát, melyek egyre nehezebben engedelmeskednek akaratának, legegyszerűbb hát nem akarni semmit, csak üldögélni, nyugodtan és mozdulatlanul. 

A fiatal szereplők ellenben számtalan jelét adják ügyességüknek, lendületességüknek. Rujder Vivien, aki Heléna riválisa, Diána szerepét játssza, vörös tüllszoknyában, légies könnyedséggel egyensúlyoz mint kötéltáncos. Életteli, mozgékony jelenség, könnyen mosolyog, könnyen megszeppen, könnyen szenteskedik. Élő illusztrációja annak, mi az, ami Bertramot vonzza, és ami Helénából hiányzik. Heléna, miközben végigmustrálja a királyi udvarban a szóbajöhető fiatalembereket, többeket durván eltaszít (értsük szó szerint), s míg egyfelől szívszorítóan esendő, amint térdrehullva várja Bertram válaszát, másrészt egyre inkább tudatosodik benne, hogy választottja aligha tekinti őt méznek az élete kenyerén. Később megtudja, hogy ezen a házasság sem segít, az elszánt akarat sem segít, s akkor a csalódott menyasszony mérgében földhöz vágja a menyasszonyi ruhát. Mint a népmesékben, hosszú vándorutat kell megtennie, és többféle próbát kiállnia, míg másféle választ is talál, mint az alázatos meghajlás és a dühöngés. A boldog vég pedig még így is kérdőjeles.

A fiatal pár kétféleképpen maradhat együtt: a legkevésbé sem kötéltáncos-jellegű, földhözragadt Heléna magához köti Bertramot, vagy a forgószél Bertram emeli fel őt. Zsámbéki Gábor – amennyire egy kényszerházasság összefüggésbe hozható a derűlátással – optimista képpel zárja a románcot. Eszerint megmarad Bertram mozgástere: harcias összefeszülésük Helénával az utolsó jelenetben összesimulásba olvad, majd ki-ki belekapaszkodik az aláereszkedő, csomóra kötött függöny-kötélbe, amely nem fűzi össze szorosan a két fiatalt, csak annyira, hogy ne távolodjanak el nagyon egymástól, miközben a pörgő-forgó Bertram magával húzza választottját?, elutasítottját?, mindenesetre most már megmásíthatatlanul a feleségét a föld fölé.

Aztán megtörik az illúzió, a színészek kilépnek a szerepből, nyílt színen átöltöznek, és elindulnak hazafelé. Mielőtt azonban kiürülne a színpad, és leoltanák az összes lámpát, az öreg királyé az utolsó szó: „Most látom csak, milyen öreg vagyok. Túl bonyolultak a fiatalok, túl fondorlatosak, túl kacifántosak.” 

Az Ahogy tetszik fináléjában nem sokat filozofálnak azon, korábban miféle fondorlatok és kacifántok történtek. Zsúfolásig megtelik a tér, a záró táncban a párok összerendeződnek, aztán mindenki összekeveredik mindenkivel, és nem csak a húszéveseké a világ: az öreg Ádám is táncra perdül.

Talán a tudatom tiltakozik a Minden jó... elcsendesedő, illúzióvesztő záróképe ellen. Szívesebben emlékszem arra, hogy Ujlaki Dénes Rosalinda esküvőjén milyen jól ropja.

Besenyei Éva

¹ A második életmű – Székely Gábor és a színházcsinálás iskolája, Balassi Kiadó/Arktisz Kiadó, 2016

Huszonöt éve a Győri Balett élén – Beszélgetés Kiss Jánossal

Kiss János Kossuth-díjas, Érdemes művész huszonöt éve vezeti a nemzetközi ismertségű Győri Balettet. A Táncművészeti Főiskolát 1979-ben a „Legjobb végzős növendék” kitüntetéssel fejezte be. 

(fotó: Iró Zoltán)

Hogyan lesz egy kisfiúból balett-táncos?

Úgy, ahogy a többi kisfiúból. Édesanyja karon fogja és elviszi. De a tréfát félretéve, otthonról sok indíttatást kaptam. Sokat jártunk színházba, az Operába is. Láttam a Diótörőt és még kisiskolás koromban a Pécsi Balett legendás Pókháló előadását. Akkor még nem tudtam, mi az a balett. Mozgékony gyerek voltam. Édesanyám látta a hirdetést a tévében, és elvitt a felvételire. Elsőre nem vettek fel, ami nekem nagy csalódás volt, de Hidas Hedvigtől kaptunk egy levelet, hogy az Akácfa utcában működik egy stúdió, s járjak oda Dózsa Imréhez és Szumrák Verához. Barbai Ferenc és Vámos György tanított. Fantasztikus élmény volt. De már ez előtt is voltam én színpadon. A Május 1. úti iskolába járt a nővérem, s ott a néptánc tagozatot Luca néni vezette, és keresett egy kiskanászt a fellépéshez. Édesanyám a nővéremet kísérte, én vele, és akkor ott be kellett ugranom: „na kisfiam, gyere” – Luca néni fejembe nyomott egy pörge kalapot, egy bőszárú gatyát adtak rám, ez volt az első fellépésem, ötéves koromban.

Mi fogta meg önt a balettben?

Azt hiszem, hogy azok az emberek, akik ott tanítottak. Ők voltak rám varázsos hatással, az, ahogyan bevezettek a tánc nyelvezetébe. Egy művészeti ágat is meg lehet utáltatni, ha rosszul nyúlnak a gyerekhez. Nekem óriási szerencsém volt. De szerencsés voltam a továbbiakban is. Azt mondták, hogy a Balettintézetben csak nyaktól lefelé képeznek bennünket, pedig nem. Kőszegi Ábel tanított irodalmat, Valkó Mihály esztétikát, akik nagy tudású emberek voltak, de ellenzékiek – nyilván azt gondolták, bennünk ideológiailag kárt nem tehetnek. Ők nagyon sokat tettek azért, hogy nyitott és érdeklődő emberek lehessünk. A mesterem, akitől nagyon sokat tanultam, s akinek nagyon hálás vagyok, Lőrinc György. Hogy van Győri Balett, az többek között neki is köszönhető. Közösségre nevelt bennünket. Nekünk kötelező volt az Operába járni, nemcsak balettet, de operákat is néznünk kellett. Bérletünk volt a Zeneakadémiára, s minden hónapban följártunk a lakására és képzőművészeti könyveket nézegettünk, zenéket hallgattunk. Elmondta például, hogy egy Penderecki-mű miért szép. Ő volt a Balettintézet alapító igazgatója. Amikor bennünket tanított, már az Operaház balett-igazgatója volt, s ő hozta be Balanchine-t, Béjart-t. Nekünk a hetvenes években kinyílott a világ. A klasszikus baletten nőttünk fel, de általa más dolgokat is kezdtünk látni. Nagyon hálás vagyok azért, amit tőle kaptam. Az embert egész életén végigkíséri ez a múlt.

 Melyek voltak az ön számára a kiemelkedő, a legfontosabb szerepek táncosként ?

A nap voltam A Nap szeretteiben. Ez volt az első győri szerepem, aztán a Keresztelő Szent János, aztán A csodálatos mandarin, amit itthon és külföldön is nagyon sokszor táncoltam. Sok szerepet szerettem, mert Markó Iván ránk szabta őket, ez fantasztikus dolog volt.

Markó Iván 1991-ben elment, s az aktív táncos élet egy igazgatói székre váltódott. Ön a Győri Balett egyik alapító tagja is.

A Győri Balett Maurice Béjart-ral kezdődött, a Tűzmadár előadásának élményével az Operában. Akkor érzékelhettük, hogy a klasszikus baletten kívül létezik más is. Beleszerettünk abba, hogy a tánc gondolatokat közvetít a forradalomról, a szexualitásról. Arról álmodoztunk, hogy mi is ilyet szeretnénk. Történetünk fantasztikus, olyan, mintha álmodnék, és ebből az álomból nem is szeretnék felébredni. Egy évfolyam együtt akar maradni, és ezzel a szándékkal keres egy várost és egy vezetőt. 1977-ben mutatták be a Tűzmadarat nálunk, s mi ott ültünk a karzaton, utána lerohantunk az öltözőbe, elkértük Iván cipőjét, aláírattuk vele. Megbeszéltünk egy randevút vele az Operaház büféjébe. Vártuk, nem jött, de mondták, elment a 25. Színházba. Mi annyira elszántak voltunk, hogy beszálltunk a földalattiba. Nem értünk oda a kezdésre, de a szünetben megkerestük. Mondtuk, együtt szeretnénk maradni, együttest szeretnénk alapítani, és legyen a vezetőnk. Másnap a Metropol sörözőjében megbeszéltük a részleteket. Sietnünk kellett, mert utazott vissza Brüsszelbe.

Rómeó és Júlia – Daichi Uematsu és Berzéki Melinda (fotó: Orosz Sándor)

Könnyen ráállt a feladatra? Ő nem volt soha egy közösséget szervező.

Akkor már hét éve Brüsszelben táncolt. Gombár Judit (1937‒2016) Jászai Mari-díjas, Érdemes művész 1972‒79 között szintén Maurice Béjart társulatánál dolgozott. Ő is jött Ivánnal. 1979 óta a Győri Balett egyik alapítója, vezetője, díszlet- és jelmeztervezője, szövegírója, 1991‒92 között a győri művészeti középiskola igazgatója, majd oktatója, a partnerünk volt és segített. Gyerekfejjel olyan erős volt a hitünk, hogy a „falon is átmentünk”. Pozsgai Imrénél (akkori művelődésügyi miniszter) és mindenféle vezetőnél jártunk, hogy elmondjuk, mit is szeretnénk. Engem majdnem kirúgtak a Balettintézetből, mert akkoriban nem szabadott leszerződni csak koncertvizsga után. Cserhalmi Imrének – a Győri Kisfaludy Színház akkori igazgatójának – alá kellett íratnia a szerződést Markó Ivánnal és velünk is. Nehezítette a dolgunkat, hogy Király Melindát és engem ki akartak küldeni ösztöndíjjal továbbtanulni Moszkvába. Mi ezt visszautasítottuk, amire addig nem volt példa. A Negró presszóban (Pilinszky János is odajárt) aláírtuk a szerződést titokban. Másnap balettóra, s jön az igazgatóhelyettes, hogy Kiss János menjen az igazgatónőhöz. Kun Zsuzsa volt akkor az igazgató, s mondja, nagyon nagy a baj, mert a minisztériumból telefonáltak, s igaz-e, hogy aláírtuk a szerződést. Azt hittem, hogy kirúgnak mint főkolompost, de nem. Fejes Endrét is megkérdeztük, aki azt mondta: „lementek vidékre, ahol alkoholisták lesztek, beültök a művészbüfébe és ki sem jártok onnan”. Azért mondta, hogy ezt ne tegyük. Beleégett az agyamba, amikor azt mondta, gondoljatok a magasugrókra, a lécet mindig fölül próbáljátok meg átvinni, soha ne bújjatok át alatta. Amikor átvittétek a lécet, menjetek oda még egyszer, és emeljétek meg egy milliméterrel, és utána megint fussatok neki. Nem szabad a könnyebb utat választani. 

A repertoárban a legfontosabb – ahogy a művészetben is – a szépséget megtalálni, azokkal az alkotókkal, akik hisznek benne. Tele van rögös, sikertelen dolgokkal az ember élete, de mindig meg kell próbálni a lehetetlent. Amikor olyan darabunk van, ami kevésbé sikerült, akkor is. A fene egye meg, mi megtettünk mindent, de nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Ilyen az életünk, az egyetlen egy. Amit nem szabad: megúszni a dolgokat. Bele kell dögleni – ha nincs benne energia és hit, akkor nem ér semmi. Attól még lehet nem jó, de mi megpróbáltuk.

Amikor azt mondták, mehetnek Győrbe, milyen szerződést kaptak, hol laktak?

Nagy szeretettel fogadtak, lakást is adtak, s annak ellenére tették ezt, hogy az akkori Táncszövetség azt írta Pozsgai Imrének – megvan a levél –, hogy Győrben nincs szükség táncegyüttesre, mert Győr iparváros, ahol a táncnak nincs hagyománya. Markó Iván világhírű táncos, de balettet még nem készített, a fiatalok pedig nem jelenthetnek garanciát arra, hogy egy együttes működőképes lesz. Ennek ellenére volt a városnak is óhaja, nekünk pedig erős akaratunk a Győri Balett létrehozása, mert a világot akartuk megváltani. Így kezdődött. 1979. halottak napján volt az első bemutatónk, A Nap szerettei. Nem kellett sok idő, s már jártuk is a világot, sikert sikerre halmozva.

Egy új fogalom született: a Győri Balett. Több mint tíz év után, 1991-ben Markó Iván távozott az együttestől. Ez egy egyszerű mondat.

A Szabad Európának ekkor ezt nyilatkoztam: családon belül vannak problémák, ez belső ügy. 

A lényeg, hogy új korszakot kellett indítaniuk. Ott állt egy nemzetközi hírű együttes repertoár nélkül…

Semmink nem maradt. A sikerből az üres űrbe zuhantunk. Én akkor szólótáncos voltam, s nem voltam felkészülve arra, hogy igazgató legyek. A kollégák közfelkiáltással megválasztottak. Először „hármas fogat volt”: Demcsák Ottó, Tárnoki Tamás és én voltunk az aláírók. Akkor volt a rendszerváltás, akkor kerültünk át a városhoz, vagyis nagyon sok problémánk volt. Engem 1991. október 8-án kineveztek igazgatónak. Iván márciusban ment el és áprilisban a püspöki kartól Blanckenstein Miklós pápai prelátus megkeresett azzal, hogy Magyarországra jön a pápa, Markó Ivánt korábban már kérték, hogy erre az alkalomra készítsen egy balettet. Iván elment, de ők szeretnék, ha megcsinálnánk, vállaljuk-e. Én szemrebbenés nélkül azt mondtam: Igen! Így történt. Gombár Judit velünk maradt, és az ő librettója alapján négyen elkezdtük a darabot koreografálni. Újjászülettünk. A Szent Margit legendával, és szó szerint pápai áldással indult az újrakezdés. Az együttesnek volt Ivánnal egy szokása: minden előadás előtt beálltunk egy körbe, megfogtuk egymás kezét. Ez valami energiaátadás, de ima is lehet, ki mire gondolt. Mi azt szerettük volna, hogy ez alkalommal is így legyen. Jöjjön a Pápa a színpadra, fogja meg a kezünket, és ötvenezer ember, a nézőtéren is, fogja egymás kezét. Amikor elmeséltük, hogy mit szeretnénk, azt mondták, nem vagyunk normálisak. De megtörtént a csoda. Úgy látszik, a tudomására jutott, és ez a fantasztikus ember, Karol Wojtyła, II. János Pál pápa, amikor véget ért a táncunk, felállt, szólt az orgona, ő lejött a színpadra, és mindenki fogta egymás kezét, s megáldotta az együttest. Hát ezután tehettünk volna mást? Elkezdtük a nulláról az építkezést. 

Mindig megkérdezik, hogy mi a siker titka. Hát, először a munka, másodszor a munka és harmadszor is a munka. Büszkék vagyunk a múltra, de büszke vagyok a jelenünkre is. Az a művészetfilozófia, amit 1979-ben megfogalmaztunk, csorbítatlan.

Hogyan sikerült? Új koreográfiák kellettek, új minden…

Kutatómunka kezdődött. Először próbálgattuk, hogy a társulatból kinek van tehetsége ehhez. Én mint igazgató annyit koreografálhattam volna és annyit táncolhattam volna, amennyit akarok, de nem akartam. A koreográfiához nincs képességem. Nekem olyan tehetséges embereket kellett keresni, akikkel elindulhattunk. Nagyon hálás vagyok Bombicz Barbarának, Demcsák Ottónak és Horváth Erikának, mert megszületett a Gulliver utazásai. Aztán nagyon hamar ráakadtam a zseniális koreográfusra, Libor Vaculíkra. Ő volt az, aki érezte a mi filozófiánkat.

Meg tudjuk fogalmazni ezt a különös belső erőt, ezt a filozófiát?

Nekünk könnyű dolgunk van, mert a táncon keresztül nagyon nehéz hazudni. Ha hazudunk, azt nagyon hamar észreveszik. Sajnos a szó mára hitelét vesztette. A táncművészettel mi semmi mást nem kívánunk, mint őszintén gondolatokat közvetíteni. Mindig vannak olyan témáink, amelyek korproblémákat érintenek. Például Velekei László koreográfiája, A terem arról szól, hogy mennyire nem értjük egymást ebben a mai Bábelben. A Ne bánts! a családon belüli bántalmazásról szól. Nekünk kötelességünk beszélni a társadalmi problémákról. Shakespeare művei hozzánk szólnak. Volt már nálunk a Macbeth és most a Rómeó és Júlia, amelyek valójában újrafogalmazások. Én mindig arra törekedtem, s igyekeztem olyan koreográfusokat hívni, akik tudnak ezzel a fajta gondolkodással nemcsak művészileg, de emberileg is azonosulni. Ez a legnagyobb összetartó erő. A tánc felszabadítja a lelket. Az együttes 1979 óta zenében és mozgásban a béjart-i hagyományt követi. Műfajában gazdagítva a kortárs táncot, de gondolatokat közvetít. Ezt az utat járjuk, amely a klasszikus balett és a kortárs tánc ötvözete. Sok dramatikus darabot mutatunk be.

Említsük a Győri Balett látványvilágát, -nyelvét is, amely Gombár Judit nevéhez kötődik. Ő volt az, aki észrevette, hogy a színek, az anyagok, az anyagkarakterek és a formák a mozgást látványában meg tudják sokszorozni.

Az ő képi világa nemcsak az első évtizedekben volt meghatározó. Megtanultam sok színházi szakembertől, hogy középszerűen és középszerrel nem lehet. 

Első táncos volt, s aztán menedzser lett. Ehhez másféle képességek kellenek. Hogy tudta elfogadtatni a személyét?

Mindennek ára van, hatalmas ára. Rengeteg fájdalommal, iszonyatos küzdelmekkel és rengeteg örömmel járt. Nagyon fontos, hogy az ember hiteles maradjon. Ötvenkét emberért felelek. Ez nagy felelősség és rengeteg álmatlan éjszakával jár. Egy színház működése – ezt már Ivántól megtanultam – csak diktatórikus módon történhet. Mindenki szólót akar táncolni, mindenki koreografálni akar, mindenkinek megvan a véleménye. Így nem lehet. Azt szoktam mondani, hogy mi egy hajóban evezünk, és ott állok a hajóhídon és parancsolok azzal a szándékkal, hogy a hajó mindig gyors legyen és előre haladjon. Még egy nagyon fontos dolog: hinnünk kell egymásban. Együttesként csak úgy működhetünk, máshogy nem születhetnek jó dolgok.

Huszonöt év. Voltak ennek a hosszú útnak állomásai? A képénél maradva, kikötői?

Természetesen. Én az 1991-es esztendőt az ellenségemnek sem kívánom. Kétségbeesett lépés volt, hogy a nemzetközi hírű együttes ne hulljon szét. Így vágtam bele mindenféle tapasztalat nélkül, óriási pánikban, de talpra kellett állni. Világhírűek voltunk, hívtak volna bennünket szerepelni, de nem volt repertoárunk. Először fel kellett építeni a műsordarabjainkat. Valójában gyorsak voltunk, mert a harmadik évben már elkezdtünk utazni. Jubileum kapcsán végig kellett gondolnom, hogy hányféle generáció dolgozott itt, idősebbek és fiatalok is. Az egyik legkedvesebb darab, aminek nagyon örülök, hogy belevágtam, pedig nagyon sokan azt jósolták, hogy meg fogunk bukni, a Purim, avagy a sorsvetés. Úgy történt, hogy Győrben izraeli napokat rendeztek. Gondoltam, odarohanok, lejelentkezem, és megyek vissza próbára. Igen ám, de fellépett a Budapest Klezmer Band. Elkezdtek játszani, s én telefonáltam, hogy kezdjék a próbát, nem tudok visszamenni. Megkerestem Fegyát, és megbeszéltük, hogy közösen kellene készítenünk valamit. Eltelt két év. Kint voltam Izraelben a Kibbutz Balettnél, és ott volt akkor a Klezmer Band is. Elmentem meghallgatni őket Jeruzsálemben, majd másnap Tel Avivban kiültünk a tengerpartra kávézni. Jön szirénázva a tengerpartra egy mentőautó, kiugranak belőle maskarában, pingponglabda orral, és elviszik az egyik beteget. Kérdezem: mi ez, filmforgatás? Mondják, hogy nem, Purim van, a gonosztól való megszabadulás ünnepe. Így született az ötlet, Eszter története alapján, Turán Róbert szövegkönyvével, William Fomin és Juhos István koreográfiájával, Jávori Ferenc (Fegya) zenéjére. Ezzel a darabbal is bejártuk a világot. Voltunk Moszkvában, New Yorkban, Rómában. Sokfelé megfordultunk. Azt vallom, hogy a táncművészet nem csak esztétikai fogalom. Nagyon fontos a szépség, de nagyon fontos a gondolatiság, hogy mi mit tudunk a testünkkel elmesélni: a fájdalmunkat, az örömünket, mindenféle érzéseinket. 

Sok neves külföldi koreográfus dolgozott önökkel.

Pénzünk soha nem volt, de szívesen jöttek az együtteshez. Most tárgyaltam egy világhírű fényművésszel, mert jövőre bemutatjuk a Skarlát betűt, ő előadta az elképzeléseit, én pedig ismertettem a lehetőségeinket. Megértette, hogy errefelé – ez a keleti blokkra érvényes – ilyen világ van.

Megint megkérdezem: hogyan sikerült elérni, ilyen feltételekkel megteremteni a minőségi munkát, s kivívni a nemzetközi elismertséget? Újból nevet szereztek maguknak a világban. 

Sok-sok munkával. Bevallom, én megpróbáltam és megpróbálom nálam okosabb emberekkel körülvenni magam. Még Fejes Endrétől tanultam, hogy óvakodni kell a középszertől, mert a középszer lehúz. Igazi alkotás velük nem születhet. Volt sok sikerünk és volt bukás is, de nyitottnak kell lenni a világ felé, s mindig különleges képességű emberekkel.

Romance (fotó: Orosz Sándor)

Ezért fordult meg sok koreográfus a Győri Balettnél?

Sokszor ér a vád, hogy többféle táncnyelvet beszélünk. Így igaz. Nagyon ragaszkodom a klasszikus bázishoz. Sok olyan koreográfust hívok meg, aki teljesen más módon, más stílusban alkot, sokszor nem a klasszikus balettből indulnak ki. Azt vallom, hogy van jó és van rossz darab, s az, hogy kortárs vagy sem, másodlagos. A mesterségbeli tudás a fontos. Ehhez minden nap keményen gyakorolni kell. Ezért hívok külföldi balettmestereket, ezért dolgozik itt Zádorvölgyi László. Azt vallom, önmagaddal nem teheted meg, hogy ne légy maximalista. Ha önmagaddal nem vagy maximalista, akkor nem várhatsz az élettől se semmit. Olyan rövid az az idő, amit mi, táncosok ezen a pályán eltöltünk, hogy fél gőzzel nem érdemes. Égni kell ezerrel, vagy az ember ne csinálja. 

Ezért indult a gyerekek képzése is? Szinte a kezdetekkor elindult az oktatás, az utánpótlás nevelése, s a közönségé is. A balettiskola hogy létesült?

Valójában nagy szerencsénk volt, mert a a Gombos általános iskolában örömmel fogadta Markó Iván ötletét az igazgató. Először általános iskola volt, s ahogy a gyerekek cseperedtek, meg kellett alapítani a középiskolát. Valójában az élet hozta magával, de az utat nekünk kellett kitaposnunk. Amikor az az iskola visszakerült az egyház tulajdonába, el kellett onnan jönnünk. Megvívtam a püspök úrral a csatámat. Érvem az volt, hogy az egyház mindig is művészetpártoló volt, s meggyőztem. Volt itt a Táncművészeti Főiskola kihelyezett tagozata is. Tudom, kipréselem a táncosokból szinte az utolsó leheletet, de arról is gondoskodom, hogy tanuljanak. Iskolázom őket, mert buta táncosra nincs szüksége a világnak. A táncos gondolkodjon, ha egy szerepet elvállal. Bármennyire is ösztönös tehetség valaki, nem árt, ha az elméjét is pallérozza. Táncvédő vagyok, ezért is vállalok több tisztséget. Lelkiismeret-furdalásom van, amikor Pest felé veszem az irányt, hogy a táncosoktól veszem el az időt, de aztán rádöbbenek, a kettő, a társadalmi és az együttesi munka egymást szolgálja. Hiszek a Táncszövetségben, hiszek abban, hogy Magyarországon szükség van művészeti akadémiára, mert fontos a művészek megbecsülése. Sok tehetséges ember él közöttünk, s az is fontos, hogyan tudjuk egymást megszólítani. A társművészetekre gondolok. A mi számunkra az életet adó erő a zene, olyan mint az élőlénynek az oxigén. De itt van a képzőművészet, az irodalom, a fotó, a film, a sok-sok gyönyörűség, ami inspiráló. 

Személyét sokféle emberrel kell elfogadtatnia. Honnan veszi az erőt? Huszonöt évig nem szoktak vezető pozícióban maradni, a művészeti életben pedig különösen nem. Mi a titka?

Nem tudom. Át akarom adni azt az erőt, ami engem is vezetett, a világra nyitottá tett. Élményem lehetett, hogy Baltimore-ban Ladányi Andreával táncoltuk A csodálatos mandarint a Színházak világfesztiválján, s megkaptuk a Kritikusok díját, de táncoltunk Moszkvában és nagyon sok kitüntetett helyén a világnak. Legyen az én táncosaimnak is ilyen élményük. Hiúság ez? Nagy vágyam, hogy még eljussunk Londonba. Amikor a Queen Elisabeth Hallban próbáltunk, nem akart összejönni semmi. Ideges voltam a sok-sok technikai probléma miatt, amikor egyszer csak látom, hogy a sötét nézőtéren közeledik egy emberpár felém. Menjenek a csudába, meg ne szólítsanak, mert felrobbanok. Odahajol hozzám a nő: „elnézést, Soltiné vagyok, megengedi, hogy beüljünk a próbára? Felismertem a karmestert, még most is kiráz a hideg, amikor mesélem, természetesen – mondtam. „Csak azért jöttünk próbát nézni, hogy érdemes-e este itt lennem. Hát itt leszünk. Utána is találkoztunk és gratulált. Királynővel találkoztunk, elnökökkel találkoztunk, sok-sok szerető emberrel találkoztunk. Legyen ez sok-sok táncosnak is élmény. Amikor elhagyjuk az országhatárt, meghatványozódik az ember felelőssége. Kaptam egy cetlit múltkor, hogy „most jó volt magyarnak lenni, köszönöm”. Ha a táncosok fejlődnek, akkor fejlődik a közönség is. Amit csinálunk, az örömet kell, hogy okozzon. Ennél fontosabb dolog nincs. De a végén mégis ott bujkál a kisördög: ha összemegy a függöny, akkor kész. Másnap minden kezdődik elölről. Ez a legnehezebb, mert utána mindent újra kell kezdeni. Nincs különbség a londoni és a győri, vagy egy MOM-beli előadás között. A közönséget tisztelni kell. Teljesen mindegy, hogy Csíkszeredán lépünk fel vagy New Yorkban a Joyce Theaterben. Az előadás minőségének ugyanolyannak kell lennie. A legjobbnak, ez a legfontosabb.

Huszonöt év számadásra késztet, de hogyan tovább?

Négy év múlva én befejezem az igazgatói tevékenységemet, ezt már bejelentettem a városnak, mint munkáltatómnak. Ennek a következő négy évnek a legfontosabb feladata, hogy kineveljem az utódomat. Akkor már negyven éve leszek a pályán. Fiatalokkal vettem és veszem körül magamat, s már megvan az utódjelölt: Velekei László. Vele kell az együttes jövőjéről gondoskodnom. Nem jó, ha valaki a székéhez görcsösen ragaszkodik, miközben az együttesnek folyamatosan meg kell újulnia. Ez nem azt jelenti, hogy nincs még dolgom, mert az együttes jövőjének a megtalálása a legfontosabb feladat. 

Mi egy balettigazgató dolga?

Finoman szólva is sokszínű. Brüsszelben például felmostam a színpadot, mert nem volt takarítószemélyzet. Ezt Bayreuthban tanultam sok éve. Wolfgang Wagner bejött az első balett-gyakorlatunkra, ahol csodálatosan új volt minden, de mi fiatalok azt játszottuk, hogy csúszik a vadonatúj balett-szőnyeg. Az öreg elment, s bár nagy személyzete volt, megjelent egy nagy doboz gyantával. Hát így. Van, amikor fel kell mosni a színpadot, van, amikor terápiás kezelés kell, mert a művész érzékeny lelkű és azt ápolni kell. Mindig elmondom, hogy nekem két családom van, a kis családom és a nagy családom. A nagy családom a Győri Balett. A családfőnek mindig fontos feladatai vannak, és ez huszonnégy órás szolgálat. Büszke vagyok mindkét családomra. Olyan programot kell számukra összeállítani, amely erősíti őket.

Tudjuk ezt konkrétabban?

Öt évvel ezelőtt, amikor Velekei Lacit kineveztem, mondtam, hogy Lacikám, csinálnod kell egy Kodályt . Miért Kodály? – kérdezett vissza. Azt válaszoltam, azért, mert fontos alkotó, s szeretném, ha tisztelegnénk Kodály Zoltán műve előtt.Fantasztikus az, amit ő képvisel. Nagyszerűen sikerült a koreográfia. Most teljes mértékben benne élünk egy Kodály-mű újabb változatában. Teljesen leköt a Skarlát betű, ami vagyon érdekes lesz – egy év múlva mutatjuk be.

Mivel nem kész produkciókat vesznek át, nagyon sokszor önök alakítják saját 

arculatukhoz a programot. A táncoknak dramaturgiája van.

Így van. Vádolnak is néha, hogy szeretem a dramaturgikus darabokat, szeretem, ha történetet mesélünk. Ez szerintem fontos, hogy az emberek érezzék, valamit el akarunk mesélni nekik. Hálásak, amikor megérzik, megértik a darab által átadott üzenetet. 

A világban többféle tendencia létezik. Vannak trendek, divatok. Mennyire van módja figyelni, hogy másutt mi zajlik? 

A virtuális világban azért könnyebben hozzá lehet férni sok mindenhez, mint korábban. Figyelem a hazai táncéletet, de én nem szeretek kopírozni.

Mennyire változott, vagy változott-e az ars poétikájuk, mert harmincnyolc év nagy idő. 

Amikor a mesterem átadta nekünk a diplomát, azt mondta, gyerekek, egyetlen egy ne vesszen ki belőletek: a hitetek. Szeretném a hitemet megőrizni, ameddig lehet. Ezért kell gondoskodnom a jövőről, hogy ez a fantasztikus műhely megmaradjon, gazdagodjon. Megtanultam sok színházi szakembertől, hogy isten őrizz a provincializmustól. Nekünk ki kell törni a világba. Amire a legbüszkébb vagyok: a 90-es évek legvégén sikerült elérnem, hogy New Yorkba meghívják az együttest. Mi voltunk az első kelet-európai társulat a Joyce-ban, a kortárs táncszínház első számú színpadán, és oda másodszor is visszahívtak. De felléptünk Salzburgban a Festspielhausban is. A sikernél múlandóbb nincs. Minden nap újra és újra meg kell küzdeni érte. Kegyetlen pálya, mert nagyon rövid az időnk, amit színpadon tölthetünk. Az a rengeteg szépség rengeteg fájdalommal jár, de el kell viselnünk.

A XX. század színházművészete nagy hatással volt a táncművészetre, s a táncművészet is a színházra. Prózai előadásokhoz is felkérnek koreográfusokat. Mi lehet ennek az oka?

Az ember örök vágya, hogy szó nélkül is ki tudja fejezni magát. A tánc végigkíséri az emberiség történetét. Táncolunk örömünkben, táncolunk fájdalmunkban, s ehhez nem kellenek szavak. A gyökerek nem változnak. Van, amikor erősebb a folklór hatása, van, amikor háttérbe vonul. A kifejezőerő módja változik. Amikor ideát kergetünk, kifejezhetjük vágyainkat, amikor haragszunk, azt is kifejezhetjük a pusztítás indulatával. Minden benne van a táncban, ahogy a zeneművekben is. A muzsika számunkra a tápláló erő. 

A harmadik generáció táncol már az együttesben. Hogy sikerült a színvonalat megőrizni? 

Most már másként gondolkodnak a fiatalok, mint mi, de a hit nem változhat. Az alázat nagyon fontos, s amit kerülni kell, az a középszerűség, mert az lehúz. Mindig úgy kell kimenni a színpadra, hogy én akarok lenni a legjobb, mert akkor jut el a nézőhöz az üzenetem. Annak nincs helye az együttesben, aki meg akarja úszni. Az csináljon mást. 

Huszonöt éve van a társulat élén. A vezetést a Balettintézetben nem oktatták. Ehhez más képességek kellenek, mint a gyönyörű mozgáshoz.

Markó Iván és Gombár Juci mellett nagyon sok mindent megtanultam. 1991-ben el kellett döntenem, hogy táncolok, vagy vezetem az együttest. Ez olyan, mint amikor valakinek megszületik a gyereke. Akkor az egész élete átértékelődik. Nekem is átértékelődött az életem. Hirtelen én lettem a családfő, és felelősséggel gondoskodnom kellett. Liszt Ferenc írja egyik emlékiratában, ami a táncművészekre is ugyanúgy vonatkozik: egy napig nem gyakoroltam, megéreztem önmagamon, két napig nem gyakoroltam, megérezte a zenekar, három napig nem gyakoroltam, megérezte a közönség. 

Áldozatként élte meg ezt, vagy úgy, hogy a csapatért érdemes?

Áldozatnak nem tekintem magam. Az biztos, hogy még egy pár évig mint táncos lett volna lehetőségem, de megváltozott a szerepem, az együttest kellett menedzselnem. Helyzetbe kellett hozni a tehetséges fiatalokat. A mai napig tanulok, soha nem lehet tökéletes az ember, és kell a fiatalítás, mert a másik generáció nyelvét már ők beszélik. Beindítottuk a Fiatalok a fiatalokért programot, és most új darabok születnek. Gyerekelőadások és fiatalok problémáit megszólaltatók.

Mi az, ami erőt ad?

Erőt ad a sikertelenség, és erőt ad a siker, erőt ad a hülyeség, erőt ad a kegyetlenség, erőt ad a tisztességtelenség. Ezek mindig nagyon nagy erőt adnak ahhoz, hogy másképp próbáljam. Nagy erőt ad természetesen a siker. Az nagy boldogság. Nagyon nagy szüksége van az embereknek a boldogságra, s én szeretek boldoggá tenni és szeretek boldog lenni. Úgy gondolom, minden ember megérdemli, hogy boldog legyen. Hát ez az, ami inspirál.

Az interjút készítette:  Józsa Ágnes

Niedzielsky Katalin: Élt, halt a színházért – Typografika Könyvek, Békéscsaba

„Sík Ferenc halála óta felnőtt egy nemzedék, amelynek tagjai talán nem is hallottak a Kossuth-díjas művészről, a Nemzeti Színház főrendezőjéről, a Gyulai Várszínház művészeti vezetőjéről, nem látták az előadásait. Ezért is fontos emlékezni és emlékeztetni, hogy ne legyen kérdés, miért neveztek el róla tantermet és kamaraszínházat Békéscsabán” – olvashatjuk a karcsú kötet hátlapján, amely a Békés Megyei Népújságban és a Békés Megyei Hírlapban megjelent írások (többségükben interjúk) gyűjteményeként őrzi Sík Ferenc Kossuth- és Jászai-díjas rendező, Érdemes és Kiváló Művész emlékét. Az őrzés ezúttal értéket dokumentál: csokorba gyűjtve az annak idején napi tényeket közlő, aktuális eseményekkel foglalkozó írások immár kordokumentummá lényegültek át. Többségük interjú, vagy beszámoló egy-egy hosszabb beszélgetés közérdekű tanulságairól. Végigolvasva a könyvet, további dimenzióval gazdagodik korképünk, a visszatérő gondolatok a rendező szándékairól-elképzeléseiről ars poetica értékűvé nemesednek .

Lexikális adat önmagában, hogy Békéscsaba szülötte néptáncosként kezdte, s a szintén békéscsabai Rábai Miklós vezette Állami Népi Együttes alapító tagjai közé tartozott szólótáncosként. Az itt szerzett impulzusok nem múltak el akkor sem, amikor rendezőként működött: nyomot hagyott színészvezetésén csakúgy, mint a színpadi jelenetek dinamizmusában. Az egyetemi időszakból a magyar‒történelem‒francia szak tanulságai sem múlhattak el nyomtalanul, hozzájárulhattak ahhoz a maga idejében kétségkívül bátor vállalkozáshoz, hogy egyetemes nemzeti érdekek megvalósulásáért akarjon politikus-közéleti színházat teremteni. Színházi pályafutásának három fontos fejezete Pécshez, a Gyulai Várszínházhoz és a Nemzeti Színházhoz kötődik.

Megannyi ötlete, kezdeménye bizonyult életképesnek a gyakorlatban, azok is, amelyek megvalósulásáért keményen kellett harcolnia bürokratikus meggondolások ellenében. 

Niedzielsky Katalin a gyulai időszak krónikása, fogékony színházkedvelőként időről időre felkereste a rendezőt. Ez az emberi szimpátia is átsüt sorain, és már az előszó helyett szereplő „Sárgabarack és színháztörténet” című írással arra készteti az olvasót, hogy ne pusztán információkat keressen, hanem a megvalósult és füstbement tervek és szándékok eredőjeként létrejött előadásokban vegye észre a színháztörténeti dokumentumokat.

Fontos kordokumentum az „Álominterjú Sütő Andrással” – múltidézés a fiatalabb generációk számára (ez a legkorábbi írás, 1987. július 14-én jelent meg – Niedzielsky Katalin utolsó interjúja Sík Ferenccel 1994. júliusában készült). És nem pusztán az illusztráció szerepét töltik be a keretben megjelentetett rövid idézetek, amelyek mindig gondolati kommentárként csatlakoznak az írásokban közöltekhez.

Az újságíró nem ítélkezik, azt rábízza az arra illetékesekre és a mindenkori olvasókra. De lehetővé teszi az elgondolkozást, tények tükrében. Például, hogy a „Sík Ferenctől búcsúzunk” (megjelent 1995. január 18.) után felidézi a Békés Megyei Hírlap előző év március 31-ei számából a rendező – akár végrendeletként is értelmezhető – megjegyzését is:

„Gondban lennék, ha most arról kellene döntenem, hogy majd hol temessenek el. Békéscsabán, ahol édesanyám és több rokonom nyugszik? Úgy érzem, számomra Gyula adjon majd végső pihenést. Ott van a hazám.”

A folytatás: Sík Ferenc a szülővárosában, a családi sírhelyben nyugszik, a Ligeti temetőben. Síremlékének avatására 1996. november 1-jén került sor, amikor is Sinkovits Imre emlékezett művésztársára.

Szülővárosa a kerekszámú évfordulók alkalmából rendre talál alkalmat Sík Ferenc emlékének életben tartására. Túl azon, hogy megkoszorúzzák sírját, születése 80. évfordulóján róla nevezték el az Ibsen-ház egyik oktatótermét. Mellszobrát, Mladonyiczky Béla alkotását a Színházi Világnapon a Jókai Színház színpadán avatták fel. 2016-ban, a 85. évfordulón a korábbi Ibsen Stúdiószínházat (ahol az általa alapított színiiskola megkezdte a működését) Sík Ferenc Kamaraszínházzá nevezték át. A Békéscsabai Jókai Színház igazgatója, Seregi Zoltán így fogalmazott: „A színház a pillanat művészete, a színészekről még csak marad felvétel, de a rendezőkről semmi. Ezért fontos minden emlékezés és emlékeztetés, ezért döntöttünk úgy, hogy maradjon Sík Ferencnek ’lábnyoma’, és a színház viselje a nevét.” 

Az emlékezés-emlékeztetés e kettős gesztusához értékes adalékkal járult hozzá Niedzielsky Katalin könyve is.

Fittler Katalin

Gajdó Tamás könyve Bárdos Artúrról

Nagyon szomorú könyv. Ugyanolyan szomorú, mint a két háború közötti magyar színház többi kiemelkedő rendezőjének pályafutásáról szóló monográfiák és visszaemlékezések. Vagy még szomorúbb. Mert a kilenc évvel idősebb Hevesi például „szerencsésebb” volt; ő nem érte meg a második világháborút, a német megszállást és a nyilas hatalomátvételt. Nyomorognia sem kellett, mint Jób Dánielnek vagy Németh Antalnak. Bárdos Artúrt előbb a zsidótörvények lökték félre a fajtiszta magyar színjátszás védelméért vívott ádáz csatában, majd a háború után Moszkvában döntöttek a sorsáról. Ez áll a káderlapján: „A magyar színházi élet legbeképzeltebb nagysága. Hihetetlenül becsvágyó. A Horthy-rendszerben kormányfőtanácsosságot kapott. Öntudatos polgár. Tud művészit is produkálni. Használhatjuk, de veszedelmes.” 

Az irigység, a személyes ellenszenv meg a készülődő új hatalom minden korábbi értéket szemétre hajító szándéka ítélkezett az előző korszak legjobbjainak sorsa felett. Az idézett szavakat Hont Ferenc fogalmazta meg 1945 tavaszán, még a szovjet fővárosban, emigráns magyar kommunista vezetők előtt, és jegyezte le tudós alapossággal. A sors fintora, hogy a szószóló nem sokkal később maga is színház nélkül maradt. A hatalomra még nála is jobban vágyakozó harcostársak többször félretolták és megalázó helyzetekbe hozták. Végül kénytelen volt beérni a végkielégítésére létrehozott Színháztudományi Intézet igazgatói székével. Itt gondosan megőrizték a hagyatékát, amelyben a fenti idézet is található. Jogutódja, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet pedig kiadta Gajdó Tamás könyvét, melynek csípősen szellemes címét Hont impertinens szavai ihlették: Veszedelmes polgár. Bárdos Artúr pályaképe, 1938‒1974.

Az első gondolatom az volt, amikor olvasni kezdtem, hogy a bumeráng visszaütött. Egy mesterrendező sem irányíthatta volna jobban ezt a káprázatos manővert, amely negyvenkét évvel a halála után igazságot szolgáltat a magyar színház egyik nagy alakjának, és aki mögött újra felbukkan a letűnt idők egy másik, nem sokkal kevésbé jelentős színházcsinálója, Hont Ferenc, akinek ellentmondásos életművével máig zavarban van a magyar színháztörténet.

Gajdó Tamás megszállott Bárdos-kutató. Már a pálya első szakaszát feldolgozó korábbi kötetet (Az új színpad művésze. Bárdos Artúr pályaképe 1900‒1938, Veszprémi Egyetemi Kiadó, 2002) megelőzően több publikációt jelentetett meg, amelyekből nyilvánvaló, hogy egész színháztörténészi érdeklődésének középpontjában Bárdos Artúr áll. Mély, életre szóló vonzalom ez, amely bizonyára nem villámcsapásként érte, mint valami hirtelen támadt szeszélyes fellángolás, hanem hosszú ismerkedés és mérlegelés előzte meg, ahogy a komoly és tartós kapcsolatokat általában.

A pálya első fele azonban sokkal hálásabb anyag egy monográfiához, mint a második. A szerzőnek ott csak a bőség zavarát kellett leküzdenie. A most megjelent könyv, az 1938 és 1974 közötti időszak színházi eseményekben jóval szegényebb. A háború és a bujkálás éveit a Faust fordítása segített elviselni. Az 1945 utáni három Belvárosi színházi évadot leszámítva az emigrációban mindössze kétszer volt alkalma rendezni, egyszer angolul (a washingtoni Katolikus Egyetemen 1949-ben a Rómeó és Júliát), egyszer pedig magyarul (a New York-i Magyar Nemzeti Színpad egyetlen bemutatóját, a Liliomot, 1954-ben, egy másik számkivetett, Jávor Pál főszereplésével). Ráadásul mindkét darabbal találkozott már Budapesten; Molnár Ferenc külvárosi legendáját – Páger Antallal és Dajka Margittal – 1937-ben az általa vezetett Nagymező utcai Művész Színház játszotta Pünkösti Andor rendezésében, a Rómeó és Júliát pedig – Kállai Ferenccel és Fényes Alizzal – Bárdos állította színpadra 1946-ban a Belvárosi Színházban. A szerző rendelkezésére álló források természetesen nem tették lehetővé a két amerikai előadás összevetését a hazai előzményekkel. A budapesti Rómeó, amely elindította Kállai Ferenc káprázatos pályafutását, csúfos bukásnak számított. Huszonkilenc előadást ért meg gyenge házakkal. A washingtoniról ennyit sem lehet tudni. Bárdos szűkszavúan emlegeti a leveleiben, de azzal azért elbüszkélkedik, hogy Rómeó amerikai alakítója szintén az ő felfedezettje, két évvel később már a Broadwayn arat sikereket.

A Veszedelmes polgár a szerény források ellenére bravúrosan megírt könyv és megrendítő olvasmány. Azért, mert színesen, mély empátiával elemzi Bárdos egyéb tevékenységét, küzdelmét az önkifejezésért, az értelmes, tartalmas élet megteremtéséért. Az írás sohasem volt számára pótcselekvés, színházi bírálatai, jegyzetei és egyetemi előadásai éppúgy szerves részei a gazdag életműnek, mint a színházcsinálás, mégis egy kivételes művész életének kényszerpályáját követjük nyomon. És ebben hasonlít Bárdos Artúr sorsa a vele egyenrangú társaiéra, akiket ugyanúgy eltiltottak a magyarországi diktatúrák igazi hivatásuk gyakorlásától.

Nekem többszörösen közeli, személyes ismerősöm volt Bárdos Artúr. Persze csak a képzeletemben. Ha most egy hirtelen csoda folytán szembe jönne velem a Petőfi Sándor utcában, valószínűleg lelkesen és nagy tisztelettel üdvözölném, ő meg udvarias mosollyal viszonozná az ismeretlen rajongó elragadtatását. Nem tudhatja, hogy nekem olyan szüleim voltak, akik nagyon szerették a színházat, és úgy gondolták, a háború után már engem is magukkal vihetnek, amikor színházba mennek. Gyermekpszichológiai szempontból bizonyára nagyon tévedtek, hiszen mindössze kilenc éves voltam. Nemcsak a Latyi Matyi a furfangos cukrászinas című gyerekelőadást láttam a Fővárosi Operettszínházban, de rendszeresen jártam a Nagymező utca túloldalán haldokló Vígszínházba, meg a Petőfi Sándor utcába, a varázslatosan szép Belvárosi Színházba. 

Gajdó Tamás könyvét olvasva borotvaéles képek elevenedtek fel bennem első komoly színházi emlékeimről. Először láttam Shakespeare-t, akinek a nevét a Lamb-testvérek mesekönyve nyomán ismertem már, amikor a Belvárosiban megnéztem a Rómeó és Júliát. De láttam Scribe bűbájosan kecses vígjátékát, az Egy pohár vizet meg a Játék a kastélybant (mindkettőt Góth Sándor rendezte és játszott is bennük), a Pygmaliont (Dénes György játszotta-rendezte, és Turay Ida volt Eliza). A legélesebben a Volponéra emlékszem, Ajtayra a címszerepben, Dénes György Moscájára, aki fekete harisnyás pipaszár lábait emelgette, és tényleg volt benne valami légyszerű, meg a kiváló Szigeti Jenőre Corbaccio szerepében. Mint évtizedek múlva megtudtam, ezt sem Bárdos rendezte, hanem Körmöczi László, akit később bábszínházi kollégáim emlegettek. Talán a keserűség okozhatta, hogy Bárdos ekkor már visszahúzódott a rendezéstől. 1945 és 1948 között huszonöt bemutatót tartottak, és ebből összesen hétnek volt ő a rendezője. Ki tudja, talán idejekorán észrevette, hogy az új világ cseppet sem olyan lesz, amilyennek merész álmaiban képzelte.

„Személyes ismeretségünk” tovább mélyült, amikor az ötvenes években a zsebpénzemből elkezdtem antikvár színházi könyveket vásárolni. A Játék a függöny mögött azóta is kedvenc olvasmányaim egyike. Most, hogy elolvastam Gajdó Tamás monográfiájának második részét, megint kedvem támadt elővenni és megcsodálni a Szent Johanna, A csodaszarvas meg az Írja hadnagy szellemes díszletterveit és jelenetfotóit. 

De a legnagyobb meglepetés a költő Bárdos Artúr felfedezése volt számomra. Csak hírből ismertem ifjúkori verseskötetét (Két ösvény, 1903), és még hírből sem az emigrációban született költeményeket (Alkonyat, Buffalo, 1967). Már Az új színpad művésze is megkülönböztetett figyelmet szentelt Bárdos verseinek, de most, a vasszorgalommal és kitartással összegyűjtött anyagok, levelek, visszaemlékezések, hangfelvételek mozaikdarabkái és kényszerű hiátusai közepette a versek is fontos támpontot jelentenek az író és az olvasó számára a művész megismerésében. Ahogy az Amerika Hangja magyar adásában Nadányi Pál írta az Alkonyat megjelenésekor: „Félszáz oldal az egész kötet, de egy hosszú és gazdag élet során kiművelt, kiegyensúlyozott lélek tükre”.

Ilyen tükör Gajdó Tamás második pályakép-kötete is Bárdos Artúrról, az emberről és a művészről, akiről egy dúsgazdag ország olyan könnyű szívvel kétszer is lemondott. Talán azért, mert tényleg veszedelmes volt. Legalábbis azok számára, akik lelkük mélyén mégiscsak megérezték, hogy különb náluk. 

Az utókor is így gondolja. Mindazok, akik 2016. november 17-én ott voltak a könyv bemutatóján a Katona József Színház előcsarnokában. Azért, hogy a 2007. április 2-án, születésének 125. évfordulóján felavatott emléktábla alatt emlékezzenek Bárdos Artúrra, és beszélgessenek róla meg Gajdó Tamás szép, okos, szomorú könyvéről. A genius loci csak részben indokolta a helyszín megválasztását. Azt is lehetett tudni, hogy Bárdos Artúr makulátlan színházeszménye követőkre talált a Petőfi Sándor utcában.

BALOGH GÉZA 

Shakespeare: Szentivánéji álom – Vígszínház

Közel ötven éve ismerem (?) a Szentivánéji álom című drámát, de képtelen vagyok megjegyezni a benne előforduló szerelmespárokat. Théseus (Király Dániel) és Hippolyta (Járó Zsuzsa), Oberon és Titánia (szintén ők) még rendben, de a fiatalok! Demetrius (Orosz Ákos) és… Heléna (Bach Kata)? Hermia (Szilágyi Csenge)? Lysander (Ember Márk) és… Hermia? Heléna? A lányok felől talán egyszerűbb közelíteni, ők állhatatosak: Hermia Lysandert szereti, Heléna Demetriust; de úgyis elfelejtem megint. Ahogy a darab távoli rokonának, Mozart Così fan tutte című operájának szerelmespárjait is képtelen vagyok fejben tartani: Fiordiligi és… Guglielmo? Ferrando? Dorabella és… Ferrando? Guglielmo? Ezért jó a Rómeó és Júlia, az tiszta ügy – bár ne feledjük, az elején Rómeó még valami Rózáért epekedik… (A témába vágó harmadik nagy alkotást, Goethe Vonzások és választások című regényét, Eduarddal és Charlotte-tal, a kapitánnyal és Ottiliával, bizonyára kevesebben ismerik. S ha már zárójelben vagyok: a szerepnevek írásában Nádasdy Ádámot követem.) 

Szolgáljon mentségemre, hogy e művek alapvetően épp az érzelmek, a lelki és testi vonzalmak, vágyak – olykor a legpőrébb ösztönök – felhorgadásairól, lehorgadásairól, változásairól, kiszámíthatatlan és megmagyarázhatatlan, boldoggá tevő vagy kétségbeejtő átalakulásairól szólnak. Mely vonzalmaknak és vágyaknak nemigen – gyakran egyáltalán nem – lehet parancsolni. Nem lehetett Shakespeare korában sem, a mesebeli ókorban sem és nem lehet ma sem. A harminc körüli alkotók – Kovács D. Dániel, Závada Péter és William Shakespeare – ezt már tudják (kezdik sejteni) s most erről beszélnek igen élvezetesen, elsősorban a még fiatalabbaknak, hogy adott esetben ne lepődjenek meg majd túlságosan. 

Égeus, a zord atya, Hermia apja (Gados Béla) ugyan parancsolni szeretne a vágyaknak és a lányának, ezért is panaszolja be Théseusnál, Athén fejedelménél Lysandert, aki versekkel, hajtincsekkel, virággal és – biztos, ami biztos – drága ékszerekkel, sőt csokival kábította lányát. A lány el is kábult, leginkább persze Lysandertől magától: simán belezúgott. Demetrius virágát eldobja… Égeus azonban Demetriusnak szánta, és ettől a szándékától nem is áll el: „vagy ehhez a férfihez megy, vagy egyenesen a zárdába” – mondja a patriarchátus és az anakronizmus feltétel nélküli híveként. Később sem győzhető meg: értetlen, sértett vesztesként marad magára. Théseus kezdetben még teljesen egyetért vele: estig ad időt Hermiának, hogy válasszon Demetrius és a zárda közt – este lesz Théseus és Hippolyta esküvője, a cselekmény eredeti idejéből, a három napból az előadásban tizenvalahány óra lesz, késő délutántól hajnalig játszódik le. Lysander hiába árulja el, hogy Demetrius nemrég még Helénát ostromolta, Hermia is hiába makacskodik, mindössze fél, jó, másfél órát kap a búcsúra. Csak Hippolyta csókolja homlokon együttérzőn, de mondani ő se mondhat semmit. Théseus említi, hogy kardjával udvarolt neki, aminek megértéséhez tudni kell, hogy nemrég még ellenség volt, az Athénra támadó amazonok – a mitológia szerint csak nőkből álló, harcias lovas nép – királynője. Szóval nekik is megvan a maguk története (Théseus – Thészeusz – Plutarkhosz legelső hőse a Párhuzamos életrajzokban!), bár most már önfeledten – látszólag önfeledten – buliznak, a legelső jelentben mintha épp egy diszkó bejáratán – a leeresztett vasfüggöny ajtaján – lépnének vagy inkább esnének ki. 

Ez a buli – „nívós tivornya”, ahogy Théseus nevezi – az egész előadás kerete: amikor utóbbi megkezdődik, az előbbi már javában zajlik, a megnyíló likon át halljuk is a zajt (zene: Bartha Márk és Keresztes Tamás), hogy a mesteremberek szójátékainak szellemében fogalmazzak. A házasodni készülők mai ruhában vannak (a színlapon jelmez- és díszlettervező helyett látványtervező és -asszisztens van feltüntetve: Horváth Jenny és Debrei Nóra, nemkülönben egy vizuálkonzulens: Jankó Mátyás), ahogy a mindjárt színre lépő Égeus és a fiatalok is, sőt Théseus és Hippolyta a legelső pillanatokban kis kartonlapokról olvassák, majdhogynem iskolásan, Shakespeare szokatlan szövegét („A nap hamarosan éjszakába fordul…”). Vagy nem is ők silabizálják még, hanem az őket alakító színészek, Király Dániel és Járó Zsuzsa? Egyrészt valahol Athénban vagyunk, leginkább a város szélén lévő, korántsem elhagyott villában, másrészt hangsúlyosan a Vígszínházban, a díszlet diszkréten a Vígszínház nézőterét folytatja, s a továbbiakban maga a nézőtér is játszik, olykor kigyúlnak a fények, keresztülvonulnak rajta a szereplők, itt éneklik Titánia altatódalát. Mai a nyelv is, Nádasdy Ádám nagyszerű, új és friss fordítása még tovább frissült Fekete Ádám, Kovács D. Dániel és elsősorban Závada Péter kezén (néhány szállóigéért – Ide nekem az oroszlánt is! – fáj a szívem, de már Nádasdy elhagyta őket). Persze, persze, a mese rólunk szól, ha valami, a szerelem, a vágy mindannyiunkat érint, a nézőtéren egyedül (elhagyatva, magányosan, bánatosan, netán reménykedve) vagy a párunkkal, régi, esetleg új vagy leendő szerelmünkkel ülőket – magam az egyik alkalommal speciel volt feleségemmel, Ildikóval, akinek magánemberként egyetlen rövid szóban foglaltam össze, miről is szól a darab és az előadás, amit itt megismételni nem tartanék illendőnek, amúgy is durva leegyszerűsítése egy nagy alkotó titokzatos remekének, jóllehet e mostani változat is használja a „görcsös baszdüh” emelkedett kifejezését, teljes joggal szerintem. Mit tegyünk, ezt váltja ki – Oberon szerint legalábbis – a Pukktól kért „csattanó maszlag” nedve (Oberon igencsak bosszúvágyó, még az sem zavarná, ha hitvese állatokkal fajtalankodna – igaz, később szánni kezdi őt, bár csak „lassan”). Vagy az éjszaka, vagy némi ital, ha Shakespeare-nél the soul of love szerepel is, ami Aranynál a szerelem vad heve, Nádasdynál szerelmes lélek. Shakespeare nem olvasta Jan Kottot: „A Szentivánéji álom a legerotikusabb Shakespeare-darab. S az erotika talán egyik tragédiában és komédiában sem olyan brutális, mint itt…” S később: „…nagyon szókimondó, nagyon brutális és nagyon szenvedélyes darab.” Alapvetően azért jó az előadás, mert ennek játsszák, nem lúgozva ki belőle a játékosságot, a komikumot és a lírát sem. Nem idegenítenek el, amit egy kartonlapon tudtunkra is adnak. De nem is édelegnek. No Mendelssohn! 

A városon és a civilizáción túli erdőben, Szent Iván éjjelén, a június 24-dikéről 25-dikére virradó forró és buja éjszakán nem csupán fölébred, hanem el is szabadul „az extázis rafinált szelleme”, amit a gyanútlan Théseus említ az elején. (Az eredeti enyhébb: „the pert and nimble spirit of mirth”, ami Nádasdynál „a csintalanság szelleme”.) Elszabadulnak az ösztönök, a legvadabbak is, pláne, hogy még természetfeletti hatalmak is segédkeznek benne, mint Oberon és Puck a diszkódroggal. Aki volt már hajnalig tartó házibuliban, átivott egy éjszakát, az tudja, mi minden történhet, amire az ember nem is számított, amin maga is meglepődik s amit másnap akár szégyell is, állva fejfájósan a tett színhelyén, nem is emlékezve pontosan az eseményekre. 

Az egymástól eltiltott szerelmesek, Lysander és Hermia szökni készülnek. Tán nem is lenne baj, de szándékukat elárulják Hermia régi barátnőjének, Helénának, aki sajnálatosan úgy dönt, felfedi a titkot Demetrius előtt, hogy majd kövesse őket az erdőbe, ő meg vidáman nézi, miként csorgatja a nyálát a „kis szuka” után. Aztán mégse nézi olyan vidáman, hisz pokolian szenved attól, hogy Demetrius nem őt szereti, annyira, hogy nemsoká a végsőkig megalázkodik előtte: „Használj lábtörlőnek, vess meg, / végy semmibe, csak azt az egyet engedd, / hogy mint az árnyék, kövesselek.” És követi…

Ekkor már az erdőben és az elhagyott villában vagyunk – olykor, úgy tűnik, egyszerre a kettőben. Mondjuk ki-be járunk. Villáról Shakespeare nem ír, nála „palace wood” van, Aranynál „várliget”, Nádasdy fordításában „palota mögötti erdő”, ahol a palota nyilván Théseus palotája. Ezt a helyet emlegeti a tetőfedő Quince, Nádasdynál – kár, hogy ezt eldobták! – Tetőfi, Závadánál Zsindely (Aranynál Vackor, ami birsalmát, vadalmát, vadkörtét jelent; de Nádasdy jegyzeteiből tudhatjuk, hogy a quince szó Shakespeare idejében ’ék, csapolás’ jelentésben is használtatott). Ebben az erdőben most épült egy „elhagyott villa” – sebaj. Az is az erdőben van. Itt, az erdei házban és a házi erdőben folytatódik a buli, itt bukkan fel Demetrius és Heléna, itt pihen le Lysander és Hermia. Itt mulat tovább Théseus és Hippolyta, ide hívták az athéni ifjakat ünnepelni. Itt próbálnak a mesteremberek. És itt jelennek meg a tündérvilág alakjai. 

Ökörnyál (Kárpáti Pál) és Pernye (Rainer-Micsinyei Nóra) egy fekete hullazsákban hengerednek be, először talán nem is tudják, hol vannak: annyira el vannak tévedve, hogy egy másik Shakespeare-darabból, az Ahogy tetszikből citálják Jacques – a méla Jacques – szavait: „Színház az egész világ…”, méghozzá Szabó Lőrinc érintetlenül (és a színlapon említetlenül) hagyott fordításában. A tündérek, lidércek képesek kisebb-nagyobb változtatásokat előidézni az emberek világában, felettük állnak, de az ő világukban is szigorú hierarchia uralkodik. Olykor láthatatlanok, olykor láthatók, esetleg egész közeli kapcsolatban vannak a halandókkal: Oberon, a tündérkirály valamikor elcsábította Hippolytát, Titánia, a tündérkirálynő olykor a szél dallamára táncolt Théseusszal... Tündérkirályi férj és tündérkirálynői feleség most véletlenül találkoznak, mert épp haragban vannak, Titánia egy furcsa gyereket tart a háremében, akit Oberon akar az apródjául – ez miként jutott Shakespeare eszébe? (Biztos akad róla néhány tucat tanulmány, ahogy a második felvonás 149–166. sorának értelmezéséről is – allegória?, hódolat Erzsébetnek, a szűz királynőnek? – találunk ugyanennyit, ha nem többet! Pukk is megkérdi a delfinen lovagló sellő és a talpig felfegyverzett Ámor nem könnyen értelmezhető története kapcsán: „Hova tart ez a sztori, főnök?”) 

A baj csak az, hogy a csodatévő virág nedvéből Pukk Oberon parancsára Lysander szemébe is csöppent, tévedésből. Demetriuséba kellett volna, hogy (újra) beleszeressen Helénába, de így Lysander lesz belé szerelmes – ha Heléna ezt nem is hiszi el. Most Hermia lesz a vesztes – Demetrius eddig is az volt –, még az is megfordul a fejében, hogy Lysandert álmában megölte a vetélytársa. A négy fiatal válogatott sértéseket vág egymás fejéhez, rég eltűnt róluk a civilizációs máz, még Sade márkit is belekeverik. Vígjátékban vagyunk, a veszekedés komikus, tele mókás szavakkal („mókuslekvár”) és szójátékokkal („Fallosz-Athéné!” „Deus ex fapina!”), de a helyzet valójában tragikus. „Kész téboly” (Hermia szavai), bele lehet dögleni. Igen fontos, s az előadásból ki is derül, hogy az erotikus vágyakon túl az agresszív ösztönök is felébrednek olykor, nem függetlenül az előzőektől. Lysander és Demetrius közt kezdettől ott a feszültség, előbb azért, mert Demetrius elorozná tőle Hermiát, később azért, mert Helénát orozná el, akibe Pukk, illetve Oberon beavatkozása következtében mindketten beleszeretnek. A fiúk össze is verekszenek, Lysander Demetrius heccelésére Hermiát is kész megütni, a két lány, a két régi barátnő is válogatott gorombaságokat vág egymás fejéhez, sőt szegény Heléna összeesküvés-elméletet, erdei konteót fabrikál, míg Oberon mindenkit el nem altat – egy diszkóban ez sem meglepő hajnal felé. 

Oberon segítségével minden jóra fordul, Oberon azonban nem valóságos személy, a mindennapokban nem segíthet, Rómeó és Júlia története nem végződik jól. És Oberon sem tud mindig mindenkin segíteni, olykor saját magán sem. Titániában valóban feléled a görcsös… a vad hév, a zongora tetején adja oda magát Alapnak (Stohl András), akire Pukk ráadásul szamárfejet varázsolt. Ennek azért Oberon nem örülhet annyira, ha céljai feltehetően távlatosak is: a várhatóan bekövetkező bűntudatra és szégyenérzetre hajthat. Én? Ezzel? Jézusom! Titánia azonban egyelőre nem csupán megkívánja a szamárfejes Alapot, hanem bele is szeret: „ki kell mondjam, szeretlek!” Alap kevésbé romantikus: „Engedjetek rá!” Hermiának sem volt rest ajánlatot tenni! Igaz, felébredve majd ezt mondja: „Azt álmodtam, hogy boldog vagyok!” 

Ember Márk e. h. és Orosz Ákos (fotó: Dömölky Dániel)

Pukknál álljunk meg egy pillanatra. Pukk (Nádasdynál lett a manó jelentésű s Shakespeare által személynévként használt Puckból – ejtsd pak – Pukk) figurája az angol néphagyományból való, hívják Hobgoblinnak, Robin pajtásnak is – ez itt lényegtelen. A lényeg, hogy az előadásban, Eszenyi Enikő színészi súlyának köszönhetően, jelentős figurává válik. És korántsem az a kedves kis figura, akinek megszoktuk („pirospozsgás lurkó” – írta volt Kéry László az 1961-es összkiadásban). Sokkal inkább ördögi figura. Nemtelen: hosszú, fekete kabátot visel (hisz ördög!), bottal jár (Oberon nem segít rajta, ő se magán: az ízületi bántalmakra, úgy látszik, még a varázslat sem hat), az arca fehér. Már-már félelmetes. És még inkább magányos. A tündérek sem ismerik, Pernye csak egy öncélú tréfa után – Pukk szavait a megbűvölt athéni fiatalok tátogják el – jön rá, kicsoda: „te vagy a sötét árny, a vészkobold!” Sőt: „Napjaidat kóvályogva éled, / örök letargia az osztályrészed. / … / A halandók lelkébe belegyalogolsz, / aztán a stiklikért mást okolsz…” Pukk, bár maga is az „éjjel vándorá”-nak nevezi magát, aki tehát stranger in the night, egyedül járja az éjszakát, mindezt tagadja, ő legfeljebb csak némi gondot okoz, apró bosszúságokat. Pedig igaz lehet, veszélyes valaki ő, ha kedélyesen „főnök”-nek hívja is Oberont, aki egy helyen „vészmanó”-nak titulálja, ő pedig a nagy kavarodás közepette elárulja: „Imádom nézni, ahogy / a világ lángokban áll.” Eszenyi Pukkja ha nem is gonosz, de rosszindulatú. A magára maradó Égeus mellett ő az egyetlen magányos figura a darabban és az előadásban, még Pernye és Ökörnyál is párban jár (Shakespeare-nél amúgy négy tündér van), s az egyik nő-, a másik hímnemű (az előadás végére, hajnalra megöregszenek). A mesteremberek egymás haverjai, még azt is elképzelhetjük, hogy feleségük, családjuk van (mit kellhet küzdeniük néha, hogy elmehessenek a színjátszó csoport szerdai próbájára!), az athéni fiatalok is együtt buliznak. Ez a Pukk egyedül van, nagyon egyedül. S mint sok magányos és boldogtalan lény, nem kedveli azokat, akik nem magányosak és nem boldogtalanok. Olykor még árt is nekik s ebben némi örömöt is talál. Oberonnak is skrupulusok nélkül elhozza a csattanó maszlagot, jó kis hecc ez, legfeljebb munkavédelmi aggályai vannak. Ugyanakkor érzékeny is, szereti például a zenét, fel tud benne oldódni. Az előadás legemlékezetesebb pillanatai közé tartozik, amikor Pukk-Eszenyi, a mesteremberek próbáját nézve és unva – mellékesen őket is megbünteti, mert hiányolja belőlük a „kellő alázat”-ot –, vezényelni kezdi a semmit, és mozdulataira egyre erősebben szól a muzsika… Eszenyit látva Jan Kott csillogó szemmel súgná Shakespeare-nek: „Ez az!” 

Hajnalra az emberek világában is, a szellemekében is elrendeződik minden (végleg? vagy inkább ideiglenesen?), sőt a mesteremberek előadása is összeáll valamennyire. Amitől az éjszaka még megtörtént… Hippolyta egyszer csak megdöbbenve ismeri fel Alapban éjszakai párját – mintha ő lett volna Titánia. Ez a felismerés is nagy pillanat, Járó Zsuzsának és Stohl Andrásnak köszönhetően. Igaz, múló pillanat is, a Théseus–Oberon és a Hippolyta–Titánia-párhuzam nem kap szerepet – Spiró György Shakespeare szerepösszevonásai című nagyszerű könyvében olvashatunk róla. 

A kézművesek teljes létszámban vannak jelen: Zsindely, mellékállásban Théseus ceremóniamestere (Hajduk Károly), Alap, a beugró Tüdő (Tóth András), Gyalu (Hegedűs D. Géza), Üsti (Zoltán Áron) és Cérna (Varju Kálmán). Ők a K. A. Z. Á. N. Társulat vagy a Konvektor Színjátszó Kör, már maguk sem tudják. Esetleg a Pro Kultura Hévízgyörk Közhasznú Közművelődési Klubház színjátszó csoportja (reméljük, a hévizgyörki képviselő-testület nem fog tiltakozni a község nevének indokolatlan és rosszhiszemű felhasználása miatt, hanem megtekinti az előadást, a színjátszó csoport tagjaival együtt). Ziccerszerepek, amit alakítóik maximálisan ki is használnak, biztos ízléssel kerülve el a ripacskodást. Illetve nem ők ripacskodnak, hanem Alapék. 

Zoltán Áron, Hajduk Károly, Varju Kálmán, Hegedűs D. Géza és Stohl András (fotó: Dömölky Dániel)

Az ő szövegük kezeltetik a legszabadabban – nyilván. Sok a szakmai poén, a közönség nagyobb része talán nem is tudja követni őket, hisz kevesen otthonosak a függetlenek világában (a függőkében sem olyan sokan). Bár az „Amíg önök ezt nézik, addig én a macskámnak szarvasgombás malaceledelt porciózok” annak is mulatságos, aki nem érzékeli benne a Kelemen Kristóf rendezte előadás – Miközben ezt a címet olvassák, mi magunkról beszélünk – megfricskázását, ami tulajdonképp visszavágás, de nincs benne bántás, ezért elegáns. A bezárásra kényszerült-kényszerített alternatív játszóhelyek felsorolása pedig nagyon is szolidáris, ahogy szép gesztus Fodor Tamásék, Halász Péterék, Ruszt Józsefék említése is. Előkerül Brecht és az elidegenítés, az aktualizáló színház, különös tekintettel a kerítésre, kellő és üdítő öniróniával, sőt még Hrabal is („Akaratomon kívül lettem művelt”). Magam a rövid Lovagregény-epizódot nem értettem elsőre, de ezt betudtam hajlott koromnak és nem kárhoztattam érte az alkotókat, inkább kreatívan utánanéztem, mire utalhatnak. Egy filmre tippeltem, és valóban: Brian Helgeland 2001-es filmjéről van szó, amit nyilván ismernék, ha még csak az athéni erdő szélén állnék. Vélem, kultfilm, már a benne elhangzó rockszámok miatt is – témánkba vág a You Shook Me All Night Long. 

A mesteremberek nem csupán nevetségesek, nem csupán az „antitálentumok izzadtságszagú erőlködésé”-ről van szó, amit Hippolyta emleget (egy lépcsőről) lenézően, sőt! Zsindelyék, a mindenkori lelkes amatőrök inkább tragikomikus és ugyanakkor elismerést érdemlő figurák – ezt leginkább Hegedűs D. Géza érzékelteti. Azért hat éve lejárni próbákra az alagsorba… Örkény István egyperceseiben van egy vonulat a reménytelenül középszerűekről. A hétmilliárd földlakó többségét, zömét adó átlagról. Akik némelyike olykor hőssé válik, mint itt az előadást beugrással megmentő Tüdő vagy Cérna, aki hatalmas holdat varázsol a játékhoz. Théseus palotájába? A Vígszínház színpadára? Mert egy ideje már ott vagyunk (vagy mintha ott lennénk) – a villadíszletet az egymásra talált fiatalok távozása után a szemünk láttára szétszerelték!       

A szereplők, akikkel Szent Iván éjszakáján különösebbnél különösebb dolgok estek meg, nem tudják, hogy álmodták-e a történteket vagy valóban megtörténtek. Mi láttuk, mi történt. S tudjuk, mi történhet bármelyik másikon, ha nem vigyázunk. Aki pedig koránál fogva esetleg még nem tudja, megtudhatja, szinte hiánytalanul, ebből a nagyszerű előadásból. Nem mondanám, hogy tökéletes, nem mindig derül ki, hol is vagyunk, funkciótlan Mimóza, a sztár és az indiai gyerek szerepeltetése, olykor túlhabzanak a játékok és szójátékok, kicsit hosszú a mesteremberek előadása, de nem akadékoskodnék. Kovács D. Dániel álomfejtése remekül sikerült. 

D. MAGYARI IMRE