A kiszámíthatatlan élménye
A Budapesti Tavaszi Fesztivál zenei kínálatáról
Vajon hányan emlékeznek (emlékszünk) még a kezdetekre, amikor 1981-ben először jelent meg fővárosunk kulturális kínálatában a Budapesti Tavaszi Fesztivál rendezvénysorozata? Vállalkozás, amelyet siker koronázott, amely mind bátrabban mert játszani a kereslet és kínálat szempontjai mentén, nyilvánvaló és vélt érdeklődési fókuszok figyelembevételével. Története egyértelmű sikertörténet, s ebben része van annak is, hogy párhuzamosan több (néha már-már áttekinthetetlenül sok) szempontnak kíván eleget tenni.
Azokban az években, amikor a zenei élet nem dúskált neves külföldi vendégművészekben, briliáns szereplőgárda felvonultatásával váltott ki ujjongást, máskor a fiataloknak biztosított sok fellépési lehetőséggel, vagy épp a változatos műfaji kínálattal szélesítette az érdeklődő közönségréteget. Felismerte az idők szavát, amennyiben gyakran vállalkozott társrendezői szerepre, biztosítva ezzel az itt reflektorfénybe került produkció továbbélését.
Kezdettől élt a kerek évfordulók kínálta tematikus lehetőségekkel – márpedig (többé-kevésbé) kerek évfordulókban nincs hiány. És ily módon elérte, hogy évről-évre gyarapodjon azok száma, akik eleve számítanak rá, hogy ha tavasz, akkor BTF! Jócskán vannak ilyenek az évente visszatérő külföldiek között is, ráadásul az idegenforgalom szervezetten is gondoskodik arról, hogy mind többen részesüljenek abból a gazdag összművészeti seregszemléből, amellyé az évtizedek során kinőtte magát a BTF. Akkor is, amikor – mint például idén – a gazdag fővárosi komolyzenei kínálatban szinte párhuzamosan hasonló rendű-rangú programokkal lehetett számolni.
Ugyanakkor a BTF felkelti a (nyilván mindenkiben ott szunnyadó) vállalkozó kedvet, hogy belekóstoljon olyan műfajokba, amelyekkel még nem találkozott, amelyek kívül esnek érdeklődési körén. Ezt a fajta „nyitást” serkentik a külföldi kultúrákat bemutató programok – idén például Korea jelentette az egyik vonzó szatellit-kínálatot –, és ilyenkor ki-ki új helyszíneket ismerhet meg, akár olyanokat, amelyeknek létéről korábban tudott ugyan, de valahogy soha nem jutott el oda.
Nem tagadható, hogy a hazai érdeklődő számára néha borsosnak tűnő árak még mindig jutányosnak tűnnek a külföldiek számára, kiváltképp, ha „biztosra mennek”, vagyis, ha világsztárok produkcióihoz jutnak hozzá nemcsak jutányosan, hanem a Budapest-élmény bónuszával. Ezért fordulhat elő, hogy bennük is feltámad a „vállalkozókedv”, és felkeresnek számukra „zsákbamacska” produkciókat. És sohasem fogynak ki azok, akik nem a programért, hanem csupán egy-egy vonzó helyszín kedvéért vásárolnak jegyet.
Az Operaház akkor is élmény, ha valakit nem igazán érdekel az aznapi műsor (és előadás), és a Müpa is megunhatatlan felfedeznivaló! És van megint Zeneakadémiánk és Vigadónk – és ott a Bálna! És folytathatnánk…
Ami a fesztiválközönséget illeti, kiszámíthatatlan. Számolni kell ezzel rendezőknek és előadóknak egyaránt. És célszerű, ha a rendszeres hangversenylátogató felvértezi magát toleranciával. Mert a fegyelmezetlenségnek feltérképezhetetlenül sokféle megnyilatkozása lehetséges. De kellő lezserséggel túlteheti magát az ember bármiféle esetleges-alkalmi zavaró tényezőn (remélhetőleg a művész is).
A vállalkozó kedv pedig meghozza a maga gyümölcsét: lépten-nyomon felfedeznivalókra bukkanhatunk váratlanul. Íme, ezek közül néhány.
Április 17-én Daniele Gatti és a Mahler Chamber Orchestra lépett fel a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében. Zenekar-névként Mahlerről sokunknak a Mahler Ifjúsági Zenekar jut még eszünkbe, jó néhány magyarral a tagjai között annakidején. A résztvevők valamennyien zeneművészeti főiskolák (egyetemek) hallgatói voltak, tehetségesek, tele ambícióval. 1997 óta jelentősen változott az együttes profilja, melyet a műsorfüzet ismertetője ekként adott meg: „kivételes klasszikus zenei élmények mellett kötelezi el magát” az együttes. Nos, ez önmagában túl általános. Csakúgy, mint a turnékra összeálló zenekar 20 országból érkezett 45 muzsikusáról az, hogy „eleven gondolkodású, független zenei személyiségek”, akiknek kamarazenei stílusa határozza meg az együttes hangzását. Mindenesetre a Webern és Schubert művekből álló program önmagában is érdekesnek bizonyult, s ha Daniele Gattit nem is igen lelkesítették a Schubert-szimfóniák (a 3. és a 6.), a Webern-opusokkal emlékezetes perceket szereztek. A korai Langsamer Satz, amely fehér holló a hangversenyek műsorán (világméretekben is, nemcsak nálunk), egyszerűen gyönyörű volt. Hangszerelése felidézhette a hallgatóban J. S. Bach Musikalisches Opfer-beli Ricercatáját, Webern érzékeny, színgazdag hangszerelésében. „Barátságos” kezdet volt – és nem kis meglepetést okozott a szünet után a másik Webern-opus, az Öt tétel vonósnégyesre (Op. 5) vonószenekari átirata, amely immár a „második bécsi iskola” jellegzetes hangzásképével mindmáig meghökkentően modernnek hat.
„A sarkkör hangjai” címmel hirdették a Lappföldi Kamarazenekar, az európai kontinens legészakibb zenekarának fellépését. S aki akár csak az „egzotikum” kedvéért látogatott el április 1-én a Pesti Vigadó Dísztermébe, fantasztikus zenei élménnyel gazdagodott. A finnek vonóskultúrája közismert – de az igazi meglepetést a műsoruk jelentette, pontosabban az, hogy „importálták” Kodály Adagióját Sulyok Imre zenekari átiratában. Egyszerűen gyönyörű volt – arra gondoltam, vajon hány vonós (kamara)együttesünk (és vezetője) tud eme átirat létéről, s ha tudnak, ugyan miért nem játsszák. A műsor további része sem volt érdektelen, például Kalevi Aho egy évtizede komponált 14. szimfóniája, vagy a francia zeneszerző, Edith Canat de Chizy vonós hangszerekre és cimbalomra írott Lands away című darabja, amelynek megszólaltatásában Szalai András működött közre. Az est dirigense a hegedűsként is aktív John Storgårds volt, aki bő két évtizede művészeti vezetője a Lappföldi Kamarazenekarnak.
A 135 éve született és fél évszázada elhunyt Kodály emlékének adózott Tánckánon című programjának bemutató előadásával a Magyar Állami Népi Együttes. A jelenetsorban szerzőként csak néhány szám erejéig szerepel Kodály: a Hangjelek című – amelynek koreográfusa Orza Călin volt – zongoradarabjaira épül, felcsendült továbbá az Intermezzo a Háryból (koreográfus Fitos Dezső és Kocsis Enikő), és mi mással is érhetett volna véget a matiné, mint az Esti dallal (rendező-koreográfus Mihályi Gábor). Ha a produkció a későbbiekben is a Fesztivál Színházban talál otthonra, érdemes lenne az akusztikai viszonyokhoz alkalmazkodóan megtervezni a dinamikát. A megannyi kihangosított zenével aligha veheti fel a versenyt a táncosok éneke – nem véletlen, hogy a végén néhányan önkéntes „tátikázásra” váltottak.
Az évről-évre visszatérő „Liszt-fókusz” idén a Zuglói Filharmónia Kórusának adott lehetőséget Liszt-estre, amelynek dirigense Záborszky Kálmán, orgonistája Pálúr János volt. A hallgatóság pedig szembesülhetett azzal, mennyire nem ismeri a több verzióban létező Via crucis című kompozíciót. Bensőséges élményt kaptunk, amelynek köszönhetően könnyen túltettük magunkat az énekkar hangképzésbeli hiányosságain.
A Badora Társulat bemutatója a Lajtha címet viselte. Lajtha László is „évfordulós” szerző, ha ezt nem hangsúlyozták is a programajánlók: 15 éve született. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Zenekarával, Ménesi Gergely irányításával voltaképp a Capriccio című kompozíciót realizálták – ám a koreográfia mást, többet akart, a hangsúlyt a szerző személyére, belső világára, s nem utolsósorban a mű keletkezésének korára helyezve. Ily módon „keserédes” produkció jött létre, melynek során a hallgató zavarban érezhette magát, nem lévén felvértezve sem Lajtha zenéjének, sem életének beható ismeretével. Az illusztráló zene előterében megjelenő látványvilág viszont önmagában is lekötötte a figyelmet.
Ennyit annak dokumentálására, hogy voltaképp bármely előadás magában rejtette a többlet-élmény lehetőségét – ez a fesztiválok varázsának egyik titka.
Fittler Katalin
A kezelő kapcsolásáig…
Pintér Béla: Szívszakadtig – Szkéné Színház
A bemutatón, március 27-én Nádas Péter ült előttem, Ascher Tamás mögöttem, de ha nem lettek volna ott, akkor is tudom, hogy egy különleges, ünnepi alkalom részese vagyok, el is tettem a jegyet, legyen mit felmutatnom, ha megkérdik, mit értem el az életben. Tiszteletjegy egy Pintér-premierre, az azért nem akármi! Ennek e cikk írásakor néhány hete; a megjelent nyomtatott és online kritikák nagy száma is mutatja, hogy egy új Pintér-darab, egy új Pintér-előadás igen jelentős esemény; teljes joggal. Amikor Herczog Noémi, az ÉS egyik kritikusa látta az előadást, a színre lépő Pintért fogadótaps köszöntötte, mely entrée alapján Herczogtól megkapta a „2017 Honthy Hannája” kitüntetést (2017. április 13.). Talán már fanyalogni is divat lett rajtuk: jó, de nem olyan jó, mint a… („nem volt már olyan meggyőző az öreg” – mondják a darabban bennfentesen egy hegedűművészről). B. Kiss Csaba a 7óra7.hu-n (2017. április 11.) egy „nem túl üdvözlendő tendencia megjelenésé”-t érzékeli: hiányozván próza, zene és tánc „zseniális” vegyítése, nincs, ami az újabb, szövegközpontú és történetcentrikus művekben elnyomja a gyengébb drámaírói megoldásokat, dramaturgiai bukfenceket. Mely bukfencek szerintem az alkotások lényegéhez tartoznak; emlékeztetnék továbbá, hogy az egyik hivatkozott darabban, A bajnokban a szöveg speciel Puccini zenéjével vegyül, bár tánc valóban nincs. Igaz, magam sem gondolom, hogy a Szívszakadtig a legjobb Pintér-művek közé tartozik, de ez is egy egész különleges tehetségű, sokoldalú, korszakos alkotó műve. Van min gondolkodni utána, esztétikai szempontból is persze, meg csak úgy, emberileg – engem mindenesetre kísér, Emőkéék beköltöztek az agyamba. Nem kevesebbről van itt szó, mint hogy miképp éljük az életünket, tudunk-e valóban változtatni rajta.
Friedenthal Zoltán (fotó: Horváth Judit)
Úgy tűnik, nem.
Nemigen.
Egy hosszan tartó, súlyos betegség, ami a halál közelébe sodor bennünket, egy kockázatos, nagy műtét, a lassú felépülés, a gyógyulás akár jelentősen is átalakíthatja a személyiséget. Aki addig elhanyagolta a családját, most elkezd törődni vele, aki addig félvállról vette a munkát, most elkezd hajtani, aki addig alkoholista volt, most abbahagyja az ivást – esetleg még többet iszik, vagy a Dreherről áttér a Kozelra, nem lehet ezt előre kiszámítani.
Borbély Emőke (Stefanovics Angéla) szívműtétre vár, csak ez mentheti meg az életét. A családja – az édesapja, Győző (Thuróczy Szabolcs) és a nővére, Rebeka (Enyedi Éva) – sok millió forintot, számukra elképesztően nagy összeget teremt elő, Győző a házát és az autóját, Rebeka, külföldről hazaköltözve a lakását adja el: nem csupán a műtétért kell jattolni, hanem egy egész bizottságot kell megvesztegetni, hogy Emőke a várólista második helyéről az elsőre kerülhessen. Ehhez az első helyen várakozónak le kell mondania a maga helyéről, de nincs gond, Robi (Szabó Zoltán), aki egyébként Emőke élettársa, az első szóra megteszi ezt a gesztust, ő nincs életveszélyben. Az egészségügy pedig működik, ha működtetik, Hovány doktor (Pintér Béla) a jó orvos precizitásával intézi az ügyet („…én ebbe belementem volna ingyen is, de a kollégáim ragaszkodnak hozzá, illetve az elnöki bizottságnak muszáj, sajnos…”).
Az előadás egyik legjobb jelenete a műtét: az élet és halál közt lebegő Emőke feje (és szíve, sőt szívei) felett a két orvos (a másik Friedenthal Zoltán) egy előző esti koncertről folytat értő párbeszédet, még véletlenül sem felejtve el biztosítani egymást kölcsönös nagyrabecsülésükről, mellesleg tűt kérnek és átturbálják a bal kamrát. De ám beszélgessenek Csajkovszkijról a műtőasztal felett, nem ez a legnagyobb gond a magyar egészségügyben. És Hovány doktor nem feltétlenül lelketlen, csak luxusautót akar venni a barátnőjének. (Később majd őszintén megrendülve, összetörten, mély lelkiismeret-furdalással lép elénk. Vagy túl jóhiszemű lennék? Balogh Gyula a Népszavában – 2017. március 31. – „egyszerű, közönséges, gátlástalan” bűnözőnek látta.)
Odakint közben Emőke családja imádkozik, illetve Rebeka kivonja magát: öntudatos lány ő, a TESZ, a Társaság az Emberjogok Szabadságáért nevű civil szervezet alelnöke, aki eredeti neve, a Rozália helyett „zsidó honfitársai iránt érzett szolidaritásból” vette fel a Rebekát, merthogy „mocskos nácik” vannak az országban. (Vannak? Vannak!) Ő a vesztegetési akciót is elítélte („…kibaszott méltatlan, hogy így ki lehet használni az embereket ebben az országban!”), bár kénytelenségből részt vesz benne („Akkor ez … vállalható a részedről?”). Nem mond négert, csak színes bőrűt, ráadásul céklafasirtot eszik. Most az a baja, hogy az apja álszent: iszik, taxisként megbuherálja az órát, most meg nekiáll könyörögni az Úrhoz… Jó lenne tudni, hogy ítéli meg az Úr a taxiórák megbuherálását, de még ezt sem tudhatjuk meg. Azt viszont igen, hogyan reagál Rebeka, ha közeli kapcsolatba kénytelen kerülni egy színes bőrű négerrel.
Robinak valóban nincs semmi ellenvetése. Ő áldott jó gyerek, lelkes aktivista, egyetlen szenvedélye a videoblog, de mindig mindenki számíthat rá, ilyennek nevelte őt az édesapja, akit szintén megismerünk. Tivadar bácsi (Friedenthal Zoltán) mozgáskorlátozottként is valami naiv, régimódi humanizmussal éli az életét: körülményesen fogalmaz („Nagy várakozással tekintek az ízélmény elé”), naponta várja a fiát, hódolata jeléül virággal köszönti a hölgyeket, jeles alkalmakra verset ír, amit az Auguszt cukrászda kedves kiszolgáló hölgyeinek sem rest felolvasni. A szöveg megformáltsága és Friedenthal kivételes játéka révén, amit a nagyszerű maszk és a jelmez is segít (jelmeztervező: Benedek Mari és Pattantyús Dóra), egy teljes emberi élet áll előttünk. Tivadar bácsi nem sokra megy a mai világban, hiába erősítette hajdan klubszinten a Kispest kézilabdacsapatát átlövőként. (Érdekes: Tompa Andrea a Magyar Narancsban – 2017. április 6. – „fárasztó és vicces” öregembernek nevezi, Kovács Bálint szerint pedig – index.hu, 2017. április 3. – „idegesítően modoros és őrjítően fontoskodó”. Nekem, ha találkoznánk, nem lenne vele különösebb bajom; lassú, hát lassú: beteg. Bűnöző az orvos? Van lelke? A kritikában, az egyenletmegoldással szemben, ott az egyéniségünk; már ha van. Abban már kevésbé, hogy Tivadar bácsit Robi apjának vagy nagyapjának látjuk-e, ehhez csupán a szövegre kell figyelnünk. Igaz, van benne némi végiggondolatlanság, Robi legalábbis igen kései gyerek, hisz Tivadar bácsi a második világháború alatt-előtt született, erre is van szöveg… Bár miért ne lehetne Robi igen kései gyerek?)
Thuróczy Szabolcs és Enyedi Éva (fotó: Horváth Judit)
Mire Emőke hazaér, a harminc négyzetméteres szuterénben már négyen laktak, ideköltözött Győző és Rebeka is. A tárgyaktól (tér: Tamás Gábor) alig lehet közlekedni, Győző bele is rúg az asztalba. De megoldhatónak tűnik az élet, ráadásul mindenki roppant udvarias és előzékeny a másikkal, a tolerancia csodákra képes, megbeszélik, ki mikor megy a fürdőszobába, az egyetlen gondnak pillanatnyilag az tűnik csupán, hogy Győző horkol, de ezt meg lehet szokni, meg éjfél után különben is abbahagyja talán.
Ez az a pillanat, amikor minden jóra fordulhatna, a hétköznapok működni kezdhetnének, nem tökéletesen, de működni, talán még a Wesselényi-kert fáit sem vágnák ki, amiket a múltkor legalább húsz-huszonkét aktivista védett a favágóktól, amíg nem jelent meg kétszer annyi ellentüntető azt kiabálva, hogy az izraeli datolyapálmákhoz láncolják egymást, ha ez nem is teljesen logikus.
Tivadar bácsi még egy új variációt is felkínál: egyedül él, Robi és Emőke költözzenek hozzá, kedden már jön is egy kisteherautó.
Tényleg minden megoldódhatna.
De nem jön kisteherautó, nem oldódik meg semmi. Emőke ugyanis nem akar költözni.
Tulajdonképp itt lakni sem akar.
Megváltozott a személyisége. Sőt: mögváltozott.
Már a műtétnél sem volt minden rendben, valami „olyan furán áll”, mondták az orvosok. Ez dramaturgiailag látszólag indokolatlan, mint Thomas Mann-nál a Mario és a varázsló első mondata („A Torre di Venerére való emlékezésnek kellemetlen a levegője”), de hangulatilag ez készíti elő a későbbi, feltartóztathatatlanul bekövetkező, tragédiába torkolló változásokat.
Azt, hogy a betegség, a gyógyulás megváltoztatja valakinek a személyiségét, Pintér Béla az ágyak és székek kézzelfogható és lábbal rúgható konkrétsága között ad absurdum viszi. Emőke személyisége nem egyszerűen megváltozik, hanem kicserélődik: egyre inkább azzá az emberré válik, akinek a szívét megkapta, s aki nem volt más, mint a mórahalmi postásasszony, név szerint Szél Juliska.
Először csak a saját lakása tűnik neki furcsának (igaz, van néhány innen-onnan hozott bútor), nem ismeri fel a régi ágyukat, keserűnek érzi a kedvenc italát, halszagúnak Robit, népdalt énekel a fürdőszobában, aztán elkezd piacra járni, sült kolbászt enni, nyelvjárásban beszélni – az átalakulást Stefanovics Angéla gondosan kidolgozva, fokról-fokra, remekül érzékelteti (a jelmezek neki is sokat segítenek). Aztán egy tévéműsorban hall a mórahalmi postás balesetéről, azonnal leutazik a faluba, ahol magától odatalál a házhoz, pénzt ad a nő fiának… Nem akar Tivadar bácsihoz költözni, nem akar gyereket szülni Robinak, s az előbb említett családi ebéden végül ki is fakad, felindulásában elárulva, hogy mindent tud, azt is, hogy lefizették az orvosokat, azt is, hogy Robi egy hazugság miatt került a második helyre. Megrendítő, tragikus pillanat, amikor Robi édesapja mindezek hallatán összeomlik, csalódva a fiában is, noha, mint mondja, másnap a megszokott időben ugyanúgy várja. És megrendítő az is – erről csak hallunk –, hogy később, az orvos kivételével, mindenkinek megbocsát.
Emőke végül vonatjegyet vesz Karcsikának (Friedenthal Zoltán másik nagy bravúrja), jöjjön föl Pestre.
És Karcsika feljön.
Színpadra lépése nagyszerűen elő van készítve, a családnál látogatóban lévő, épp távozó Hovány doktor (de miért a fürdőszobából jött elő?) még riadtan visszalép: „Bocsánat! Az az ember, aki itt áll a kapu előtt, az a Karcsika?”
Az.
Karcsika értelmi fogyatékos és – édesapja kubai vendégmunkás volt – színes bőrű. Győző megfogalmazásában félhülye néger. Rebeka azonnal javítja, majd így folytatja: „…ne alázzuk meg a bőrszíne meg a mentális állapota miatt, de máskülönben meg szerintem is éljen fogyatékkal Móraháton vagy hol a faszomba!” (Lehetne épp cigány is, teszem azt, Lakatos Ronaldó, de az nem Pintér Béla-darab lenne. És miért ne élhetne egy szellemi fogyatékos fekete fiú Mórahalom 6090 lakosa közt? Bizonyára Kubában is élnek retardált fehér mórahalmiak.)
Szabó Zoltán és Stefanovics Angéla (fotó: Horváth Judit)
Felbomlik, szétmállik az első este oly békés idillje.
Nem olyan egyszerű ez a dolog a feketékkel. Úgy általában a mássággal.
Nincs szó politikáról, nincs szó migránsokról.
Győző és Rebeka nem gonosz, nem elvetemült, sőt, gyarlóságaik ellenére is jószívű emberek, Robiról nem is beszélve – be is fogadják Karcsikát, ha nem is könnyen, a harminc négyzetméterre. Még meg is kedvelik: Rebeka írni tanítja, Győző levágja a haját – ez is szép jelenet, bensőséges. Csak két hétről van szó, Emőke közben elintézné, hogy a fiú gyámja lehessen, feltehetően le is költözne hozzá Mórahalomra. Ismét kínálkozik egy megoldás, bár az egyre fásultabb és egyre féltékenyebb Robinak ebben nem osztanak lapot, s amikor Karcsi félelmében bebújik Emőkéhez és hozzá az ágyba, magára kapja a cuccait és elrohan.
Aztán bekövetkezik két kiszámíthatatlan, előreláthatatlan tragédia. Itt most nem beszélnék róluk, gondolva azokra, akik még a színházi élmény előtt vannak.
Az előadás végén Emőke a rendőrséget hívja, mi is halljuk az automata válaszát: „A kezelő kapcsolásáig, kérjük, tartsa a vonalat!”
A kezelő azonban nem jelentkezik, ahogy nem jön Godot sem. Magunk pedig, nagyon úgy látszik, nemigen tudjuk megoldani a problémáinkat, ha véletlenül adódik egy lehetőség, elmegyünk mellette, észre sem vesszük. Például mert túl sok bennünk a feszültség, az indulat. Egy asztalba rúgás is elég, hogy cifra káromkodás szakadjon ki valakiből. A darab során mindenkinek, de tényleg mindenkinek van legalább egy káromkodása, kitörése, rágalomáriája; a legelső az orvosé („Az Isten a faszát, aki beleveri…” – üvölti Hovány doktor nem épp Hippokratész szellemében). És senkinek se sikerül semmi, vagy csak időlegesen. Maradjunk az orvosnál, neki sem: a barátnője összetöri a kocsit.
Azért sem találjuk a megoldást, mert meggondolatlanul, átgondolatlanul, netán önzőn cselekszünk. Herczog Noémi azt írja, „Amit Emőke tesz, az bűn … Robival és saját családjával … szemben” – igen ám, de Emőke akkor már nem Emőke, hanem Szél Juliska, noha látja és hallja Győzőéket.
És mindig történhet valami, ami keresztbe tesz – és történik is!
Az előadás elején és végén Emőke kiszól – versben! – az előadásból a nézőkhöz, a végén így: „Hát, becsaptalak benneteket. / Mégis itt maradtam veletek. / Hogy ez áldás volt-e, vagy az Isten átka, / Döntse el mindenki magába!” Nem vagyok biztos abban, hogy e kiszólásokra szükség van, néhány olcsóbb poént is elengednék, de nem ez a lényeg. Tompa Andrea ezt írta a Magyar Narancsban (2017. április 6.) Pintér Béláról: „…igazán erőteljes akkor tud lenni, amikor fontos témákat erős írói/rendezői kézzel sikerül megragadni. Pintér legjelentősebb darabjai azok, amikor az előadásnak társadalmi relevanciája is van; avagy amikor a társadalmi szint és a személyes … szál találkozni tud.” Ezzel egyet lehet érteni. És meglehet, a társadalmi relevancia most gyengébb, épp csak utalás történik a magyar egészségügy gondjaira (amiknek színpadi megjelenítését én amúgy nehezen tudom elképzelni, mondjuk A Bernhardi-ügy sem a korabeli osztrák egészségügy problémáit taglalja), vagy arra, hogy az aktivisták oly szép elvei nem könnyen működnek a saját mindennapjaikban sem. Meglehet, a történet sem olyan feszes. Emőke átváltozása nyilván a fantasztikum szférájába tartozik, de azért a mű itt és most játszódik, a mi életünkről szól, sőt úgy általában az emberi életről. Lehet arról beszélni, és Pintér Béla fontosat mond róla.
Számomra ez az előadás annak a tragikomikumáról beszél az esetleges hibák ellenére is nagy erővel, több remek figurával és igen összetett, koncentrált alakításokkal (elsősorban Friedenthal Zoltánra, Pintér Bélára és Stefanovics Angélára gondolok), hogy miközben rengeteg pénzt áldozunk arra, hogy még tíz évig, még öt évig, még egy évig élhessünk, az így megnyert időben az életünk legtöbbször nem lesz jobb, semmivel sem lesz jobb, mint volt, tán a mi hibánkból is. Az, hogy élünk, felfoghatatlan csoda, az élet érték önmagában is. De mi van akkor, ha egy szuterénben sokadmagunkkal kell osztozni harminc négyzetméteren, folyvást kellemetlen meglepetések érnek bennünket, és még egy mórahalmi ház is megvalósíthatatlan álom?
Persze, próbálkozunk (próbálkozzunk) azért. Szívszakadtig.
D. MAGYARI IMRE
MUTATÓ 2017 03-04
Szűcs Katalin Ágnes
A SZERELEM LEHETETLENSÉGÉRŐL – VAGY MÉGSEM
Beszélgetés Almási Miklóssal könyvéről
Az interjút készítette: Nádra Valéria
Shakespeare: Szentivánéji álom – Vígszínház
D. Magyari Imre
Két Shakespeare-előadás a Katonában
Besenyei Éva
Brian Friel: Apák és fiúk – Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
Zappe László
Három előadás a Vígszínház Házi Színpadán
Csizner Ildikó
EGY VESZEDELMES POLGÁR PÁLYAKÉPE
Gajdó Tamás könyve Bárdos Artúrról
Balogh Géza
Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő – Szegedi Nemzeti Színház
Urbán Balázs
G. B. Shaw: Szent Johanna – Donmar Warehouse, London
Mészáros Márton
Beszélgetés Botos Évával
Az interjút készítette: Varga Kinga
EZERREL KELL, VAGY AZ EMBER NE CSINÁLJA
Huszonöt éve a Győri Balett élén – Beszélgetés Kiss Jánossal
Az interjút készítette: Józsa Ágnes
Niedzielsky Katalin: Élt, halt a színházért – Typografika Könyvek, Békéscsaba
Fittler Katalin
LEGENDÁS DALOK, LEGENDÁS ELŐADÁSOK
Koncert-találkozó a Színház- és Filmművészeti Egyetemen
Varga Kinga
Százötven esztendős történet
Brian Friel: Apák és fiúk – Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
Két kérdéssel izgathatja fel a nézőt az Apák és fiúk székesfehérvári előadása. Az egyik, hogy Brian Friel 1987-ben vajon miért dolgozta színpadra Ivan Turgenyev regényét, a másik meg az, hogy Bagó Bertalan miért állította színpadra 2017-ben Székesfehérváron az átiratot.
Turgenyev az 1860-as években írta művét az akkori orosz világ legizgalmasabb problémáiról. Az Apák és fiúk cím alatt a szokványos generációs ellentét a legkevésbé érdekes. A kérdés sokkal nagyobb horderejű: mit kezdjen magával a hatalmas birodalom, a hatalmas nemzet értelmisége, sőt az egész birtokos nemesi középosztály? Két Moszkvában tanuló egyetemista szünidei hazalátogatása remek alkalom arra, hogy találkozzanak, megütközzenek a fővárosi tanodákban, szerkesztőségekben kiagyalt eszmék és a vidéki, falusi élet valósága. A nagy orosz realista irodalom egyik példás remekét hozta létre a témából Turgenyev.
Hogy az ír prózaíró és színpadi szerző mit láthatott meg a történetben, ami a múlt század nyolcvanas éveiben arra ösztönözte, hogy darabot írjon belőle, az sem a szövegből, sem az előadásból nem derül ki. Az öt gyermeket felnevelő író magánéletében jócskán találkozhatott nemzedéki problémákkal, de ezek valamikor a hatvanas években vezettek utoljára súlyos társadalmi konfliktusokhoz a nyugati világban. Ám ha nem így lenne, az előadásból akkor sem lenne kiolvasható a legkisebb utalás sem huszadik századi kérdésekre. Minden megy a maga útján az 1860-as évek Oroszországában. A birtokos nemesség küszködik a modernizáció nehézségeivel. Egész mentalitásán, életformáján, világszemléletén kellene változtatnia, hogy meg tudjon felelni a kor követelményeinek. A férjétől örökölt gazdagságot ügyesen kamatoztató özvegy ki is oktatja erre élhetetlen és nem túl éles elméjű szomszédját, bár tudja, hogy hiába. A nihilista Bazarov meg csak tabula rasa teremtésében, minden eltörlésében, teljes újrakezdésben hisz. Legalábbis barátja szerint, ő maga ugyanis a darabban már meglehetősen el van bizonytalanodva.
Az előadás külsőségei nem kötődnek a regény idejéhez. Elvontságra és aktualizálásra egyaránt törekszenek. Vereckei Rita díszlete lényegében egy hatalmas, világos hátsó fal, kis átjáróval áttörve, és előtte egy négyszögletű, ugyancsak világos padozatú tér. A helyszín változását leereszkedő válaszfal jelzi (a nihilista Bazarov szülei bizonyára szegényebbek, mint Kirszanovék, így otthonuk nyilván szűkösebb). Szükség szerint hozzák-viszik a könnyen mozgatható bútorokat. Laza maiság keveredik a mindegy mikor benyomásával. A ruhák meg végképp nem kötődnek a múlthoz, még ha talán nem is követik a legújabb divatot, nem számítva az ifjabb szolgát rappeléssel jellemző Kisari Zalán punk frizuráját és fenekéről lecsúszó nadrágját. A látványelemek vegyességéről nem dönthető el, hogy mennyi benne a szándékosság. Jól körvonalazható tartalmi üzenet éppúgy nem olvasható ki belük, mint stílusegység – inkább látszanak alkalmi ötletelések összehangolatlan eredményének.
Gáspár Sándor, Kádas József és Nagy Péter (fotó: Kocsis Judit)
A színészi játék is esetlegesen sokféle. A kisebb vagy kevésbé, esetleg egyáltálán nem fontos szerepek érdekesen, jól megcsináltak. Igazi mulatság, ahogyan Varga Lili lenge ruhában, gumicsizmában, borzas parókában végigrobogja egy szeles szolgálólány szerepét. Jobb előadásban bizonyára sok lenne. Itt üdítően rikít ki a sokrétű unalomból. Derzsi János most is kidolgozott, átgondolt játékkal hoz egy tapintatos, finom úriembert, Kricsár Kamill jól adja a mogorva, gazdáit csuklóztató kocsist, Ecsedi Erzsébet meg egy bolondos öregasszonyt. Törőcsik Franciska igyekszik hitelesíteni a gazdájának gyereket is szülő szerető nem rá szabott szerepét, Varga Mária pontosan játssza az aggodalmaskodó, majd a fia elvesztésébe lelkileg belerokkanó anyát, Kuna Károly mértékkel használja különös hangját Bazarov okoskodó apjának jellemzéséhez, az viszont nem tűnik szembe, hogy az egyik apaként címszereplő lenne, inkább látszik egy különös színfoltnak a vidéki élet palettáján. Ez azonban inkább az átirat és a rendezés kérdése. Gáspár Sándor viszont valóságos főszerepként játssza a másik apát, egy jó szándékú, nem túl éles eszű, vidéki birtokost, aki csodálkozva bambul rá a körülötte átalakuló világra. A cím szerinti fiúk egymástól szinte jobban különböznek, mint apáiktól. Kádas József elvi rajongó, merész tettre aligha képes fiatalemberként isteníti barátját, akit viszont Nagy Péter egy kicsit trehány, elbizonytalanodott, célokat vesztett, befelé forduló, rejtőzködő fiatalembernek rajzol. A zsenialitást, a sugárzó szellemet, amiért tanulótársa oly nagyon lelkesedik, nem túlzottan mutatja.
Tóth Ildikó hitelesen okos mint felvilágosult, jó gazda és szegénységből jött gazdag özvegy.
Különbözősége a gazdaságát lepusztulni hagyó, tehetetlen szomszédjától lehetne a darab és az előadás gerince, a Turgenyev korabeli Oroszországnak olyan lényeglátó ábrázolása, amilyen Goncsarovnál Oblomov és a német eredetű Stolz párhuzama. A lényeglátás azonban sem az átiratnak, sem az előadásnak nem erőssége.
De ha az lenne, akkor sem biztos, hogy kiderülne, mit mond nekünk ma, Magyarországon Turgenyev százötven esztendős története.
Zappe László
