Beszélgetés Almási Miklóssal könyvéről

Kicsit későn, de nem tragikusan megkésve került a kezembe Almási Miklós hervasztó, annál provokatívabb című könyve, A szerelem lehetetlensége (Kalligram, 2012). A maga nemében unikális ez a 160 oldal. Egy vezetőszálra fűzi fel könyvek, filmek, darabok rövid elemzését, ez a szál pedig nem más, mint a szerelem, helyesebben annak tagadása. A szerelemhez meg a focihoz mindenki ért, a címtől ki felhördül, ki felsóhajt – vigyázat, csalok, idézi bennem a szerzői gesztus a bűvészek használta szófordulatot, mert tovább olvasva, lassan, szinte észrevétlenül bomlik ki a kötetből teljes egészében a reménytelen, üres, hajszolt világ, amelyben élünk.

Amikor belekezdett a kötet írásába, szerkesztésébe, ilyen kegyetlennek szánta, vagy csak a munka végén derült ki, hogy ilyen reménytelenül szomorúra sikeredett a végeredmény?

Jézus, nem gondoltam volna, hogy ilyen reménytelen a könyv. Az első rész végén van egy mini-sztori, az órámon két hallgató végig fogta egymás kezét és a végén utolsónak ők mentek ki a teremből, én meg örültem. Gondoltam, ennyi elég az optimizmushoz. Ha nem… akkor baj van. Amiről írni akartam: a legfiatalabb generáció túl könnyen veszi a társkapcsolatokat, és nagyokat bukdácsol bennük. Én úgy látom – kívülről persze –, hogy észre sem veszik, ha egymásnak fájdalmat okoznak, ha társasjátékot játszanak intim ügyeikből, ha a Facebookra rakják fel szerelmi kalandjaikat. Ez utóbbi tényleg fáj, ha már mindenkié, akkor senkié. Szóval: a buktatókat láttam. Mondjam, hogy egyre csökken az érzelmi kultúra színvonala? És akkor még nem beszéltem az elvált szülők gyerekeinek lelki traumájáról – egyre többen vannak –, ez is belejátszik abba, hogy terjed a lelki kegyetlenség, anélkül, hogy ki-ki észrevenné. Sejtem, hogy egyoldalú vagyok, sok szép szerelmi kapcsolattal találkoztam, de azt gondoltam, ők a megnyugtató kivételek. Röviden: fáj látni az érzelmi sivárságot, ez indított a könyv írására.

A szándék, melyből e könyv megszületett, igen tiszteletre méltó: magam is ezt tapasztalom szűkebb-tágabb körben, de gondolja el, 160 oldal áll 16 sorral szemben. Mindketten tudjuk, hogy ez fügefalevél, vagy – aki még emlékszik a kifejezésre – „vörös farok”, egyik kedvenc professzoromtól kölcsönözve. Amit a nagyteremben kihirdetünk, azt a spájzban nem vonhatjuk vissza. Az, hogy látunk egy csókolózó galambpárt, még nem jelenti azt, hogy a többiek nem csipkedik halálra egymást… Honnan tudja, hogy szerelem volt, amit látott, nem egyszerűen pillanatnyi szexuális fellángolás, amit azonnal követ valamelyik közösségi oldalon a részletes közzététel, majd néhány nap múlva a felejtés… Ön szerint tényleg van remény?

Tán XIX. századi vagyok ezzel az „érzelmi kultúrával”, meg azzal, hogy azt mondom, elmélyülés nélkül nincs kapcsolat – még a szex se olyan jó –, mégis úgy érzem, hogy előbb-utóbb kiderül, üres az élet az érzelmi teljesség nélkül. Lehet, hogy könnyű kikerülni, de a teljességigény nagyon mély emberi vonás, és ha ez a vágy a sok szemétből valahol felbukkan, csapdába ejt. Persze tudom, hogy ez szembemegy a XXI. század felgyorsított életével, meg a „szórt figyelem kultúrájával”. De már vannak, akik látják ennek a veszélyeit és keresik a „kis világ” melegségét, a koncentrált Én‒Másik viszonyt. Nem a levegőbe beszélek: már van néhány könyv is, amely ezt a „kimenekvést” tette meg témájául. Menekülés a felszínesség, az Én szétforgácsolódása elől. És menekülés a „társas magány” világából.

Ügyesen megkerülte az egyszerű kérdésre adható egyszerű választ: van remény, vagy nincs remény... Igaz, a kérdés sunyin volt feltéve, magam is tudom, erre nincs egyszerű, egyértelmű válasz, ahogy ön is elárulja magát a bevezetőben: „a címbe foglalt tézissel ellentétben szerelmesek mindig lesznek”, következésképpen a válaszát igennek tekintem. A könyv izgalmasságának egyik fő okát számomra ezek az antinómiák adják, ezek a feloldhatatlan ellentétek, melyek minden egyes részlet olvasása után vitára vagy magyarázat kérésére ingerelnek. Engedje meg, hogy sorra vegyek néhányat. Hogy olyasmivel kezdjem, ami mindannyiunkat érint: a titok fogalma, működése, jelentősége életünkben.Ennek filozófiai és lélektani vonatkozásait is figyelembe véve, Önt nemcsak ebben a könyvben foglalkoztatja a kérdés, csak ezúttal nagyobb jelentőséget kap. Azt írja: „a titok (köznapi nyelven a szégyenérzet által lefedett dolgok) hozzátartoznak az erotikához és a kéjhez. [...] A titokzatos tárgy nélkül talán nem is működik a vágy: nincs mit föltárnia, leküzdenie, megszereznie” (67‒68. o.), azaz minél jobban feltárjuk titkainkat, annál jobban csökken a szerelem. Másfelől, „ha sokat adunk magunkból, gyengébbek leszünk. Védtelenebbek. Ezért aztán spórolunk” (hátsó borító). Hogy is van ez?

A titok az egyéniség része – szerintem, a titok nélküli embernek nincs személyisége. (Musil A tulajdonságok nélküli ember című nagyregényének hőse azért jelentéktelen, mert nincsenek titkai…) Gyakorlatilag védekező mechanizmus. Az egyén normális működésében különböző viszonyokban más és más marad „névtelenül”, nem beszélünk róla, nem említjük. És vannak olyan dolgaink (tulajdonságaink, velünk történtek), melyeket őrzünk és senkire se tartoznak. A szerelemben – az intim szférában – különböző mértékig engedjük partnerünket személyes titkainkhoz: nagy szerelemben szinte teljesen feltárulkozunk. Vagyis „kiadjuk magunkat”, de vigyázat: így is marad egy resztli, amit nem akarunk (nem tudunk) megosztani partnerünkkel.

Igaza van, a titok egyfelől a csábítás (csábulás) eszköze, Maga is célzott Buñuel szép filmjére, A vágy titokzatos tárgyára – igen, bele lehet bolondulni, hogy a Másik nem adja ki magát, nem enged közel magához, itt van egy határ, amit az istennek se tud átlépni a szerelmes. A titok – védekezés és egyben csábítás egyszerre. De a szerelmen kívül is fontos szerepe van a titoknak: életünk szégyenletes eseményei titkok maradnak, leleplezésük akár öngyilkosságba is kergetheti az egyént. Ugyanakkor a titok az egyéniség „erőssége” is. Bár ez így csúnyán hangzik, mégis titokban, azaz lelkem mélyén mondjuk Macbeth vagyok, és ez felturbózza erőimet. Visszatérve a szerelemben játszott szerepére: kétélű, mondhatnám dialektikus jelenség: vonz, csábít, ám teljes feladása a szerelmi szenvedélyt károsítja. A fiatal Csurka Istvánnak – jó író volt ám, míg a politika el nem rontotta – egyik novellája szól erről: A kibelezett. Egy lány csábítja a férfit, mert izgatja annak titokzatossága, és mindenféle praktikával ráveszi, hogy hol ezt, hol azt áruljon el magáról, múltjáról, lelkének sötét vagy éppen ragyogó (de titkos) zugairól. Ez a csábítás addig megy, míg a férfi teljesen le nem „vetkőzik”, hogy úgy mondjam, tök kiadja magát. Akkor a lány azt mondja: „kösz, ennyi volt” – eltűnik. Tovább már nem volt érdekes (szerelmileg vonzó) a pasi. Az intimszféra titkaihoz tartozik, hogy a Másik akárhogy kiadja magát, partnere nem tudja „megkapni”, ami tragikusnak is tűnhet. Vagy – ismét a jelenség kétarcúsága – megkapja, és fokozatosan ráun a korábban annyira vágyott testi titokra. Az unalom titokgyilkossága. E dialektikához tartozik, hogy voltaképp utáljuk a titkokat, a titkolózást, ám a másik oldalon tartunk a titkainkban való turkálástól. Ezért is kelt manapság egyre nagyobb félelmet a különböző digitális médiumok „adatgyűjtése” – eleinte boldogan adtuk ki magunkat például a Facebook kérdéseire, ma már egyre többen tudják, hogy ez életveszélyes, de már késő. E médiumok már feltérképezik magánéletünket, vágyainkat, titkos jövőképünket, rejtett betegségeinket, aztán ezek az adatok kereskedelmi forgalomba kerülnek, célzott reklámok hívószavai lesznek. Vagy rosszabb: képzelje el, hogy állásinterjúra megy egy céghez, ahol megkérdezik, miért volt abortusza. Gondolom, esik le a székről: egy titok hirtelen közforgalmi adattá vált, és nem tud ellene védekezni. De ez már a titok-jelenség harmadik dimenziója – a digitális kor lépfenéje.

A figyelmeztetés jogos: ne add ki magad, a titkaidat, igyekezz vigyázni az intimszférádra, hiszen minden ellene van, a modern technikák irgalmatlanul gyors fejlődése (mobil, internet stb.), ahogy Ön mondta, a társadalom minden lehetőséget megragad, hogy megszerezze az adatainkat.

Hogyan védekezhetünk az ellen, hogy pőrére vetkőztessenek bennünket, illetve, miért van bennünk mégis késztetés, hogy önként és dalolva dobáljunk le magunkról mindent, amit csak tudunk?

Ma már mániám a digitális paparazzik elleni védekezés. Említi a mobilt meg az internetet, tenném hozzá, bankkártya, sms – minden lépésünket figyeli valaki. De ez még semmi: mára már rosszabb a helyzet: ha egy keresőprogramban járkálunk, azt valamelyik közösségi portál nyomon követi: tudja, mi iránt érdeklődünk, feljegyzik, profilunkhoz illesztik. A Facebook például nemcsak a felhasználó által közölt adatokat tárolja (és használja), hanem az egyénnel kapcsolatos, másutt rögzített adatbázisokban található infókat is begyűjti. Egy tüntetés mellett ballagsz – nem mint résztvevő –, de fotóznak, fényképedről felismernek, tudják személyi adataid, az arcfelismerő programok pedig tökéletesednek. Huxley Szép új világa kisded játéknak tűnik e kutatóbázishoz képest.

És ismét itt a csábítás csapdája: isteni dolog a keresőprogramokat használni, még jobb a StreetView-ben megtalálni a keresett címet, utcát, házat. A dolog másik oldala egy német felszólaló felháborodása, miszerint amikor a StreetView felvevő kocsija haladt a háza előtt, akkor az általa használt wi-fi jeleket is felvette, elraktározta – miket súghatott bizalmasan a wi-fijébe? Házát épp hirdette eladásra, de a StreetView képe lepusztultnak mutatta ezt az épületet, veszített pár tízezer eurót. És ez még csak a személy „adatrablása”. Már azt is vizsgálják, hogy a billentyűk leütésekor mit gondolunk, képesek a fejünkben kutakodni – hogy hogyan, nem tudom, de ez már tényleg félelmetes.

Na jó, azzal védekeznek, hogy ez csak reklámcélú kutakodás, csakhogy ezeket az adatlistákat adják-veszik, és persze állami kézbe is kerülnek, nem kell nyomozó, titokszolga, tálalva van belső éned. Edward Snowden, az amerikai nemzetbiztonsági hivatal „kiugrott” dolgozója többszázezer dokumentumot szivárogtatott ki, melyekből kiderül az állami kukkolás terjedelme és mélysége (számítógép addig nem kerülhet forgalomba, amíg nincs bekötve a nemzetbiztonságiakhoz). Lehet, hogy paranoiás vagyok, de a rendszer félelmetes. 

Hogyan védekezzünk? Már említettem, hogy a társadalom tanul. Ma már óvatosabban adjuk ki érzékeny adatainkat, nem akarunk önként és dalolva adatszolgáltatók lenni. De sajnos hiába vagyunk óvatosak, ezernyi más ponton ereszt a rendszer: levelet írunk, a billentyűk lenyomását „mások” is látják, sőt a befejezés és az „elküldöm” gomb közti szünetet is elemzik: mi volt ez? Öncenzúra, vagy csak helyesírás-javítás volt a szünet oka? És ha öncenzúra, akkor miért? Nincs menekvés.

Illetve van: a teljes lekapcsolódás. Nicholas Carr, amerikai tudós írta meg, hogy kiszállt az egész internet businessből, elment a hegyek közé, mert nem tudott koncentrálni. Az is zavarta, hogy folyton valamit keresgélni akart a Google-on, vagy levelet írni, vagy fel akart menni a Twitterre, nem tudott koncentráltan, elmélyülten dolgozni. (Nem ő volt az első: Henry David Thoreau így írta Walden című művét, alakja újra amerikai ikon.) És ő arról még vagy már nem is szólt, hogyan rabolják ki hatóságok cégek személyes adatait.

Persze, ma már nem tudunk csak úgy lekapcsolódni a netről, mindenünk oda van pakolva, lexikonként használjuk, üzenünk, levelezünk, archiválunk rajta. Ha valamit nem tudok, én is azonnal „Google-ozok”, mert ott mindent megtalálok. („Google a barátod”…) Szóval lógunk a szeren… És ettől kezdve ki vagy szolgáltatva. Habár, ma már van olyan kütyü, amit komolyabb írók használnak: reggel egy órára „felenged” a Netre, aztán lekapcsol, dolgozz, koncentrálj nyugodtan, és akárhogy akarsz, nem tudsz felmenni estig. Akkor újra enged egy órát. A szétszórt figyelem elleni óvszer.

Tanár Úr, hogy visszakanyarodjunk eredeti témánkhoz, mi is valójában az igazi, „normális” szerelem, amelyre mindnyájunknak szüksége van és mind megérdemelnénk?

Hú, nehezet kérdez. Olyan távol kerültünk a normalitástól, hogy visszakeresni majdnem reménytelen. Mondom a sajátomat: test, lélek, szellem egyben, a másikból ez szépen kibomlik a hozzá közeledő hatására, és visszahat a partnerre, az is alakul, olyan tulajdonságai lesznek, melyekről korábban nem tudott. Vagyis: kölcsönös nevelődés, egymáshoz csiszolódás. De a lényeg: az érzelmi teljesség – ami lehet, hogy ideális cél, de nélküle a testi vonzalom, szenvedély, szex nem tud kibontakozni. Férfi-mítosz, hogy a „one night stand” kielégítő. Nem igaz, aki ebben él, úgy igazából, a lelke mélyén nagyon magányos lehet. A másikban megtalált én nélkül kevés a szerelem. Na, az érzelmi teljesség igénye veszett ki a mai civilizációból, minden sztori, tévé-klip, reklám, pop film lecsalja a viszonynak ezt a hihetetlenül fontos, mert „megváltó” komponensét. Nagy szavak – gondolja? Hát igen, nagynak tűnik, de a magányos férfi vagy nő számára egy ilyen belső kibontakozás a MÁSIKBAN – hihetetlen ajándék. Ritka és tán nevetséges. (Erre céloztam beszélgetésünk elején, hogy lehet, én XIX. századi figura vagyok…)

Igen, nevetséges, mit édeleg az a férfi, ott a csaj és vigye, vagy fordítva, nyúlja le azt a pasit, belezze ki, tombolja ki magát vele, aztán lépjen le, mielőtt jön a megunás. Mert ha nincs ez a belső teljesség a Másikban, akkor hamar kifullad a viszony. És ha van, akkor eléri a szellemet is: jó vele dumálni, egy film után jó ketten erről a moziról beszélni. Egy időben filmkritikusként egyedül jártam sajtóvetítésekre – délelőtt voltak, a párom meg dolgozott olyankor –, én viszont majd megbolondultam, hogy nincs kivel megbeszélni, amit láttam, akár pozitív, akár negatív volt az élmény. De ha valaki kezét fogod a vetítés alatt, egy-egy szorítás, és máris ugyanazt látjátok, és később ugyanarról beszéltek – azaz ketten egymást telítitek szellemmel, miközben, higgye el, a szex is jobb lesz, mert a teljességet hozza rátok. (Bocs a tegező formáért, de elkapott a szavak mámora…)

 Hát ez a fajta teljes beköltözés a másikba, és a másik beköltöztetése magadba, aki már nem Te vagy, hanem Én plusz „n” – hogy matematikailag jelöljem a közös élményt, illetve a szerelmet mint közös „csinálmányt” –, ez a kettős teljesség az, amiért döglődsz, ha netán véget ér. Ha meg megmarad, sokáig érezhetsz olyan boldogságot, ami ma már csak nevetségként említődik a közbeszédben, a bulik világában, netán Twitteren.

Ezt még hallgatni is gyönyörűség, hát még átélni… Meddig tarthat vajon az ilyen szerelem?

Igaza van – múlékony. A teljes egymásban élő, lángoló szerelem nem tarthat örökké (romantikus illúzió). Szeretők között: vége lesz – meg nagy fájdalom. Ha házasság lesz belőle: szeretetté szelídül. Ám az érzelmi teljesség emléke akkor is megmarad, és „tanítja” az embert érzelmi kultúrára, ami nálunk nagy hiánycikk.

Jó, tudom, van egészségügyi szex, meg van kaland az érdekesség kedvéért, meg hirtelen rád borul az élet – ez mind van. De ha beléd üt a mennykő, és szerelmes leszel – van ilyen, tán még ma is –, akkor ezt a teljességet igényled, igényli a partnered, és ha megkapod, megérted, mi az, amit boldogságnak neveznek. (Sajnos, rövid életű állapot… )

Köszönet az őszinteségért, és azért, hogy föl merte vállalni a véleményét, akár a mai életvitellel, akár annak elméleti megtámogatásával szemben. Nem hinném, hogy amit Ön a szerelemről írt, az századhoz, időhöz kötött… Általános emberi igényt fogalmazott meg. Bizonyára egyetértünk abban, hogy bármely kapcsolatban (barátnőként, élettársként, házastársként, gyerekes anyaként), munkában, magánéletben finoman szólva a gyengébb nemnek a nehezebb....

Vesszőparipámra tapintott. Gyengébb nem? Mikor reggel hétkor látom a két gyereket a babakocsiban, ahogy az anyjuk fel akarja rakni őket a tömött buszra (és senki sem segít), akkor elátkozom a nyelvi bájolgást. Egy férfi már rég odavágná az egészet. Este jön ugyanez, plusz két szatyor kaja, bevásárlás. És ez csak a látható. A melóban kisebb a fizetés, netán zaklatás (ha lefeküdne a főnökkel, jobb lenne…). E téren az őskorban vagyunk, a patriarchális (feudális) világban. Nőnap – egy szál virág – és annyi. Igen, a nő húzza a rövidebbet egy kialakult párkapcsolatban is: szeretőként – megtűrt lény, feleségként – házi cseléd (jó, túlzok, ma már elég sok férj mosogat is…) Egy nőnek csinosnak, vonzónak kell lennie a tíz órás meló után is, aztán, ha öt év múlva a férj talál valakit, nevelheti a két gyereket egyedül. (Láthatás… ugyan kérem.) Persze vissza-bosszú is van, annak meg a gyerekek isszák meg a levét. Akárhogy is, teljes szívvel vagyok feminista, mert amit látok, annak nagy része szépre frizérozott nőelnyomás – és még mosolyogni is illik hozzá. Ne nevessen ki, én is tudom, hogy a feminizmus lejáratott fogalom, pedig több mint száz éve bujkál a társadalom „nem beszélünk róla” világában – jogosan. A nők kevesebb fizetéséről ma már a média is képes szólni, de ezen túl a nő a férfitársadalom többségének fejében másodrendű állampolgár. Aztán persze ott van a szerelmi őrület, amikor a pasik döglenek a nőért, és kínlódnak, öngyilkosok lesznek. (Igen: ha megnézi az öngyilkossági statisztikákat, elég magas a szerelem miatt elkövetett szuicidum – nőknél talán gyakoribb, de pasik is tudnak kínlódni. Majd bosszút is állnak egymáson: jó kis társasjáték e feudális viszonyok között. Bocsánat a kitérőért, túl sokat láttam a maga által „nekik nehezebb”-nek nevezett szituból. Vigasztalásul a nagy asszonyokra, birodalmak vezetőire, berepülő pilótákra, világcégek vezetőire gondolok. Könyvemben néhány ilyen asszonysorsot idéztem: példál Sabina Spielrein kisasszonyt a századelőről – tán az első pszihoanalitikus nőt, akit Freud és Jung kihasználtak – hozzájuk került tizenéves korában páciensként –, de megrázta magát és Oroszhonban iskolát teremtett, önálló elméletei voltak, bekerült a nagybetűs történelembe. (Madam Curie mellett tán ő volt az első igazi feminista.)

Azt is tudom, mekkora árat fizetnek, hogy főnökök lehetnek – mi mindenről mondanak le. Igen, nekik nehezebb, és a társadalom nem könnyíti meg a dolgukat. A társadalom reprodukcióját – hogy ezt a csúf közgáz kifejezést használjam – rátestálják a nőkre: azért kapnak kevesebb fizetést, mert szülni mennek, mert a gyerek beteg és hiányoznak a munkahelyükről stb. Vagyis a társadalom nem érti meg, hogy a „gyerektermelés” költségeit nem lehet egy az egyben rátestálni a nőkre. Mert ma ők fizetik ennek költségeit, és a „csak egy nő”-kommenteket. A társadalom reprodukciójáért külön dotáció járna nekik, és akkor még csak a szerepkiegyenlítés kezdetén járunk. Eh, kicsit pukkancskodtam, bocsánat, nagyon fáj erről beszélni. Pláne, amikor mi meg a „szerelem ideáltípusát” elemezzük.

Jól tudjuk, Almási Miklós nem gyakorlati kézikönyvet írt, hogyan kerüljük el a szerelem lehetetlenségének buktatóit. Azt állítja: „a mindent elsöprő szenvedélyek többnyire tragikus véget érnek” (77. o.), ahol egy mű boldog végként házassággal fejeződik be, az lejátszott, ott vége a történetnek… Mondjon bárki egy nagy regényt, színdarabot, bármit, ami a boldog házasságról szól… Ön mit ajánl nekünk így a sanyarú hétköznapokra? Vessük bele magunkat a mindent elsöprő szerelmi szenvedélybe, ami lehet, tragédiába torkollik, vagy érjük be a házasság talán néha unalmas, langyos vagy meleg, különösebb történés nélküli biztonságába? 

Valóban feltűnő, hogy darabok, regények a házasságig kísérik hőseiket – aztán semmi. És az is valószínű, hogy az elsöprő szenvedély sokszor végződik tragédiával. De a dolog mégsem ilyen szomorú. Az igaz, hogy a lángoló szenvedély, az egymásban lakás négy-hat év után elmúlik, és akinek szerencséje van, annak megmarad egy normál társkapcsolat, mondanám, véd- és dacszövetség. És megmarad a közös szenvedély emléke, és annak sok-sok tapasztalata. Közhelyként: a szeretet. Maga pesszimista a „boldog házasság nincs” tézissel. Gondoljon a Karenina Anna első mondatára: „ A boldog házasságok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” De persze ez elég talányos mondat.

Bocsánat, Tanár Úr, nem azt állítottam, hogy boldog házasság nem létezik. Létezik, csak mint téma nem a művészetben. Mit lehet írni a boldog házasságról? Egyedül a népmesék képesek erre: ”boldogan éltek, amíg meg nem haltak…”

Van egy művész barátom, jól benne a korban – hetvenes –, és egy harminc éves nővel él. Ám ilyen szerelmet talán életemben nem láttam, mint az övék. A nő barátom életkora miatt többször el akart tőle menni, hogy lehessen gyereke, de mindig visszajött – nem bírt elszakadni. És persze a haverom is majd belehalt, amikor – bár közös megállapodással – a nő elindult apát keresni. Szerelem utáni viszony? Nekem ez csoda az életben. Van ilyen.

A kérdés második fele: passz. Erre nem tudok válaszolni, fogalmam sincs róla. Mint szociológus azt látom, hogy a házasság-forma elavult, élettárs viszonyok virulnak, ahogy a szingli életforma is tör előre. Mit mondjak: joggal. Többet nem tudok mondani.

A könyv csúcspontján, záróakkordként Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényének lebilincselő elemzése olvasható. Almási Miklós azzal kecsegtet, a regény – idézem – „a szerelemhiány bemutatása”, „a szerelem lehetetlenségének miniatűr és letaglózó epizódtömege”. (155. o.) Majd tovább: „én a kegyetlenségben éreztem a Nádas-világ emberi lényegét (…) a szerelmi viaskodásban a másik cserbenhagyása. (155‒156. o.) És végül: „Modern világ, a karakterek bámulatos gazdagságával (és mélységével), aminek hordfelülete az individuális lét, a széttört társadalmiság, az egzisztenciális magány”. (159. o.) Ezek után ész nélkül belevetettem magam a sokáig halogatott Nádas-regény rengetegébe. Olvasás közben döbbentem rá, Almási Miklós elemzése izgalmasabb, legalábbis számomra, mint maga a mű. Tanár Úr, olvassam újra?

Nem kérhetek ilyet, ezerötszáz oldal kemény munka. Gondoljon arra, hogy a regény egy gyilkossággal, illetve egy megtalált hullával indul, ám csak a harmadik kötetben derül ki, hogy ki a halott, és a másodikban, hogy ki is az, aki megtalálta. Nem lehet ceruza nélkül olvasni, a neveket fel kell jegyezni, mert többször, a legkülönbözőbb helyeken, többnyire a második és harmadik kötetben kerülnek elő. Aki vállalja, annak megéri. Én – meg is írtam – elsőre letettem, nem bírtam a szexualitás nyelvileg-képileg direkt (prózaújító) nyíltságát. Aztán pár év után újra nekiduráltam magam: csodákkal találkoztam. Az az igazság, hogy a regénynek nincs egységes kritikai fogadtatása: egyfelől van az a tézis, hogy Nádas óriási vállalkozása, ez a szintézis-kísérlet nem sikerült (Margócsy István), másfelől van a Nádas-féle totalitás kibontása-elismerése (Radnóti Sándor).

Szerelemről beszélgetünk. Nádasnál jéghideg szerelmekkel találkozunk, szinte az embertelenség határán (lásd Gyöngyvér és Ákos viszonyát). Nádas behozza azt a toposzt, amiről eddig nem beszélt az irodalom – a test, az érzékek életének tragikus magárahagyottságát (páros magányát). Nádasnál nincs boldog testi együttlét, a boldogság másutt van, emlékekben vagy vágyakban (talán). Az ember kiszolgáltatott érzékeinek.

A regény olykor mintegy prózába áttett film. Máig élnek bennem képsorok, annyira eleven ez a próza: a margitszigeti „meleg-találkozó” (akkor még törvényileg tilos volt e viszony, a rendőrök szét is verik őket), a négy hölgy kártyapartija a Pozsonyi úton – beszélgetésük egymás becsapása és a becsapatás átlátása, a kettő együtt: aztán egyikük lelöki béna barátnőjét a liftaknába, majd a tetőteraszról leveti magát – jönnek a nyilasok. És persze 56, a Glasner-pékség előtt állnak sorban, jön a tank és szétlövi a házat – hihetetlen éles képsorok. De hogy ne legyek szégyellős: a százharminc oldalas szeretkezés – aminek nem sok köze van két szerelmes összebújásához – ugyancsak megmaradt. Megmaradt, mert Nádas kegyetlen regényt írt: itt az emberi viszonyok, szerelmek, életek csak a kegyetlen szem‒kegyetlen história kettős törésében jelennek meg. A totalitás, a magyar történelem teljessége töredékességében. Formálisan a történetnek három fő metszete van – harmincas évek magyar (és német) szálai, 1961. március 15. és környéke, valamint 1989 (és környéke). Ez azonban csak körülbelüli fókuszálás. Az igazi teljesítmény, hogy a sorsmetszetekben hogyan válik láthatóvá a magyar valóság teljessége. Nem históriai leírásban; inkább azt mondanám, hogy ennek az életsodrásnak „szagát”, tapintását éljük át. És persze a holokauszt-fejezet – a rabok kitörnek a táborból –, jaj, nem sorolom, hihetetlenül éles/véres képsorok.

De ne várja, hogy elmesélem a kb. százharminc szereplő történetét. Filozófiailag a regény óriási dobás: „párhuzamos történetek” – azaz nincs lineáris mese, a történetek nem kapcsolódnak egymásba, ha találkoznak, csak villanásnyira, a történelem mozaikokból áll, a történetszálak egymás mellett futnak, titkos utalásaik az olvasó számára a rejtvényfejtés gyönyörét hozzák. De ez mint regénykoncepció, hogy „nincs egységes sztori”, a posztmodern utáni korban is óriási írói felfedezés.

Meggyőzött… talán újraolvasom… De beszélgetésünk végén hadd kérdezzem meg: hogyan is állunk akkor most a szerelem lehetetlenségével?

Elárulok egy titkot, eredetileg így nézett volna ki a cím: A szerelem lehetetlensége. :-) 

Az interjút készítette:  Nádra Valéria

Beszélgetős szám ez a mostani. Nem szándékosan – így esett. Van, hogy a recenzens szeretne megbizonyosodni arról, olvasata egybecseng-e az alkotói szándékkal, előfordul, hogy kérdései merülnek fel a mű kapcsán – ilyesmi indíthatta Nádra Valériát arra, hogy A szerelem lehetetlensége című kötetről ne pusztán megfogalmazza a saját gondolatait, de szembesítse is azokat a szerzővel. Az Almási Miklós felvetette problémákhoz adalékul szolgálhat a Vígszínház Szentivánéji álom-előadása, amelyet a harmincas évei elején járó Kovács D. Dániel rendezett, illetve az Ahogy tetszik a Katona József Színház Kamrájában, ugyancsak Kovács D. Dániel színrevitelében. S hozzászólásnak tekinthető a látens polémiához a Katona másik Shakespeare-előadása, a Minden jó, ha vége jó  Zsámbéki Gábor rendezésében, aki a generációs aspektust is bevonja a gondolkodásba. 

Mint címe is mutatja, az Apák és fiúk című Turgenyev-regényből készült, s a Vörösmarty Színházban bemutatott drámának sem elhanyagolható eleme a generációs ellentét. 

A tapasztalatok átörökítése nemzedékről nemzedékre, s egy fiatal lány útkeresése áll a középpontjában Kincses Réka A Pentheszileia Program című, maga rendezte drámájának a Vígszínház Házi Színpadán. Marosvásárhelyen Bartis Attila is maga rendezte a Rendezés című darabját, a Vígszínház Házi Színpadán a műhöz hozzáadódott egy külső nézőpont, az előadást rendező Szikszai Rémuszé.

A harmadik produkció, amellyel cikkében Csizner Ildikó foglalkozik, s ugyancsak a Vígszínház Házi Színpadának bemutatója, Márai Sándor Hallgatni akartam című művének színpadi adaptációja. Nemcsak a színre kerülés helye köti össze a három opust, de az is, hogy szerzőik „a családi kötelékekkel, egy ország múltjával való szembenézésről beszélnek” – mint Csizner Ildikó fogalmaz.

Bárdos Artúr, Márai kortársa is az emigrációt választotta, igaz máskor, más indítékból, mint az író. Gajdó Tamás Veszedelmes polgár című „szép, okos, szomorú” könyvére Balogh Géza hívja fel a figyelmet Bárdos Artúr születésének 135. évfordulóján. 

Ödön von Horváth Bécsből kényszerült emigrálni 1938-ban, és bár egy baleset következtében még abban az évben meghalt – a második világháborút tehát nem érte meg –, a fasizmus térnyerésének folyamatát hihetetlenül pontosan analizálta műveiben, így a Mesél a Bécsi Erdő című drámában is, melyet legutóbb a Szegedi Nemzeti Színház mutatott be.

A mindkét világháborút megért és Marx A tőke című művét is jól ismerő G. B. Shaw politika, hatalom és egyház működésének összefüggésrendszerét ragadta meg igen plasztikusan Szent Johanna című drámájában – recenziónk egy londoni bemutatóról szól.

Az ismét szabadúszóként működő Botos Éva szerint a fennmaradáshoz mindenekelőtt erős hitre van szükség – nem vallási értelemben,  hanem a bizonytalan vállalásához a terméketlen biztonsággal szemben –, „akkor is, ha minden képlékeny”.

A biztonság a művészetben egyébként is meglehetősen relatív fogalom; aligha élte meg ekként a nyughatatlannak tán nevezhető táncművész, Kiss János azt a huszonöt évet, amit eddig a Győri Balett élén eltöltött. Első fellépése ötévesen még ugyanúgy a néptánchoz kötődött, ahogy Sík Ferencnek, a Nemzeti Színház egykori főrendezőjének s a Gyulai Várszínház  alapításában is részt vett művészeti vezetőjének pályakezdése. Az emlékére kiadott kötet szerzőjét, Niedzielsky Katalint idézi recenzensünk: „Sík Ferenc halála óta felnőtt egy nemzedék, amelynek tagjai talán nem is hallottak a Kossuth-díjas művészről”, ezért is „fontos emlékezni és emlékeztetni”.

Bagó Gizella, az „élő legenda” – ahogyan M. Tóth Géza rektor nevezte köszöntőjében –, a Színház- és Filmművészeti Egyetem énektanára színészgenerációkat hozott össze immár másodszor az Ódry Színpadon koncert-találkozó keretében, az egymásra figyelés, az együttműködés, a kontinuitás jegyében, a felejtés ellen.

Szűcs Katalin Ágnes

Spiró György: Az imposztor – Jászai Mari Színház, Tatabánya

Van úgy, hogy visszatérő rendezői gondolat és egy színház koncepciózus műsorstruktúrája szerencsésen találkozik. Szikszai Rémusz mind figyelemreméltóbb munkásságának egyik kulcsmotívuma a „színház a színházban” alaphelyzet, melyet rendezései gazdagon variálnak. Nemcsak a színházi közegben játszódóak; majd minden munkájának fontos témája a szerepjátszás, az ember és szerep viszonya, ami olykor kiegészül a színész és szerepe viszonyának analízisével. A tatabányai színház egyes előadásai pedig az utóbbi időben évadokon átnyúlva is termékenyen reflektálnak egymásra. Kiss Csaba néhány hónapja bemutatott Nappalok és éjszakák című drámája a Sirály harmadik és negyedik felvonása közt történteket mesélte el, a szereposztás pedig legtöbb pontján megegyezett a másfél évaddal korábbi tatabányai Sirály-bemutatóéval. Most pedig a tavalyi évad kiugró sikerű Tartuffe-bemutatóját rendező Szikszai Rémusz Spiró György sokszor méltatott, de viszonylag ritkán játszott drámáját, Az imposztort vitte színre, melyben a vilnai társulat a Tartuffe-öt próbálja, majd játssza is, címszerepben a vendégül hívott híres színésszel, Boguslawskival. Nemcsak Szikszai jelenti a két előadás közös pontját: a szereposztás is többnyire megegyezik a tavalyival. És van jelentéses eltérés is: a tatabányai színház igazgatója, Crespo Rodrigo, aki a Tartuffe címszerepét alakította, most a cover-Tartuffe-öt, a vilnai színház direktorát, Każyńskit játszhatja. 

(fotó: Prokl Violetta – Jászai Mari Színház)

Olyan szituáció jön létre így, amelyet a néző könnyen értelmezhet – akár az alkotói szándéktól teljesen függetlenül is – a színpadi és a színpadon kívüli valóság egymásra vetítéseként. Ám ha megnézzük Az imposztor bemutatóinak történetét, láthatjuk, az a lehetőség, hogy a színpadi szituáció valamiképpen reflektáljon a társulat valós helyzetére, távolról sem először áll elő. A dráma címszerepét Spiró György Major Tamásnak írta; a Katona József Színházban tartott ősbemutató sikerében meghatározóan fontos része volt az ő alakításának (de a további kitűnő szerepformálásoknak és gondosan elemzett szövegnek is). Ám a drámát azóta csupán egyetlen alkalommal játszották Budapesten (a Budapesti Kamaraszínházban, Kovács Lajos főszereplésével), minden más bemutatóra vidéki vagy határon túli színházakban került sor. És nem egyszer fordult elő, hogy Bogusławskit nem a társulat vezető színésze, hanem a szerepre vendégül hívott neves művész játszotta (így például Pécsett Jordán Tamás, Kolozsvárt Ács Alajos, Sopronban pedig az ősbemutató Każyńskija, Sinkó László). Vagyis a színpadi alaphelyzet leképezte már néhányszor a valóságosat; a párhuzamok tatabányai felerősödésének okát részben a tavalyi Tartuffe-bemutatóhoz fűződő szálakban, részint Szikszai Rémusz alkotómódszerében kereshetjük.

Ám bármennyire csábító is a párhuzamok további fejtegetése, nyilvánvaló: valóság és fikció egy ponton még abban az esetben is elválik egymástól, ha a rendezés fontos eleme az ambivalens értelmezési variációk kiépítése (vagy esetleg az ezzel kapcsolatos befogadói várakozások felkeltése és megcáfolása). Hiszen a darabbéli vilnai teátrum halmozottan hátrányos helyzetű kisebbségi színház, melytől nézői nem a magas esztétikai színvonalat, hanem pusztán a kulturális identitás erősítését várják el – miközben a társulat folyamatos politikai és egzisztenciális fenyegetettségben dolgozik. Hasonló helyzetben jelenleg szerencsére egyetlen magyar nyelvű, professzionális vidéki vagy határon túli társulat sincs (most még „csak” ott tartunk, hogy a „hibák” az igazgató állásába kerülhetnek) – ha pedig volna ilyen, bizonyosan nem mutathatná be Az imposztort. Már csak ezért is kérdéses, hogy – függetlenül a valóságra rímelő vagy nem rímelő fiktív alapszituációtól – mennyi személyesség vihető a játékba, hogy mennyire kell a színészi alakításoknak a privát színházi- vagy élethelyzetre reflektálniuk. Noha ez az igény megfogalmazódhat minden színházban játszódó, a színházcsinálással komolyan foglalkozó mű esetében, hajlok arra, hogy a személyesség csak közvetetten, indirekt formában jelenhet meg az egyes alakításokban és a társulati összjátékban. Nem pusztán az egészében a valóságra fordíthatatlan színpadi alaphelyzet miatt, hanem azért is, mert a dráma viszonylag kevés lehetőséget kínál a vidéki színházcsináláshoz tapadó közhelyek átlelkesítésére vagy átértelmezésére. Hiszen a mű középpontjában Bogusławski színesen, sokrétűen ábrázolt alakja áll – a többi szerep kevesebb árnyalásra ad módot, a kisebbeket pedig valahogyan ki kell találni (vagyis alig néhány mondatból kell sajátos, összetéveszthetetlen karaktereket építeni). Az e tekintetben is kiváló ősbemutatót leszámítva nem láttam még olyan előadást, ahol ez maradéktalanul sikerült volna.

Szikszai Rémusz rendezése többfajta megközelítéssel, ötlettel próbálja ezt a problémát áthidalni, illetve a „színház a színházban” szituációját egyfelől gazdagabbá és a szó szoros értelmében teátrálisabbá, másfelől személyesebbé tenni – változó sikerrel. Már az első pillanatokban a színházi valóság színpadi megkonstruálásának részesei lehetünk: a szemünk láttára áll össze apró öltözőasztalokból Varga-Járó Ilona díszlete; az asztalok aztán a játék során hol eredeti funkciójukban, hol a tág értelemben vett színházi tér, színházi világ alkotórészeiként állnak a színen. A játszók pedig gazdái saját asztalaiknak; maguk tologatják ide-oda azokat, mintegy demonstrálva összetartozásukat, azt, hogy akarva-akaratlanul valamennyien a nagy egész részei. A megoldás nemcsak látványos és szellemes, de megfogalmazódik benne a színházcsinálás felemelő hősiessége éppúgy, mint a körülmények szegényessége, kilátástalansága. A gyakran felhangzó barokk zene hol ünnepélyességet sugároz, hol ironikus kontrasztot teremt a látvánnyal. Ebbe a közegbe Bogusławski idegenként érkezik; Fodor Tamás első színrelépésekor hosszasan áll magányosan a színpadon. (Az előadás végén, távozása után a színpad mélyén ismét feltűnik majd alakja – ha fizikailag nem is, de szellemi értelemben a hatalmat megtréfáló nagy színész részese lett a vilnai világnak.) Fáradt, idős ember érkezik Vilnába, akiben első látásra nem is lehet felismerni a nagy művészt; Fodor Tamás nem világító lángelmét, mindenkit az első pillanatban magával ragadó szuggesztív sármőrt játszik, hanem kiszámíthatatlan kópét, akit eleinte talán tényleg csak a pénz motivál, játékkedve menet közben jön meg. A fáradt öregember álarca mögül fokozatosan bújik elő a zseniális színházi ember és a kora ellenére is ellenállhatatlanul vonzó férfi; az előadás talán legszebb, legemlékezetesebb jelenete, ahogy a próbán Tartuffe-ként valóban elcsábítja az Elmirát játszó Kamińskát. És a játék tétje fokozatosan nő; Fodor hallatlanul finoman, az egyes szituációk kétértelműségét mindvégig megtartva játssza el azt a folyamatot, ahogy Bogusławski ráébred: a hatalom megleckéztethető és megleckéztetendő. Fodor Tamás játéka a koncepcióhoz illeszkedően nélkülöz minden látványos gesztust, pózt, alakváltozást; viszonylag kevés színészi eszközt használva tud sokszínű, ugyanakkor kivételesen szuggesztív lenni. 

Fodor Tamás, Bajcsay Mária,  Megyeri Zoltán és Szabó Emília (fotó: Prokl Violetta – Jászai Mari Színház)

Azt az igen nehéz feladatot, hogy a többi szereplő úgy mutassa meg érzékletesen, a maga massza voltában a reménytelen helyzetű és korlátozott képességű társulatot, hogy ugyanakkor meggyőzően egyénítse, izgalmassá tegye a vékonyabban megírt figurákat, kevésbé sikerül megoldani. A társulat az együttes jelenetekben fegyelmezetten, egységesen mutatja a kiszolgáltatott trupp helyzetét, de kevés arc válik ki igazán a tömegből, és még kevesebben formálnak valóban egyedi karaktereket. A szereplehetőségekkel nagyjából összhangban leginkább Major Melinda Kamińskája emelkedik ki a többiek közül; elegáns, finom jelenség, akiről hihető, hogy Bogusławski az utolsó esélyét jelenti a kitörésre, de Major Melinda azt is meggyőzően játssza el, hogy a színésznő közben kicsit tényleg bele is habarodik a Mesterbe. És közben a Kamińskit alakító Dévai Balázzsal finoman, nem látványos, de beszédes gesztusokkal érzékeltetik kapcsolatuk zátonyra futását is. Erős karakteralakítás még Kardos Róbert tisztánlátó, következésképp kifinomult alkoholistává vált Skibińskije, és ötletesen kitalált karakter Szabó Emília Pięknowskája. Az igen kevés lehetőséget kínáló szerep majdhogynem egyetlen, az Úr nevét indulatszóként megidéző felkiáltásra redukálódik, amelyet a színésznő változatos skálán használ, mindig más hangsúllyal reagálva az aktuális történésekre. (Slusszpoénként pedig az előadás vége felé a Súgónőből szakad ki e felkiáltás, aki – mintegy a „színház a színházban” játék másik síkjára lépve – rögvest elnézést is kér kolléganőjétől szerepe alkalmi elvétele miatt.) Talán hasonló ötletek segítenének a többi szerep felépítésében, vagy az egyes helyzetek markánsabb rendezői értelmezése; mindenesetre nemcsak a kevéssé megírt figurák többsége, hanem néhány fontosabb karakter – például Maróti Attila túl naivnak látszó Rybakja vagy Megyeri Zoltán kézenfekvő megoldásokból építkező Rogowskija – is jóval halványabb az optimálisnál. Másutt pedig felesleges magánszámokat engedélyez a rendező: a Díszletező és a Kellékes komikusnak szánt közjátéka nemcsak indokol/hat/atlanul hosszú, de nem is különösebben mulatságos. Crespo Rodrigo Każyńskit jobbára ostoba akarnoknak, egy-két jelenetben azonban inkább ügyesen taktikázó opportunista vezetőnek mutatja; ha ez az eldöntetlenség magát a figurát jellemezné, izgalmas, Janus-arcú alak válhatna a direktorból – ám ez itt inkább színészi-rendezői bizonytalanságnak tűnik. A Király Attila játszotta közepes formátumú Gubernátor és Honti György rókamosolyú kritikusa képviseli a színházon kívüli világot (hatalmat). Mindkettő korrekt alakítás, egyedi színek nélkül, aminek talán oka az is, hogy a rendezés – szerencsés módon – nem erőlteti a direkt aktuálpolitikai megfeleltetéseket (az áthallást a szöveg úgyis magától értetődően biztosítja), igazán originális mondandója pedig nincs a hatalmi gépezetről. Igaz, Szikszai Rémusz rendezésének egészére sem jellemzőek a nagy üzenetek vagy az originális értelmezés forszírozása. Fodor Tamással és a hangját kicsit még kereső, de egyre jobban összekovácsolódó, egyre meggyőzőbb teljesítményekre képes tatabányai társulattal összekapaszkodva inkább a színházcsinálás kínjairól és ritka, ám felemelő ünnepnapjairól mesél. Így talán valamelyest törvényszerű, hogy magának az előadásnak is vannak döccenői, problémái éppúgy, mint igazán emlékezetes pillanatai.

Urbán Balázs

E hasábokon nem egyszer esett már szó a művészet, a színház feladatáról a világban, legutóbb a k2 Színház Cájstükk című előadása kapcsán, melynek problémafelvetése lényegében éppen ez. Most a világhírű Ariane Mnouchkine vezette s a nyitottság, a kulturális és etnikai sokszínűség jegyében működő Théâtre du Soleil társulatának Egy szoba Indiában című, a párizsi terrortámadás első évfordulójához kötődő bemutatójáról beszámoló Fried Ilona írásában vetődik fel a kérdés, s bomlik ki a színház egyik vezető színészével, Maurice Durozier-vel készített interjújában – a beszélgetés ezzel összefüggésben a színésszé válás folyamatát is érinti. 

Erről, a színésszé válás folyamatáról és mibenlétéről is szól a Vári Éváról, pályájáról, művészemberi sorsáról Cseh Andrea Izabella készítette portré. 

Jóllehet Az imposztor című Spiró-dráma is színházban játszódik – egy orosz fennhatóság alatt működő lengyel színházban –, s kirajzolódnak benne a színészlét, a vidéki színészlét sajátosságai, árnyoldalai, kiszolgáltatottsága, perspektívái, elsődlegesen mégis hatalom és művész, hatalom és színház viszonyát állítja a középpontba, rendkívül összetetten, társadalmi rendszerektől független érvénnyel. 

A Radnóti Színház Vecsei-átiratban játszott, ifj. Vidnyánszky Attila rendezte Bulgakov-bemutatója, az Iván, a rettenet is próbálja kitágítani az eredendően a Szovjetunió, az államszocializmus közegében fogant és ahhoz kötődő komédia érvényességi körét máig, s az értelmiség, a tudósok felelősségének kérdését is felveti a világ értésében, értelmezésében. 

Ezt, a világ értését, értelmezését segítik, szolgálják Tar Sándor művei s a belőlük készült Horváth Csaba-rendezések – most éppen a Szürke galamb a Stúdió K-ban, amely két rendszer tapasztalatait sűríti a fizikai színház nyelvén megszólaló műbe.

Brecht is mindkét világrendszert megtapasztalva dolgozta át Molière egy legendás „imposztorról”, Don Juanról szóló drámáját 1954-ben – a Pesti Színház Kovács D. Dániel rendezte előadása ezt a verziót használja Ungár Júlia fordításában. 

S az átiratok és legendák sorát folytatva: Don Juanénál egy századdal korábbi legenda Bánk báné, akinek történetét ugyancsak számos irodalmi mű őrzi. Katona József drámáját a békéscsabai Jókai Színház Szabó K. István rendezte előadása Zalán Tibor „átvezetésében” vitte színre – e számunkban a szövegváltozatot is közöljük.

A história egyik legnagyobb, legősibb története, a Biblia az alapja Thomas Mann József és testvérei című regényének, melyet Gáspár Ildikó írt színpadra az Örkény Színház számára – az előadást Ascher Tamás mellett rendezőként is jegyzi. 

A zsidó-keresztény összetartozás meghatározó eleme Ország Lili művészetének. Az Állami Bábszínházban vele hajdan együtt dolgozó rendező, Balogh Géza nemcsak az életmű-kiállításról osztja meg gondolatait e számunkban, de felidézi Ország Lili bábszínházi tervezéseit is.

Korszakok vizuális ötvözője, „kibékítője” Nagy Fruzsina, aki Az év jelmeztervezője díjat vehette át a Fugában rendezett Látványtér 2016 című kiállításon – Józsa Ágnes ebből az alkalomból beszélgetett vele a más-más világú rendezőkkel való együttműködésről, nyitottságról, sokszínűségről…  

Szűcs Katalin Ágnes

Katona József: Bánk bán – Zalán Tibor átvezetésében – Békéscsabai Jókai Színház 

A külföldi klasszikusokkal lényegesen könnyebb a dolga a színháznak, mint a nemzetiekkel: ha nehézkesnek, túlságosan archaikusnak érzi a régi fordítást, „rendel”, inspirál újat. Szinte kortársunkként szólal meg például Molière Petri György, Shakespeare Nádasdy Ádám fordításában, de egy-egy dráma esetében akár több verzióból is válogathatnak a színre vivők. Még ilyenkor is megesik, hogy a szállóigévé lett nyelvi fordulatok felváltása (avagy „leváltása”) új keletű  megfogalmazásokkal berzenkedést vált ki, hiányérzetet kelt, nemzeti klasszikus szövegéhez nyúlni azonban hosszú ideig istenkísértésnek tetszett. A modernkori színház számára érdemben először Illyés Gyula „avatkozott” Katona Bánk bánjába  a 70-es évek közepén, erősen vitatott eredménnyel. (Hevesi Sándor is célul tűzte 1928-ban a darab megújítását, ám az ellenállás egészen a parlamenti interpellációig fajult.) Bécsy Tamás kifejezetten sikerületlennek tartotta Illyés „átigazítását”, nem is került sokszor ez a változat színpadra. 2011-ben a Kecskeméti Katona József Színház Bagó Bertalan rendezte, mai környezetben, mai ruhákban játszott előadásához Szabó Borbála „ültette át mai magyar nyelvre” – ahogyan a színlap fogalmazott – a művet, jobbára pozitív kritikai visszhangot keltve. A békéscsabai Jókai Színházban Szabó K. István rendező inspirációjára Zalán Tibor „átvezetésében” szólalt meg a darab. És valóban megszólalt. Zalán szövege első hallásra szinte észrevétlenül tette érthetővé az eredetileg nehézkesnek, cikornyásnak ható mondatokat, megőrizve az archaikus hangzást, ám megsegítve a jelentést. Szövege valóban átvezeti múltból a jelenbe Katona drámáját s az abban megfogalmazódó kérdéseket, finoman, érzékenyen, alázattal, kitűnő alapot szolgáltatva Szabó K. gondolatilag tiszta, teatralitásában rendkívül erőteljes rendezéséhez. Mira János gyönyörűen világított díszlete az ódon boltívek rendíthetetlen titkait a félbehagyott építkezés, renoválás képzetével, hangulatával ötvözte; a kulturális örökséget jelképező zongora,  színházi zsöllyék, templomi padsorok hányódtak állványok, festékes hordó, talicska, vödör között, múlt és jelen korokon átívelő kapcsolatát jelentésgazdagon érzékeltetve. És Rátkai Erzsébet jelmezei is „átvezettek” Bánk korától Katonáén át a máig: abroncsos szoknyától a zsinóros mentén, szőrmegalléros kulákkabáton, bricsesznadrágon át a kiskosztümig s a világháborús  katonaköpenyig. Mint málló vakolatú épületek falain a múlt rétegei, úgy jelentek meg ez eklektikus viseletek révén különböző korszakok s társadalmi rétegek a színpadon, a klasszikus műveknek azt a sajátosságát is szemléletesen érzékeltetve, hogy minden időkben változik a bennük felvetett problémák jelentése, akusztikája. Ebben az előadásban szinte vádiratként hangzott el a talicskával, katonaköpenyben érkező Tiborc panasza Jancsik Ferenc nagyon erős  alakításában, s mélyen elgondolkodtatón az idegengyűlöletre, a polgárháborús veszélyre vonatkozó sorok, vagy a közmegegyezést sürgetők a zsarnok királyné hatalmának megdöntése érdekében. 

Elöl Demeter András Bánk bán szerepében (fotó: A-Team/Nyári Attila)

Nem aktualizált az előadás – amit üdvözölt is némely recenzens –, ám igen aktuális kérdéseket tett plasztikussá, a markáns vizuális hatás mellett  erős intellektuális élményként,  egyenletes színészi összjátékkal.

Szűcs Katalin Ágnes