A Magyarországi Bábszínházak 13. Találkozója

Vagyunk néhányan, akik a kezdetek kezdete, vagyis 1992 óta rendszeresen látogatjuk a Kecskeméti Bábszínházi Találkozókat. Közülünk ki-ki vérmérséklete szerint emlékezik vissza az első időszak ádáz vitáira. Nem annyira két nemzedék, mint inkább két gyökeresen eltérő felfogás csapott össze akkoriban. Az egykori amatőrök itt találkoztak először a hivatásos elemzők kérlelhetetlen igényeivel, de úgy is mondhatnánk, hogy a régi az újjal. A jól-rosszul bevált rutin a jövő bábszínházi formáinak keresésével. Ennek a jövőképnek a legelszántabb hívei és szószólói éppen a találkozókat rendező Ciróka akkori fiataljai voltak, akik hadat üzentek a klasszikus, zárt, illúziószínházi formáknak és mindannak, amit – távolról sem csupán a kelet-európai bábjáték számára – még az 1970-es, 1980-as években is Obrazcov bábszínháza testesített meg. 

Ma már mindez a múlté. A világ alaposan megváltozott, és benne a színházról, azon belül (vagy azon kívül?) a bábszínházról vallott felfogások is homlokegyenest ellenkeznek mindazzal, amiről huszonnégy évvel ezelőtt vitatkoztunk és ölre mentünk. Az egykori újítókra lassan mint élő klasszikusokra tekintenek azok az ifjú radikálisok, akik keveslik az eddig elért eredményeket, és további változásokat sürgetnek. A XXI. század bábszínházát nemsokára azok fogják csinálni, akiket szüleik legfeljebb csecsemőszínházi előadásra vihettek volna el két évtizeddel ezelőtt, ha lett volna ilyen.

János vitéz – Vaskakas Bábszínház, Győr – Jászai Mari Színház, Tatabánya

A sok változás ellenére a Kecskeméti Találkozók sok mindenben következetesen őrzik 1992 óta rendületlenül élő hagyományaikat. Ezek közül a négy legfontosabb, hogy itt valamennyi városi, illetve megyei kezelésben levő bábszínház bemutatkozhat, hogy nem zsűri válogatja az előadásokat, hanem a társulatok maguk döntik el, mit hoznak, semmiféle fesztivál-díjat nem adnak át a legjobb előadásoknak, viszont naponta sorra kerülő nyilvános vitákon beszéljük meg a látottakat. Régen ezek a legendássá lett viták voltak a találkozók legdrámaibb és legjellemzőbb eseményei. Most is nagyon fontos mindaz, ami itt elhangzik, de a hangvétel sokat szelídült az idők során. 

Amikor valami csapnivaló előadásról jövünk ki, gyakran sóhajtozunk, hogy hová lettek azok a kegyetlen elemzések, goromba elmarasztalások, amelyek nyomán az áldozat azon törte a fejét, most rögtön abbahagyja-e a pályát, vagy milyen kifogással maradjon távol a következő alkalommal. Aztán erre rendszerint mégsem került sor, inkább megpróbált elgondolkodni a hallottakon. (De lehet, hogy rosszul emlékszem, és voltak színházak, amelyek többször egymás után különféle trükkökkel elbliccelték az újabb ledorongolást.)

A meghívott vitatkozók – szerencsére – sokan voltak az idén. Ezt annak köszönhettük, hogy egyikük, Novák Eszter nem tudta vállalni az állandó jelenlétet, viszont addig buzgólkodott, amíg rendező-kollégáit hívta meg, hogy a távollétében helyettesítsék: Ascher Tamást és Lendvai Zoltánt. Az ügyszeretet végül azt eredményezte, hogy néha mindhárman jelen voltak, és a vitavezető Vidovszky György segítségével olyan hangulat alakult ki, amely tökéletesen megtalálta a vélemények összecsapásának sokszor szenvedélyes, de mindvégig makulátlan színvonalú alaphangját. Kiváló színházművészek fejtették ki figyelemre érdemes véleményüket a magyar bábművészet jelenlegi állapotáról. Alighanem ez volt az idei Találkozó legértékesebb hozadéka. (A rendező-vendégeken kívül Jászay Tamás kritikus és a Találkozók állandó külföldi vendége, a lengyel Marek Waszkiel bábtörténész, színházigazgató vett részt a vitában.) 

A repülés története – MárkusZínház

Október 12. és 16. között az idén tizenkilenc színház és magántársulat lépett fel a hivatalos programban, ezen kívül számos érdekes off produkciót láthattunk, amelyek közül öt a Színművészeti Egyetem bábrendező-hallgatóinak munkáiból adott ízelítőt. (Sajnálatos, hogy a kialakult szokások szerint ezek elemzésére – időhiány miatt – nem kerülhet sor a szakmai megbeszéléseken.) Általános tendenciákat nem szívesen fogalmaznék meg a látottak alapján, mert az egyes színházak döntésében sok a véletlen, sohasem pusztán a minőségi szempontok érvényesülnek. Hiába szeretnének az évad legjobbnak tartott produkciójával bemutatkozni, ha a műszaki és egyéb körülmények ezt nem mindig teszik lehetővé.

Két okból nem foglalkozom valamennyi előadással. Egyrészt néhányat nem láttam (például Jeles András rendezését, a József és testvéreit a Mesebolt Bábszínházban; mind az alkotó személye, mind a szombathelyi műhely eddigi eredményei alapján feltételezem, hogy a Parasztbiblia ihletésében különleges értékekkel rendelkező alkotás jött létre; nem voltam ott Fabók Mancsi immár családivá bővült bábszínházának titiri-játékán, a Kabóca és a Budapest Bábszínház produkcióján sem). Nem teszek említést további három előadásról, mert úgy gondolom, hogy ami nagyon rossz, arról nem érdemes írni. Ezek csak azért kerültek a programba, hogy az együttesek vagy szólisták jelenlétét nyugtázzák. Szomorúan tapasztalom, hogy a néhány éve még szenzációnak számító csecsemőszínházi foglalkozásokon is kezd eluralkodni a rutin, a kézenfekvő, jól bevált formák és fogások ismételgetése.

Persze voltak jobb sorsra érdemes vállalkozások, amelyek valamiért nem sikerültek. Mint a Stúdió K és a tatabányai Jászai Mari Színház Picasso-parafrázisa, a Maya hajója, ahol minden együtt van egy értékes előadáshoz, ami mégsem tud létrejönni. Parti Nagy Lajos pompás kommentárokat írt Picasso képeihez, amelyek külön életet élnek, ám ezek nem képesek színpadi eseményekké válni. Vagy a Ciróka Aranyhalacska című előadása, amely a biztató kezdetek után didaktikus közhelyekbe fullad. Hasonlóan nehézkes és vontatott a házigazdák másik előadása, A bagoly, aki félt a sötétben, és az egri Harlekin marionettjátéka, A szegény ember hegedűje. Az egyre érdektelenebbé váló történet megpróbálja a klasszikus marionettet összebékíteni az élő játékkal, kevés eredménnyel. A miskolci Csodamalom Hisztimesékje csak éppen a leglényegesebb kérdésre nem próbál választ keresni: hogy miért hisztizik az a bizonyos Zsófi nevű kislány. A Pompejzetes eleven levelek, a szegedi Kövér Béla Bábszínház előadása olyan erőltetett, mint a címe, amely egy Pompeji kiállításhoz próbál kapcsolódni. A remek játéktér (Mátravölgyi Ákos tervezése) izgalmas előadást ígér, de hamar kiderül, hogy a díszlet rosszul funkcionál, a bábok számára nem képes életteret biztosítani. A békéscsabai Napsugár Bábszínháznak sem sikerült bebizonyítania a Berzsián és Dideki újabb feldolgozásával, hogy Lázár Ervin meséjének igazi kiteljesedése a bábszínházban remélhető.

A sikertelenségek oka – sok egyéb mellett – a dramaturgia gyengesége vagy teljes hiánya. Nemcsak az a baj, hogy a bábszínházak többségénél nincs állandó dramaturg (miért lenne, nem futja a béralapból), hanem sok színház nem is érzi át kellőképpen ennek a súlyos hiányát. Így aztán némileg tudathasadásos állapotban maga a rendező kénytelen ezt a feladatot is ellátni. A munkakör alapvető félreértéséről árulkodik, amikor a szórólapon olyanokat olvashatunk, hogy „ötlet és dramaturgia”, „koncepció és dramaturgia”, „író-dramaturg”. Ennél csak azok az esetek elszomorítóbbak, amikor feltüntetik a dramaturg nevét, csak éppen nem érezzük a jelenlétét.

Pompejzetes eleven levelek – Kövér Béla Bábszínház, Szeged

Azoknak az előadásoknak az elemzését, amelyek rosszkedvünk telét (vagy inkább borongós őszét) tündöklő nyárrá változtatták át, a találkozó első két előadásával kell kezdenem. Feltették a mércét egy olyan magaslatra, ahonnan el lehet rugaszkodni, vagy vissza lehet zuhanni. 

A Ziránó Színház, Pfeifer Zsófia és Varga Péter Róbert családi bábszínháza vásári bábjátékot játszott Pulcinella szerelmes címmel. Magától értetődő örömmel és természetességgel. Mint mindig. Varga Péter Róbert örül, ha játszhat. És ezt az örömét megosztja velünk. Nem először húzza a kezére Vitéz László XVI. századi nápolyi rokonát. Mindent tud róla, és minden tudását beleadja az egyszemélyes mókába. Pfeifer Zsófia nehezebb helyzetben van. Ő kint ül a paraván előtt és a zenét szolgáltatja. Fuvolázik. Meg figyel. Úgy nézi a játékot, mintha most látná először. És a mi figyelmünket is oda tereli. Színpadi jelenléte káprázatos. Tanítani kéne. Hatalmas feladat: ott van a színpad előterében és azt sugalmazza, hogy nem ő a fontos, hanem az, ami a paravánon zajlik. 

Ők ketten nem akarják megváltani a világot. De azért ha nagyon kell, arra is szívesen vállalkoznak. (Szerző: Kovács Géza, tervező: Boráros Szilárd.)

Látszólag alig van közös vonás a Pulcinella és a Kolibri Színház A medve, akit Vasárnapnak hívtak című előadása között. Utóbbi Axel Hacke 2001-ben megjelent mesekönyvéből készült, és egy nehézsorsú plüssmackóról szól, akivel mostohán bánik gazdája, egy Alex nevű kisfiú. Az is megesik vele, hogy kimossák, és akkor egy ruhaszárító kötélre rakják csipeszekkel, ahogy az előadás kezdetén látjuk. Aztán egyszer csak visszájára fordul a történet, és Alex meg a hozzá hasonló rosszcsontok kerülnek a játékkereskedés polcaira, az ember-gyerekek meg az ember-felnőttek szerepét pedig medvék veszik át. Különös, fejtetőre állított világ. De mindez szerencsére nem valamiféle filozofálásba torkollik, hanem megmarad vegytiszta értelemben vett játéknak. Négy színész, egy gitár meg néhány mackó segítségével kel életre a történet. A Pulcinellához annyiban hasonlít, hogy ebben is minden magától értetődő és természetes. Nem művészkednek, hanem megszólítják azokat, akik arra várnak, hogy elvarázsolják őket. (Színpadra írta: Gimesi Dóra és Nagy Orsolya, tervezte: Mátravölgyi Ákos, zene: Novák János, koreográfus: Fosztó András, rendezte: Kuthy Ágnes. Játsszák: Alexics Rita, Fehér Dániel, Nizsai Dániel, Ruszina Szabolcs.)

A győri Vaskakas Bábszínház és a tatabányai Jászai Mari Színház ennél merészebb dologra vállalkozott. Mind dramaturgiai, mind vizuális megközelítésben szakít a magyar bábszínházakban gyakran megjelenő János vitéz eddigi hagyományaival. A dramaturgiai újítás az, hogy a történet a francia király udvarában kezdődik. Itt meséli el viszontagságos sorsát a főhős, menekülését a szülőfalujából és egész addigi küzdelmes életét, amely így flashbackként elevenedik meg előttünk. A vizuális világ pedig újrahasznosított fa- és fémtárgyakból összeállított, egyszerű mozgású, rendkívül szuggesztív figurák sokasága. Az upcycling látvány konkrétsága, rafináltsága és ridegsége meg Petőfi költészetének érzelemgazdagsága, egyszerűsége és szépsége bizarr módon ellenpontozza egymást. Az előadásban fontos szerepet játszik az idő. Az óra, amely ott ketyeg végig a főhős feje fölött. Az óra világán, a flashbacken túl, Franciaország után már csak a mese van, az óriások, a boszorkányok birodalma. És persze Tündérország. 

Egy valami köti össze a szülőfalut és Tündérországot: egy hinta. A történet elején a szerelmespár elandalodva üldögél rajta. A mese végén megnyílik a háttér, a hinta újból feltűnik. Iluska ül a hintán és vár. Megjelenik Jancsi, odaül mellé. Átölelik egymást. Ez már Tündérország. Jancsi ezt kereste mostanáig. (Színpadra alkalmazta: Perényi Balázs, zeneszerző: Krulik Zoltán, tervező: Szabó Ottó, rendező: Somogyi Tamás. Szereplők: Vitányi-Juhász István, Gergely Rozália, Rab Viki, Bora Levente, György Zoltán Dávid, Ragán Edit, Szúkenyik Tamás.)

Schneider Jankó lábujjhegyen osont a sor elejére, hogy a magyar bábjáték legjobb alkotóihoz csatlakozzon. Nem állítom, hogy váratlanul ért bennünket, hiszen amióta elhatározta, hogy a maga útját járja, és nem éri be azzal, hogy egy társulat tagjaként művelje a bábszínészi hivatást, családi bábszínházának minden előadását beragyogta a humor, a tehetség és a pontosság. Most két olyan előadással mutatkozott be, amelyek sokkal többről szólnak, mint arról, hogy eljátszunk egy-egy furcsa és mulatságos történetet. Azt írja a blogján, hogy „naiv vagyok én gyárilag”. Nem tudom, mikor írta ezt a szűkszavú önvallomást, de mintha legújabb rendezéseiben kevésbé lenne naiv és hiszékeny, és jóval több szakmai biztonsággal rendelkezne. Feleségével és állandó munkatársával, Nagy Viktória Évával készített kétszemélyes játékai során megszerezte azt a tapasztalatot, ami nélkül nem lehetne olyan nagyszínházi – legszívesebben azt mondanám: rendezői színházi – előadásokat létrehozni, mint A Torzonborz 2 – Torzonborz visszatér a pécsi Bóbitában, vagy a Tessék engem megmenteni! a debreceni Vojtinában. Előbbi egy korábbi krimi folytatása, utóbbi klasszikus mesehősök felvonulását ígéri néhány rendhagyó fordulattal. Mindkettő német szerző mesekönyvéből készült. A Torzonborz nyilván nemcsak a kalandos történetnek köszönheti, hogy felfigyeltek rá, de annak is, hogy Paprika Jancsi és Vitéz László szerepel benne, vagyis remek vásári stílusú játék kialakítására nyílik lehetőség. A címszereplő éppen most szökött meg a börtönből, egyre elvetemültebb gaztetteket hajt végre, mígnem a két vásári bábfigura egy tűzoltóautó, egy jósnő meg egy krokodil segítségével ártalmatlanná teszi. (Torzonborz 2. Otfried Preussler regényét bábszínpadra írta: Papp Melinda és Schneider Jankó, tervező: Grossmid Erik, zeneszerző: Babarci Bulcsú, rendezte: Schneider Jankó. Szereplők: Czéh Dániel, Kalocsányi Gábor, Matta Lóránt, Vadon Judit, Bogárdi Alíz.)

Pulcinella szerelmes – Ziránó Színház, Hottó

A Vojtina előadásának királylányai, királyfiai és elvarázsolt szörnye éppúgy hagyományos paravános játékban kelnek életre, mint az akciófilmek követhetetlen sebességét parodizáló pécsi rablótörténet. A klasszikus formát mindkét esetben gyakran megbontja a rendező azzal, hogy kinyílik a paraván, belesünk az előadás műhelytitkaiba, látjuk az eszeveszett ki-be rohangálást és csak akkor nyugszunk meg egy-két percre, amikor a játékosok hangszert ragadnak és dalra fakadnak. Egy óramű pontossággal működő gépezet mindennapi életébe pillantunk be, amelyet úgy hívnak, hogy bábszínház. A két pompás előadás vallomás arról is, hogy színház az egész világ. Még pontosabban és röghöz tapadtabban: bábszínház az egész világ. (Tessék engem megmenteni! Paul Maar meséjét színpadra írta: Schneider Jankó és Nagy Viktória Éva, tervező: Grosschmid Erik, zeneszerző: Czapp Ferenc, rendező: Schneider Jankó. Szereplők: Hajdú Péter, Nagy Viktória Éva, Nagy Mónika, Reschofsky György, Schneider Jankó, Telenkó-Oláh Tímea. Zenei közreműködők: Czapp Ferenc, Györgyfi Zsolt/Varga Gábor, Papp László, Schneider Jankó.)

A MárkusZínház előadásához, A repülés történetéhez beszállókártyát kapnak a nézők. Aki figyelmesen elolvassa, mindent megtudhat az alkotók szándékáról. Még azt is, hogy Otto Lilienthal repülőmérnökre, feltalálóra, pilótára, a repülés úttörőjére fogunk emlékezni, aki a madarak repülését utánzó siklórepülőket tervezett a XIX. században. Szenvedélye okozta korai halálát is. „Kitalálni egy repülőgépet, az semmi. Megépíteni, az a kezdet. Repülni, az minden.” Ez a mondása áll a beszállókártyán. Persze ha azt gondoljuk, hogy könnyes, fennkölt bölcsességeket fogunk hallani, akkor nem ismerjük a MárkusZínház észjárását. Minden elő van készítve egy tudományos értekezéshez. Ódon íróasztal. Játék kellékek. Léghajó, zeppelin, repülőgépek, helikopterek, űrszondák. Két stewardess eligazít bennünket, hogy miként kell viselkedni repülés közben. Különösen, ha egyúttal színházi előadást nézünk a repülésről. Egyébként mi sem egyszerűbb, mint a bábszínházban repülni. Ma már fekete színházi csuklya meg fénysík se kell hozzá. Holdunk is van. El tudjuk játszani az ember régi álmát, a Holdra szállást. De ne feledjük: minden repülés zuhanással kezdődik. És azt is tudnunk kell, hogy a szárnyak repülés közben nőnek. Meg hogy a Föld gömbölyű. Előbb-utóbb a szemüveges, nagybajuszú professzor úr meg is mutatja nekünk egy ütött-kopott asztali földgömb alakjában. Még meg is pörgeti a kedvünkért. Fő a tökéletes illúzió.

Emberke-báb, a történet hőse nagyon szeretne repülni. El szeretne jutni a Holdra. De ahhoz képest, hogy báb, (és a bábszínházban állítólag minden lehetséges), elég ügyetlen. Megtapasztalja, hogy a repülésben a két legnehezebb dolog a fel- és a leszállás. Kutyája is van. Vajon Lajkának hívják, mint az első szovjet űrkutyát? Miért is ne? Ha szobrot kaphatott, bábszínházban is szerepelhet. Ez nem derül ki, de minden mást megtudunk, ami szükséges a repüléshez.

A MárkusZínház eljutott a szintézishez. Amikor már meg se kell szólalni. Amikor a nézők így is mindent megértenek. Közben nagyon jókat röhögünk, meg néha könnyes szemmel nézzük a csodát, ahogy három játékos meg három zenész elbűvöl bennünket. A szívderítő és szívszorító, nagyon mulatságos és nagyon megható játék elröpít egy másik világba, ahol nincs többé gravitáció, csak súlytalanság. 

Ebben az elbűvölő előadásban benne van a MárkusZínház minden eddigi tapasztalata és stílusjegye. Rejtő Jenő humora, a rajasthani katputli precizitása és virtuozitása, Az égigérő fa bölcsessége, a Csongor és Tünde talányossága, A helység kalapácsa meg A Jánosvitéz groteszksége, a blődli, a filozófia meg minden más. És persze mindenekelőtt a Pilári család és a Pilári társulat szíve, lelke, humánuma. (Alkotók: Buzás Mihály, Pilári Gábor, Pilári Lili Eszter, Polgár Zsuzsanna, Vajda Zsuzsanna, zeneszerző: Csernák Zoltán Samu. Zenei közreműködők: Csernák Zoltán Samu, Pilári Áron, Szabó D. Kornél. Szereplők: Vajda Zsuzsanna, Pilári Gábor, Pilári Lili Eszter, Pilári Áron, Csernák Zoltán Samu, Szabó D. Kornél.)

BALOGH GÉZA

Kortárs Drámafesztivál Budapest, 2016

Nevezhetném úgy is, mint a címben, a POSZTok és Ördögkatlanok után, december elején Budapesten zajlott Kortárs Drámafesztivált, ha a fizikai vetületére koncentrálnék (ahogy a két héttel előtte megrendezett VI. pécsi Magyar Pszichoanalitikus Filmkonferencia meg a konferencia a sötétben fantázianevet kaphatná, lévén hogy nemcsak a vetítések alatt maradt lekapcsolva a villany). Mentálisan, atmoszféráját tekintve azonban nem társult kellemetlen érzés a budapesti napokhoz (a pécsiekhez sem), kitettek magukért a szervezők, a szereplők. A Visitor’s Programme-elemnek köszönhetően jelentős külföldi részvétellel, sok helyszínen futott a meghirdetett programsor, amit nagyobb zökkenők nélkül le is bonyolítottak. A befogadó színházakkal működő kooperáció persze magában rejti a kisebb hibák, anomáliák veszélyét. Volt, ahol letorkollták a házigazdák a helyismeret nélkül érkező kritikust, hogy nem jó helyen keresi a szakmai jegyét, kínos feszengések adódtak esetenként ehhez hasonló gyakorlati kérdésekben. Nem mindenki fordult kedvesen a magyar közönséghez – a külföldihez, ahogy érzékeltem, annál inkább. Tudósításomban különféle érzékenységekre irányítom a figyelmet, törekedve az empatikus közelítésre. 

Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk (fotó: Badinszky-Tolvaj Annus)

Minthogy az imént jelzett esetnél is, könnyen belátható, mekkora feladat a külföldi látogatók kalauzolása, jól tartása, bevezetése színházi életünkbe, akárcsak a helyszínek közti irányítása és informálása. Idegen nyelveken beszélő önkéntesek jeleskedtek ebben, akiknek szintén új volt a sok alternatív helyszín, de hamar megtanulták, mi hol van. Megismertük, belaktuk a színtereket, még ha nem lehetett is mindenhova eljutni az események párhuzamossága s a viszonylagos távolságok miatt. Több online útmutatás is elkelt volna: hallottam olyanról, akinek elhárították erre irányuló ajánlatát a szervezők. A honlap Rólunk-menüpontjában mintha a 2010-es szöveg lenne fent még mindig: „A Kortárs Drámafesztivál gerincét három programcsoport: a vendégország-, a nemzetközi és a magyar program adja. Immár hagyománnyá vált, hogy a fesztivál minden évben különös figyelmet fordít egy-egy ország színházi alkotásaira és életére; a 2010-es fesztivál vendége az Amerikai Egyesült Államok lesz. A magyar programban budapesti előadások mellett hosszú évek után először két vidéki produkció is szerepel, Nyíregyházáról és Kaposvárról.” (letöltve: 2016. 12. 21.) A fesztivál története címszó alatti két bekezdésből derül csak ki, hogy a mostani alkalom a 12. a sorban. Az Archív fül alatt tájékozódhatunk igazán a múltról, s érzékeljük a kimondatlan különbséget: idén fokozottan a mi színjátszásunk és kortárs drámáink külföldi megismertetése a cél. A zsűri által leginnovatívabbnak ítélt s már nagy szakmai és közönségsikerrel futó kőszínházi és független előadások mellett kiemelten a fiataloké lett a terep. Leginkább a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturg- és rendezőjelöltjei kaptak lehetőséget a megmutatkozásra (lásd pldául: Mi a pálya, magyar dráma? Felolvasó-maraton). Vidéki előadás az ESZME Társulat és a győri Vaskakas Bábszínház közös munkája, Az időnk rövid története  s A macska a forró bádogtetőn Kecskemétről, szerepeltek a kaposvári színi egyetemisták, valamint két határon túli magyar produkció is jelen volt. Visszatérve a más országokból jött vendégekre: meglepően jól oldották meg számukra az előadások fordítását, tolmácsolását. Helyenként esztétikai műremekek kerültek a kivetítőre a magyar nyelvjátékok angolosításakor. Nem ironizálok. Néha – jelentéktelen részleteiben, reáliáiban – eltért a színpadon magyarul elhangzó és a feliratos szöveg, így például a Sóvirág monológjaiban a szereplők életkor-meghatározásaikor. A mindkét nyelvet értő néző ízelítőt kaphatott ez által is a mindenkori színielőadás egyediségéből, improvizatív elemeiből: nem azt mondják feltétlenül, ami a szövegkönyvben áll (s ami feliratozva lett). Az említett helyszínen, a Vígszínház Házi Színpadán egyes jeleneteket a színpad széléről tolmácsolt egy kedves, együtt érző, mosolygós, fiatal nő, akit a tánc hevében el-elsodortak a szereplők. Gesztusaiban, hanghordozásában teljességgel ráhangolódott az előadásra. Szituációkövető fordításában is megnyilvánuló részvételével mintegy belső háziasszonyává lett az eseménynek. Gyakran volt hallható máskor, máshol is a fesztiválon egyszerre eredeti nyelven és fordításban az előadás, hogy értsék azt a magyarul nem tudók is. Természetszerűleg kicsit zavaróan hat ez a szimultaneitás, de tolerálni lehetett. Úgy vélem, hozzászoktunk, s megtanultuk élvezni valamelyest a kényszerű kétnyelvűséget: a rendezvény nemzetközisége megkövetelte, megkívánta ezt a kissé kényelmetlen megoldást. A tolmácsolás aktusát és folyamatát néhány produkció ráadásul játékba is hozta. Az eset című nagyváradi előadás elején adódó technikai problémára, az elektromos rendszerek, s ennek folytán a tolmácskészülékek leállására menet közben reagáltak a színészek, ez akár része lehetett volna az eredeti darabnak. A köztünk ülő szervezők izgalmából és pantomimos üzeneteiből következtettük ki, hogy nem éppen erről van szó.

A te országod – Forte Társulat (fotó: Kővágó Nagy Imre)

A külföldiekkel tehát, úgy tűnik, méltányosan bánt a fesztivál. Mintha egy tétel maradt volna le a horizontról: az életvitelszerűen nem a fővárosban tartózkodó (ez esetben vidéki), honi kritikusé. Van pedig funkciója a nem helyben élő (ez esetben vidéki) megfigyelőnek, aki az egész hetét rászánja az eseményre. Nem, vagy jóval kevésbé kötik otthonához, munkahelyéhez napi feladatok, azokat hátrahagyta. Kifejezetten a fesztivál miatt van itt, tehát mérhetetlenül szabadabb, mint a helyben lakó: kiemelte magát eredeti környezetéből, s mindenen igyekszik részt venni, amennyire csak lehetséges. Elmegy tehát arra, amire beengedik, és nagy eséllyel választ valamit a párhuzamosan futó programok közül. Viszonylag teljes képet nyer ez által a rendezvényről s tükröt mutathat annak. Bizonyára a finanszírozás szűkössége okolható e vendégkategória perifériára sodrásáért. A nemzetköziség anyagi hátterének biztosítása megterhelő feladat, belátom, s áldozattal jár egy másik oldalon. Mégis megfontolásra ajánlom a szóba hozott szempontot, a nem helyben lakó s ez időre ide költöző magyarországi szakmai szemlélő bevonását. Egyszerű logikai kifejtés következik. Hazai kritikusok nemcsak Budapesten élnek. A fővárosiak, ha vidéki helyszínen (Pécs, Debrecen, Kisvárda, Szeged) rendeznek seregszemlét, méltán várják el legalább a szállást – vajon miért nem természetes ez fordítva is? Igyekeznek kompenzálni az anomáliát a megbízó lapok, amelyek anyagi helyzete azonban az utóbbi években meglehetősen kiszámíthatatlan, s tudomásom szerint az NKA-támogatásból például szállásköltséget nem számolhatnak el.

Az időnk rövid története – Vaskakas Bábszínház, Győr – ESZME (fotó: Éder Vera)

A körülmények tehát szorongatóak, markolásukból egyes szervezők jó szándéka, humánuma, odafigyelése jelentett részlegesen kiutat. Egyéni erőfeszítéseik, extra törődésük által juthatott be az előadások egy részére legalább a kevésbé bennfentes kritikus. A hazai szakma számára a szervezés különböző szintjein korlátozott számú helyet hagytak ugyanis. A néha több ezer forintba kerülő szakmai jegyek számát is szűkre szabták, hát még a valódi tiszteletjegyekét. Érthető és üdvözlendő mindazonáltal az üzleti szemlélet: hogy az előadásokat széles körben hirdették s a nézőterek nagyjából meg is teltek fizető közönséggel. Középutat kellene találni, hogy a kritikusi jelenlétre ne ilyen keskeny mezsgyén kerülhessen csak sor. 

Az eset – Szigligeti Színház, Nagyvárad (fotó: Dudás Levente)

Az említett szerepkörre: a kritikus funkciójára, jelentőségére pedig számos beszélgetés felhívta a figyelmet. Mintha meg sem történt volna az az előadás, amiről nem írtak – hangoztatták. Egyetlen kritika sem született, egy kritikus sem látta – panaszkodtak bizonyos előadásaik visszhangtalanságára a függetlenek. Vajon praktikusan és strukturálisan továbbgondolják-e a mondottakat? Megtisztelik-e ingyenjeggyel a „híradókat”, s ha nem, kinek a dolga lenne ez? A lapé, ahová ír, amely hasonlóan nehéz helyzetben van, ugyancsak függetlenként? Avagy?... Igazán felelhetne már reflexíven a gyakorlat erre a színházi lapok s más szakmai fórumok által bőségesen tárgyalt, égető problémára.

A beszélgetések látogatottsága is némi elégedetlenségre adhatott okot, elég kevesen követtük azokat. Az egyik helyszínen, ha jól ítéltem meg, órákon át talán csak én számítottam külső érdeklődőnek a folyamatosan jelenlévő, alig tízfőnyi közönségből. A többiek a szervezők s a következő forduló szereplői voltak, akik megtisztelték egymást jelenlétükkel. (Ez a gesztus kevésbé jellemző más kulturális közegben.) Elkezdtem kutatni, miért maradtak távol a különféle, szerintem érintett színházi rétegek képviselői. Megint tapasztaltam, mint annyiszor, a nem is tudatosított kettős mérce evidens meglétét a művészvilágban. Mindenki szeretné, ha követnék a munkáit. A másik figyelmét tesztelő kérdésre: „láttál-e/olvastál-e ebben, amabban?” az irány megfordításakor hárító a válasz. Már a felvetést sem értették az általam kérdezettek, így főként a színi egyetemisták, hogy miért is nincsenek jelen nagyobb számban a fesztivál programjain. Ott vagyunk holnap – így egyikük, aki a másnapi előadásban játszik. De közönségként, a többiekén? – pontosítok. Hát, azokon nem… Zavaruk nem produktív. A tudatosodással járó esetleges felismerés felelősségvállalásként azért nem artikulálódhat, mert fizikailag esélytelen az elmozdulásuk pozíciójukból, állapotukból. Túlontúl elfoglaltak, a vizsgaidőszak közeledtével használhatatlanok bármi másra. Ilyenkor még inkább felfoghatatlan a kívülálló szemében az életmódjuk, azaz hajnalba nyúló maratoni próbáik hosszúsága. Semmilyen egyéb elvárásnak nem képesek megfelelni; kialudni sem tudják magukat, dehogy jut eszükbe mások rendezvényein részt venni. Következő interjúalanyom a fesztivált automatikusan azonosította a színházi előadásokkal, amelyeket megnézhet máskor is. A szervezők egyike is azzal mentegette a helyzetet s az érintett, megszólított és a kísérőprogramokról hiányzó szakmai közönséget, hogy az ilyen beszélgetések nem ritkák sem a Trafóban, sem másutt Budapesten. Online közvetítik s a neten később is hozzáférhetőek ezek a felvételek, így tartalmuk nem vész el. Valóban. A jelenlét varázsát, erejét s funkcióját mégsem lehet összemérni a mediatizált változattal, ha mégoly hasznos is az utóbbi megléte. Az interakció, a reakció, a kérdés, visszakérdezés lehetősége, a közösen kialakított, egymásra, együtt ható atmoszféra onnan hiányzik. A metakommunikáció, a testbeszéd, az egyazon valóságos térben levés hatása óriási. Ezek színházi alapmechanizmusok, s érvényesek a tágan vett előadói, performatív aktusokra, így a nyilvános beszélgetésekre ugyancsak. Egy pályáját jól kezdő fiatal a Trafó Színházi CT-programjába iktatott beszélgető műsoruk előtt észlelte s értékelte a kívülről jöttet, a vendéget. Odalépett, ahol ültem, s kezembe nyomott egy ásványvizes palackot, amiből ők az előadói asztalnál eggyel többet kaptak a kelleténél. Apró és meglepő, ám annál szívet melengetőbb figyelmesség. Figyelembe, tekintetbe vette az idegent, méltányolta, hogy ott ül a teremben valaki más (is, mint ők). Fontos, hogy jól érezze magát a vendég az őt hívó terekben, s ne csak formális lépés, marketingfogás legyen ez a hívás. Fontos, hogy otthonosság vegye körül, és alapvető szükségleteit kielégíthesse. A központi helyszínek megadták ezt az érzést, biztosították a látogató kényelmét, odatartozás-érzetét. Középáras büfé, szabad konnektorok, informatív (és jól mutató) szórólapok, leporellók, prospektusok, programfüzetek, színházi lapok, fotókiállítás társaságában lehetett melegedni, cikket írni, feltölteni végre elektronikus készülékeinket, várni a következő programot. A Trafó és az Auróra fesztiválklub méltó házigazdái voltak a fesztiválnak. A zord időben testet-lelket melengető érzéssel töltött el bennünket a célpont közelsége: bemenekülni a szélviharból s revitalizálódni nappalijaikban. Támpontokként szolgáltak e helyek a távolról érkezőknek. Ismerkedni, sőt közönséget toborozni is adekvát közegek voltak: némely workshopokra a szemfüles és motivált programgazda személyesen invitálta az ott tartózkodókat, nem egyszer sikerrel. Így kerültem én is a végül egyik legjobb élményemnek bizonyult népdalos-színész műhelybe, pedig nem is azt néztem ki eredetileg. Így működik a meglepetés, ez a spontaneitás a jó fesztiválok ajándéka. Azt hiszed, bölcsészként a drámaíró workshopba való vagy, mégis belépsz egy másik helyre, amiről nem tudod még, hogy mi, de engedsz a sodrásnak. Oly kedvesen, szuggesztíven kerítenek körül az alkotók, s visznek magukkal az éppen megismert tagok. Egyszer csak bent találod magad, egyenrangú részeseként az eseménynek. A szemkontaktust folyamatosan tartó vezető már énekelteti is veled kedvenc népdalodat, utána mozgásos gyakorlatsort végzel majd’ egy órán át, s felszabadultan próbálgatod magadtól vagy instrukciókat végrehajtva, mi hogyan hat a színen. Nem néző, nem megfigyelő, nem kritikus, nem értelmező vagy immár, magad mögött hagyod megszokott, a passzív oldalon ülő befogadói szerepkörödet. Egyike lettél egy potenciális előadás létrehozóinak. Beszélsz, kiabálsz, szituációba kerülsz, teljes lényeddel érzékeled, mely gesztusaidra mi a befogadói válasz, mit értenek belőle a többiek. S nem utolsósorban a (magyar) népdal működésének aktív tanújaként és előidézőjeként világteremtő áramköreinek bekapcsolásában veszel részt. Az invitáló szenvedély működhetne más közreműködők részéről másutt is. Rendezvények szervezői egymás programjait is látogathatnák, kerekasztalokon, konferenciabeszélgetéseken szereplő oktatók vihetnék magukkal (ahogy a workshopokon ez meg is valósult) effajta jelenéseikre diákjaikat – akiknek van más dolguk bőven, órák és próbák és vizsgára készülődés. Mégsem lehet eltekinteni attól, milyen sokat tanulhatnának a leendő színházcsinálók ezekből a koncentrált alkalmakból, elsősorban a szakmai vitákból. Nem elég megemlíteni nekik, és kitenni plakátot az iskolában, jó volna valós lehetőséget teremteni a hallgatóknak – akár valamely kurzusba építve az előre látható, tudható külső szakmai programokat. S már rá is kanyarodtunk a színészképzés kimeríthetetlen terepére s a színművészeti egyetemen folyó más képzésekére, amelyekről sok szó esett e fesztiválon is. A fiatalok bejelentkezése s az őket érintő, róluk folyó többféle műfajú megbeszélés képezte a programsorozat egyik tengelyét. A már említett, sikeres pályakezdőkkel folytatott portréinterjúkból megismertük például a sokoldalú Fekete Ádámot, a megváltozott biztonságérzetről lebilincselően beszélő Fehér Balázs Benőt, az egymást rendező hallgatóiról törökülésben lelkesen mesélő Kovács D. Dánielt. A fiatal színházi alkotók helyzetének prezentálása a Trafó „Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk” címen futó előadásában, valamint az azt folytató, éjszakáig tartó, alapkérdéseket boncolgató, őszinte szakmai beszélgetésben csúcsosodott ki. Minden elismerésem a fiatal dramaturg-rendező, Kelemen Kristóf bátorságáé, aki a száz perces előadás után hagyta kibomlani a témát, s még a harmadik (összesen tehát az ötödik) órában sem zárta le a végig eleven vitát. A végzős és pár éve végzett fiatal színművészetisek belterjességről és túlterheltségről, kurzusok félbemaradásáról, vizsgaelőadás elmaradásáról beszélnek. Megtudjuk: az egyik végzett dramaturg osztályból senki nem maradt a pályán. Felteszik a kérdést, hogy miért nincs pszichológus a színművészetin. Szemléletes installációkat prezentálnak, grafikonokat vetítenek ki s rajzolnak fel arról, hogy az egyetem öt éve alatt mikor mennyi idejük maradt saját életükre, mennyit alhattak, mennyit próbáltak, s az évek folyamán hogyan ingadozott a közérzetük, az elégedettségérzetük, amely magasról indult, s majdnem oda tért vissza – ám közben félévenként többször is viharosan mínuszba térült. Az előadás meghökkentő, ütős címe nem maradt reakció nélkül. Méltó szakmai visszhangban részesült már idáig is a darab, kritikái főként elismerőek, néhányan azonban megkérdőjelezik a feldolgozott tartalom általános érvényét. Analitikus közelsége tárgyához számomra meggyőzően produktív. Vállaltan szűk, koncentrált fókusza által hiteles, átélhető a mondandó, s általánosítható társadalmi szinten is. Közvetlen, egyszerű elemekből építkezik az előadás. Az indító, múltba tekintő jelenetek között a néhány nemzedékkel ezelőtti magyar színházi élet felelevenítése, az akkori társadalmi megbecsültség megidézése mellett egy annak idején felemásan bemutatott, egykori nézőgyalázó előadás is előkerült. Rákérdeztek a színháztörténeti folytonosság esélyére, próbálták elképzelni, beleélni magukat az ötven évvel ezelőtti ügyekbe, helyzetekbe. A mai állapotot nevük vállalásával s az érintettek nevének kimondásával személyes monológok reprezentálják. Utána pedig, folytatva a látottakat, hallottakat, Schilling Árpád mondja el a tőle megszokott plasztikus retorikával, hogy az ő idejükben nem igen lehetett szava a diáknak, lesöpörték, elnyomták a véleményét, leszólták, még mielőtt kifejthette volna, amire készül. (Szélsőséges példájában feladatul kapták, hogy fogadják a tanár pofonját s azt viszonozzák. Vajon az azóta is honos, verbálisan, mentálisan rendkívül kritikus, látszólag nem támogató, nem elfogadó, sőt provokatívan ellenkező oktatói attitűd tudatos módszer, amely a szakma pofonjaira s azok hárítására, az adekvátan erős válaszra készíti fel a leendő színházcsinálót?) Nem jöhettek létre kibeszélő fórumok, problémafelvető, közérzetüket, egyetempolitikai nézeteiket visszajelző osztályfőnöki órák – folytatta Schilling. (A mostani osztályfőnököknek javasolta is ezek bevezetését.) A rendszerszerűen gondolkodó és azt jobbítani kívánó fiatal alkotók petícióira, mint megtudjuk, később is az volt a válasz, hogy nem kell szervezkedni és idegeskedni, a rendszerben keresni a hibát, mert az igazi tehetség átviszi a betont is a fejével (Szikora János örökbecsű mondása). Schilling életében párhuzamosan, egymástól függetlenül futott tehát a két: az intézményes és a független színházi vonulat. A SZFE Színházművészeti Intézetének jelenlegi vezetője, Csizmadia Tibor kiemelt néhány változást s rámutatott a különbségekre: a problémák közül némelyek azóta megoldódtak. Az osztályok önálló anyagi kerettel rendelkeznek produkcióik létrehozására, az egyetem támogatja és megvalósításhoz segíti szakmai zsűrizés után a hallgatók egyes egyéni és csoportos elképzeléseit, s törekszik a társadalmi érzékenység témáinak bevitelére – már a felvételi folyamat során is. Megrendítő, esetenként sokkoló lehetett mind az érintetteknek, mind a kívülállóknak szembesülni az őszintén feltárt problémákkal, nevesített jelenségekkel. Külsősnek, diáknak, oktatónak egyaránt megterhelő s katartikus volt ez a nyílt beszéd. Tisztítóan, felszabadítóan hatott a problémamegosztás, a feszültségek okait közösen kereső párbeszéd, a kimondás ereje. Könnybe lábadó szemek, a szemben ülőket pásztázó tekintetek kísérték az előadás és a beszélgetés számos mozzanatát. Bátrak voltak a megszólalók azután is, hogy az esetekhez kapcsolódó személyek megnevezésekor a moderáló Kelemen Kristóf rámutatott a kamerára: felveszik, amit mondanak. Izgalmas dinamikában vetült egymásra a múlt, a közelmúlt és a jelen, nyilvánultak meg a kívül és a belül, a lent és a fent pozíciói, hangzottak fel szólamai. Megértettük a törekvést az intézményes keretek közti mozgástér szélesítésére. Gáspár Máté és Csizmadia Tibor számomra meggyőző példákat hozott arra, hogyan próbálnak a felsőoktatást általánosan szabályozó kottákból értelmesen játszani, hogy értelmesen játszani képes iskolát, képzést teremtsenek hallgatóiknak. Nem volt azért könnyű dolguk: „Választékot biztosítunk, sokféle alkotót hívunk…” „de kötött a tantervünk!” – így egy diák. „Ott a kurzushét” – volt a válasz. „Az csak egy hét minden szemeszterben” – hangzott rá a riposzt. Boronkay Samu, volt HÖK-elnök közönségkérdésre elismerte, nem tudták összefogásra mozgósítani közös ügyeikért a hallgatókat (s az oktatók kötelező véleményezésétől sem várhattak csodákat). Érthető, hogy nem mobilizálhatóak, időpontot sem lehet velük egyeztetni, a színinövendék a legelfoglaltabb diákfajta, reagált Schilling. Ám belőle sem csak panasz és kritika áradt: természetesnek gondolta (az előadásra visszautalva s vitatkozva a tragikus felütéssel), hogy ha valaki nem illik bele egy színház koncepciójába, s nem újítják meg a szerződését, az élet megy tovább. Nem okosította ki a jelenlegi hallgatókat, nem vádolta őket ügyeik képviseletére való képtelenséggel. A rendszerben, a szűken és tágan vett szakemberré és állampolgárrá képződésünk szerkezetében látta a követhető minta hiányát. Nem volt kegyes – de kegyetlen sem – reakciója a magukat adó szereplők válaszaira a Mi tart a pályán?-kérdésre. Közös öröm, létrejövő áramkör a kollégákkal, a nézőkkel, a megmutatkozás eufóriája – mondták, ám ez kevés a valamit közölni akaró szenvedély nélkül – hangzott el Schilling finom reflexiójában. Kelemen Kristóf fontos küldetést valósít meg lokális identitást körbejáró darabjaival. A Retúrjegyet! tavaly a Pécsről történő elvándorlást idézte meg a pécsi egyetemi színpadon. Pontos kérdései nyomán látlelet rajzolódik ki a szenvedélyesen firtatott tárgyról, makacsul megragadott jelenségről. Világos megnyitójában most is leszögezte: a színháznak nem a templomi s nem a szórakoztató, hanem az agora-jellege érdekli. A megbeszéléshez vezető átkötésében megjegyezte: nem az előadásról kellene megnyilvánulniuk meghívottainak, hanem folytatni az ott felvetett problémák sorát. Ami megtörtént, s aminél többet nem kívánhat a színház. Mint érzékeli az olvasó, a fesztivál kiemelkedő jelentőségű, érdemi estéjének tartom az imént ismertetett, a színházi képzéssel foglalkozó darabbal összekötött beszélgetést, ezért tértem ki rá hosszasan. A többi nap programjaiból is az egyszerieket: a kiegészítő, a színházi életre reflektáló eseményeket részesítettem előnyben oldalnézetű tudósításomban. (Idézeteim a beszélgetésekből nem szószerintiek, értelemszerűen saját interpretációk, szubjektív szűrőmön óhatatlanul áthaladó emlékek, élmények, az egyes szófordulatok nem feltétlenül a kimondót jellemzik – tekintsék azokat az én olvasatomnak.) Hadd ejtsek még egy kevés szót a színházi produkciók előtt az Auróra fesztiválklubban zajló alternatív színháztörténeti előadásról, ahol a Hólyagcirkusz-társulat működése kapcsán kirajzolódott, milyen nehézségek állnak a függetlenek érvényesülésének útjában, s hogy miért maradtak minőségi munkájuk dacára – láthatatlanok. Sándor L. István jellemezte így őket, amit az előadó sűrűn idézett is. Párhuzamosan zajlottak az események az Aurora közösségi ház izgalmas, kellemesen romkocsmaszerű tereiben, a pincében zenéltek, a büféhelyiségben negyedóránként eltört valami: úgy tűnt, otthonosan érzik magukat egymással a fiatal művészek itt. Az Aurora pincéjében előadott Nagy Petra-monológban, a Bársonytafotában egy (az Esterházy-alapszöveget nem ismerő fiatal, ám színházhoz közeli) nézőtársam számára kissé indokolatlannak tűnt az archaizáló beszédmód, ami elgondolkodtatott a kontextus átlátásának szükségességéről. Lekötötte a figyelmet a professzionálisan intim játék, amelynek rendezése mégsem győzött meg a különféle időkből származó tárgyak, képek szervesüléséről. Rosszul jártak nálam a nagyhírű előadások, a legek is. Olyan várakozás előzi meg őket, tapasztaltam meg magamon, aminek lehetetlen megfelelni. (Kivétel azért van, például A bajnok, amit korábban láttam különlegesen szemfüles jegyvásárló ismerősöm jóvoltából, aki fél évvel azelőtt szerezte a jegyet. Most lehetetlen volt bejutni rá, amint az Ernelláék Farkaséknálra s A harag napjára is – nagyon sajnálom az utóbbiakat.) Pedig A te országod fizikai színháza tűpontos volt, minden értelemhordozó elem mozgással társult, funkcionálisan és egyúttal sokszoros szimbolikával működött. Az egyöntetű, ellenpontozás nélküli hanyatlástörténet: hogy a rendszerváltáskor szélnek eresztett gyári munkásból koldus lesz, akit fia is lerúg maga mellől, esztétikai fájdalommal vegyes hiányérzetet váltott ki bennem. A gyár megszűnése utáni szívszorító magukra hagyottságuk érzelmi csúcsát követő újabb és újabb frusztrációk, szétesések, katasztrófák túlcsordultak befogadói kapacitásomon, s nem akartam sodródni az apokalipszis felé. Nem nyugtatott meg mások értetlenkedése: miért, mit vártál Tartól? Faggatom magamat: valóban elnagyoltnak tartom ezt a társadalomdiagnózist, vagy nem akarom közel engedni magamhoz a sokkhatást? Az eset túl harsány volt az Ódryn. A nézőt maximálisan próbára tevő erős színészi gesztusok hozadéka (üvöltés, toporzékolás) kétséges, a közönség soraiban ülő szereplők fokozatos felbukkanása és a nézők bevonása, mindenki megölelése például azonban emlékezetes marad. Az érintés-, meglepetés-, az érzékeinkre ható színház műfajából a TestOdüsszeia nyűgözte le a benne résztvevő nézőket. A Sóvirágról már írtam, őrzöm kiváló, képeslap-formátumú műsorlapját a két fél arcból kitevődő egészről. Az előadás jó értelemben hozza, amit ígér. Olyan közös gimnasztikába, jógába, balettbe: táncba oltott kölcsönös élettörténet-megosztás, ami valódi, sokoldalú, művészi hatású: a befogadóban is katarzist kiváltó művészetterápia. Elmondása (nem mindjárt, s nem csak) a rettenetnek, s a figyelő, megtámasztó, vigasztaló, elringató másik jelenléte által a rettenet feloldására irányuló kísérlet. Három előadásról kell szólnom még: az egyik a könnyű, a másik a nehéz mélypont, a harmadik pedig a nekem maradéktalanul tetsző. Sorban: a karakteres belvárosi alternatív helyszínen, az Anker’tben megvalósult látványos bábelőadás, az Oxigén, Viripajev művének blődliváltozata zajos hatást váltott ki a sörpadokon ülő nézőkből, brávóztak a külföldiek, el kell ismerni. Nagy masinériát mozgatott s keveset mondott számomra a produkció, bombasztikus elemei, slamparádéja, nihilista erőszak-, alkohol- és szex-tobzódása nem provokáltak s nem képeztek felém hidat. Éppen ezt az orosz irodalmi hangot nem tartom termékenynek, túl sok  is van belőle szerintem. Az előadás látvány- és hangelemei kusza egyvelegbe torkolltak, sokszorosan eltolt nézetei, ironikus, groteszk csavarjai elidegenítettek, hidegen hagytak. A szubkulturális közeg azonban, amelyre számít, valóban nyitottnak bizonyult rá. A temesvári‒szabadkai Magyarra tartózkodóan reagált a recepció, láthatólag zavarban voltak az értelmezők. A színészek kitettsége, meztelensége és fizikai igénybevétele (itt aztán minden volt, csak ürítés nem) pontosan indokolható és motivált legyen, ha megtörténik. Én a magyarság-sztereotípiák s a káromkodásainkban megnyilvánuló képzetek cselekményesítése, vizuális nyelvre fordítása regiszterében találom némileg dekódolhatónak, ami a színpadon zajlik. Szinte ugyanazokkal a brutális szexuális gesztusokkal kényeztetik, amivel bántják és megalázzák egymást a játszók, vélem (Rádai Andrea gondolatát folytatva). A produkció célját, a bősz indulatok színrevitelének irányát viszont nem lelem. A durvaság, az erőszak, az obszcenitás ilyen erővel előtörő vad, nyers, szadomazochisztikus megjelenítése mindenképpen strukturált, kitapintható intenciót feltételező szellemi alapozást igényelne, amit ebből az előadásból hiányolok. Marad a botrány. Az időnk rövid története olyan kortárs, progresszív felnőtt bábjáték, amit szívből jövő, hálás, szűnni nem akaró taps honorált a Trafóban. A bábokat zseniálisan mozgató színészek külsőleg is hasonlítottak bábjaikra. Szenzitív, precíz, lélekkel teli összjátékukban a karaktereknek egyénisége van, pontosan felismerhető típusok ők, de individualizáltak. Nem sztereotípiák, hanem megéledő archetípusok. Napjaink életét éli a depressziós öreg a kutyájával, az unokájával csetelő nagymama s a többiek, amikor (az irodalomból, filmekből már ismert csellel) összehozza őket egy végső kívánsággal a síron túlról valaki, akit külön-külön ismertek. S felélednek az idős emberek, egyből elemükben érzik magukat, kitörnek belőlük alapérzelmeik, nem hagyják magukat átverni. Öregkori elveszettségükből, unalmukból, nyűgjeikből és gyászukból kaland, mulatság, valódi bonyodalmakkal teli roadshow válik. Erőt próbáló felfedezőút, problémamegoldó eseménysor áll előttük. Az előadás azon túl, hogy könnyfakasztóan mulatságos, mélységesen emberi, s egyetlen pillanatra sem válik giccsessé. A részletek iránti alázatos hűségével, finoman, aprólékosan kidolgozott tárgyi világával és a bábokat egyedien életre keltő mozdulataival, univerzális témafelvetésével a báb és az ember, a felnőtt és a gyerek, a tragikum és a komikum, a mese és a valóság közti határokat oldja, mindezeket a minőségeket varázslatosan magába foglalja. A kortárs drámafesztivál beszélgetésein a bábjáték megújuló gyakorlatáról, meglepetésszerű erejéről, a bábos osztályok, a bábműfaj helyének megtalálásáról is szó esett. A színházművészetet gyakorló és kezdő, illetve tanuló alkotók és műveik sokszínű és termékeny találkozását tette lehetővé a színvonalas programsorozat. A fiatalok, úgy tűnik, a helyszínek közül inkább az Aurórában találtak magukra. A zsúfolt házak s az üresen maradó székek kettőssége sok mindennek, így a soha nem ideális időszaknak és időjárásnak is betudható. Ám annak a laikusnak és szakmabelinek, aki a kinti hideg és egyéb nehézségek ellenére is részt vett néhány elemén a kilenc napnak, nincs oka panaszkodni. Változatos kortársdráma kínálat tárult elé a – főként budapesti – előadásokból, sokfelől közelítettek a (főként fővárosi) függetlenek és pályakezdők gondjaihoz, helyzetéhez. A színművészetisek immár teljes valójukkal vizsgáikra, vizsgaelőadásaikra koncentrálhatnak – csak meg ne fagyjanak közben Rákóczi úti épületük egyes fogvacogtatóan hideg osztálytermeiben, ahova a rosszul záródó ablakok miatt befúj a szél.   

V. Gilbert Edit

Átadták az Aase-, a Domján Edit- és az Ivánka Csaba-díjakat

Gobbi Hilda. Ez kell legyen az első név, amely említtetik, mert ha ő nem élt volna közöttünk, akkor nem  lenne Bajor Gizi Színészmúzeum – legalábbis nem ilyen –, nem lennének az idős művészek számára színészotthonok, és nem lenne Aase-díj sem, amely boldoggá teszi azt, aki megkapja. A díjat a művésznő alapította a budai házának értékesítéséből befolyt összeg kétharmadából. Azt mondta:  „Sajátossága a színészi munkának, hogy a főszereplő több felvonáson keresztül vonja magára a figyelmet. Az epizodistának csak néhány perce, pillanata van: tömörít, mint az író, amikor epigrammát alkot”. A díj Ibsen Peer Gynt című drámakölteményének anyaalakjáról kapta a nevét: Aase Peer édesanyja. Maga a szerep rövid, de felejthetetlen alakításra nyújtott lehetőséget Gobbi Hildának a hajdanvolt Nemzetiben és például az Örkény Színházban Kerekes Évának. 

Farkas Irén

Gobbi Hilda ezt az elismerést a színházi előadások epizódszerepeit megformálóknak szánta. Az Aase-díj alap kezelője a kulturális tárca és a Magyar Színházi Társaság, odaítéléséről a társaság s a MASZK Országos Színészegyesület  választotta kuratórium dönt. 

Idén négyen részesültek Aase-díjban.  

Dimanopulu Afrodité, aki a főiskola elvégzése óta az Egri Gárdonyi Géza Színház tagja; 

Kertész Péter Jászai Mari-díjas  színművész, aki tagja volt a Szolnoki Szigligeti, a Fővárosi Operett, a József Attila és a Nemzeti Színháznak is; 

Szatmári György, korábban a debreceni Csokonai Színház, a Radnóti Miklós Színház, a nyíregyházi Móricz Zsigmond, a Zalaegerszegi Hevesi Sándor, a soproni Petőfi Színház tagja, jelenleg pedig a Miskolci Nemzeti Színház művésze; 

Szoboszlai Éva, aki tagja volt a szolnoki Szigligeti, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházak, 1999 óta elsősorban az Evangélium Színházban játszik.

Széles Zita, Szakonyi Károly és Takács Katalin

A Bajor Gizi Színészmúzeumban  december 12-én rendezett ünnepségen a kitüntetettek Krucsainé Herter Anikó kulturális kapcsolatokért és fejlesztésért felelős helyettes államtitkártól vehették át a díjat, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet ajándékaként pedig a szakmai munkásságukat dokumentáló jegyzéket szerepeikről.

Ezen az ünnepségen adták át a Bálint Lajos vándorgyűrűt is, amelyet évente felváltva egy-egy dramaturg, illetve művészeti titkár kaphat. Idén ezt a gyűrűt – melyet Keszég László, a Magyar Színházi Társaság elnöke adott át –, Farkas Irén, a szolnoki Szigligeti Színház művészeti titkára húzhatta ujjára.

Szakmai szervezetek választják ki az Ivánka Csaba- és Domján Edit-díj kitüntetettjeit. Pusztai Ágoston gyönyörű szobrát, az Ivánka Csaba-díjat azok a művészek kaphatják, akik a színész-rendező életében is fontos szerepet játszottak. Idén Papadimitriu Athina érdemelte ki – munkásságát Hirtling István méltatta.

Az első sorban: Papadimitriu Athina, Vajda Márta, Dimanopulu Afrodité, Kertész Péter,

Krucsainé Herter Anikó helyettes államtitkár, Szatmári György, Farkas Irén és Szoboszlai Éva

Takács Katalin, a Domján Edit kuratórium elnöke és Szakonyi Károly, korábbi elnök adta át a művésznőről elnevezett díjat a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház művészének, Széles Zitának.

Minden díjazottnak gratulálunk! 

Józsa Ágnes

Edward Albee: Nem félünk a farkastól – Centrál Színház

Van Karinthy Ferenc 1966-tól 1991-ig vezetett, roppant izgalmas naplójában egy érdekes megjegyzés ezzel a művel kapcsolatban. 1967 decemberében látta a Madách Kamarában (a mai Örkény Színházban) a Lengyel György rendezte előadást Tolnay Klárival, Gábor Miklóssal, Linka Györggyel és Vass Évával. Hazamenve ezt írta: „Ez is olyan darab, amit elő kell adni, már rég kellett volna, hisz világsiker, beletartozik a mai színházi életbe. De én azért utálom. Négy torz lélek böfögése és okádása, egymásra és külön-külön, három és fél órán át. Az első felvonás még érdekes, hogy ilyenforma élet is van, a második kevésbé, a harmadik alig elviselhető, s hozzá teljes mélypszichológiai mache és halandzsa, amellett ócska szentimentalizmus, de el se hiszem ezt a hülyeséget, hogy kitalálnak maguknak egy gyereket, aztán megölik.” Azt jósolja, hogy a kritika őrjöngeni fog a gyönyörtől, de a darab tíz-húsz-harminc év múlva „úgyszólván előadhatatlan” lesz.

 Hogy a kritika őrjöngött-e, nem néztem utána; a hatvanas évek közepén még bizonyára akadtak nézők, akik pusztán attól elájultak, hogy nyugati darabot látnak nyugati italokkal – a kellékesnek nem lehetett könnyű dolga az üvegek beszerzésével. De a dráma ma is előadható, sőt biztos siker, elő is adják időnként, például 1978-ban Paál István rendezte meg Szolnokon, 1996-ban Gothár Péter Budapesten a Radnótiban (Csomós Mari, Bálint András), 2007-ben Csiszár Imre a Gózon Gyula Kamaraszínházban (Igó Éva, Vallai Péter) – több mint hússzor került színpadra nálunk. Két színésznő Honey-t is, Marthát is eljátszotta: Töreky Zsuzsa és Vass Éva. A magyarországi bemutató évében film is készült belőle, rendezője Mike Nichols, a két főszereplő Elisabeth Taylor és Richard Burton, akik Ruttkai Éva és Kállai Ferenc hangján szólaltak meg magyarul. Nem félünk a darabtól. 

Básti Juli (fotó: Horváth Judit)

A siker titka, hogy ez egy profi módon megírt, hatásos mű, ami ráadásul legalább két színésznek kínál pompás játéklehetőséget – de ne becsüljük le Nick és Honey szerepét sem: igaz, hogy ők szekundánsok, de mindenkori alakítóik is megmutathatják, mit tudnak, ahogy itt Schmied Zoltán és Ágoston Katalin meg is mutatja, bár szegény Honey majdhogynem gyengeelméjűre van írva, már vér folyik és ő még nyuszikázik. De nem mindegy, miként játssza el valaki, hogy menetrendszerűen hánynia kell… A mű példaszerűen betartja a hármas egység klasszicista szabályát, a nézőnek nem kell a helyszínek és időpontok azonosításával bajlódnia – a Centrál Színházba Pallós Nelli ráadásul kifejezetten barátságos nappalit tervezett, valóban egy „csoda kis régi ház”-ban vagyunk, ahogy Honey mondja még az elején: fotel, kandalló, bárpult és rengeteg könyv, hisz George (Rudolf Péter), a ház ura történész, aki egy kis New England-i egyetemen tanít. Jó lehet abban a fotelban olvasgatni, igaz, nem hajnali négykor, miközben a hálóban nem épp olvasásbarát események zajlanak. A szövegben időről időre jó poénok („Nézd, édes szívem, nyugodtan válassz asztalt, hogy melyik alá igyalak”), a közönség a Centrálban harsányan, sőt túl harsányan kacag – feltehetően sokan azt hiszik, hogy egy jó kis vígjátékra ültek be: ez, sajnos, az Üvegtigris-effektus, Rudolf Péter nevéről erre asszociálnak, de nem lehet kívánni egy színésztől, hogy csak ógörög tragédiákban csillogtassa sokszínű tehetségét. És a siker összetevőit számba véve azt se feledjük el, hogy a probléma, a házasság pokollá válása sokakat érint. Érvényesül a katasztrófa- és horrorfilmek pszichológiája is, megnyugodva állapíthatjuk meg, hogy a mi kapcsolatunk se tökéletes, de ennyire nem rossz. És elgondolkodhatunk: miért nem vagyunk boldogok, noha boldogok szeretnénk lenni. Minden ember boldog akar lenni. Bocsánat, ez nem Albee, ez Halmágyi Sándor, énekelte Harangozó Teri.

A tartós siker titka tehát egyfelől a darabban, másfelől elsősorban a mindenkori két főszereplő formátumában rejlik. (Van ez így…) Ha jól választják ki őket, biztos az eredmény. Bevallom, magam is főleg Básti Juli miatt ültem be az előadásra, akit pályakezdése óta nagyon nagy színésznek tartok, de rég láttam. Most sem okozott csalódást, egész pontosan igazi színházi élményt okozott: Martha bonyolult – vagy annak tűnő – egyéniségének minden vonását felmutatja. Ahogy Rudolf Péter is kiváló George. Puskás Tamás rendezőként nem akart mindenáron koncepciót erőltetni a darabra, „csupán” színpadra tette az előadást, biztos kézzel és több apró ötlettel. Remekül jellemzi például George-ot, hogy megkérdi ugyan Nicket, mit iszik, de Nick már hiába választja a Bourbont: Jack Daniel’s-t kap – ami ellen egyszer sem tiltakozik. És Martháról is sokat elárul, amikor beül a fotelba, ahol nemrég George ült és felteszi George szemüvegét. Hisz szereti ő George-ot, mint ezt Nicknek bevallja. Lehet, Martha nem is bonyolult egyéniség, hanem csupán zavaros, íróilag. Miért is tartja „iszonyú, fájdalmas, zaklató” hibának, hogy George beleszeretett? És miért bünteti ezért? (Ha már az apróságoknál tartunk: kihagyhatták volna a príma primisszima-poént (Martha Nick potenciáját dicséri így; egy országban, ahol van egy ilyen nevű díj s ezt olykor teljesen indokolatlanul kapják meg valakik, ott ez megakasztja a figyelmet. Zavaró az is, hogy Martha nevét magyarosan, Mártának ejtik.)

Puskás új fordítást is készíttetett Hamvai Kornéllal, ennek sikerültsége és frissessége révén (a „meggúnározni” szép kifejezését még soha nem hallottam) – a szereplők mai magyar nyelven beszélnek – a darab ideje a hatvanas évek elejéről a mába helyeződik át. (Tolnay Klári hangján nehéz hallanom, hogy „Elmegy az életem ilyen gáz… totál értelmetlen félredugásokkal.”) Így kicsit érthetetlen George viszolygása Nicktől, aki biológus, s George szerint a biológusok, a genetikusok valami nagyon rosszban sántikálnak. Nyilván olvasott egy csomó népszerűsítő cikket: Watson és Crick 1953-ban ismertették a DNS-molekula kettős spirál alakú szerkezetét. George olyan jövőt vizionál, amiben az emberek egyformák lesznek, eltűnik a zene, a festészet, a sokszínűség, mindenki úgy fog kinézni, mint Nick. Ez a félelem napjainkban kicsit anakronisztikus, de sebaj. És látszik belőle, hogy George számára a művészet, a kultúra nagyon is fontos érték. Milyen tanár lehet? Miért nem akart feljebb jutni a ranglétrán? Nicktől való viszolygásának legfőbb oka amúgy a korkülönbség, George negyvenhat, Nick, az új csődör, huszonnyolc, és George tudja, hogy Martha meg fogja erőszakolni. 

Hamvai eltüntette a kiváló előd, Elbert János szerencsétlen megoldását, a Goethe János Farkast, amivel Elbert az eredeti címben és a darab során négyszer elhangzó mondókában szereplő, de nálunk (akkor?) alig ismert Virginia Woolfot akarta pótolni, de mit keresne Goethe egy New England-i nappaliban? Finom ötlet, hogy Woolf azért jelen van az előadásban, egy falra akasztott képe emlékeztet rá. (Most Brecht–Weill Bicska Maxija nem illik ide Blum Tamás fordításában – miért nem lehet az eredetinek megfelelően Piaf Milordjából idézni azt a pár taktust?) 

Tényleg kiválóan megírt és hatásos darab ez, de ha nem is osztom teljesen, megértem Karinthy Ferenc idegenkedését. Tán túlzás a „négy torz lélek böfögése és okádása” is, de a realistának tűnő darab mintha hamar átfordulna irreálisba: ami történik, lélektanilag válik számomra hiteltelenné, pedig épp a léleknek az ő sötét mélyére kéne látnunk. Valamit látunk, de ez korántsem az a mélység, ami egy Csehov- vagy egy Bergman-műben, annak egyetlen jelenetében feltárul. Albee, azt hiszem, néző-megtévesztőst játszik: a jól pergő dialógusoknak több közük van Neil Simonhoz, mint mondjuk O’Neillhez vagy akár Millerhez.  

Mikor felmegy a függöny, Martha és George épp egy vendégségből térnek haza: Martha apjának, az egyetem rektorának szokásos szombati partijáról (orgia, mondja George), amin az egyetem oktatói vesznek részt. Kissé spiccesek, bár az apósnál nyilván visszafogták magukat. „Te milyen kretén vagy!” – kezdi Martha, majd lehülyézi a férjét. Erre reagál George az orgiával. De ekkor még beszélgetnek: ez köztük az egyetlen beszélgetés a darab során, bár talán beszélgetésnek lehet nevezni a darabot záró szakadozott párbeszédet is. Most arról társalognak pár másodpercig, melyik filmben hangzott el egy bizonyos mondás. Ezen (ezeken) kívül csak játszmaszövegeik és a játszmára reagáló metaszövegeik vannak. Ez nem egy társalgási, ez egy veszekedési dráma. A játszmák és a játszmaszövegek egyetlen célja a másik minél durvább megalázása, lejáratása, gyalázása. (Nem tudom, ismerte-e Albee Eric Berne tranzakció-analízisét, aminek elméletében fontos szerepet kapnak a játszmák. Úgy gondolom, igen. Az Emberi játszmák 1954-ben – magyarul harminc évvel később… – jelent meg. De Martha és George összecsapásai másfélék.) Ebbe vonják be a Martha által meghívott s rögtön érkező fiatal párt: hol szemlélőként, hol áldozatként kell részt venniük a profán szertartásokban, amiket Martha vagy George celebrálnak. Az egyik, ami lélektanilag megmagyarázhatatlan, hogy végig maradnak, George-nak úgy kell őket kidobni hajnalban. Miért maradnak, amikor egyre kellemetlenebb, egyre szörnyűbb ott lenniük? Két rosszullét közt igazán hazamehetnének! Albee az, aki nem engedi el őket, dramaturgiailag szüksége van rájuk.

Rudolf Péter, Schmied Zoltán és Ágoston Katalin (fotó: Horváth Judit)

Nick és Honey kis iszogatásra, csevegésre, kellemes levezetésre készülnek, barátkozásra a rektor lányával és vejével. Nick talán férfiként is értékelte Martha meghívását. Az első, amit hallaniuk kell, Martha George-nak szóló üvöltése: „Fogd be a pofád!” Az már nekik szól, hogy „Nem törődni a nyomoronccal…”, vagyis George-dzsal. Ők eleinte próbálják a konvencionális mederben tartani a társalgást, de lehetetlen. Nick az első áldozat, George egy absztrakt kép nézegetése közben cikizni kezdi, és ő vagy Martha soha többé nem engedik vissza vendégeiket az ártalmatlan társalgáshoz, amit folyvást kisiklatnak. „És az apád! Hát! Külön egy csoda!” – mondja Honey Marthának. Martha erre még reagál is, mert rendkívül büszke az apjára: „Félelmetes, mi? Félelmetes.”, de George azonnal siklat: „Úgy hidd el, ahogy mondja!” – amire Nick már nem tud mit felelni. Talán nem lenne nagyobb baj, de Martha, amikor Honey-val elvonulnak, kikottyantja, hogy van egy gyerekük. Ez a gyerek a valóságban nem létezik, George és Martha találták ki valamikor régen s azt a szabályt állították fel, hogy senki másnak nem beszélnek róla. Martha ezt a szabályt szegi meg most, s George szemében ezzel halálos vétket követ el, ami bosszúért kiált.

Igaza van Karinthy Ferencnek, ez elég hihetetlen. Nem elképzelhetetlen, de elég hihetetlen. A gyerek létezése Nick, Honey és a néző számára egész az előadás legvégéig tény, bár olykor elfoghat minket némi gyanú. S arra, aki először látja a darabot, a végső fordulat talán katartikusan is hathat.  

Martha átöltözik, kihívó cucca (jelmez: Andó Ildikó) és kihívó szavai – az egyetemi bokszbajnok Nick testét dicséri – kibillentik George-ot a felturbózott szarkazmusból: „Martha… az elemi udvariasság…” Nem mintha ő betartaná. Martha nem zavartatja magát és elmeséli, annak idején hogy találta telibe George állát egy jobbegyenessel. Később kifejti, hogy George egy csődtömeg, nem vitte semmire, még csak tanszékvezető sem lett, nemhogy rektor lenne valaha is, ahogy ő meg az apja elgondolták. (Lehet az valakinek ambíciója, hogy a férje vigye minél többre és ő főállásban a férje feleségeként reprezentálhasson? Ilyet azért szoktunk látni. De furcsa, hogy Marthának semmilyen ambíciója sincs, nem is volt.) Aztán elmeséli, miről írt George regényt és végül miért vágta be a kéziratot a kandallóba. Mindenről beszél, amiről a férje nem akar beszélni. És George egy ponton úgy gondolja, most ő jön. Vége a „háziúr-herélős”-nek, jöjjön valami más. A „vendégvesézős”-t választja, most Martha mondja a metaszövegeket: „George, a jóisten megáldjon… maradj már!” De George hajthatatlan: mindazzal, amit Nick bizalmasan elmondott neki (lélektanilag ez sem épp érthető, még ha Nick sem ivott keveset: ő is utálja George-ot, ráadásul ő alapvetően be akar vágódni ebben a házban), Honey-t készíti ki, aki engedelmesen megy is hányni a végén. (Hogy Nick miért engedte George szövegét elmondani… Ezt is inkább Albee engedte. És valamivel meg kellett indokolnia, hogy Nick is bosszút akar állni, a legkézen- vagy inkább ágyonfekvőbb módon, „meggúnározva” George feleségét. Ez lesz a „háziasszony-hágató”.)

Az eredeti második, itt első felvonás végére Honey kivételével, aki békésen fekszik a fürdőszoba kövén, három ember feszül egymásnak, tele indulattal, gyűlölettel, bosszúvággyal. Martha ráadásul a mostani vendégség során jött rá, hogy már semmi közük egymáshoz George-dzsal. „Néztem, ahogy ott ülsz, ahogy körülötted a fiatalabb pasik, akik még viszik valamire, és így ültem, és így néztelek, és nem voltál ott! És ennyi! Vége – kampec.” Ebben a pillanatban legalábbis így érzi. „Én tönkreteszlek” – mondja Goerge-nak (Nick nincs ott, épp Honey-t ápolja), aki így replikázik: „Nyüszíteni fogsz, hogy bárcsak… sose hoztad volna föl a fiunkat!”

Ahogy várható volt, Martha kikezd Nick-kel. George-ot ez látszólag egy csöppet se zavarja: leül olvasni. Ami viszont Marthát zavarja: meg fogja tenni, amit nem tenne meg, ha George-ot zavarná, hogy meg akarja tenni. George úgy tesz, mintha nem zavarná, tehát Martha megteszi. Ami George-ot persze nagyon is zavarja. A második felvonás végén egyedül ordítja – a többiek mind fekszenek valahol, ki itt, ki ott –: „Megbánod, Martha.”

És Martha megbánja. „Rohadtul”, ahogy George jósolta. George ugyanis még eljátssza a „gyerekfölhozós”-t. Hosszan beszélteti a gyerekről Marthát, aki engedelmesen mesél a szülésről, a macis kekszről, a banánhajóról, de persze ez is kölcsönös vádaskodásokba torkollik. Aztán George következik. Higgadtan közli, a gyerek nem fog hazajönni a születésnapjára, az autóban félrerántotta a kormányt, hogy kikerüljön egy sündisznót és nekiment egy fának.

Ezt a sündisznót, illetve egy másikat, már ki akart kerülni valaki egyszer. George mesélt róla Nicknek. Egy gimnazista társa rántotta félre a kormányt és ment neki a fának, a kocsiban ülő apja azonnal meghalt. De lehet, nem egy másik gimnazista, hanem ő maga, George – ez nem tisztázódik. Ugyanez a srác – vagy George – előzőleg már az anyját is megölte egy vadászpuskával, véletlenül persze. Peches gyerek. Erről szólt George regénye, amit a kandallóba hajított.

Most a gyerekük ment neki a fának – a képzelt gyerek egy képzelt fának –, és meghalt.

Martha nehezen fogadja el, amit George tett. Még le is köpi a férjét. Mikor ketten maradnak, megkérdi – Básti Juli itt rendkívül megrendítő: „De meg kellett, meg kellett tenned?” George könyörtelen: „Igen.” Aztán hozzáteszi: „Jobb lesz így.” Mármint úgy, hogy nem hazudnak maguknak többé – ez az egyik lehetséges magyarázat. Felsejlik valami megoldás lehetősége. George gyengéden énekelni kezdi a farkasról szóló dalocskát. De Martha fél.

A színészek érdeme – elsősorban persze Básti Julié és Rudolf Péteré –, hogy – legalábbis az előadás idejére – hihetővé válik Albee művi pokla. Valóban elő kell adni ezt a darabot; vannak, akikre az élénk, rikító színek hatnak. És ha így festik fel őket, nincs nagy baj. 

D. MAGYARI IMRE     

Portré Feledi János táncművészről

Feledi János a táncművészek ifjabb generációjának tagja, még alig hagyta el a krisztusi kort, de már a magyar kortárs tánc egyik meghatározó alakja. Az általa alapított Feledi Projectnek 2016. októberében új bemutatója volt, Pilinszky: Szálkák címmel. A premier apropóján találkoztunk, beszélgettünk.  

(fotó: Kaszner Nikolett)

Nyurga fiatalember ül velem szemben, alig tudja magát bepréselni a Mai Manó Kávézó thonet asztalkája mögé. Előbb érkezett, mint én. Le sem tagadhatná, hogy az Y-generáció tagja: notebook-jából ki sem látszik. A hatalmas, Harry Potteres szemüvegkeret mögül érdeklődő, kék szempár néz rám. A beszélgetés kezdetén még nem tudom, hogy a Hortobágy poétája az egyik kedves írója, de egy Ady sor jut róla eszembe: „Gyermek: sohasem fogom megérteni, hogy ezt a címet a felnőttek számára nem olyan kivételesen adják, mint az aranygyapjas rendet.” (Petőfi nem alkuszik) 

Az első benyomás: a külső szöges ellentétben áll a belsővel. Ránézésre hipszter, de kisugárzása akár egy buddhista szerzetesé. Élénk, mégis csendes; türelmes, mégis siet; mosolyog, mégis melankolikus. Kicsit hihetetlen, hogy ennek a „nagyra nőtt gyereknek” a gondolatai Virginia Woolf, Ady Endre, vagy Pilinszky János írásainál, s táncestjei alapján az elmúlás gondolata körül időznek. Ha csak úgy felületesen pillantanék rá, inkább gondolnám hackernek vagy brókernek, mint balett-művésznek. 

Pedig Feledi János a Magyar Táncművészeti Főiskola klasszikus balett szakán végzett 2003-ban, ahova Kazincbarcikáról érkezett egy bányász apa és köztisztviselő anya terelgetésével. A Balettintézetbe már túlkoros növendékként nyert felvételt, két évvel volt idősebb évfolyamtársainál. Kisfiúként lett kollégista, korán megtanulta, mit jelent a mindennapokról gondoskodni, az „utazásszervezés”, még ha egy IC-jegy megvételével indult is a tanulási folyamat. Ennek a kényszerű önállóságnak a tapasztalatai ma jól jönnek, amikor nem önszántából ugyan, de „vállalkozó” művész. 

A balett mellett a régészetről álmodozott, pedig nem a múmiák kora a kedvence, hanem a reneszánsz és a II. világháború története. Nevetve mondja, egy katona könyörtelensége lakozik néha benne, s a családjából csak ő lett fekete bárány, nővére is tisztes szakmát választott, jogász.   

Már a balett-képzés idején világossá vált számára, hogy az ő útja nem a klasszikus, hanem a kortárs tánc. Frenák Pál Lakoma című estje volt a vízválasztó, azt látva döntött úgy, inkább a tánc szabadabb kifejezésformái érdeklik. Felderül az arca, amikor arról mesél, hogy sok-sok évvel később, 2011-ben dolgozhatott Frenák Pál egyik korai darabja, az 1994-es Gördeszkák színpadi felújításában. Frenák egy generációval előtte jár, szava Feledi számára zsinórmérték, mindig örül a támogató kritikának, s Frenák Pál megtiszteli azzal, hogy véleményt mond munkáiról. De szívesen gondol vissza a Lőcsei Jenő és Wolf Katalin főszereplésével játszott Rómeó és Júliára is mint másik, korai táncszínpadi élményére. 

A diploma megszerzése után minden lehetőséget megragadott, hogy táncosként tapasztalatokat szerezzen, de hamar továbblépett a koreográfusi szerepkör irányába, mi több, a táncpedagógiával is kacérkodott. Szülővárosában negyven óvodást tanított a tánc alapjaira másfél éven át – kedvére volt. Meglehet, nem véletlen, hogy érdekli az egyenruhás, bőrcsizmás katonatisztek nagy háborújának története – a szülők megköszönték, hogy fegyelemre tanította a gyerekeket. 

Szálkák (fotó: Palotai Mihály)

Későbbi pályájára nézve meghatározó találkozás volt 2006-ban Bajári Leventével, hajdani kollégistatársával a közös munka, a Holdfogyatkozás. Ekkor még Bajári volt a koreográfus, Feledi pedig az asszisztens. A darab Márai Sándor Füveskönyvének egy gondolata köré épült. Lehet, ekkor fogant meg Felediben az a munkamódszer, hogy táncestjeit egy-egy benne nyomot hagyó irodalmi, zenei alkotás inspirációjára készíti. Ízlése nem tucat, ez munkáin is érződik. Beszélgetésünkben Strindberg, Márai neve merül fel, de eddigi bemutatói alapján tudható, hogy bensőséges viszonyban van Virginia Woolffal és Pilinszky, Radnóti, Weöres lírájával is. Gondolataiban már a Haláltánc, A gyertyák csonkig égnek színpadi feldolgozása formálódik. Látom a szemén, az olvasottak agyában táncként, mozdulatsorokként jelennek meg. 

Viszonylag gyorsan megismerkedett a saját menedzsmentű táncegyüttes létformájával a Kun Attila alapította PR-Evolution Dance Company-nál, 2007-ben. A Mindegy című produkcióban Feledi táncosként vett részt, majd egy évre rá újra egy közös munka jött, a Merengők, amely rendhagyó módon Alfons Muchának, az európai szecesszió egyik grafikai nagymesterének állított emléket. 

Pályája következő jelentős állomása az egri Gárdonyi Géza Színház volt, ennek is Barta Dóra vezette tánctagozata, 2009 és 2011 között. Táncosként, csoportos szereplőként együtt dolgozhatott zenés darabokban Csizmadia Tibor és Szegvári Menyhért rendezőkkel, illetve Barta Dóra majd fél tucat táncprodukciójában vett részt. Kedves emléke lehet a Csemer Géza‒Szakcsi Lakatos Béla-musical, a Szegvári rendezte Cigánykerék – nem kérdezem, magától sorolja a teljes színészgárdát. De ugyanígy gondol a Kaméliás hölgyre vagy a Gül babára is. Biztos, hogy meghatározó szakmai impulzusok érték a színházban. Itt érezte meg először saját bőrén, hogy milyen kiszolgáltatottságot jelenthet az ő közegében közalkalmazottnak lenni, de azt is, milyen komplexitásában a (tánc)színház. Nem önszántából, kényszerűségből lett vége a közös munkának, 2011 márciusában visszavonták Barta vezetői megbízását, a hír hallatán a teljes tánctagozat, köztük Feledi János is felmondott. 

De ekkor már túl volt az első, koreográfus-rendezőként jegyzett, egész estés táncbemutatóján. A Virginia Woolf Mrs. Dalloway című regénye nyomán készült darabot Idők folyamán címmel mutatta be az egri színház. Az intézmény helyet adott, Feledi ingyen koreografált és rendezett, az anyagokat saját pénzből vásárolta, a színházi kollégák fizetség nélkül dolgoztak, hogy az előadás megvalósulhasson. A tánctagozat vezetője, Barta Dóra volt az est női táncosa. Nagy hatást gyakorolt rá a Woolf-regényből készült Oscar-díjas film, Az órák. Évekig készült rá, hogy megvalósítsa a filmes képi világ és az író gondolatai alapján feltörő érzéseit. Az előadás szakmai körökben jól debütált. Kutszegi Csaba tánckritikus fontos munkának ítélte a bemutatót, érdekes, színvonalas kísérletnek a művészi-intellektuális tartalom megjelenítésére a tánc nyelvén, mi több, európai színvonalú kortárstánc-előadásnak.

A színházból távozóban Feledi létrehozta saját vállalkozását, a Feledi Projectet. A gazdasági válság persze mindenhol éreztette hatását, a művészeti vállalkozások létrejötte, pláne egy stabil együttes fenntartása még bizonytalanabbá vált, mint addig. Egy kezdő művésznek, még ha próbálkozott is saját lábon állni, feltétlenül szüksége volt, van támogató(k)ra. Az ekkor már tízéves Nemzeti Táncszínház „ernyője” éppen kapóra jött, különösen, hogy az intézményt a kezdetektől vezető Török Jolán, a nagyobb együttesek mellett (Szegedi Kortárs Balett, Honvéd Táncszínház, Bozsik Yvette, Frenák Pál társulatai) már az új generáció jelentős tagjaként aposztrofálta Feledi Jánost. Török Jolán szakmai támogatása ma is kíséri Feledit, legutóbbi bemutatója, a Szálkák ötletét is a volt direktornő ültette a fejébe, úgy gondolta, a táncosnak „köze van” Pilinszky világához. A Nemzeti Táncszínházzal a 2012-es vezetőváltás ellenére Feledi munkakapcsolata máig töretlen, teret adnak számára a folyamatos jelenléthez. 

Az első bemutatót követő hat évben további tíz premierje volt a Feledi Projectnek, s előadásai közel felét folyamatosan repertoáron tudja tartani, még ha a résztvevő művészek személye néha változik is. Feledi előadásai sokat elárulnak szerteágazó érdeklődéséről, gondolkodásáról. A Physpacom – -Physical Space Communication című munkáját egyik kedvence, Wayne McGregor angol táncos-koreográfus stílusa ihlette – kemény, impresszív zenei alap, anatomy-defying koreográfia. De McGregor mellett közel érzi magához Pina Bausch táncszínházát is. Rendezett, koreografált már opera-feldolgozást is, Puccini Le Villi (Lidércek) című darabját. Úgy tűnik, az opera világához határozottan kötődik Feledi. Ahogy mondja, nem igen hallgat mást, csak komolyzenét. Kora alapján megdöbbentett, hogy beszélgetésünk során egyszer volt mély csend, amikor pop- és rockzenei ízléséről kérdeztem. Hosszas töprengés után bökte ki, talán Madonna. Pucciniről, Verdiről és Mozartról azonban oldottan társalgott, de szereti Beethoven és Ravel zenéjét is. (Már körvonalazódik fejében egy új bemutató, Sztravinszkij műveivel kacérkodik.)  

Feledi János erős vonzalmat érez a film világa iránt. Az órák után Öngyilkos érzelmek címmel készített táncbemutatót az A Single Man (Egy egyedülálló férfi) című Christopher Isherwood-regényből készült filmfeldolgozás hatására. Az előadás megosztó volt szakmai körökben, talán a téma miatt. Aki látta a filmet, az pontosan tudja, egy meghatóan szép emberi történetről van szó, amely az Egyesült Államokban játszódik, a múlt század hatvanas éveiben. A Los Angeles-i George Falconer ötvenkét évesen elveszíti élettársát, 16 év után nem találja a helyét partnere nélkül, úgy dönt, véget vet az életének. George homoszexuális párkapcsolatban élt. A film képi világa, a díszlet, a jelmez egyedülálló volt a maga nemében, ami nagyban hozzájárult a mozisikerhez. Lehet, a tánc nyelve kevésbé volt alkalmas a téma vizualizálására, hiába volt a film élményszámba menő Feledi számára.  

Ennek a bemutatónak az idejére már stabilan összeállt a „Feledi-team”, a szinte minden munkában közreműködő Matisz Gábor és Minorics Krisztián díszlet- és látványtervezők, Napsugar von Bittera jelmeztervező, Lisztóczky Hajnal asszisztens, társrendező, Horváth Zita és Bajári Levente táncművészek. 

Szálkák (fotó: Palotai Mihály)

Csak az alkotói sokszínűség érzékeltetésére kiemelve néhány munkát: az elmúlt években a Feledi Project színpadra vitte Weöres Sándor Psyché című művét, Prozódia címen Kodály Zoltán népzenei gyűjtései köré komponált táncestet, és az év elején volt a Rekviem bemutatója. Ez utóbbi esttel édesapja elvesztésének tragédiáját próbálta „kidolgozni” magából Feledi, a színpadon kereste a választ arra, vajon milyen lehet, amikor távozunk az általunk ismert létformából, az életből. Októberben pedig sor került a Pilinszky János Szálkák című verseskötete ihlette új premierre, amelynek második, decemberi előadására fél óra alatt elkeltek a jegyek. 

A következetes és kitartó munka meghozta a szakmai sikereket is, 2014-ben a Magyar Táncművészek Szövetsége és a Magyar Koreográfusok Társasága is tagjai közé fogadta a Feledi Projectet, Feledi Fülöp Viktor-ösztöndíjat kapott, amely pénzdíj azon alkotók támogatásra szolgál, akik már bizonyították szakmai rátermettségüket. 

De Feledi fontosnak érzi, hogy külföldi tapasztalatokat is szerezzen. Az első, jelentős külhoni megmérettetésre 2015-ben került sor New Yorkban, a Dumbo Dance Festivalon . A fellépés sikeres volt, 2016-ban is visszavárták a szervezők, mi több az év elején New York-i bemutatkozása alapján meghívták Santa Barbarába, egyedüliként Európából. Ide is visszavárják 2017 februárjában. Lehet, nem véletlen, hogy Hong Kong mellett New York nyüzsgését érzi magához leginkább közel. 

Arról is őszintén beszél, hogy ez nem csak puszta élvezet, nincs könnyű helyzetben vállalkozása. Egyrészt, mert a kulturális tárca – közvetlenül – csak az állam presztízsét jelképező színházak fenntartója, a további művészeti formációk jellemzően csak a köz- vagy magánszférából szerezhetnek támogatókat, másrészt a néhány éves szakmai múltú Feledi Projectnek még mindig bizonyítania kell. Ráadásként kényszerűen önmaga menedzsere is. A művészetek terén a közvetítő ügynökség szférája hiányzik Magyarországon, de a vállalkozások zömének a produkciók bevételéből professzionális menedzserre egyszerűen nem telik. Szomorúan mondja, jó, ha az előadások nullszaldósak, még a sikeres pályázatok, támogatások ellenére is. Feledi Jánosnak kapóra jön a családi segítség a pénzügyes mama és a jogász testvér személyében. 

Saját vállalkozása mellett Feledi János folyamatosan dolgozott és dolgozik táncosként más művészeti formációkban. Ahogy mondja, ha rajta a rendezés, koreografálás terhe, nehéz a táncra is összpontosítania, fontos, hogy táncosi produkcióját valaki kívülről lássa, instruálja. A színpadon a táncos nem biztos, hogy érzi, mi a jó, szükséges, hogy valaki felszóljon: „nem kell mindig nyolcat forogni, van, hogy elég a három is”. A már említett Frenák-produkció mellett többször dolgozott a Bozsik Yvette Társulattal, legutóbb az Oidipusz című előadásban. De más formációk részére is készít koreográfiákat, így 2015-ben Kecskeméten, a City Balett részére Kampf címen vitt színre egy Radnóti Miklós művei ihlette táncestet.

A táncművész vonzódik a színház világához is. Az elmúlt években szerepelt az Orlai Produkciós Iroda Happy Ending című előadásában és a Centrál Színházban bemutatott Chicago című musicalben is. De nézőként is szívesen megfordul a teátrumokban, úgy tűnik, mindenevő. A művészi kvalitás vonzza, s nem vesz részt a színház világát sem kímélő politikai „adok-kapok”-ban. Együtt említi László Zsolt, Stohl András és Trill Zsolt nevét, akiknek igyekszik minden bemutatóját megnézni. A színésznők közül Rezes Judit és Börcsök Enikő játékát élvezi, nagy kedvence Vári Éva. Róla külön is szól: a színésznőt abszolút természetes játékmódja, manírok nélküli alakításai miatt szereti. Valami hasonlót szeretne saját művészi megmutatkozásai során is, hogy az élet dolgai a maguk valódiságában, igaz, megélt tapasztalatokként jelenjenek meg a színpadon, minden kimódolt hatás nélkül. 

Cseh Andrea Izabella