AlkalMáté Trupp: Mészáros Béla – Jurányi Ház

Miért szereti mindenki Mészáros Bélát? Ez tulajdonképpen alapkérdése az AlkalMáté Trupp Mészáros Béla-előadásának. Akik ismerik az életből a címszereplőt – márpedig ez a társulat jól ismeri őt –-, nyilván sokféle választ tudnának adni a kérdésre. Talán azok is, akik csak a színpadon látják. Én speciel a mosolya miatt szerettem meg Mészáros Bélát. Amely mosolyba eleve belelátom Molnár Ferenc Liliom nevű hősét, akit Mészáros Béla, fájdalom, nem játszott el, és félő, nem is fog eljátszani.

Hogy rögtön a saját Mészáros Béla-vonatkozásommal hozakodtam itt elő, az némiképp az előadásból következik. Az AlkalMáté Trupp tízedik éve tartó sorozatában annak is megvan a maga íve, ahogy az osztálytárs-feldolgozás egyre leplezetlenebbül és kíméletlenebbül személyes. Volt idő, amikor a nézőt némiképp talán zavarba ejtette, hogy a bemutató kapcsán mennyi mindent megtud egy színész magánéletéről, a hozzá tartozó emberekről, akik maguk nem vesznek részt a produkcióban. Volt idő, amikor az esetek, az érintettek nem voltak feltétlenül néven nevezve, legfeljebb találgathattunk, már ha szerettünk volna konkrétumokhoz kilyukadni. Lassan megszoktuk, hogy ezek az estek ilyen kitárulkozók, valamint számításba vettük, elfogadtuk, hogy nem kell mindent egy az egyben vennünk. A valós sztorik, élmények, történetek és tapasztalatok átalakulnak, transzformálódnak, stilizálódnak, dramatizálódnak, poénosodnak – színházzá sűrűsödnek. Miközben a kritikus azt is kénytelen volt észrevenni, hogy színibírálatában olykor nem is szerepekről vagy alakításokról gondolkodik, hanem a színész privát személyiségéről. Ami szintén nem mindennapi. (Évi egyszeri.)

A 2014-es Gál Kristófot nevezném a kisebb fordulat évének. Az akkori címszereplő már jó ideje elhagyta a pályát. Évente két hétre azonban visszatér a színpadra, a társaihoz, régi kollégáihoz. Amikor rá került a sor, neki minden bizonnyal különösen fontos dolga volt ezzel a vállalással. Mi mindent akarhatott tőle: felidézni, felfogni, elfogadni, megmagyarázni, megváltódni, megbocsátani és megbocsátást nyerni. Annak az előadásnak a brutális őszintesége után valószínűleg nem lehetett többé hátrább lépni, az elnagyoltabb, általánosabb ábrázolás felé. Alapjában véve hasonló, önemésztő-kutató igénnyel készült a következő évi nagyszerű bemutató, a Dömötör András is, tehát idén már majdnem természetesnek vesszük, hogy a Mészáros Béla esetében is teljes a nyíltság. Névre, lakcímre, anyja nevére nézve is azonosítható minden szereplő. Ennek nem mond ellent az – hanem ellenkezőleg, kedvesen elrajzolja –, hogy Mészáros Béla /Mészáros Máté/ a bíróságon csupa olyan budapesti lakhelyet említ, amely Barcelona-játékosról elnevezett utcákban található. (És még az is bájosan jellemző a társulat stílusára, humorára, hogy slusszpoénként Messire fut ki az egész.)

(fotó: Dömölky Dániel)

Az AlkalMáté Trupp élveboncolós színházi szeánszának lehengerlő őszintesége egyrészt olyasmi, amivel a néző ritkán találkozik színházban. Másrészt pedig kiszámítható hatásmechanizmusként is tökéletesen működik. Erre jó példa az a huncut, sőt kaján fogás, amikor a kissé csapodárnak és nagymértékben mellbubusnak mutatkozó Mészáros Bélát egyszer csak egy Zsolt nevű fiatalemberrel (Gál Kristóf) látjuk intim helyzetben a színen. A nézőtéren a lehelet megszegik: ezt azért mégsem gondoltuk volna, hogy Mészáros Béla ilyen kalandba bocsátkozott, és most ezt az élményét is megosztják velünk. Ha jobban figyelünk, láthatjuk, hogy a színpad szélén Dömötör András már Máté Gáborként ül, de hát nem ezzel vagyunk elfoglalva, hanem próbáljuk beépíteni a képbe az újabb mozaikdarabkát. Eltelik egy-két perc, mire kiderül, hogy a színen Ménes Attila Bihari című darabjának próbája zajlik (múlt évi bemutató a Sufniban), ahol Mészáros Béla a homoszexualitásával megzsarolt, ügynöknek beszervezett írót, Tar Sándort játssza. Úgy kell nekünk, ha beugrottunk. Velünk is játszanak, nem csak egymással.

A Mészáros Béla-előadás a korábbiakhoz képest szűkebb mezsgyén mozog. Ebből azonban aligha kell azt a következtetést levonnunk, hogy Mészáros Béla ilyen egyszerű eset: csak a nők meg a foci érdekli, önző, infantilis, felelősséget vállalni képtelen, és a horizontja nemigen terjed túl a Carpe diem!-en. Ez egyébként is egyoldalú megítélés lenne, hiszen emellett az is világos: hogy kedves, vonzó, játékos, őszinte, közvetlen, természetes fiú, akinek talán még kell egy-két évtized ahhoz, hogy benőjön a feje lágya. Gondolhatjuk továbbá, hogy életének okvetlenül része a szakma is, a szűkebb és tágabb környezet, a minket körülvevő világ. Legfeljebb az idei kivesézés a célszemélynek egy olyan korszakát érinti, amelyben a magánéleti történések a meghatározóak: az édesapa halála, a házasság, majd a válás. Ezek kétségkívül olyan élmények, amelyek kínálják magukat az újragondolásra, az újrajátszásra.

Máskor is van úgy, hogy az AlkalMáté Trupp előadásain a szereplők a színpad szélén ülnek, amikor nincsenek jelenetben épp, s maguk is nézőként figyelik az eseményeket. Elméláznak, nevetnek, reagálnak természetük szerint. Ez az egyszerű jelenlét még soha nem hatott annyira drámainak, mint most, amikor a címszereplő nemegyszer megrendülten nézte osztálytársait, amint megmutatták, miként viselkedett ő az életének különböző helyzeteiben. Talán azt is látta, milyen apokaliptikusan lesújtó, amikor a volt felesége pánikrohamakor neki okvetlenül rá kell gyújtania és a cigarettát megpróbálja belezsonglőrködni a szájába, sikertelenül. 

A Mészáros Béla-bemutató bizonyára úgy készült, mint a korábbiak, Máté Gábor rendezői irányításával. Beszélgetések, ötletek, improvizációk, jelenetek összehozása, majd szelektálása, szerkesztése, egybekomponálása révén. Megbízhatóan tartalmaz a produkció mindent, amire szükség van, amit várunk és vágyunk, mert szeretjük, amit újranéznénk vagy variálnánk tovább. Akadnak dalbetétek – mind Czukor Balázs és Gál Kristóf kettőse hatásos, mind pedig Mészáros Béla fájdalmasan szép, elkésett vallomása volt feleségéhez. Az is jól bevált elemnek tekinthető, hogy kivirul egy átírt szövegű musicalbetét, ezúttal a Chicago Cellatangója, amelyet a lányok úgy adnak elő, hogy közben sorfalat alkotnak szabadrúgásnál, ide-oda kapva a kezüket védekezésül a labda ellen. 

Focikeretet kapott ugyanis a játék, elvégre az AlkalMáté előző részeiből tudhattuk már, hogy Mészáros Béla bolondul a futballért, és Barcelona-drukkerként is oly nemes lelkű, hogy képes volt a Real Madridban játszó Raúlért rajongani. Az előadás kezdeteként bevonul szedett-vedett Barcelona-mezekben az osztály, ez a verhetetlen tizenhány. A Bajnokok Ligája szignálja/himnusza szól, amelynek első hangjaira richtig ráillik prozódiailag, hogy "Mészáros Béla, Bucu becézve„. Kálmán Eszter szögletzászlós díszlete és a sok mez mint jelmez szintén a labdarúgó-mérkőzés kontextust szolgálja, amelyet itt-ott jelez az előadás, de nem ragaszkodik hozzá makacsul. Mészáros Béla természetesen kezdőjátékos a csapatban, aztán megesik, hogy sárga lapot kap, vagy lecserélik, a kispadról áll be a helyére valaki, és előfordul, hogy hordágyon viszik ki. Ekkor ő épp egy olyan Mészáros Béla (Dömötör András), aki otthon punnyad egész este, Bud Spencer‒Terence Hill-vígjátékot néz és közben felzabál mindent, ami a hűtőszekrényben található, akár ehető még, akár nem. Mindezt pedig sportkommentátorként közvetíti szpíkeri szóhasználattal és lenge bájjal Vajda Milán.

Maga a kezdés erős és majdnem melodra-matikus: az apa halálos diagnózisa a kórházban. Rögtön egy olyan helyzet, amellyel címszereplőnk nemigen tud mit kezdeni. Nem képes eléggé benne lenni. Körülbelül ilyennek hat a legfontosabb párkapcsolata is, amelynek történetébe beavat minket az előadás. Mészáros Béla házasságának két egészen kiváló jelenet a kezdete és a végpontja. Az előbbi egy autós út – talán ez maga a nászút, Barcelonába, meccsre –, amikor is Veronika és Béla barkochbáznak. Az elragadó precizitást és elvágólagosságot bemutató Péter Kata és a csodálatos szemeket meresztő Mészáros Máté. A zárás pedig a válóperes tárgyalásuk, ahol a bírónőt játszó Szandtner Anna – akit egészen biztosan nem lehet másban elképzelni, mint piros blézerben – kissé tanácstalanul, ámde szakszerű türelemmel veszi fel a tényállást a szófukar feleségtől (Jordán Adél) és a szótehetős férjtől (Mészáros Máté). Ahogy hallgatja őket, valószínűleg felmerül benne, hogy vajon jól választott-e pályát. (Utóbb kiderül ugyanis, hogy ez volt az első hivatali napja. Hőseink kedvesen gratulálnak neki.) 

Elismeréssel leírhatnék még torokszorító vallomásokat és remek epizódokat az előadásból. Például annak illusztrálására, hogy a színház, a szerep és a valóság milyen megrázóan és/vagy felemelően tud összeérni néha. Amikor Mészáros Béla a kórházból jövet, az apja halálos ítéletével a fejében a halott anyját keresi a Katona színpadán az Anamnézis-előadásban. (És eljátsszák a jelenetet Czukor Balázzsal most is, ahogy annak idején.) Vagy amikor a Heldenplatz-előadásba, a szerep szerinti apja halotti torára a saját apja temetéséről érkezik, és át sem kell öltöznie, mert a jelmez-feketeöltönyét viselte. Azt is le kell szögezni, hogy a szereplők kreatívan, alázatosan és kollegiálisan vesznek részt a játékban, és sok helyütt remekelnek. Mindenekelőtt Dömötör Andrást szeretném méltatni, akin jól látszik, mennyi színészi energia jön ki belőle ilyenkor, az évi egy rendes fellépésekor.

Végső soron azonban mindegy, hogy színházilag mi történt ezeken az estéken a Jurányiban. Jó is volt, szép is, vicces is, szomorú is, hiányos is, teljes is. De a lényege, a funkciója alighanem az volt, hogy mindannyian a magunk helyén részt vegyünk Mészáros Bélának Mészáros Bélával való találkozásában.

Stuber Andrea

Kohut Magda 1928‒2016

Üstökösként indult a pályán. Királynői szépsége, magától értetődő színpadi őszintesége és  szikrázó tehetsége alapján nem volt kétséges, hogy a háború utáni korszak egyik nagy tragikájának pályája bontakozik ki a szemünk előtt. Az Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémiából Színház- és Filmművészeti Főiskolává átnevezett és újjászervezett intézmény második, 1946-ban induló színészosztályának hallgatójaként robbant be a köztudatba. Az osztálytársai között volt Békés Itala, Gera Zoltán, Keres Emil, Örkényi Éva és Szirtes Ádám. Rendkívül erős évfolyam. Többségüket máig a megújuló magyar színház és film kiemelkedő alakjaiként tartjuk számon. 1949-ben az egyik vizsgaelőadásán, a Magyar Színház színpadán Szophoklész Antigonéját játszotta. Eszményi bemutatkozás a jövő ígéretes tragikája számára. Még évek múlva is emlegették. Hogy milyen lehetett a szerepben húszévesen, arról meggyőződhetünk egy tizenhat évvel későbbi televíziós változat megfakult kópiája alapján.¹ Persze akkor már birtokában volt a mesterség valamennyi eszközének. De az a vizsga egy nagy őstehetség természetes pátoszával döbbentette meg a közönséget.

A vizsgaelőadás után többször felfedezik, és többször újra meg újra elfelejtik. Az éppen megalakuló Honvéd Színháznál kezdi a pályát. Nem a legbiztatóbb kezdet a Bányász Színházból átszervezett utazó intézményhez kerülni, de a társulatot a következő évadban, 1951 decemberében a Magyar Néphadsereg Színháza álnéven megnyíló és újraszerveződő Vígszínházhoz csatolják. 

Első nyilvános színpadi megjelenésére egy évvel korábban Afinogenov Kisunokám² című szentimentális vígjátékában kerül sor a Madách Színházban. Még főiskolásként játszik az Ifjúsági Színház nyitó produkciójában, a Zichy palotában³ és Davidoglu Bányászok⁴ című drámájában a Nemzeti Színház Kamaraszínházaként működő Magyar Színházban. A Honvéd Színháznál töltött évad során két bemutatóban vesz részt, de sem Lavrenyov Akik a tengert járják⁵,  sem Szobko A második front mögött⁶ című  darabja nem kínál olyan feladatot, amelyben egy pályakezdő színésznő felhívhatná magára a figyelmet. 

A Néphadsereg Színházánál eltöltött évek (1951‒1954) sem hoznak jelentős változást. Többnyire hasonló színvonalú szovjet darabok szerepeit kapja. Szerény vigasz a sorban Sándor Kálmán A harag napja⁷ című drámájában Magda alakjának megformálása. 

Komoly változás csak akkor áll be a pályáján, amikor 1954-ben a Nemzeti Színházhoz kerül. Bár eleinte nehéz megállapítani, ki és miért szerződtette, mert Major és Gellért rendezéseiben alig jut szóhoz (Cluviát játssza Az ember tragédiája 1955-ös felújításán, a Phaedrában Ariciát, Priestley felújított krimijében, a Veszélyes fordulóban pedig Olwen Peelt). Major nem kedveli a keveset beszélő, visszahúzódó és zárkózott természetű ifjú színésznőt, akiből hiányzik mindenfajta bohémság és frivolság. Gellért közönye nehezebben magyarázható. Ő már a főiskolai sikerei alapján jól ismerte, mégsem foglalkoztatta. A sokáig kettőjük árnyékában vegetáló Marton Endre az egyetlen, aki komolyan figyel rá és igazi szerepeket ad neki. Először a Bernarda házában⁸ (Amelia), majd Félicien Marceau botrányt kavaró „vulgár-egzisztencialista” komédiájában, A tojásban⁹ (Hortense). 

Az igazi nagy áttörést azonban a Magyar Elektra címszerepe hozza meg. Ez az előadás Vámos László vendégrendezésében egyenes folytatása a főiskolai Antigonénak. Bornemisza tragédiáját Móricz Zsigmond átdolgozásában mutatta be a Nemzeti Színház az Ódry Színpadon 1959 novemberében. A kirobbanó szakmai sikert követik a további méltó szerepek: Lady Anna a III. Richárdban¹⁰, meg a korábban már egy bravúros beugrással eljátszott Desdemona az Othellóban¹¹. Meghívást kap Kazimir Károlytól a Körszínház 1961-es A leláncolt Prometheuszának női főszerepére, Ióra, amelyben a kritika „klasszikusan szép szövegmondását, érzékenyen reagáló, nemes játékát, drámaiságtól lobogó alakítását” dicséri. A cikkírónak az is eszébe jut, „milyen ígéretes Antigoné volt a főiskolai vizsgaelőadáson, s mennyire illik hozzá a görög tragédia stílusa.”¹²

1962 szerepekben különösen gazdag év a helyét egyre biztosabban megtaláló színésznő számára. Az Othello után közvetlenül kerül sor az Oedipusz király korinthoszi Hírnökére, amely a tragédia egyik rövid, de hatásos és dramaturgiailag rendkívül fontos alakja: tőle tudja meg Oedipusz, hogy nem vér szerinti gyermeke a korinthoszi uralkodónak; csecsemőkorában Laiosz király parancsára egy pásztor tette ki az erdőbe.¹³

Amikor Marton harmadszor rendezi meg a Csongor és Tündét, mintha vitába akarna szállni saját tíz évvel korábbi darabértelmezéseivel. Az 1952-es népmesei megközelítés és a Margitszigeti Színpad revüje után 1962-ben puritán, filozofikus, oratóriumszerű előadást állít színpadra. Mirigy szerepét is átértékeli: Gobbi Hilda monumentális torzszülöttje helyett most egy sértett ellenhőst kíván látni a színpadon. Kohut Magdára osztja Mirigyet. Lássuk, mit kezd vele. Mintha Tünde sorsának „visszáját” akarná megmutatni. Talán Márkus Emília példája lebeg a szeme előtt. Ő volt az 1879-es ősbemutató Tündéje, majd ötvenhárom évvel később Mirigyként tért vissza a mesedrámába.¹⁵ A nézőnek nyilván eszébe jutott, hogy a „szőke csoda”, az egykori naiva tizenkilenc évesen Tündeként tündökölt. Talán innen ered az a magyarázat, hogy valamikor Mirigy is tündér volt, de később elűzték a „magas tündérhazából”. 

Kohut Magda azonban sohasem játszotta Tündét. Pályája egyetlen „negatív” szerepében mégis felsejlett a vesztett éden, egy régi szerelem emléke, egy tragikus csalódás, amely előhozta a másik énjét, és boszorkánnyá változtatta. Vörösmarty nem ad magyarázatot Mirigy gonoszságára. Gobbi Hilda, akinek egész pályáját végigkísérte a szerep, a szerelmet, a fiatalságot sóvárgó vénasszonyt kereste benne, akiben feneketlen gyűlöletté változott az ifjúság emléke. Kohut Magda nem volt gyűlöletes. Szánni való és tragikus volt, mint egy antik dráma hősnője. Mirigyében óhatatlanul benne volt a másik, az elszalasztott lehetőség, hogy Tündét is el kellett volna játszania.

Még egyszer találkozott Vörösmarty talányos remekművével: tizennégy évvel később az Éj szerepét osztotta rá Sík Ferenc.¹⁶ Gyönyörű monológja addigi pályájának összefoglalása volt. A komor pompájú szózat előadásában benne lüktetett minden eljátszott és el nem játszott szerep tapasztalata. És hitvallása a színházról, az előadóművészetről, a magyar nyelv szépségéről, zeneiségéről, a hibátlan dikció nélkülözhetetlenségéről. Egyszerre tudott kemény és érzelmes, szigorú és megbocsátó lenni. 

Amikor 1964-ben Both Béla lesz a Nemzeti Színház igazgatója, eleinte úgy látszik, fontosnak tekinti Kohut Magja jelenlétét. 1967-ben Both rendezésében kerül sor H. Barta Lajos¹⁷ Kiáltás című dokumentumdrámájának bemutatására. A darab témája egy Nyíregyháza melletti tanyán élő tirpák¹⁸ család tragédiája. 1964-ben ifj. Csernyi András puszta kézzel megfojtotta a részegen anyjára támadó apját. A színpadi feldolgozás, amelyet „oratóriumnak” nevez a szerző, özvegy Csernyiné hatalmas monológja köré épül. A dráma Kohut Magda hatalmas sikere. A történet egyszerre egyedi és általános. Az író az oknyomozó riport nyomán készült drámában a korabeli társadalom mélyrétegeibe hatol tragikus erővel, Kohut Magda pedig a görög sorstragédiák világának egyetemességét képes megjeleníteni a hatásosan megírt szerepben. 

A Both Bélával való sikeres együttműködés folytatódhatna két évvel később, amikor Schiller Stuart Máriájának címszerepét kínálja fel a pályája csúcsán járó színésznőnek. A mindig fegyelmezett, elmélyült és rendkívüli intenzitással dolgozó Kohut Magdánál azonban egyszer csak betelik a pohár. Elrohan a próbáról, és visszaadja a szerepet. Hogy mi zajlott le kettőjük között, arról annak idején különféle pletykák keringtek, majd ezek szép lassan feledésbe merültek. Harmincegynéhány év távolából csak annyit lehet tudni, hogy kettőjük szerepértelmezése és színházról vallott felfogása fényévnyi távolságra volt egymástól. Ami H. Barta dokumentumdrámájának próbáin jól működött, az Schiller tragédiájához kevés volt. Oda még elég volt a szűnni nem akaró pepecselés a naturalista részletekkel. Most pedig mégiscsak másra, többre, magasabb rendűre lett volna szükség. És már sohasem fogjuk megtudni, milyen lett volna Kohut Magda Stuart Máriaként.¹⁹

Egyszerre ismertem meg Kohut Magdát és Both Bélát, még 1954-ben. Both volt az osztályvezető tanárunk a főiskolán, és egy ideig Kohut Magda tanársegédként vett részt a színészmesterség órákon. Ma már csak arra emlékszem, hogy akkor éreztük jól magunkat az órákon, amikor a tanár úr nem volt jelen (ami szerencsére gyakran előfordult), és ifjú munkatársával dolgozhattunk a vizsgafeladatokon. Both Béla mesterkélt szenvedélyessége mellett sokat jelentett mindnyájunknak az a néhány értelmes-érzelmes, őszinte emberi szó, amivel a félszeg, de mindig mosolygó Kohut Magda segítette a munkánkat. 

Azért hozom elő ezt a nagyon régi emléket, mert ennyi év után is meggyőződésem, hogy bármi történt a Stuart Mária próbáin, a kialakult konfliktusban csakis Kohut Magdának lehetett igaza.

Marton Endre még egy fontos szerepet bíz rá: Élektrát Aiszkhülosz Oreszteiájában²⁰, azaz a trilógia második részében sorra kerülő Síri áldozatban. A holt színház ismertetőjegyeit magán viselő ambiciózus és monstre előadásból máig élénken él emlékezetemben Kohut Magda Élektrájának az a pillanata, amikor áldozás közben felfedezi Agamemnon sírján Oresztész hajfürtjeit. Izzó, nagy színpadi pillanat volt, olyan, amilyent csak egy mindig igazat mondó színész képes megteremteni.

1962-ben (forrás: OMSZI)

Ennél sokkal izgalmasabb élményt jelentett Grillparzer Medeája. Az Aranygyapjas öv²¹ harmadik részét az író halálának századik évfordulójára, 1972-ben tűzte műsorra a Nemzeti Színház Babarczy László rendezésében. A híres trilógia a megragadó szenvedélyű Medea mellé léha és üresfejű Jasont állított. „Ezzel a szereppel Kohut Magda végérvényesen Jászai Mari örökébe lépett” – állapítják meg a beszámolók. Több kritikus gyakran Jászait, vagy még inkább Tőkés Annát emlegeti vele kapcsolatban. Nem szeretem az ilyen párhuzamokat, mert hazugok, és mert valamiféle kópiát, utánzatot sejtetnek. „Okuljatok mindannyian e példán. / Ilyen az ember. Egyedüli példány. / Nem élt belőle több és most sem él / s mint fán se nő egyforma-két levél, / a nagy időn se lesz hozzá hasonló.” Kosztolányi szavai mindenkire érvényesek. Hát még a színészekre. Hát még Kohut Magdára.

Nagyon sok titka volt. Magánéletéről alig tudott valaki valamit. Amit tudni lehetett, az is bizonytalan. Én például sokáig azt hittem, előkelő származású, csak ügyesen titkolja, nehogy kitudódjon. Aztán megtudtam, hogy nagyon alacsony sorból jött, mint a Nékosz korszak annyi fénylő és kevésbé fénylő csillaga. De ő ezt is titkolta, pedig akkoriban a proletársors érdemnek számított. Inkább rátarti és gőgös volt, mint egy arisztokrata. A pályát meg állítólag azért hagyta abba, hogy súlyos beteg férjét ápolhassa. Ki tudja, igaz-e? Gosztonyi János Láttalak, elmeséllek című könyvében ezt írja róla: „Ő volt a láthatatlan színésznő, akinek hihetetlen képességei ellenére sem jutott annyi színpad, amennyi átlagos képességű kolléganőinek, mondjuk, két közepes év alatt kijut. […] Csodálatos orgánumával, a tökéletes magyar beszéd birtokában, verses szövegek mondására született érzékével – hogyan is merült el ő? Miképpen vált láthatatlanná? Talán rút volt? A csodát. Sokan voltunk szerelmesek belé, mert nagyon szép tudott lenni, ha akart.”

Ennek ellenére a filmesek is mostohán bántak vele. Az 1964-ben megjelent Filmlexikon tizenhárom sort szán rá. Egyetlen valóban jelentős filmszerepét említi, Fábri Zoltán 1954-ben készült Életjel című szép filmjében Simon Sára fúróslány alakját. Az 1971-es Új filmlexikon bővebben foglalkozik vele, és két fotóját is közli. Ebben több televíziós szereplése is helyet kap. Az 1999-ben megjelent Filmlexikon 1945-től napjainkig című kiadványban nem szerepel. Addigra elfelejtették.

Színházi pályafutását A kassai polgárok 1991-es felújításának emlékezetes előadásával fejezi be. Márai drámájában, Sík Ferenc rendezésében Szabinát, a dajkát játssza. „Aki sokáig él, tudja, hogy eljön egy éjszaka, mikor minden betelik és megérik. Öreg vagyok, sokáig éltem. Ez az éjszaka, lányom” – mondja Ágnesnek, János mester feleségének. Különös, profetikus szavak. Márai negyvenkét éves volt, amikor leírta, Kohut Magda hatvanhárom, amikor elmondta. Mindketten magas kort értek meg, mindketten száműzetésben és boldogtalanul. Márai több ezer kilométerre a hazájától, Kohut Magda ugyanabban a városban, ahol született, egykor sikereit aratta és küzdelmeit vívta.

BALOGH GÉZA

Jegyzetek

¹ Rendező Vámos László, főszereplők: Kohut Magda (Antigoné), Meszléry Judit (Iszméné), Gábor Miklós (Kreón), Huszti Péter f. h. (Haimón), Simor Erzsi (Eurüdiké). Magyar Televízió, 1965. Felújítás: 2015. április 12., M3. 

² Alekszandr Nyikolajevics Afinogenov (1904‒1941): Masenyka (1940). Húsz drámájának többsége szocreál stílusjegyeket mutat, miután egyik „formalista” művének bemutatását Sztálin személyesen akadályozta meg. Nem ez az utolsó összetűzése a hatalommal, 1937-ben kizárják a pártból és megfosztják írószövetségi tagságától. Egy évvel később, miután önkritikát gyakorol, rehabilitálják. Fiatalon, egy moszkvai légitámadás áldozataként veszti életét. A Kisunokám számos magyar és kelet-európai színház műsorán szerepelt. Magyarországi bemutató 1948. március 5. Rendező: Bálint György.

³ Gyárfás Miklós és Örkény István közös vígjátéka, bemutató 1949. szeptember 23. Rendező: Bálint György

⁴ Mihail Davidoglu (1910‒1987): Minerii, 1949, magyarországi bemutató 1950. április 13. A színházi legenda szerint a sematikus és játszhatatlan darabot a rendező Várkonyi Zoltán Thurzó Gábor segítségével titokban alaposan átírta; amikor a magyarul kitűnően beszélő szerző eljött megnézni az előadást, nem lett belőle diplomáciai botrány, hanem megköszönte a javításokat, elkérte a fordítást, és a további romániai bemutatókat állítólag a magyar változat alapján játszották. 

⁵ Borisz Andrejevics Lavrenyov (1891‒1959) drámái elsősorban az oroszországi polgárháború romantikájáról és tragikus összefüggéseiről szólnak. Sematikus propagandadarabjai közül a legtöbb népi demokratikus színház a Leszámolást (Razlom, 1928) és az Amerika hangját (Golosz Ameriki, 1950) játszotta. Az Akik a tengert járják (Za tyeh, kto v morje, 1945) a szovjet tengerészek hősiességét ábrázolja csekély drámaisággal, publicisztikai közhelyekkel és hatalmas pátosszal. Magyarországi bemutató 1950. szeptember. Rendező: Seregi László. 

⁶ Vadim Mikolajevics Szobko (1912‒1981): Za drugim frontom (1949). Magyarországi bemutató 1951. Rendező: Békés András.

⁷ Sándor Kálmán (1903‒1962) Kossuth-díjjal jutalmazott propagandadrámája a Tanácsköztársaság idején játszódik Salgótarjánban. Bemutató 1952. május 1. Rendező: Várkonyi Zoltán és Seregi László.  Hamarosan film is készült belőle Várkonyi rendezésében (1953). A filmváltozatban Komlós Juci játszotta Magdát.

⁸ Bemutató 1955. április 25.  Lorca művét eredetileg stúdió-előadásnak szánja a színház, hogy a társulat nőtagjainak foglalkoztatási gondjait megoldja, de miután Németh László Galileiének bemutatóját nem engedélyezik, a Bernarda pótolja a hirtelen keletkezett űrt a műsorban. 

⁹ Félicien Marceau (1913‒2012) belga származású francia színpadi szerző és esszéíró. Az 1957 novemberében bemutatott L’oeuf  (1956) a korszak egyik legendás színpadi sikere lett Budapesten. A cinikus szellemet sugárzó darabot a 94. előadás után – amikor hetekkel előre minden jegy elkelt – le kellett venni műsorról.

¹⁰ Bemutató 1959. december 18. Rendező: Nádasdy Kálmán. 

¹¹ Felújítás 1962. február 25. Rendező: Nádasdy Kálmán és Major Tamás. 

¹² Demeter Imre: Premier a Körszínházban. Leláncolt Prometheusz. Film Színház Muzsika, 1961. július 21.

¹³ Bemutató 1962. március 16. Rendező: Marton Endre.

¹⁴ 1879. december 10. Rendező: Paulay Ede.

¹⁵ 1932. december 5. Rendező: Márkus László.

¹⁶ Bemutató 1976. április 16. 

¹⁷ H. Barta Lajos (1935‒2011) író, újságíró. 1964-től a Magyar Nemzet szerkesztője, 1971‒75 között moszkvai tudósítója. 1986-tól a lap szerkesztőbizottságának tagja. 

¹⁸ Nyíregyházán és közvetlen környékén letelepült, elmagyarosodott szlovák népcsoport.

¹⁹ A szerepet végül Váradi Hédi játszotta. A bemutató 1969. december 6-án volt.

²⁰ Bemutató 1965. február 26.

²¹ Das goldene Vliess, 1921, megjelenés 1922.          

Martin McDonagh: A párnaember – Radnóti Színház

Siker sztori az ír származású angol íróé. Huszonhat éves volt, amikor a Leenane szépe című drámájáért elnyerte a színikritikusok elismerését. Azóta is díjak és nominálások egész sora jelzi, hogy népszerűsége töretlen Európában, no meg a Broadway-n. S írásai immár nemcsak a színházakban keresettek, forgatókönyveivel a filmszakmába is betört.

A Leenane szépe ősbemutatóját követő évben – 1998-ban – a Vígszínház Házi Színpadán Simon Balázs vitte színre a művet, s aztán sorra következett a többi McDonagh-dráma – A kripli, Az inishmore-i hadnagy, a Vaknyugat, majd A párnaember – magyarországi bemutatója. Játszották a műveit nagyszínpadokon és stúdiókban, kőszínházban és alternatív játszóhelyeken, felolvasó színházként és díszletek között.

A párnaembert – ami egyébként McDonagh első, de csak 2003-ban bemutatott drámája – felolvasó színházi formában Ascher Tamás rendezte meg 2005-ben a Krétakörrel. Színpadon, az egri Gárdonyi Géza Színház Stúdiójában a rendezői pályáját éppen elkezdő Dömötör András vitte sikerre 2007-ban, számos díjat bezsebelve a fiatalok pimaszságával megkomponált, remek színészi teljesítményeket felmutató, gyilkos humorú előadással. Játszották azóta a darabot a Bóbita Bábszínház raktárában, az RS9-ben, a Jurányi Házban, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban.

Hogy mi McDonagh felkapottságának titka? Elemzői az „in-yer-face” alkotási módot emelik ki, ami nemes egyszerűséggel „bele-a-pofádba” módszert jelent. Művei Írországban játszódnak, családi konfliktusokat, devianciákat, véres eseményeket mutatnak be, kegyetlenségek egész sorát vonultatják fel. A történetekhez egy különös nyelvi formavilág társul, ami megemeli őket, a realitást a képzelet világába helyezi, majd visszaejti a valóságba. Drámáiban – fordítójit nem kis kihívás elé állítva – sokszor használ nyelvjárásokat (elsősorban a gaelt), káromkodásokkal tűzdeli tele a dialógusokat, páratlan mondatszerkesztésével pedig egyszerre provokál és megnevettet. Éppen úgy,  ahogy ezt a filmek közül például a Ponyvaregény vagy a Desperado teszi. 

Mi közünk van nekünk ehhez a fojtott levegőjű ír világhoz, a nem túl magas értelmi síkon mozgó ír kisemberekhez? A választ erre minden bizonnyal  tudják azok a nézők is, akik tíz éven át megtöltötték a Radnóti Színház nézőterét A kripli Gothár Péter rendezte előadásán. A dráma és az előadás rétegezettsége, a többféle közönségigény megcélzása, a formanyelv maximális kibontása és a kiválóbbnál kiválóbb színészi alakítások mindenképpen közrejátszott a hosszú szériában.

A párnaember rétegezettségét tekintve hasonlít a többi McDonagh-drámához. Többfelé szól és többféléről. Nyelvi játékosságával – a fordító Merényi Anna – azokat is megérinti, akik a szórakoztatást tartják a mű erényének. Szóviccei pontosan ülnek, a visszakérdezések és a mondatok folytonos ismétlődései jelentik a fő humorforrást, de egyben a történet abszurditását is hangsúlyozzák. Nem maradnak el a szitkozódások sem, amik ugyancsak  erősítik a primer hatást. Aki más rétegekbe vágyik, az „a történetíró fő feladata, hogy történeteket írjon” féle tautológiákban vagy a szereplők egymással vívott filozófiai küzdelmeiben, az igazság folyamatos megkérdőjelezésében mélyedhet el. Az író ugyanis nagymestere annak, hogy elhitessen valamit, aztán annak pont az ellenkezőjét igazolja ugyanazzal a vehemenciával. A „semmiben sem lehetünk biztosak” szellemű történetvezetéssel nem egyszerűen előrelendíti a cselekményt, hanem a krimi eszköztárából is jócskán merít. Mint ahogy a bohózatéból, a pszichothrilleréből, a melodrámáéból vagy a filozófiai társasjátékéból is.

Egy valamiben azonban mindenképpen eltér A párnaember a többi McDonagh-műtől. Jelesül abban, hogy nem Írországban játszódik, hanem egy Kamenice nevű településen, ami szláv hangzása ellenére bárhol lehet a világon, ahol totális hatalom van. Ebben a diktatúrában – amit két kihallgató rendőr, Tupolski és Ariel képvisel – bármi megtörténhet. Még az is, hogy egy író embert azért vonjanak eljárás alá, mert a meséi és a városkában történt gyilkosságok között szerintük ok-okozati összefüggés van. Ez a kihallgatási szál a maga szabályok nélküli módszereivel és azok hatásaival adja a mű egyik rétegét.

A másikat a Katurian K. Katurian írta mesék, amelyek gyerekekről szólnak, akik horror körülmények között lelik halálukat. Az almaemberkék kislány szereplője almába rejtett borotvapengétől  fullad meg. A Mese a három ketreces útkereszteződésről fiúcskájának lábujjait vágják le, s ettől vérzik el. A Kisjézus történetben a kislány Jézusnak hiszi magát, így szülei a Bibliából ismert kínszenvedéseknek vetik alá, s a végén élve temetik el. A címadó mesében, A párnaemberben a gyerekek eljövendő szenvedéseiktől szabadulnak meg azzal, hogy öngyilkosságot követnek el. Katuriannak összesen hét meséje hangzik el a négyszáz közül, s mindössze egy, A zöld kismalac nem végződik halállal. Ez a mese a másságról, annak keserveiről és vállalásáról szól. Van egy meséje Tupolskinak is, mely A süket kisfiú története a hosszú vasúti síneken Kínában címet viseli, és szerencsés véget ér.

A harmadik réteg maga a múlt, amiből a mesék táplálkoznak. A család, amelyben minden szereplőnél kínos titkokra derül fény, s  a diktatúra ide is beköltözik. Katurian bátyját, Michalt hét évig kínozzák a szülei egy szobába zárva, hogy Katurian művészi kiteljesedéséhez élményanyagot nyújtsanak. Katurian e szenvedések miatt párnával megfojtja őket. Ariel „rossz” zsaru mivolta, durvasága pedig onnan eredeztethető, hogy gyermekkorában az apja rendszeresen megerőszakolta őt. 

A múlttal összefonódik a jelen, a társadalom leképeződik a családokban – így kapcsolódnak össze a drámában a látszólag önállóan létező rétegek.

Ehhez a bárhol játszódható helyzethez és az egymáshoz kapcsolódó rétegekhez Varga Járó Ilona díszlete teremti meg a teret. Kihasználja a Radnóti kis színpadának minden szögletét. A bibliai történeteket ábrázoló üvegablakok, a gótikus boltozat templombelsőt idéz, a vaskos falak lehetnek akár egy börtöné is, míg a radiátor, a csempézett fal, az íróasztal és a székek egy kihallgató-szoba berendezési tárgyai. Ezek az egymásba ágyazott belsők amellett, hogy elősegítik a gyors jelenetváltásokat, folyamatosan fenntartják a „hol is vagyunk” bizonytalanságát. S ugyanígy viselkedik a zene is. Egyházi és világi dallamok követik egymást akár egy jeleneten belül is.

Szikszai Rémusz rendezése e különös térben jól egyensúlyoz a dráma rétegei és stílusai között. Olvasatában a valós történések és a mesélés kölcsönhatásban vannak. A mesék ihletői a régmúlt történései, de ezek az alkotások létrehozójuktól független életre kelnek, s újból a valóság részeivé válnak. Ezzel a művészet örök körforgását írja le, s egyben felveti a művész felelősségét is. Vajon számon kérhető-e a művészen alkotása utóélete, a hatás, a befogadó reakciója. Még akkor is fontos kérdések ezek, ha Szikszai – mint ahogy McDonagh is – jelenetről jelenetre csavar egyet a történeten. A vallatás elején még úgy áll a helyzet, hogy maga az író a bűncselekmények gyanúsítottja, aztán a gyanú a gyengeelméjű testvérre, Michalra terelődik, de a történet végén már az is kérdéses, hogy egyáltalán voltak-e bűncselekmények, vagy csupán a kihallgatók koholt vádja az egész, s az írót ártatlanul végzik ki. Hiszen egy diktatúrában minden és annak az ellenkezője is megtörténhet, ahogy azt az előadás egésze sugallja. 

Ebben az aspektusban érdekes az is, hogy milyen alkukat köthet a művész annak érdekében, hogy alkotása ne legyen az enyészeté. Az író meddig mehet el kegyes hazugságaival annak érdekében, hogy az életmű túlélje őt, s mennyire lehet hatásos vallatási eszköz kihallgatói  kezében a megzsarolása művei elégetésével. Az előadásból az derül ki, hogy mindkettő működik.

A történetmesélésben a darab minden szereplője részt vesz. Aktív alkotóként – mint Katurian és Tupolski –, tolmácsolóként – mint Ariel és Michal – vagy befogadóként – mint Tupolski, Ariel, Michal és egy esetben Katurian is –;  ennek hogyanja ugyancsak fontos rendezői feladat. Szikszai a Kisjézus mesét a többitől elütő módon jeleníti meg. Katurian mint egy vásári kikiáltó narrál, a történetet pedig bábokkal (a különböző bábtechnikák alkalmazása Hoffer Károlyt dicséri) és élő szereplőkkel játszatja el. A bábokat mozgató Pallai Mara és Ács Norbert a szülők felelősségéről vall ezekkel a borzongató pillanatokkal. Játékuk kiemelkedően fontos és pontos az előadás egészét tekintve, a legszebb mégis az, ahogy a mesék papírlapjai megemelkednek, könyvvé formálódnak, majd elégnek a tűzben. A színház és a bábművészet beszédes találkozási pontja ez.

A rendező bátran vált a stílusok között, s ezzel nem egyszerűen az előadást mozgatja, hanem a nézői figyelmet is újra- és újraéleszti. Bevon az intellektuális párbajokba, hogy aztán egy melodramatikus mozzanattal eltávolítson; felhőtlen komédiázással nevettet, majd egy realista megoldással a szituáció kegyetlenségét hangsúlyozza. S mindezek mellett a szavak igazságtartalma mögé folyamatosan kérdőjeleket tesz, hiszen abszurd világunk ma ilyen bizarrul működik.

Szikszai stílust nem, inkább ritmust téveszt egy-egy jelenet pepecselős kidolgozásával, a hosszan kitartott csendekkel, amikor egy kis időt kell adnia, hogy újra a történet mesélésére szegeződjön a figyelem.

Színészei ehhez jó partnerek. Pál András radnótis pályafutásának eddigi legösszetettebb alakítását nyújtja Katurian K. Katurian szerepében. A közömbös egykedvűségtől a harsány komédiázásig terjed a repertoárja. Mer a csend eszközével élni, hogy aztán egy másik pillanatban szinte szétfeszítsék az indulatok. Eljátssza, hogy az író nemcsak meséiben, de lelki kiszolgáltatottságában is hordozza a bűnt. Pál András játékában beteljesíti a művész feladatát, még a halála után is mesél, s a végsőkig harcol azért, hogy művei fennmaradjanak. Olyan, mint minden ember, aki azért él, hogy nyomot hagyjon maga után. Rusznák András a testvér megformálásában nem az elmebaj tüneteit hangsúlyozza, hanem azt az emberi gyengeséget, hogy mások irányítják a tetteit. „Azt mondták” – hárít, amikor Katurian vallomása következményeivel szembesíti, és akkor is, amikor testvére a gyilkosságokért felelősségre vonja. Rusznák lépésről-lépésre járja be azt az utat, ahogy Michal a védekező állásból eljut bűnössége áthárításáig. A két színész az előadás legszebb pillanatait teremti meg ebben a „ki miért felelős” szócsatában. Tupolski és Ariel kettősében– hiába állítják ők maguk is – nem pusztán a „jó zsaru, rossz zsaru” jelenik meg. Már csak azért sem, mert a játszók a kezdetektől mindkettőben megmutatják a másik ént is. Köles Ferenc – aki egy felolvasó színházi előadásban volt már Katurian – Tupolskiként mindent és mindenkit lesöprő fölénnyel mondja és mutatja meg, hogy ki diktál. Karakterében az a legveszélyesebb, hogy el is hiszi a társadalmat megmentő küldetését. Pedig nem egyéb, mint egy érdekei vezérelte hivatalnok. A színész pontos, fegyelmezett játéka szórakoztató, egyszersmind félelmetes. Schneider Zoltán Arielje már akkor sem csak egy izomagyú zsaru, amikor kínozza Katuriant. Csendjeiben, kirohanásaiban van valami titokzatos. Utólag igazolja vissza, hogy erőszakossága erőszakból eredeztethető. S egyfajta megtérés az, ahogy az író meséit megmenti. Bach Zsófia egyetemi hallgató két mese címszereplőjeként tűnik fel. Hatásosan.

Mint ahogy Szikszai Rémusz egész rendezése hat. Mintha csak A párnaember meséjére akarna rácáfolni. Mert ezen az estén színházi értelemben jó történik velünk.

Csizner Ildikó

Lessing: Emilia Galotti – Katona József Színház, Kamra

Amikor ezt a kritikát írom, 2016 októberének elején, a magyar sajtó egy része azt nyomozza, hogy ki fizette azt a helikoptert, amellyel az egyik miniszter és felesége utazott egy szabolcsi esküvőre, nemkülönben a Pesten és Szabolcsban használt autókat s a szállást a mándoki kastélyban. Mire ez az írás megjelenik, ezt az aprócska ügyet – feltehetően anélkül, hogy bármi kiderülne – már el is felejtjük, s valaki másnak egyéb ügye lesz célkeresztben, aminek kapcsán szintén nem fog kiderülni semmi, illetve hivatalos magyarázatot kapunk arról, hogy minden úgy volt helyes és szabályos, ahogy történt.

Az előadásbeli herceg (Keresztes Tamás) és a kamarás (Takátsy Péter) rendkívül hasonlítanak a mai (pillanatnyi?) magyar politikai elit (elit?) tagjaira. Mégis óva inteném magunkat, hogy ebben a kitűnő produkcióban aktuálpolitikai pamfletet lássunk, még akkor is, ha többször emlegetik benne az Aquinói Szent Tamás Krikettakadémiát – igen jópofa név! –, s a szereplők mai nyelven, sőt mai szlengben beszélnek. Persze nem véletlenül vették elő Lessing 1771–72 telén írt, 1772-ben megjelent és bemutatott nagyszerű drámáját. (Lessinget kevesen ismerik nálunk: az egész világirodalom egyik legkiválóbb – és nem mellesleg legrokonszenvesebb – alakja.) Helyesebb úgy felfognunk, hogy a mai magyar politikai elit tagjai hasonlítanak Lessing figuráira. És tudjuk, hogy Lessing ókori témát dolgozott fel, az i. e. I. században élt híres Titus Livius történeti munkájának egy epizódját. 

Az ilyen felháborító és undorító alakok, mint a herceg és a kamarás, bármikor megjelenhetnek a politika minden síkossága ellenére is oly vonzó porondján, amennyiben az adott közösség lehetővé teszi ezt. (Vagy csak egyetlen egyét. Az már hozza a többit.) Ha már visszaléptem az ókorba: gondoljunk a görög mitológia Minótauroszára, aki a Labürinthoszba zárva athéni ifjakkal és leányokkal táplálkozott – pedig ő még uralkodó sem volt! Vagy a későbbi sárkányokra (és Jevgenyij Svarc drámájára, A sárkányra)! A szörny, a közösség réme, aki eszi az alattvalókat vagy legalábbis alattvalók életét, gyakorlatilag a kezdetektől ott van a világirodalomban. Az sem véletlen, hogy Lessing után Schiller is írt hasonlót, még ugyanannak az évszázadnak a vége felé, sőt ő annyira dühös a maga hercegére, hogy kivételesen nem helyezi más korba, más országba a cselekményt.

Takátsy Péter és Keresztes Tamás (fotó: Dömölky Dániel)

A Fehér Balázs Benő által igen invenciózusan rendezett előadás hangsúlyozza is,  többféleképpen ezt a bármikort: nincs konkrét idő, hol napjainkra utal valami, hol lehetünk épp a múltban is. Izsák Lili díszlete és jelmezei sem konkrétak. A rózsaszín babaszoba, aminek minden oldala rózsaszín, tökéletesen jellemzi lakóit. Nincs színváltozás, ez a herceg dolgozószobája, ez a nyaralója és ez Emilia (Mészáros Blanka) és anyja, Claudia (Fullajtár Andrea) városi lakása is (Guastallában vagyunk, de ennek semmi jelentősége). A helyszínnek akkor kellene változnia, ha Emilia apjának (Fekete Ernő) sabionettai birtokán is járnánk: Odoardo egészen más ember, mint a többiek, ezért is él a birtokon. Neki tényleg szigorú erkölcsei vannak. A rózsaszín arra is utal, hogy a hatalom képviselői és alattvalóik minden különbségük ellenére gyermeteg lelkek. Nem gyermeki: gyermeteg lények. A herceg élveteg és gátlástalan, a kamarás gátlástalan és élveteg (ahogy a süteményt megeszi!), de ez senkit sem látszik zavarni, mert mindenki megtalálja a maga számítását, így Claudia is, akiről férje nem alaptalanul gyanítja, hogy a „nagyvilági nyüzsgés, szórakozás, meg az udvar közelsége” miatt maradt a városban. (Már amilyen nagyvilági a nyüzsgés Guastallában…) Izsák Lili egy ormótlan, úszóövre emlékeztető ruhadíszt, „körgallért” is ad Claudia derekára, amivel tökéletesen jellemzi – később aztán lekerül róla, hisz tragikus figurává válik.

Ebben a közegben még a szolgák is remekül érzik magukat: Angelo (Tasnádi Bence), a herceg szolgája régi és kiváló munkakapcsolatban van Pirróval (Dankó István), a Galottiékéval – jelenetükben Angelo épp egy pénzzel teli zacskót ad neki az „előző melóért”, s már adja is az újabb megbízást – nyilván Marinelli utasítására, aki ilyen eszközöket is igénybe vesz. Kár, hogy már az eredetiben is rövid kettősüket meghúzták (a dramaturg Fekete Ádám), pedig szemléletesen mutatja, hogy az efféle hatalom árnyékában-szolgálatában milyen jól megélnek a kisebb halak is. (Bár a herceg szolgájának lenni nem is olyan kis halság!)

Rossz helyzetben a művész van – az első jelenetben a festő (Dankó István) számlakönyvvel a kezében sokáig (túl sokáig; de megértem, hogy a művész helyzetét bemutató jelenetet senkinek nem volt szíve úgy a felére kurtítani) hízeleg, míg végre a herceg átküldi a „gazdaságiba”: „műv. tev., darab kettő, portré – és írj rá, amit akarsz.” Kettejük párbeszéde színészi remeklés. És nagyszerű rendezői ötlet, hogy a képeket a színésznők, Jordán Adél és Mészáros Blanka jelenítik meg – a színjáték játék is, legyen szó bár szomorújátékról.  

Továbbá azok az alattvalók vannak még rossz, olykor nagyon rossz helyzetben, akik nem főrangúak, nem dolgoznak az udvar közelében, csak úgy egyszerűen alattvalók: élnék a maguk életét, többől vagy kevesebből, nyugalomban. Ők nem jelennek meg a drámában (Schillernél majd ott lesz Miller muzsikus és felesége), de közéjük tartozók írták azokat a kérvényeket, amikbe a gróf belepillant az első jelenet elején: „Panaszkodnak, mindig csak panaszodnak. Követelőznek, mindig csak követelőznek.” Nem is olvassa őket sokáig, s csak egy nő kérését hajlandó teljesíteni, az övét is csak azért, mert ugyanaz a keresztneve, mint új imádottjának. Aztán inkább kirándulni menne. Egy halálos ítéletet kellene még aláírnia, Angelo figyelmezteti rá, simán alá is írná, de teljes érdektelenségét látva a szolga, bármennyire romlott is, inkább nem adja oda. Csak csodálkozik, mennyit is ér egy emberélet. Ennyit.

A herceg azért is szétszórt, mert szerelmes – már amennyire egy ilyen ember szerelmes tud lenni. Most dobta, vagy inkább csak dobná Orsina grófnőt (Jordán Adél), aki nem akar dobódni. Ő az a típus, aki átlát az egészen, mármint az udvari élet egészén, de ugyanakkor élvezni is akarja annak minden előnyét, így a herceg „szerelmét”, ha viszont ebben megakadályozzák, kimutatja a foga fehérét, és talán még gyilkolni is képes lenne – amikor egy félreértés következtében megjelenik a herceg nyaralójában, egy csinos kis tőrt rejteget  hajtűnek álcázva (ez is kiváló és eredeti ötlet). Megbántottságában felrúgja a játékszabályokat, őszinte lesz egy olyan közegben, ahol mindenki folyamatosan hazudik: „Rohadék élősködő udvari patkányok!” – sziszegi Marinellinek, akinek ez nem eshet jól.

Takátsy Péter és Keresztes Tamás (fotó: Dömölky Dániel)

A hercegnek Emilia Galotti tetszett meg, akit eddig (a darab kezdetéig) csak egyszer látott, „Grimaldi kancellár legutóbbi partiján”, ahogy ezzel Claudia mintegy eldicsekszik férjének. Neki aligha lenne ellenére, ha Emilia hercegné akarna lenni. Talán – ebben az előadásban, de Lessingnél is van rá némi szöveg – Emiliának sem. Emilia kissé éretlen, anyja bábja, aki a herceggel való második találkozása okozta sokkból gyorsan magához térve meg is állapítja: „Milyen egy ijedős idétlen vagyok!” De ő már Appiani gróf (Dér Zsolt e. h.) menyasszonya, épp ma lesz az esküvőjük (a darab egyetlen nap alatt játszódik). Nem látszik őt különösebben szeretni – férjhez kell menni. Appiani, aki itt holdkórosként lép színre, Odoardónak rokonszenves igazán, mert nem az udvar árnyékában, hanem minél messzebbre, a piemonti völgyekbe akar költözni, hogy az Alpokban zergékre és mormotákra vadászhasson. Lessing, sajnos, semmit nem mond Emilia és Appiani kapcsolatának keletkezéséről, mélységéről. Kérdés az is, milyen lenne a házasság, hogy viselné Emilia a mormotavadászatokkal teli hétköznapokat, hisz  az anyja nevelte. 

Mindenesetre ezt a házasságot, ezt a költözést kell megakadályozni. Most, azonnal.

És Marinelli, a kamarás munkába lendül. Elméje rendkívül éles, különösen az udvari, hatalmi machinációk terén. Élesebb, mint a hercegé, aki így rá van utalva. Persze Marinelli is a hercegre. Keresztes Tamás és Takátsy Péter ennek jegyében igen jelentőségteljesen tudnak összenézni. A kamarás először még rendkívüli cinizmussal lebeszélné a herceget bármilyen akcióról: „Az árut, amit első kézből nem tudunk megszerezni, megvesszük másodkézből.” Használtan még olcsóbb is lesz. Marinelli nem fogékony a női szépségre, még Emiliáéra sem, ő kizárólag a hatalomra fogékony. Ennek birtokában kezd szervezkedni – a herceg szabad kezet ad neki. Küldje a gróf Appianit rögtön Massába, a Krikettakadémia felavatására. Remek ötlet, de Appiani nem megy, sőt megsérti a gróf követeként fellépő Marinellit. Ebben a jelenetben Takátsy Marinelli gyávaságát is remekül érzékelteti: elszökik a verekedni akaró Appiani elől – és aztán bosszút áll. Ha szép szóval nem ér célt, beveti az erőszakot, a fegyveres lányrablást. Az Odoardo birtokára tartó esküvői menetet az emberei megtámadják, Emiliát kikapják a kocsiból, Appianit pedig – ezt a feladatot Marinelli külön hangsúlyozhatta – lelövik. Egész pontosan Angelo ejt rajta halálos sebet: „Bennem még kuncsaft nem csalódott, uram” – számol be önérzetesen. 

És történik még egy gyilkosság: Odoardo, az apa döfi le lányát, Emiliát. A lány kérésére. Nála Orsina tőre, a herceget és a kancellárt szúrná le vele. Végül a lányát öli meg. Emilia különös módon azért akar meghalni, hogy ne eshessen áldozatul a kísértésnek, a herceg iránt esetleg felébredő szexuális vágynak. Szavai egész különösen hangzanak egy XVIII. századi drámában: „Hús és vér vagyok én is, apa. Fiatal és forró a vérem, mint bárki másnak. Ugyanúgy érzek, mint bárki más. Nem ígérhetek semmit. Nem rajtam múlik.” 

Két gyilkosság, két gyilkos: mindkettő a színen van. És színen van a herceg is, aki szabad kezet adott Marinellinek. Most döbben rá, milyen lavinát indított el, pusztán hogy vágya teljesüljön. Ettől még ő a herceg, a hatalom. Akinek fennhatósága alól senki nem vonhatja ki magát. A paranccsal szembeszegülő Appianit orgyilkos öli meg. Ő tán megbűnhődik, de a felbujtó aligha – igaz, ez is a herceg döntése, előbb öngyilkosságra kényszerítené, aztán csak száműzi. És nem bűnhődik a herceg sem, hiába akar Orsina grófnő a nyilvánossághoz fordulni. Az is a herceg kezében van. Odoardo nemrég még így beszélt – igaz, magában: „Aki szarik a törvényekre, ugyanolyan hatalmas, mint a törvényhozó.” Immár ezt mondja a hercegnek: „Most pedig egyenesen a börtönbe megyek. Alig várom, hogy eléd, a bírám elé álljak.” Az lesz a bírája, aki miatt a tragédia történt, s ezt ő elfogadja! 

Befejezésül az üres színpadon a dominikánus templomot megjelenítő díszletrészben meglepő módon egy pillanatra felfénylik a kereszt (rózsaszín) körvonala. Vélem, bizonyos parancsolatokra emlékeztetően.                

Az előadás karikatúraként indul, az arany alsógatyában pecsételgető herceg karikaturisztikus figura, ahogy az a festő és az igencsak különös öltönyben megjelenő Marinelli is. Indítható-e így egy polgári szomorújáték előadása akár a XXI. század elején? Ezen lehetne vitatkoznunk; én végül igennel voksolnék. Ez a helyzet még nem tragikus, egy hétköznapi reggelt látunk, a figurák pedig valóban karikaturisztikusak – miért ne lehetne ezt hangsúlyozni? A lényeg, hogy Keresztes Tamás képes érzékeltetni a herceg félelmetességét és összeomlását is, ugyanúgy, ahogy Takátsy Péter Marinelli diabolikusságát. És aki először látja a darabot (nem mindenki németszakos), annak számára nagyobb meglepetés így a bekövetkező tragédia. Lehetne vitázni a nyelvhasználaton is (a fordító: Bíró Bence, konzultánsa: Forgách András). Mondhatja-e, nem túlzás-e, ha ezt mondja Odoardo a feleségének, hogy „Hát te hülye vagy, bazmeg!” (Az eredetiben: „eitle, törichte Mutter!” Németh Lászlónál: „Hiú, esztelen anya!”) Nem túl sok-e így a nyelvi regiszter – hisz megtartják az eredetit is, Odoardo így is beszél: „Aki ártatlanul ebbe a szakadékba lökte, húzza is ki onnan.” Igaz, az is eszembe jutott – gondolatkísérletnek elmegy –, hogyan hatna, ha Kazinczy Ferenc 1794-es vagy Kotsi Patkó János tíz évvel későbbi fordításában adnák elő a darabott, vagy azokból is vennének át részeket. A regiszterek váltogatása mindenesetre közelebb hozza a művet, ami annak idején a kortárs német valóságról beszélt. 

Mit mondjunk, nem vesztett erejéből. Bár lányrablásról nem hallani mostanában, még.

D. MAGYARI IMRE                                

Ascher Oszkár és Szathmári Sándor olyannyira kortársak, hogy szinte egyidősek –  mindössze két hónap volt közöttük, s mindketten mérnöknek tanultak –, és Kosztolányi is csak tizenkét évvel volt idősebb náluk. Az élményanyag tehát nagyjából ugyanaz, ami Ascher Oszkárt költő barátok, Babits, Karinthy, Kosztolányi verseinek interpretálására késztette a két világháború között, Szathmári Sándort a Kazohinia megírására, az emberiség lehetséges perspektíváinak mérlegelésére, két évvel Huxley Szép új világának megjelenése előtt, Kosztolányit pedig a nincstelenség, a kiszolgáltatottság, a cselédsors társadalmi körülményeinek és lélektanának vizsgálatára, ábrázolására. 

Majd’ egy emberöltő múltán Fejes Endre ugyancsak a kisember vágyait, lehetőségeit, perspektíváit kutatta az  államszocializmus közegében, egy szintén gyilkosságba torkolló történeten, a Sötétruhás fiú esetén keresztül.

S közel egy újabb emberöltőnyi idő múltán fiatal színészek, a 2003-ban végzett Máté-osztály tagjai néznek szembe egykori önmagukkal és egymással, jelenükkel, 2007 óta minden nyáron, mit vártak, mivé lettek. Idén a rendező szakot is elvégzett Dömötör Andrásra került a sor.

Fiatal művészek karrierjének támogatása áll a középpontjában a Salzburgi Ünnepi Játékok „karmesterversenyének” is, amely meghívásos lévén nem a Magyar Televízió hajdani nagy sikerű kezdeményezésére hajaz, de mint Fittler Katalin beszámolójából kiderül, sokat jelent az egymással vetélkedő „kiválasztottak” pályáján.

Figaró nevéről jobbára zenére asszociálunk – a Mozart-opera alapjául szolgáló Beaumarchais-dráma ritkábban játszott darabja a prózai színházaknak. Legutóbb fiatal színész-rendező, Erdeős Anna állította színre Győrben a Figaro házasságát, amelyben a társadalmi egyenlőtlenségek kérdése, úr és szolga konfliktusa olyannyira előtérbe kerülnek, hogy a maga korában be is tiltották a művet, s szerzőjét egy időre börtönbe vetették. Sokféleképpen lehet ma a szöveghez közelíteni – Urbán Balázs írása szerint a győri előadás, amely a Budapesti Nyári Fesztivál keretében a Városmajori Szabadtéri Színpadon is látható volt, nem hagyta közömbösen a nézőt.

Az operabeli Figaró kapcsán a virtuozitás az egyik kulcsfogalom, s  ez volt a kulcsa a Virtuózok című komolyzenei televíziós tehetségkutató műsornak is, amelyről ugyancsak Fittler Katalin számol be, s amelynek felfedezettjei a Holnap Kiadó által megjelentetett interjúkötetből is megismerhetők.

A művészetben az a jó, hogy csinálni és nézni-hallgatni egyaránt öröm, ez derült ki ebből a műsorból is, és ez tapasztalható azokon a fesztiválokon, ahol nem hivatásos színjátszók, hanem a szó szoros értelmében műkedvelők találkoznak évről évre. Ilyen hely Vasvár is, ahol a színjátszás legkülönfélébb válfajaival találkozhatni, a többgenerációs falusi színkörök lefegyverzően magától értetődő természetességével, a művészeti középiskolások rendkívüli kreativitásával, és olyan műhelymunkákkal, amelyek a színházművészet legjavát tekintve is érvényes alkotások.

Ez utóbbi kritérium látszik mindinkább háttérbe szorulni a POSZT-on az elmúlt években a kétszemélyes válogatás eredményeként, és az öröm is kiveszőben – a politikát s a művészetet nem lehet egyszerre szolgálni.

SZŰCS KATALIN ÁGNES