Uncategorised

Szeptember 5‒11. között kilenc produkció mutatkozott be teltházak előtt a budapestieknek a Thália Színházban. Nem volt ez minden évben így, de idén talán közönségcsalogatóbb volt a program, mint máskor, s a jegyek is megfizethetőnek tűntek. Az előadásokat most is a projekt vezetője, Lantos Anikó fesztiváligazgató válogatta. A zsűriben – szokás szerint – szerepelt egy író, egy újságíró, egy színész, egy fő a mindenkori közönség képviseletében, s én voltam a szerencsés, akit – mivel valaki más lemondta a felkérést – az utolsó pillanatban találtak meg mint színikritikust. Így aztán hét este és két délután a karzat első sorából vagy a szobaszínházi székek egyikéről figyelhettem az őszi színházi ünnep fellépőit.

Tisztelet-becsület illeti a résztvevő színházakat, hisz nem kis dolog így szezon elején belezuhanni egy megméretést is jelentő vendégjátékba. Erőfeszítést követel a nyár utáni összpontosítás. Nekünk, ötünknek nem volt tilos beszélgetnünk, de a díjakat odaítélő, vasárnap éjszakai megbeszélésen túl nem tudott szó esni olyan mozzanatokról, amik mégis foglalkoztatják az embert.

A díjakat ismertette a sajtó, szétkürtölte a média, mindenki megtudta hát, hogy a legjobb előadás díját a szombathelyi Weöres Sándor Színház Réthly Attila által rendezett Ványa bá című produkciója nyerte el, Mertz Tiborral a címszerepben. A darabbeli Szonya alakítója, Hartai Petra ítéltetett a találkozó legígéretesebb pályakezdőjeként kapott elismerést . A miskolciak Lukáts Andor rendezésében bemutatott Pillantás a hídról című előadása két díjat is nyert: Ullmann Mónika a legjobb női alakítás, Varga Zoltán a legjobb férfi alakítás díját vihette haza. A kaposváriak Szerelem című előadása Guelmino Sándor rendezésében a színészi csapatjátékért kapott díjat, a salgótarjániak Zenthe Ferenc Színházának társulata pedig a műhelyteremtő alkotómunkáért. A felsorolt társulatok tehát, mondhatni, hivatalos visszaigazolást kaptak a találkozón nyújtott teljesítményükről, de arra ilyenkor nincs idő, hogy akár a lépcsőn összefutva megérinthessünk ismerőst vagy ismeretlent, s azt mondjuk neki: Jó volt, jó volt, csak így tovább. Nem akadt ilyen alkalom. Úgyhogy most visszanézve, törleszteni próbálok valamicskét.

Videki Feszt Szerelem

Kelemen József, Takács Katalin, Mészáros Sára, Kovács Zsolt és Szvetnik Kata - Szerelem, Csíky Gergely Színház, Kaposvár

A nyitó est során a szolnokiak elegáns, bár parányit gépies Hello Dolly! produkciója Szente Vajk rendezésében arról győzhette meg a nézőket, hogy van még színház Magyarországon, amely gazdaságilag is képes állni egy nagy musical költségvetését, s még hatalmas, színes-szagos műsorfüzetet is fel tud ajánlani a színházba járóknak. A testes, szépen öltöztetett előadás színészei hallatlan fegyelemmel, nagy pontossággal dolgoztak mindvégig. Járai Máté azonban minden jelenésében képes volt kapcsolatot is teremteni a közönséggel, ha ő színpadon volt, érezhettük azt a lüktetést, amiért leginkább érdemes jegyet váltani.

A békéscsabaiak Zalán Tibor által átdolgozott, pasztell mivolta ellenére is erősen elgondolkodtató Bánk bán-ját Szabó K. István rendezte. Sok igaz, jól elemzett helyzetet láttunk, de kevés igazán erőteljes pillanat adódott. Demeter András szuperintelligens, visszafogott, vesztes nagyura nagyon más volt, mint a hagyományos stílben játszó, tág tüdejű és oroszlán járású Bánkok. A kissé hosszúra nyúlt estén jó volt látni Jancsik Ferenc minden mozdulatában érvényes Tiborcát, s élvezet volt nézni Biberachként a csupa élet és ravaszság Tege Antalt.

Szerda este aztán, mintha óriás virág nyílt volna ki Csík György remek díszletében a Thália színpadán, megjelentek a kaposvári színészek. Barta Lajos Szerelem című darabjában Kovács Zsolt, Takács Katalin, Mészáros Sára, Nyári Szilvia, Szvetnyik Kata adták a darabbeli Szalay család tagjait, s a behálózandó, sárga ábrázatú férfiúként Kelemen József remek Komoróczy adótisztjét láthattuk-hallhattuk. Guelmino Sándor rendezésében a mára klasszikussá vált magyar tragikomédia minden erényét sikerült megőriznie és bemutatnia a társulatnak.

Videki Feszt Pillantas

Varga Zoltán és Ullmann Mónika - Pillantás a hídról, Miskolci Nemzeti Színház (fotó: Gálos Mihály Samu)

A tatabányaiak Pécsett méltán jutalmazott Tartuffe-jét még otthonukban láttam, így most a vele párhuzamosan futó másik előadást néztem meg. De szerencsésnek mondhatom magam, hogy hazai helyszínen találkoztam Szikszai Rémusz tiszta vonalvezetésű rendezésével, s külön örültem az Orgon szerepében látható Megyeri Zoltán érett színészetének. Milyen fontos figurája lett az elmúlt éveknek ez a Molière alak! Az Örkény Színház színpadán Znamenák István kelti életre őt, egy egész megvezetett országot szimbolizálva, de aki látta vagy majd látja, az igazolhatja, hogy a Pinceszínház Tartuffe előadásának Szikra József által megszemélyesített, naftalin szagú, trottyos kis polgárkája is micsoda remek, sírnivaló figura. S mindhárom ijesztően igaz. Van választékunk. Hogy a tatabányaiak most nem vittek el díjat, az csak azért lehet, mert idén felére csökkentették a kiadható díjak számát, emelni szeretvén azok értékét.

A párhuzamos előadásra nem kevés szorongással ültem be. Harold Pintér sok helyütt és sokszor játszott műve, a Hazatérés vérivó mód gonosz, rejtélyekkel kitömött, titokzatos mese a lelkek aljáról. Nem lehet úgy hozzányúlni, hogy ne fájjon. De van olyan erős a mű, hogy ha a benne lévő titkok fele ki marad is az interpretáció során, még mindig van mit játszani. Salgótarján nem nagy város. Nem is igen lehet keményebb színházhoz szoktatva. Helyes tehát az alkotói döntés, hogy ha már ezt a darabot választották, egy helyben fogyasztható változatot vittek közönség elé. Gyuriska János rendezésében Mikó István játssza a hentes apát, az élveteg és szörnyeteg családfőt, Csernák János pedig annak taxisofőr öccsét. Szép munka a két fiatalabb fiú (Erdélyi Gábor és Máté Krisztián) alakítása, és szinte meggyőzővé lesz a szemünk előtt K. Müller Zsófia, a mindent felforgató, hűvösen szép központi nőstény szerepében. Akire viszont – talán mert előzőleg még nem volt alkalmam látni – legjobban rácsodálkoztam, az Albert Péter szemüveges, kövérkés, elgyötört egyetemi oktatója. Színház alapult, színház alakul Salgótarjánban, érdemes odafigyelni.

A szombathelyiek Ványa báját sok kritika ismertette és méltatta. Hamvai Kornél fordítása most is remek formáját futotta. S mert a mindvégig feszes, látványát tekintve is izgalmas (díszlet- és jelmeztervező Takács Lilla) előadás minden szereplőjét ebben a cikkben nem lehetséges hosszan elemezgetni, álljon itt legalább az, hogy Mertz Tibor, Nagy Cili, Bajomi Nagy György, Hartai Petra e. h., Vlahovics Edit és Orosz Róbert játssza ezt a kiemelkedően szép, Réthly Attila rendezte, egyszerre dinamikus és méla produkciót. Aki csak teheti, járjon utána!

A debreceniek szombat délután bemutatott, Orlando című, egy szereplős, de sok nagyon tehetséges alkotót foglalkoztató játékának most nem jutott díj. Meglehet, ez kicsit azzal is magyarázható, hogy a produkció jó húsz perccel túlfut saját optimális idején, s mivel nincs benne már több új impulzus, nincsenek lényeges motívumok, az előadás elkezdi leépíteni saját magát. Pedig Orlando, a több száz éven át élő, hol férfi, hol női alakban szerető és szenvedő ember androgün alakját – Gemza Péter koreográfusi segítségével – Sárközi-Nagy Ilona káprázatos erővel kelti életre. Virginia Woolf művét a fordító Adorján Beáta dramaturgi közreműködésével a rendező, Anca Bradu alkalmazta színpadra, talán a kelleténél kicsit jobban aláhajolva az eredeti műnek. Olvasva lehet bármily terjengős egy mese, ha ellaposodik, lapozgatva mégis követhető és befogadható lesz. Színpadon viszont ez a történet, az egészen nagyszerű videós és egyéb látványelemek (Mihai Păcurar), valamint a hasonlóan nagyszerű zenei elemek (zeneszerző: Mezei Szilárd) ellenére sem tud magasra szökni, dramaturgiailag felépülni. Több irónia és talán egy keményebb kezű dramaturg sokat segíthetett volna. De ha lett volna a magas szintű komplexitást, a totális színház monodráma formában való igényes megjelenését értékelő díj, nyugodtabban aludnék.

Videki Feszt Vanya ba

Nagy Cili, Trokán Péter, Mertz Tibor és Hartai Petra e. h. - Ványa bá (fotó: Weöres Sándor Színház, Szombathely)

Fekete térben, fehér vonalak közt, Khell Csörsz nagyon kemény és nagyon egyszerű színpadán Lukáts Andor rendezte meg Arthur Miller Pillantás a hídról című tragédiáját. Varga Zoltán megrendítően mély Eddie Carbone alakítása az előadást követően is kísérti még a nézőt. Kék kockás ingén ott a kikötői dokk szaga, leheletén érződik a saját tilos vágyaitól rémült szerelmes férfi alkoholos mámora, az egész alakítás az elveszettség maga. Nem ez az első termékeny találkozása ez rendezőnek és színésznek, reméljük, nem is az utolsó. A szombat este másik fénypontja Ullmann Mónika mindent értő, mindent elviselő alakítása Beatrice, a feleség szerepében. Ha más haszonnal nem járna is egy ilyesféle fesztivál, annyi eredménye már biztosan van, hogy egy hosszú ideje pályán lévő, a szaksajtó által el nem kényeztetett, de évek óta csúcsformában játszó színészre nagy nyilvánosság előtt azt lehet mondani: igen, remek, ez az! Így tovább, mert ez nagyon jó!

Vasárnap aztán, zárásképpen, újra a zene, mégpedig élő zene, a Pécsi Szimfonietta és a Pécsi Nemzeti Színház Énekkara által megszólaltatott klasszikus melódiák sora vette át az uralmat. Peter Shaffer Amadeus című darabját „szín-játék” műfaji jelöléssel hozták a pécsiek, Rátóti Zoltánnal Salieri, Mikola Gergővel Mozart szerepében. A minden tekintetben igényes produkció láttán, mely láthatóan igyekezett kerülni a darabhoz már szinte hozzátartozó, penetránsan hatásos megoldásokat, meggyőződhettünk arról, hogy Méhes László a legjobb ritmusérzékkel rendelkező, ráadásul színészbarát magyar rendezők egyike.

Így indult el tehát Pesten, a vidéki színházak tavalyi produkcióival a 2016/2017-es színházi évad, hogy utána azonnal és országszerte, mindenütt friss bemutatók várják a nézőket.

Gabnai Katalin

Európai Hidak Fesztivál – Művészetek Palotája

A Müpa mint különböző műfajú rendezvények számára egyidejűleg alkalmas helyszín s a Müpa mint nyitott (korábbi divatos meghatározással: vállalkozó kedvű, napjainkban ígéretesnek tartott kifejezéssel: innovatív) szellemű műsorszerkesztő, időről-időre lehetőséget ad Fischer Iván programjavaslatainak, amelyek rendre életképesnek tűnnek. Az egész napos január végi maratonok minden várakozást felülmúló sikernek bizonyulnak, s úgy látszik, az évadkezdő Mahler Ünnep helyébe lépő „Európai hidak” is jelentős érdeklődésre számíthat.

2013-ban Csehország, 2014-ben Németország, 2015-ben Ausztria, idén pedig Franciaország kulturális életébe kínált betekintést az egyhetes sorozat. S valljuk meg, a kaleidoszkóp-jellegű forgatag néha már-már eltakarja a hidat (amely a kétirányú közlekedés lehetőségét biztosítja), inkább valamiféle repülőszőnyeg tér-idő korlátokat nem ismerő, mesés lehetőségeit villantva fel. És jóllehet az ötlet megvalósítása továbbra is zenecentrikus (korántsem a „magas művészetre” korlátozódva!), a műfaji sokrétűség egyértelműen kulturális kulináriává varázsolja a kínálatot.

A nagy érdeklődésben szerepe van a jó időzítésnek is: az élményekben gazdag évadkezdetet ígéri a rendezvénysorozat, a könnyed hangvételű programokkal átmenetet biztosítva a nyári szabadidős elfoglaltságoktól a komoly figyelmet érdemlő műsorokig (szeptember 21‒28).

Szinte észrevétlenül kínált új tudás- és ismeretanyagot e „nyitány”, s ami még fontosabb, lehetőséget ahhoz, hogy ki-ki a korábbi élményei felidézésével aktiválja a mindennapok során használaton kívül került személyes tapasztalatait. Ez a programsorozat megannyi szállal kapcsolódott más alkalmakhoz, tematikákhoz –könnyen megtalálta tehát az utat ahhoz a felbecsülhetetlen többletet jelentő befogadói attitűdhöz, amellyel a közönség a sajátjának érzi a kínálatot.

Szimpóziumot is rendeztek, amelynek során kerekasztal-beszélgetés tanúi lehettünk (sőt, kérdésekkel a hallgatóság is aktívan bekapcsolódhatott). „French style” – mitől francia a francia? – ezzel az érdeklődést keltő címmel hirdették, s ígéretes volt a résztvevők névsora is (Mateli Crasset – formatervező, Emmanuel Hondré – programigazgató, Harmath Csaba – gasztronómiai szakértő, Rockenbauer Zoltán – a műcsarnok kurátora); a moderátor szerepe az újságíró Szederkényi Olgának jutott. Aki végiggondolt már hasonló jellegű kérdéseket, akár egy-egy művészeti ágra leszűkítve (például mi a magyar a zenében), korántsem várt verbalizált választ a felvetett kérdésre. A remélt izgalmas-érdekes beszélgetés azonban megannyi (részben személyes) tapasztalattal-tanulsággal járt, általánosságban mégis a gasztronómiai tájékozódásunk lett a nyertes. Talán érdemes lett volna „közönségbarátabb” időpontot választani, a szerda délutáni terminus eléggé behatárolta a résztvevők összetételét.

Az utóbbi időben több rendező több műsoránál figyelhetünk fel már-már beprogramozott félreérthetőségre. A katona története például délelőtti műsorként került a Fesztiválszínházba, s a valós információkat tartalmazó ajánló szöveg („Izgalmas zenés, szöveges, táncos mesejáték”…) szülőket és tanárokat egyaránt arra inspirált, hogy a legkülönbözőbb korú gyerekeket hozzák el erre az előadásra. Félreértéshalmaz lett ebből, kezdve ott, hogy az olvasni nem tudó apróságoknak folyamatosan tolmácsolni kellett (volna) a szöveget, néha értelmezni is a látványt. Akik már tudnak olvasni, azok figyelmét jelentős részben elvonhatta a felirat olvasása. A francia narrátor viszont élményt adó volt a franciául beszélőknek-tanulóknak. A mese-történetbe belefeledkezni tudók számára sem volt (lett volna!) felesleges a Sztravinszkij-mű előzetes ismerete (legalábbis a cselekmény szintjén), épp azért, hogy elkülöníthessék a kompozitórius és az interpretációs látvány-elemeket. Ezúttal is bebizonyosodott: a látvány erőteljesebben hat bármiféle akusztikus ingernél – s ha a képi világ izgalmas-érdekes, a legértékesebb zenét is képes afféle kísérőzeneként, alárendelt, alkalmazott zeneként a háttérbe szorítani. Teheti ezt annál is inkább, mivel a közönség lelkes csendestársként működik közre; hogy is ne tenné, amikor a látvány egyszeri élményforrás, a zene viszont megannyi hangfelvételről, bármikor felidézhető…

A francia táncház-foglalkozás ingyenes programja „kicsik és nagyok” részvételére számított – a Les Alouettes Együttes szolgáltatta a talpalávalót, francia és magyar táncmester irányította a minden korosztályt képviselő érdeklődőket, akik e tematikában egyaránt kezdőkként különböző tempóban haladtak; táncházi előzmények birtokában remekeltek sokan, míg mások összpontosított figyelemmel tartottak velük lépést. A kétségkívül bűbájosan bóklászó aprónép akkor és csak akkor (de akkor aztán nagyon!) jelentett zavaró tényezőt, amikor a lánctáncok során bonyolultabb műveletekre került sor. Az előcsarnok erre az időre közösségi élmény színtere lett, s a francia táncok szinte csak apropót kínáltak az együttes – immár korántsem elsődlegesen művészi – élményhez.

A legértékesebb élményeket kétségkívül a Budapesti Fesztiválzenekarnak köszönhettük; a francia napok lehetőséget kínált a francia barokk ritkán hallható kompozícióinak műsorra tűzésére, modern francia művek megszólaltatására, s nem utolsósorban a zenekari repertoár perifériájára került darabok népszerűsítésére. Fischer Iván vezényletével a BFZ gyakorlatában immár hagyományosan három alkalommal hangzott el a Párizsi impressziók címmel meghirdetett műsor, amelyben Debussy és Ravel méltán kedvelt művei mellett Debussy hangszerelésében hallhattunk Satie-tételeket, s afféle rejtett mini-hommage-nak is tanúi lehettünk: Dutilleux születésének centenáriumi évében megismerhettük a ’80-as években komponált Az álmok fája című hegedűversenyét, Ning Feng szólójával.

S ha már a jubileumoknál tartunk: Lucien Hervé kiállításán az építészeti témájú fotók sorát Kurtág György portréképe zárta – még egy adalék a 90. születésnaphoz.

Fittler Katalin

Martin McDonagh: A párnaember – Radnóti Színház

„A stílus maga az ember.” Az idestova háromszáz éves szállóige mélyen igaz. A tágan értelmezhető gondolat méginkább érvényes a művészemberre, nemkülönben a művészetére. Szembeötlő példáját mutatja ennek Martin McDonagh munkássága. Nemcsak a kiforrott, trilógiákba rendeződő drámáival, de korai – bár késlekedve bemutatott – színművével, a Párnaemberrel is. Nem véletlen, hogy csakhamar a „kortárs dráma csodagyerekeként” emlegették.

Összetéveszthetetlen sajátosságokkal büszkélkedhetett az ír származású brit szerző már legelső darabjában is, amelyet a Radnóti Színház tűzött műsorára. Mi tagadás, ugyanez nem mondható el még a sikeres színpadi szerzők jó néhányára sem. Gyakran megesik, hogy a szereplők magatartásához idomuló dialógusok akadályozzák a stiláris egység kibontakozását. Vagy éppen ellenkezőleg: a személyek hiteles megszólalását kiszorítja egy tolakodóan ambicionált kifejezésmód. Egyik hibába sem esett McDonagh. Mértékkel egyénített, gördülékeny élőbeszédet fogalmazott. Debütáns létére is jól tudta, hogy a stílus korántsem csak a nyelvezetben rejlik. Sokkal inkább mindazon jegyek összességében, amelyek az alkotói személyiséget csalhatatlanul tükrözik – egészen a világlátásáig.

Látszatra könnyebb megközelíteni A párnaembert népszerű műfajok felől. Mint egy krimi, úgy kezdődik egy kihallgató-helyiségben, ahol a „jó” és a „rossz” zsaru vallatja a foglyot. Ám a faggatás horrorisztikussá fajul. Mi több, a fizikai tortúrával párban járnak a pszichothrillerbe illő gyötrelmek. Ahogy a megkínzott író meséiben sem az a legszörnyűségesebb, ahogyan végeznek az áldozatokkal, hanem a mögöttük lappangó sorsok. Az a világ elrettentő, amely a rémtettekhez vezet. Atavisztikus borzongást kelt, még akkor is, ha McDonagh feltárja az emberi természet képtelen elkorcsosulásának groteszk mivoltát is. De legközelebb akkor jutunk egyedi szemléletének lényegéhez, ha a borzalmak közepette is felfedezzük legmélyebb szándékát, miszerint kijár az empátia az iszonyatban szenvedőknek.

A gyilkosoknak is van „mentségük”. A kínvallató rendőr, Ariel tulajdon megpróbáltatását torolta meg pedofil apján, aki rendszeresen az ágyába kényszerítette, s azóta is elégtételt vesz mindazokon, akik a markába kerülnek –

és még úgy is érzi, hogy az „igaz oldalon” áll. A nyomozónak, Tupolskinak pedig alkoholista volt az apja, majd a fia tóba fulladt, ő maga minden gátlás nélkül lövi agyon a gyanúsítottat, miközben azzal hitegeti magát, hogy embertársait szolgálja. Az író, Katurian a szüleit ölte meg annakidején, amikor felfedezte, hogy évek során át kínozták a fivérét, a fogyatékossá lett Michalt, akit viszont megfojt, hogy megkímélje a kivégzéstől, amely három gyermekgyilkosság miatt várna mindkettejükre. Csakhogy a gyermekek nem haltak meg, legalábbis nem mindegyikük. Habár nemcsak a testvérét mentő Katurian tesz vallomást róluk, hanem annak előtte bizalmas kettesben Michal is azt mondja, hogy kipróbálta, milyen valóra váltani a rémmeséket. Még az újságok is megírják a „történteket”. De a textusban felbukkan pár kulcsmondat, az ellentmondások lehetséges magyarázata. Hogy bármi, ami elhangzik, lehet csupán egy állítás, szó, szó, szó, ami nem feltétlenül azonos az igazsággal. S ebben rejlik McDonagh egyik „különös ismertetőjegye”. A valóság és képzelet összemosódik.

26 parnaember ea 02 domolky daniel PRINT 047

Pál András és Rusznák András (fotó: Dömölky Dániel)

Összetett gondolati szerkezet lappang A párnaemberben, amelyet nem könnyű működtetni. Nem elég „felhúzni”, hogy majd jár magától. Mintha pedig ebben bizakodott volna Szikszai Rémusz rendezése. Hiszen láthatta, hogy a karaktereknek megvan a kimunkált – már-már sztanyiszlavszkiji pontossággal részletezett – alapjuk, amelyre biztonsággal lehet támaszkodni a szituációkban. Ám ez csak az egyik rétege a drámának, amely önmagában csupán a realisztikus előadásmódhoz vezet. Így az életszerű helyzetekben többnyire „betéteknek” tűnnek Katurian megszólaltatott, részint megelevenített, páratlan szimbolikájú rémmeséi. Zökkenőkkel csatlakoznak egymáshoz. Szinte jelenetről jelenetre kell újra bekapcsolódnia a közönségnek. Nem arról van szó, hogy a megvádolt, meghurcolt, végül halálbüntetéssel sújtott Katurian történetének fonalát veszítenénk el, hanem annak a lázálommal rokon lelki viviszekciónak a folyamatosságát, amelyet Katurian önmagán végez el.

Hol reális, hol irreális tartományból homálylik fel az a világkép is, amely körülveszi a látottakat e színrevitelben. Holott egy szüntelen lidércnyomás súlyának kellene a játékra nehezednie. És nem attól, hogy a soron lévő szcéna tartalmaz-e szadisztikus mozzanatokat, vagy sem. McDonagh a színmű nyomozójának szájába is adja, hogy „totális diktatúrában” vagyunk, ahol „szeretünk írókat kivégezni”, mert „egy írót kivégezni, annak üzenete van”. Mégsem forszíroz semmilyen konkrét politikai modellt a szerző (bár lehet – volt is már – olyan rendezés, amely a hangsúlyt erre helyezi). Nem kétséges, hogy inkább arra a konstellációra volt szüksége, amiben megtörténhet bármilyen rettenet. Letartóztathatnak vétleneket, kínvallatásnak vethetnek alá bárkit, akit pusztán rossz szemmel néznek, hamisíthatnak bizonyítékot, bíróság nélkül hozhatnak majd hajthatnak végre halálos ítéletet. Minél abszurdabb az eljárás, annál inkább illeszkedhet abba a fantáziavilágba, amelyben Katurian gyermekhősei is léteznek. De az előadásban nem sejlik fel a kívánatos egység e szemszögből sem.

Holott a színészek megteszik a magukét – természetesen az adott feltételek között. A legaprólékosabb alakítás Köles Ferencé, aki a mimika és a gesztusok eszköztárából mértékletesen, ízléssel válogat. Nincsenek kilengések, nem ragadtatja magát végletekre. Olyan jellemet kölcsönöz Tupolskinak, amely egy zárkózottabb, a nyomozói szenvtelenség mögé rejtőző, a tetteinek jogosságában sohasem kételkedő embert mutat. Nem a színész felelőssége, hogy egy ilyen szolíd portré kevésbé illik McDonagh vészterhes galériájába, mint illene akár egy csehovi miliőbe. A bomlott agyak agresszióját szellemi értelemben képviselné Tupolski, míg Ariel a testi erőszakot prezentálja. Ezt a brutalitást Schneider Zoltánnak sikerül úgy hoznia, hogy kellő időben megsejteti, valami lappang még a verőember kegyetlenkedései mögött. Egy szikrányi jóravalóság, amely végül is nem engedi, hogy Katurian életművét is elpusztítsák.

Szögesen más-más lehetőség adatik a testvérpár alakítóinak. Bizonyos tekintetben könnyebb a dolga Rusznák Andrásnak. Részint azért, mert egyetlen zárt jelenése van, amely ráadásul a színmű legszorosabban szerkesztett, megkapó érzelmek zárványára épülő felvonása, részint pedig azért, mert értelmi fogyatékossága révén Michal eleve szubjektíven értelmezi a valóságot, a saját fantáziaközegében mozog, nem kell magát a realitásokon átküzdenie, mint az épelméjűeknek. S a színész valóban megidézi azt a gyermeki, ösztönös, félálomszerű állapotot, amelyben egy ilyen ember létezik. A leghétköznapibb gesztusaiban is poétikusan esendő. Titka van, amelyre nem kínál megfejtést. Így is van rendjén. Ha a talányosságot valamiféle bizonyosságra váltaná, akkor voltaképpen letérne arról az útról, amely McDonagh szellemiségének jegyében minden állomásnál több elágazást kínál.

A legtöbb erőfeszítést Pál András teszi, aki szívósan bontogatja azokat a korlátokat, amelyek közé a színrevitel gyengeségei kényszerítenék. Színészi temperamentuma, szenvedélyessége át-átlendíti azokon a már felemlegetett döccenőkön, amelyeken meg-megakad az unikális szerzői látomással bajlódó előadás. A színész jóvoltából mindig önazonos marad Katurian, akkor is, amikor még félelmében meghunyászkodónak látszik, vagy amikor a fivérét a szeretetével támogatja, majd segíti halálba, s akkor is, amikor már csupán a szellemi örökségének sorsával gondol. És bármikor, ha megoszthatja a meséit. Mert Katurian számára a tulajdon életénél is nagyobb értéket jelentenek a művei. „Egyszer még híres író lesz belőled” – mondja egyszer a bátyja. Amire Katurian szinte eszeveszetten reagálva hajtogatja a visszhangtalan kérdést: „Mikor? Mikor? Mikor? Mikor? Mikor?” Az alakításban kiugró példája ez annak, milyen lázas lélek lakik Katurianban. Emésztő hevülete akkor sem csillapulna, ha megmenekülne a rászabott haláltól.

Szerencsés döntés, hogy bábokkal keltik életre a rémtörténeteket. (Egy kivétellel, amikor a „zöld kislányt” a korrektül teljesítő színiegyetemista Bach Zsófiával játszatják, ami indok nélkül bontja meg az elbeszélések rendszerét.) Mindenesetre így zömmel nem kellett vesződni azzal, nehogy a „pszichológiai realizmus” mezsgyéjén rekedjenek a fabulák szereplői is. Tetejében a jeles bábművészek, Pallai Mara és Ács Norbert játékában mindig lappang annyi finom eltartás, ami messziről elkerüli a földhözragadtságot, s inkább földöntúli régiókba vezet. Még akkor is, amikor ki-kilépnek a bábjaik mögül. A tervező Hoffer Károly pedig nemcsak mestermunkaként becsülendő bábfigurákat alkotott, hanem egyszerű papírlapokból is olyan költői látványt nyújt, amellyel könnyű együtt szárnyalnia a képzeletnek.

A jelmezek viszont megint inkább a realitás felé hajlanak, nincsenek az öltözeteken aprócska jelek sem, amelyek más irányba húznának. De amikor a második rész nyitójelenetében Katurian úgy szólítja meg a nagyérdeműt, mintha egy „grand guignol” színház konferansziéja lenne, Kiss Julcsi olyan távolra rugaszkodik a többi kosztüm jellegétől, mintha azokat nem is ő tervezte volna. A színpadkép láttán pedig nehéz elnyomni magunkban az érzést, mennyire vegyes a hatás. Mentegetnénk pedig, hogy a Radnóti Színház nem kínál a tervezőknek könnyen, rugalmasan, kényszerűségek nélkül bedíszletezhető játékteret. Ennek számlájára írhatjuk a színpad mélye felé – már ha lehet „mélységnek” nevezni –, jobb hátulra vezető legtágabb járást, amelyben most például a kislány üvegkoporsója kap helyet. Persze, előnyösebb, ha eltakarják ezt az alkóv-féleséget, esetünkben egy Szent Mihály-freskóval. De bőven vannak még olyan „ügyetlenségek”, amelyek egy gótikus templombelső és a rendőrségi helyiségek összeházasításából adódnak. Nyilvánvaló, hogy kellett az összképbe valami olyasmi, aminek a transzcendenciája a mögöttes tartalmakat is megközelíti. Nem érhette be a rendezés a színjáték lebonyolításához fontosabbnak tetsző, a konkrét helyzetekben praktikusan használható berendezéssel. Kellettek persze bútordarabok, ülőalkalmatosságok és íróasztal, Varga Járó Ilona szolgáltatta is a legszükségesebbeket. De annál sutábbat ritkán látni, mint amilyen a szakrális ablakfestmények lábazatához állított, csempézett faldarab radiátorral. Sajnálatos, hogy a látvány végtére nem képvisel méltányolható, egységességet mutató esztétikai minőséget.

Mintha az egész előadás úgy készült volna, hogy lépésről lépésre keresték a legcélszerűbb megoldásokat. Külön-külön szemlélve a részletek gondos rendezői munkáról tanúskodnak, született is nem kevés meggyőző, önmagában becses színházi pillanat. De nincs jele egy határozott, átfogó koncepciónak, annak a szellemi vezérfonálnak, amelyre minden egyes mozzanatot felfűzhettek volna. Aminek pedig végképp nincsen nyoma, az a stílus. McDonagh-nál még megvolt. A színjátékban kézen-közön elkallódott.

BOGÁCSI ERZSÉBET

Kolibri Fesztivál 2016

Becsalogató fesztivál a Kolibrié az évad elején, idén immár huszonötödik alkalommal. Ahogy Molnár Ferenc Liliomja a ligeti körhintára, úgy csábítja a nagyérdeműt új évadára a Kolibri.

Az előadások zöme mindig is a Jókai téren felállított két színpad valamelyikén zajlott, ezúttal azonban más lehetőség nem is adódott, a színházterem s az előcsarnok felújítás miatt szóba sem jöhetett. Így még markánsabban érvényesülhetett az a szellemiség, amely a fesztivál végén minden évben odaítélt Michel Indali-díjban is testet ölt: színház ott születik, ahol a játszó(k) képes(ek) azt megteremteni. Akár az utcasarkon, ahogy tette azt marionett-figurájával a magyar származású Michel Indali – ennek mása maga a díj –, vagy ahogy teszik ezt a vásári bábjátékosok, a fesztivál s a Kolibri Színház alapító tagja, Kemény Henrik utódai, örökösei is.

Éppen ezért nem kis kihívás a részvétel a „kőszínházi” bábtársulatok számára, amelyek többnyire zárt térben játszanak, beleértve a házigazdákat is, jóllehet idén épp egy ilyen műhely, a szombathelyi Mesebolt Bábszínház fiatal művészei, Kovács Bálint, Takács Dániel és a vendégként közreműködő Balogh János kapták meg a szobrocskát a kiemelkedő mozgáskultúrával és humorral előadott, Veress András rendezte Hoppláda című produkciójukért, amelyből pusztán a dramaturg hiányzott, aki a hosszadalmas fölvezetést kicsit megnyeshette volna. De a tehetség, a színészi erő szerencsére így is maradéktalanul érvényesült.

A fesztivál filozófiája alapján sosem részesülhetne a díjban a Vitéz László bábjáték-automatát a fesztiválon évek óta nagy sikerrel működtető Bodnár Zoltán és Gazdag László, a Kolibri Színház tagjai, ezért különdíj alapíttatott játékuk elismerésére.

Mindazonáltal a Kolibri Fesztivál nem verseny, a Michel Indali-díj inkább egy gesztus, lényege az emlékezés, az értékőrzés s az olyan művészi teljesítmények elismerése, amelyek bármely körülmények között magukkal ragadják a nagyérdeműt.

Ilyen volt a nézők közé hajléktalanként furakodó, egész nyomorult kis életét magával cipelő mesélő, Mákszem Lenke a veszprémi Kabóca Bábszínházból – a régi kedves tárgyaival, poharakkal, bögrékkel, eszcájggal előadott történet, A királykisasszony, akinek nem volt birodalma ott veszít lendületéből, ahol intimmé válik a játék, ami az otthoni stúdióból a tágas Jókai térre kilépve nem tudta megtartani a nagyszerűen kialakított kontaktust a közönséggel.

Létrejött ugyanakkor a fellépők s a fény- és hangpultot kezelő technikusok között egy egészen különös, mágikus erőtér, amely egyetlen pillanatra sem szakadt meg – utóbbiak feszült figyelme a gyakorlatilag improvizatív helyzetekben (próbára itt nincs idő) egyszerűen lenyűgöző odaadással szolgálta az előadásokat. Miként az időjárás is (más fővédnök ezúttal nem mutatkozott a fesztiválon) – eső esetén ugyanis nem lett volna alternatív helyszín.

Tágas Jókai tér – írtam az imént, pedig hát a néhány évvel ezelőtti átalakítás-körülkerítés óta szűkösebb, mint korábban, a találékonyabbak azonban minden talpalatnyi helyet kihasználva habzsolják a látnivalót – a célközönség kemény magja három-négy előadás megtekintése után sem hagyja elvonszolni magát szülei által –, pontos szeizmográfként jelezve, mennyire képes(ek) a játszó(k) befogni a teret. A jól helyezkedők akár a paraván mögé is belátnak, elleshetve műhelytitkokat – nagy élményt jelentett e sorok írójának nem is olyan régen Heni bácsit figyelni így hátulról itt a téren, aki egyébként most is velünk volt. Az egészen más egyéniségű Tatai Zsolt – bármily paradox, de kevéssé harsány, inkább pasztell – Vitéz László-játékában, melynek szövege és ritmikája helyenként rendkívül szellemes, bábként is megjelent a lezárásban Kemény Henrik, kedves tisztelgésként a mester előtt. És ott volt Heni bácsi egy-egy kiszólásban, jól ismert szófordulatban – „Jaj, Mamucikám!” – s legfőképp a fesztivál szellemiségében, a közönséggel varázslatosan bánni tudó Piláriék (MárkusZínház) és Écsi Gyöngyi – mindnyájan korábbi Indali-díjasok – színpadi létezésében.

Szűcs Katalin Ágnes

180. oldal / 184

Mutató

Szeptember elején

Vidéki Színházak Fesztiválja a Thália Színházban

Soksávos kultúrhíd

Európai Hidak Fesztivál – Művészetek Palotája

Rémlátomás részletekben

Martin McDonagh: A párnaember – Radnóti Színház

Nyitány

Kolibri Fesztivál 2016