Jubileumi törlesztés
A Satie-albumról
2015-ben Pierre Boulez 90. születésnapjáról emlékezett meg a zenei világ –, január 5-én egy éve bekövetkezett halála tett szomorú pontot az ünneplés-sorozat végére. De 2016-ra is jutottak nemzetközi érdeklődésre számot tartó francia évfordulók – pontosabban, reménykedjünk abban, hogy a jubileumok ráirányították-irányítják a figyelmet értékes életművekre.
„Sorolj fel francia zeneszerzőket!” – vajon ilyen képzeletbeli listák hányadik helye jutna például a száz éve született Henri Dutilleux-nek, vagy a 150 éve született Erik Satie-nak? Mindkettőjük életművéből gazdag válogatást kínáló albumok állnak az érdeklődők rendelkezésére. Ám míg a Dutilleux-album több darabját szívesen hallanánk hangversenyteremben, a Satie-album önmagában is teljes értékűen vállalkozik az életmű megismertetésére. The Sound of Erik Satie – hirdeti a cím, és teljesíti ígéretét (az album anyagát 1967 és 2005 között megjelent felvételekből válogatták).
Aki végighallgatta a három korongot (melyből kettőn zongoradarabok szerepelnek, a harmadik pedig zenekari műveket tartalmaz, függelékként hozzáillesztve az orgonakíséretes kórusművet, a Messe des pauvres-t), megérinti az egyéniség varázsa. Satie fordulatokban bővelkedő életében inkább személyiségével, időnként meghökkentő elveivel-gondolataival hatott, semmint műveivel. Külön élményforrás képzeletben visszaforgatni az idő kerekét, s a darabok keletkezésének korába, az akkori kortárs művek társaságába képzelni Satie meghökkentő miniatűrjeit. Amik, valljuk meg így utólag, nem annyira „modernségükkel” hathattak, hanem furcsaságukkal, a környezettől való vállalt idegenségükkel. Mai zeneirodalom-ismeretünk birtokában leginkább a művek keletkezési ideje „sokkoló”, hogy már akkor olyasmik jutottak eszébe, olyasmikkel kísérletezett, amik iránt később lett fogékony a szakma többé-kevésbé vékony rétege. Feltűnő tudatos törekvése az áttekinthetőségre, ami plasztikusan vezetett szólamokban mutatkozik meg, az imitációs szerkesztésre alkalmas zenei anyag puszta felvillantása a továbbfejlesztő-kidolgozott építkezés szándéka nélkül, s az a mozaikszerű ismételgetés, amely egyszerre teszi lehetetlenné az anyag dinamikus megmunkálását, s a tételben (illetve formarészben) való időbeli tájékozódást. Az érzelem- és indulatmentességre törekvő kompozíciók ugyanakkor frappáns zsánerképek, gyakran monotematikus elképzeléssel, harmóniavilágukkal tudatosan kerülve a klasszikus és romantikus összhangzattan ismeretében várható fordulatokat. Néha archaizálónak tűnik ez a zene szinte modalitás előtti hangzás-elképzeléseivel, orgánumokra emlékeztető, még a ritmika változatosságától is lecsupaszított struktúrájával. Máskor – főként a zongorazene tánctételeiben – sziporkázó virtuozitás-igényével lepi meg az előadót és a hallgatót. A romantikát műveiből száműző Satie magánélete a romantikus gesztusok gazdag tárháza – megannyi életrajzi esemény, amelyek egyik-másik kompozíció létrejöttét vagy épp meghökkentő címét magyarázhatják. De eme háttér-információk nélkül is élvezetes hallgatnivaló a három korong, annak a szerzőnek a darabjaival, aki többször adott hangot ama véleményének, hogy a szerző nem vehet el több időt a hallgatóságtól, mint amennyi feltétlenül szükséges. Bár, ki tudja, mennyire komolyan gondolta…
Satie zenéjének hallgatása: kikapcsolódást jelent. Nem terheli meg érzelmi folyamatok végigkövetésével, netán katarzissal a közönségét, hanem megelégszik azzal, hogy színesen fecsegő felszín marad. S az már a hallgatótól függ, keres-e, talál-e benne „mélységet”, továbbgondolnivalót.
(ERATO 1 90295 98879 1)
Fittler Katalin
Félig bennfentes előadás-olvasás
ÖKöR – Összes Kötelező Röviden – Escargo Hajója, Pécs
A ’kötelező olvasmányok’-szókapcsolat található meg az előadásnak címet adó mozaikszó feloldásában – ökörködve ÖKöRré alakul: összes kötelező röviden. Avagy az én megfejtésemben akár így: örök kötelezők rémségei.
Kötelező olvasmányok a magyar közoktatásban márpedig nincsenek. Gondolom, ez lesz az első, amit egy magyartanár megjegyez majd látván a darabot osztályával. A célcsoport ugyanis a középiskolások korosztálya. Remélhetőleg el is jutnak közülük minél többen (akár szervezetten, vagy csak úgy, maguktól, esetleg javaslatra, de nem az osztállyal) az előadásra. A módszertani etikett és a progresszív szakirodalom valóban nem beszél kötelezőkről, helyette inkább közös olvasmányokról. Mégiscsak jó, ha valamit együtt is elolvasnak a tanulók, hogy lehessen arról, a közös olvasmányélményről beszélni. Erőből, hatalmi szóra nem megy ez már régóta, nem utasítható a diák. Őszintén meggyőzni akarván őket talán van esély. Saját élménnyel, hiteles szenvedéllyel tanáraik esetleg kedvet csinálhatnak a diákoknak bizonyos művek elolvasásához. Ahogy ez az előadás is megteszi, s korántsem didaktikusan. Sőt, kifejezve egyúttal azt a mérhetetlen undort, kétségbeesést, amit ennek a töméntelen (megszámolták, mennyi) betűnek az átnyálazása jelentene.
Cseri Hajnal, Tölgyfa Gergely és Keresztesy Veronika (fotó: Cseri László)
„Kötelezők” amúgy márpedig vannak, ha másképp hívják is őket, például törzsanyagnak, mindenesetre az érettségi tételek nem sokat változtak nemzedékek óta. A közös, nemzeti identitásképző műveltség igénye tehát valamiképpen fennáll, létezik, tartja magát.
Valamiképpen. Az egyik pécsi előadás után az alkotókkal folytatott nyilvános beszélgetésen egy 12. osztályos gimnazista közölte: ő még egyetlenegy kötelezőt sem olvasott el. (Akkor tesztek jót egy művel, ha nem teszitek kötelezővé! – így egy meginterjúvolt kisiskolás.) A kötelezők el nem olvasása visszatérő mondata, nyilatkozata volt az előadásnak is. Például a Bánk bán hangsúlyos el nem olvasása (ellentétben Az ember tragédiájával, ami itt és most is termékenynek bizonyult). A Katona-dráma vonzóvá tételére kevés esélyt látnak az alkotók. (Én is.) Annál nagyobb a kihívás, hogy találjanak benne valamit a leendő színre állítók ebből a nemzedékből. Az idén érettségizettek jól emlékeznek még: az emelt szintű magyar írásbelit majdnem teljes egészében éppen ennek a műnek dedikálták összeállítói. Érdemes lenne felmérni szociológiailag, milyen irányba térítette el ez a tény az említett klasszikus iránti indulatokat.
S mit is jelent ismerni mindezeket a műveket? Az örök kötelezőket – másképpen: a kánont? Sokat hallunk róluk, hiszen így-úgy részei a közbeszédnek, a tananyagnak, megjelennek a kultúra változatos terepein. A mindenkori iskolások részleteket olvasnak belőlük. Ők azonban más műfajokban, a populáris regiszterben találkoznak leginkább ezekkel. Képregényben, filmen, rajzfilmen látják adaptációjukat. Ez is ad valamit, egyfajta közelséget a szöveghez, legalábbis a sztorihoz. Ezek a módozatok is beemelik az eredetit a közös tudásba, közvetve fenntartják létezését, közvetítve biztosítják emlékezetét. S mennyiben más „elolvasni egy művet”? Nem veszett ki ez a fajta aktivitás sem az életből. Lecövekelni egy könyv mellett, bevonódni a világába a legfelszabadítóbb, legáldásosabb tevékenység. Az „ökörködők” ezt a folyamatot már az előadás elején megmutatták, amikor a Goriot apó első sorainak felolvasása az utálkozás példájának indult, ám másfelé ágazott. A szöveg ugyanis a technikus belső hangján folytatódott, aki a darab szerint nem tud elszakadni a könyvtől, ami így már a munkáját akadályozza. Parodisztikusan szólt a ’magamat olvasom ki a könyvekből’ hitvallása az eminens hangján, ám mégis erre ment ki, erre megy ki a játék. Ez az irodalom esélye, értelme, haszna.
Könyvek(en) kívül és belül – egy leselejtezett könyvtár a játék közege, amelyben léteznek, amiből táplálkoznak, amivel érintkeznek a játszók. Tornyot, lépcsőt, állványt, kört építenek belőle, s felkapva egyik-másik kötetet, improvizálnak vele, általa. (KV egyensúlyozik is rajtuk – valós nevük monogramja a játszók, Cseri Hanna, Keresztesy Veronika és Tölgyfa Gergely darabbéli neve). Ahogyan az utolsó mondat is mindig más, az éppen kéznél levő könyv egy tetszőleges sora. Improvizálnak jócskán, az előadás több pontján kiszólnak a rendezőnek, egymásnak, a technikusnak. Jótékonyan hat s növeli a színházi izgalmakat, amikor nem tudni, mi van kint s mi bent, mi spontán és mi tervezett, standard elem. Mit mond a játszó személy s mit a karakter. Felszabadítja őket, hogy így is lehet színházat csinálni. Bevallották, ezek a részek mennek könnyebben, mert itt úgyis jönnek a labdák a társaktól, számíthatnak a másik jelenlétére, segítségére. A néző kapkodja a fejét, hogy direkt szól-e egy mobiltelefon, s miért oly fájdalmas az egyik játszó, CSH hangja, amikor kántálva, sírva kéri munkatársait, ne tegyék ezt, ne szexeljenek egymással a háta mögött. Se előtte.
Élnek a helyi adottságokkal – így a rendező. Egyikük zenél, másikuk táncol – s hármójuk közül ketten párt alkotnak az életben.
A darab egyik vázát a szerelmi háromszög-szerkezet adja. Mert miről is szól a világirodalom? Az ember tragédiáiról, amikor megcsalják, elhagyják, elárulják, veszteségek érik és néha örömök. Az egyént élet és halál, háború és békebeli állapotok örök váltakozásai érik, aki gyilkol is, s akit gyilkolnak. Ezt – s az állandó szexet – írják, játsszák az előadásba létrehozói.
Fogas kérdés, miért ennyi a trágárság és a nyers szexuális aktus mímelése a színpadon. Az olvasás aktusának kiterjedt a szexuális metaforikája: ölelkezni a könyvvel, magunkévá tenni, megerőszakolni, elélvezni vele, általa. Nem is ez, hanem a bitorló, nekirontó, agresszív attitűd és trágár nyelviség gondolkoztat el. Az említett megbeszélésen egy középkorú újságíró a köznapi és irodalmi nyelv darabban megteremtett jó egyensúlyát dicsérte. Nem különíthető el azonban e kettő: a művészet él az utca történéseivel, nyelvezetével, szóhasználatával. Ám miért ez a pornografikus nyerseség? Mert ez a valóság – így egy alkotó. (Már csak poszt- és kommenthosszúságú szöveget olvasnak a fiatalok, tette hozzá a megszólaló újságíró. „De ebből sokat. Maguk írják – s a maguk drámáit olvassák a tizenévesek” – volt rá a rendező és alkotótársai riposztja.)
Ezen a valóságközegen át olvasták, azaz mutatták meg az irodalmat, de nem csak ebben a kódban. Szerepelt sok orosz regény, megjelent a középkorú Tatyjána is Puskintól, akitől CSH riadozott. Lenszkij vagy Vronszkij? Tolsztojevszkij, Kosztolányi édes anyja, Madák, Babaszoba – ami amúgy a Nóra, s beúszott a kommersz Coelho – kueljú (?), Khal Drogo a Trónok Harcából és Harry Potter. Kijátszották a kínálkozó és természetesen ható, üde és örök, obligát paratextuális poénokat. Jó, hogy észrevették s kiaknázták ezeket, mindenkihez közel hozva így a tévesztési lehetőségeket, felszabadítva a perfekcionizmus réme alól a mindenkori nézőt, olvasót. Mindenki keveri ezek némelyikét, senki nem tudja pontosan az összes kartotékadatot, ahogyan még az irodalmár sem mindig, melyik jelenet honnan származik. Ez utóbbi mégis gondot okozott az egyik nézőnek, mint elmondta. Hogy tényleg abból van-e, amire ő gondol? Pedig szabad a befogadó, nem kell minden kódot beazonosítania, minden jelet észlelnie. (Érthető persze, hogy izgat bennünket.) Átfolynak egymásba az olvasmányaink. Az egyik előhívja a másikat, ahogyan a játszóknál is: Anna Karenina, Nóra, Üvöltő szelek.
Gyönyörű volt a peronjelenet az Anna Kareninából, ahogyan egy emelkedett hangulatú és stílusú hangjátéknak adtak testet, képeztek látványt. Klasszikus, romantikus színjátszást műveltek ekkor, zsigerekig hatoló színpadi jelenléttel. Egyenesen elvarázsoltak bennünket, olyan hatást gyakorolva, mint a mozi hőskorában lehetett. Hiperérzelmes zene, széles gesztusok – eljátszva, mintegy viselve a (nem létező) kosztümöket… A világirodalom egyik legszebb, legérzékibb szerelmes jelenetét láttuk borzongató feldolgozásban, melyért nagyon hálás vagyok. Anna első találkozása Vronszkijjal, miután egész úton csak róla hall annak anyjától… S aztán hamarosan, a visszaúton folytatódik a közeledés. Megidéződik, megelőlegeződik a téli vonatút mérhetetlenül zsibbasztó érzékisége azzal a tudattal, hogy a férfi, akivel még semmi nincs kimondva, ott ül egy másik kocsiban… Ez (vagy egy másik erős atmoszférájú jelenet, például a szüleit összeterelni akaró gyereké a Nórából, ami őrülten realista idegtépésbe torkollik a taxit hívó, kilépésre készülő anya és az őt zsaroló férj közt) biztosan megmarad mindenki emlékezetében. A szereplők pöttynyi, iratdarálásból származó papírszeletkéket fújatnak hajszárítóval, ventillátorral. Ez a színpadi cselekvés hópelyhek gomolygását, szélvihart érzékeltet, az elrepülés, a vonat elé vetődés képzetét keltve egyúttal. Ilyen – felfokozott pátoszú, lírai – jeleneteket keretezett az ugyancsak felfokozottan naturális nemiség pőre ábrázolása. Akrobatikus, néha táncos mozgássorok, kiszólások, nyelvi poénok rajzolták körül s szervesítették a belépéseket az irodalomba és az azon kívül kerülések táncrendjét.
Ám a valóság egy, bármilyen heterogén is: a könyveké sem más, mint ami azokon túl van. Két belső észrevétellel, sajátos határhelyzetemből fakadó individuális értelmezési ötlettel zárom kritikámat. Orosz irodalommal foglalkozom, s folyamatosan érzékelem, ahogy a mai orosz írók szavukon, azaz ki nem mondott szavaikon fogják a klasszikus elődöket. Ha Anna Karenina házasságtörő volt, hol maradnak Tolsztojnál az ágyjelenetek? – kérdezik. S azóta is csak pótolják, pótolják dühödten irodalmukban ezt a hiányt. Innen tekintve az Escargo előadására, érthetőbb, miért dúl a párzási őrület az ÖKöR színpadán. Kiegészítik, javítják ők is a klasszikusokat. A másik a próbáikkal párhuzamosan szerveződött Eltérülő nemiség című pécsi rendezvényünk kapcsán fogalmazódik meg bennem. Lebegtettük mindkét részről, hogy az ÖKöR előbemutatója esetleg lehetne ennek az elfojtást, abúzust, nemi bántalmazást tárgyaló konferenciának a záróeseménye, erre azonban egyeztetési nehézségek miatt végül nem került sor. Ám ismerték a mi „szövegkönyvünket”, háttéranyagainkat, s nem kizárt, hogy hatottak rájuk. Folyton ezt a dimenziót, az effajta megközelítést hallottam ki darabjukból s láttam bele az előadásba: Nádasdy említésekor, a bántás nemi lexikájának tárgyalásakor, CSH monológjából a nagypapával közös fürdőkád-jelenetről. Más persze máshonnan, éppen aktuális szituáltságából ismerhet rá az őt foglalkoztató témákra.
A valamikori pécsi bölcsész, Szabó Attila dramaturg-rendező elmondása szerint a pécsiséget úgy dolgozta bele a darabba, hogy épített a színészek életbeli, valós felállására, hogy ők egy pár s még egy személy. Ez kevésnek tűnik számomra a lokalitás érzékelteltésére. De az ebből a helyzetből fakadó feszültséget és lehetőségeket maximálisan kiaknázták, ezzel felelve kreatívan az itt és most követelményére, kihívására. Gyönyörködni lehetett a krízisben, ahogy egyikük említette, izgalmas volt és termékenyítő. A rendező az ő hármasukra alapozott, s kimondatta, eljátszatta velük a helyzetükben rejlő többszörös tartalmakat. Úgy látom, az aktuális szakadás megmutatása s a belterjesség kinyitása történt meg a mindenkori páros viszony eltolásával, a rákérdezéssel – reflexíven, húsba vágóan. Az örök, archetipikus hármasság megjelenítése pedig nemcsak szerelmi háromszögként, hanem a család leképezéseként is működött. Szülők és gyerek: szintén erős, tradicionális hármas szerkezet. Univerzálissá tágult a remekül játszó fiatalok és karaktereik képezte viszonyrendszerekben a hármasság, mely az életet és irodalmi reprezentációit fűzte össze a (túlzottan, de szándékoltan) hosszú előadásban.
V. Gilbert Edit
Mutató
Szűcs Katalin Ágnes
Beszélgetés Hirtling Istvánnal
Az interjút készítette: Ménesi Gábor
A Színművészeti és Filmművészeti Kamara szerepe a jogfosztó törvények végrehajtásában
Harsányi László
Shakespeare: A velencei kalmár – Pesti Színház
D. Magyari Imre
Shakespeare: A velencei kalmár – Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
Szűcs Katalin Ágnes
3N avagy Csehov Három nővér – Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
Turbuly Lilla
SEMMI SZÉPELGÉS, SEMMI BÁGYADTSÁG
Csehov: Három nővér –Örkény Színház
Bogácsi Erzsébet
Shakespeare: Vízkereszt – Kecskeméti Katona József Színház
Urbán Balázs
Mosonyi Aliz: Az öreg kisasszony autósmeséi – Budaörsi Latinovits Színház
Józsa Ágnes
„The Sound of Simon Rattle – Berliner Philharmoniker”
Fittler Katalin
Prológus
A színház halandóságát a nyomtatott sajtó képes legyőzni. Azzal, hogy megörökíti. Nem pusztán azt, ami látható volt a színpadon – azt a felvétel is képes rögzíteni –, hanem amit jelentett az adott történelmi-társadalmi pillanatban az előadás. A színészi életpálya dokumentálására a kritika mellett többek közt az interjú hivatott – e számunkban a Hirtling Istvánnal, jelenleg a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagjával készült beszélgetést közöljük, nemcsak saját eddigi művészi útjáról, de az azt befolyásoló körülményeket, kultúrpolitikai döntéseket akaratlanul is érintve.
A színész minden körülmények között kiszolgáltatott, ha másnak nem, hát saját fizikumának mindenképp, de vannak idők, amikor a politikának is – közvetve legalábbis. És van, hogy közvetlenül. Mint a 30-as évek végétől Magyarországon, amikor a zsidótörvényekkel nagyszerű művészeket lehetetlenítettek el, tiltottak el a pályától – volt, akinek csak az emlékezés, a memoárírás maradt (ha egyáltalán túlélte a vészkorszakot), miként az Harsányi László írásából kiderül. Hosszabb lélegzetű tanulmányában – melynek most harmadik részét közöljük – a Színművészeti és Filmművészeti Kamara közreműködését, szerepét tárja fel a zsidótörvények végrehajtásában.
A velencei kalmár Shakespeare ritkábban játszott drámái közé tartozik, ami a XX. században rendkívül kényessé lett kérdésfelvetése okán érthető. Jelzésértékű hát, hogy a rasszizmus, az antiszemitizmus újraéledésének, gerjesztésének s erősödésének – elhúzódó – időszakában rendre előveszik magyar színházak. A rendszerváltás óta Alföldi Róbert, Bocsárdi László és Mohácsi János is megrendezte a darabot, 2016-ban pedig Valló Péter a Pesti Színházban, Bagó Bertalan pedig a Vörösmarty Színházban Székesfehérvárott – e két előadásra reflektálunk most.
A székesfehérvári színház e számunk egyik kulcsfogalma, kötőeleme: Hirtling István s A velencei kalmár mellett ehhez a teátrumhoz kötődik a Szikora János rendezte Három nővér-előadás is, amelyről az Örkény színházi bemutató mellett (ezt Bagossy László állította színpadra) ugyancsak szólunk.
Szemben Olga, Mása és Irina prognosztizálható sorsával, a mesés Illyriában látszólag minden jóra fordul a Vízkereszt végén, a Kecskeméti Katona József Színház előadása Mohácsi János rendezésében azért megenged némi kérdőjeleket e tárgyban.
De a valóság elemeiből épül egy „igazi” mese, Az öreg kisasszony autós meséi is a Budaörsi Latinovits Színházban, amely immár második évada önálló társulattal rendelkezik, tagjai között tudhatva Takács Katalint is, aki ebben az előadásban „történeteket varázsol elénk” – mint Józsa Ágnes írja.
És varázsló Fittler Katalin szerint Simon Rattle is, aki karmesterpálcával bűvöli el zenészeit és hallgatóságát.
Szűcs Katalin Ágnes
Soha nem volt szerepben
Mosonyi Aliz: Az öreg kisasszony autósmeséi – Budaörsi Latinovits Színház
A recept tulajdonképpen egyszerű. Találni kell egy olyan formátumú színészt, aki képes bármilyen alapanyagból igazi, élvezetes élményt kreálni. Takács Katalin ilyen. Ahány szerep, annyiféle arc, annyiféle kisugárzás. Pár évtizede már a színpadon, de ilyen feladata még nem volt. Még nem játszott gyerekeknek, és nem játszott egyedül.
Takács Katalin (fotó: Borovi Dániel)
Mosonyi Aliz sok bűbájos boltos mese és szekrénymese után tavaly megírta az öreg kisasszony autósmeséit. A történet? Hát olyan is van. Volt egyszer egy öreg autó. Öreg kisasszony öreg autója, de szép fényes, tiszta kívül-belül, mert a kisasszony szerette a rendet és a tisztaságot, s az autóját is szerette. Aztán egy reggel azt mondta az autójának: születésnapod van, tortát veszünk, mi ketten, Te meg én megkeressük a világ legfinomabb tortáját. Ezzel kezdetét veszi a kalandos utazás. Találkozás rendőrrel, rablóval és sok-sok cukrásszal. No, ez volt az a mű, amelyet Nagy Orsolya dramaturg Tarr Bernadett zeneszerzővel s főleg Varsányi Péter rendezőszakos egyetemi hallgatóval Takács Katalin számára színpadra álmodott.
A helyszín egy konyha az ötvenes évekből, a dédinek ilyen konyhaszekrénye van, ilyen diódarálója és ilyen a gáztűzhelye is, no meg a nagy piros fazeka és a virágmintás cukortartója meg a hatalmas fogókesztyűje. Amit a nagyi és dédi nem tud: életre kelteni a szakadt konyharuhát, a mérőcsészét, a fél pár gumikesztyűt. Takács Kati ezen a konyhahelyszínen, ezekkel az eszközökkel, varázslatos lényével megteszi ezt. Nem úgy mozgatja a tárgyakat, ahogy a bábosok. Ő használja őket rendeltetés szerint. Egy történetet mesél általuk: a közlekedési rendőr tárcsája serpenyő, a pénzéhes parkolóóra a fa nyomókás diódaráló. Az elektromos habverő királynő lesz koronával. Szövődnek a mesék, a különféle történetek, s közben készül a világ legfinomabb születésnapi tortája. Igaziból! Kekszet morzsol, tojást üt fel, majd a fehérjéből habot ver, körtét csíkoz a színpadon Takács Kati térül-fordul, keze, arca, hangja, mimikája történeteket varázsol elénk. A közönség – bármely korosztályból, gyermektől a sok-sok évesig – élvezi a remek látni- és hallanivalót.
Egy nagy színésznőt látunk a színpadon, soha nem volt szerepben. Jutalomjáték ez mindenkinek, játszónak és közönségnek egyaránt.
Józsa Ágnes
