Keretesre sikeredett most e lapszám szerkezete. Sikeredett – írom, mert a Criticai Lapok esetében sohasem valamely előzetes elhatározás, nem is egy kötött rovatstruktúra eredménye egy-egy szám felépítése; a kompozíciót elsődlegesen a cikkek, tanulmányok, interjúk kínálta gondolatok határozzák meg. Így adódott, hogy két kiváló, rendkívül sokoldalú olaszországi művész munkáival foglalkozó írás fogja közre a többit. Moni Ovadia származását tekintve bolgár ugyan, de Olaszországban él és alkot, tanulmányait is már ott végezte, s előadásaiban az emberiség történetének nagy kérdéseit, népek sorsát – a zsidóságét vagy a Szovjetunióét például – a történelmi tények felől közelíti, miként az Fried Ilona tanulmányából kitetszik. Az olasz Romeo Castellucci rendezte Go Down, Moses évezredeket fog át, s Kékesi Kun Árpád értelmezése szerint „olyan mélységekbe kalauzol, ahová legfeljebb életünk határhelyzeteiben nyerünk röpke bepillantást”.  Goethe Faustja  a budapesti Katona József Színház Schilling Árpád rendezte előadásában  a középső pillér ebben az emberi lét alapkérdéseit firtató gondolatsorban.  A Katona másik előadása, a Kamrában játszott Cukor Kreml Ovadia konkrétabb, történelmi eseményekhez kötődő problémafelvetésének egy másfajta, más irányú megközelítése, míg a Szerb Antal regénye alapján Gyulán bemutatott, s nemrégiben Budapesten is látható volt Holdvilág és utasa Sopsits Árpád rendezésében azzal a napjainkban is érvényes igazsággal szembesít Földes Anna írása szerint, hogy „nehéz időkben sem csak a politika hordozza a lét nagy kérdéseinek súlyát, tartalmát”. 

Történelmi szerep és magánélet különös módon kapcsolódik össze az Alan Turing sorsát feldolgozó Szigorúan titkos… című cseh előadásban, amely a Csekkold  elnevezésű fesztivál keretében volt látható a Katona József Színházban. Zappe László írásában a fesztiválok sorsáról is szó esik, miként Balogh Géza beszámolójában is a Szabadkán immár huszonkettedszer megrendezett Nemzetközi Gyermekszínházi Fesztivál kapcsán.

A Budapesti Tavaszi Fesztivál egészen más jellegű rendezvénysorozatának műfaji sokszínűségére hajazó törekvés fogalmazódik meg a Magács Lászlóval, az Átrium Film-Színház  művészeti igazgatójával készült interjúban, akitől nem idegen az új formanyelveken megszólaló színház. Ahogyan Kékesi Kun Árpádtól sem, aki a Romeo Castellucci rendezte s a Bécsi Ünnepi Hetek keretében láthatóvolt Go Down, Moses című előadást elemezve megpróbálja a színházértés, -értelmezés folyamatát is rekonstruálni, érzékeltetni. Ami rendkívül tanulságos, hiszen ha csak a Holdvilág és utasa említett előadására gondolok, magam egy igen szellemesen egyszerű díszletben könnyedén, gördülékenyen helyszíneket-jeleneteket váltó, expresszív játékot láttam izgalmas, talányos színészekkel, melynek lendületét érzésem szerint pusztán a terjedelem törte meg a második felvonásban. Az élmény visszamenőleg természetesen megmásíthatatlan, nem érdektelen azonban megismerni, hogy egy-egy hivatásos befogadó miért úgy élte meg a látottakat, ahogy, s ezt hogyan dolgozza fel.

Szűcs Katalin Ágnes

Van abban valami kifejezetten váratlan, hogy huszonkevés éves embereket éppen Ibsen és Strindberg foglalkoztasson szenvedélyesen. Hogy sorozatosan két évszázaddal ezelőtti drámaírók segítségével kérdezzenek rá a világban elfoglalható helyükre, a megélt vagy a rájuk váró emberi kapcsolatokra.

Márpedig a Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás alapította társulat – és az alapítók által meghívott vendégművészek – trilógiává kikerekedő három utóbbi előadásukban ezt az utat választották. Párkapcsolati–családi kiúttalanságról beszélni akarván klasszikus művek klasszikus helyzeteit vették alapul. Most a Nórát, az előző két alkalommal – Szerelem, illetve Otthon címen – Ibsen Kis Eyolf és Strindberg A pelikán című darabját. (Korábban a Hedda Gablert is bemutatták.)

 

Kiss-Végh Emőke (fotó: Toldy Miklós)

 

Az alapul vétel ezekben az esetekben szó szerint értendő: az alapszituációkra hántják vissza a szöveget, a főszereplőkre redukálják a szereposztást, majd szobaszínházi térbe szorítják az egy felvonásossá tömörített műveket. A mondatok és a hangulatok hosszú utat járnak be Ibsentől és Strindbergtől Igmar Bergmanon keresztül a máig, a nagyszínpadra szánt tónusoktól az intim térhez illeszkedő személyes hangvételig. Más esetekben például Lessing, Flaubert vagy Csehov szerepel a repertoárjukon, hasonlóan kis terekben, nagy előszeretettel rendhagyó helyszíneken (belvárosi iroda, minigarzon, divatszabászat, tankonyha – vagy éppen a mindenkori megrendelő saját lakása; az „Ibsent a nappalimba” projekt keretében sokan éltek is ezzel a lehetőséggel).

A Gyermeket (és a trilógia megelőző két darabját is) a Trafó próbatermében játsszák, négy rövidke széksorral körbevett, és a lehető leghétköznapibban kivilágított üres térben. A színészek – ezúttal Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás mellett Láng Annamária és Terhes Sándor – a kezdés előtt és a jeleneteik között a negyvenegynéhány néző között ülnek, és a játék során a saját keresztnevükön szólítják egymást. Gesztusaik, beszédmódjuk és hangerejük feltűnően visszafogott. (Az együttes fiatalosan extravagáns elnevezése talán nem véletlenül juttatja eszünkbe a majd háromnegyed évszázaddal ezelőtti Dollárpapa című filmvígjáték címszereplőjét: a Dollár Papa Gyermekeinek színházszemlélete akár elődként idézheti fel a megejtően mesterkéletlen Rajz János alakját.)

Az előadás létrehozásának folyamata ezúttal is komoly filológiai munkát foglal magában: a darab csontra húzása után csak a Nóra–Helmer és a Lindéné–Krogstad szereppárok maradtak meg, jelentősen átdolgozott szöveggel: saját megfogalmazások és vengédmondatok (Bergmantól mindenképpen) vegyülnek Ibsenbe. A szöveg és vele együtt a játék is minden bizonnyal improvizációs gyakorlatok során nyerhette el a végső formáját.

 

 

Ördög Tamás (fotó: Toldy Miklós)

 

Az előadás kiváltotta élmény nyilvánvalóan a játék keresetlenségéből származik: ezek az emberek itt ketten-ketten, a párkapcsolati lehetetlenségeikkel, önzéseikkel és bizonytalankodásaikkal „közülünk valók” egészen. Ahogyan Nóra–Emőke, a „gyermek” (vö. az eredetivel és korábbi fordítások címével: Babaház, Babaszoba) saját magát keresi, gyerekkorában kutat, vagy éppen ahogyan gyermeteg kapzsisággal gyűri be a padlószőnyeg résébe a férjéből kiszedett pénzeket. Ahogyan Torvald–Tamás nem igen ismer a sajátjain kívül más szempontokat, és semmit nem ért abból, miért lett Nórának mehetnékje. Ahogyan Lindéné–Annamari és Krogstad–Sándor felidézik múltbeli különválásukat, és belepróbálkoznak a lehetőségeikbe a jelenben. Kettejük újratalálkozása az előadás legszebb jelente – ami a két színész erőteljes színpadi jelenlétén alapul. Az együttes játékstílusának legfőbb buktatója éppen az, hogy sikerül-e kinek-kinek megoldania a hétköznapiságnak és a színpadi erőnek az (egyáltalán nem evidens) együttes érvényesítését. S ebben kétségkívül Láng Annamária és Terhes Sándor a meggyőzőbb, míg Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás a mértékletességre koncentrálva a végletekig viszi a színpadiatlanságot (Ördög az artikulációjában is, olyannyira, hogy olykor nehéz érteni, mit mond).

Az előadás összességében feltétlenül megnyerő – ám a miért pont Ibsent és miért pont így? kérdések színpadi megválaszolásához nem rendelkezik minden kétséget kizáró meggyőző erővel.

DÖMÖTÖR ADRIENNE

Ritka-drága, tartalmas és eleven csend” – ezt tartotta a költészet lényegének Fodor Ákos, s a csend életének is éltető eleme volt. Távol a koncentrációt akadályozó (akár kellemes) zajok világától, ugyanakkor korántsem világtól-elzárkózottan, hiszen műveit befogadóknak szánta. 

(Nem véletlen, hogy a Zeneakadémia elvégzése után a Zeneműkiadó szerkesztőjeként dolgozott, majd ettől a kötöttségtől is szabadulni vágyott. Fordított drámákat, verseket, írt dalszövegeket, sőt, mintegy félszázra tehető azoknak a különböző műfajú zenés színpadi műveknek a száma, amelyeknek a magyar szövege tőle származik. De aligha tévedhetünk azt gondolva, hogy számára a legszemélyesebbek a rövid lélegzetű versek voltak, amelyek kötetekbe rendezve életre szóló élményt jelentettek megannyi olvasónak. Hogy mennyinek – nehéz lenne felmérni; mindenesetre a karcsú kötetek és a gazdag válogatások nem sokáig foglalták a helyet a könyvesboltok polcain…)

A  csend szinte vizuálisan is megjelent versesköteteiben, ahol oldalnyi létjogosultságot kaptak az egyszavasok is. Hogy is ne, hiszen mindegyikük saját világgal rendelkezik, amelynek bejárása korántsem annyi időt feltételez, mint elolvasásuk. Mindegyikük tartalmaz valamiféle esszenciát, gondolatcsírát, ami olyan fontos volt a szerzőnek, hogy másokkal is meg akarta osztani. Ily módon kinevelődött a stílusára, mentalitására fogékony olvasótábor, melynek tagjai azon kaphatták magukat, hogy immár személyes ismerősüknek, értékes barátjuknak tekintik a költőt. Akkor is, ha arcát csak képről látták, és hangját sem hallották. A többiek pedig – szerencsésnek érezhettük magunkat, életajándéknak tekintve a személyes ismeretséget.

Róla érdemben írni – még a gondolat is abszurd. Ilyesfajta felkérést A remekműelemzőhöz című kétszavasával lehet visszautasítani: „Gömböt, profilból?!”

De hallgatni is méltatlan – a kedves műfajának, az általa „mentalitás”-nak tartott haikunak külsőséges paramétereivel való játszadozás afféle rendhagyó emlékezés. Esetleges „érvényét” épp az adja, hogy az ő hommage-a.

 

Áldotta (?) – verte(?)

Sors keze, olvasói

örömére élt.

 

Koncepció című haikuja afféle ars poeticának is tekinthető:

„Én nem sokáig

szeretnék élni, hanem

csak jól és szépen.”

 

Mindenesetre, nem várta meg a Weöres Sándor által felidézett mozzanatot, a jóságos kéz, a rettenetes kéz, az ellentmondást nem tűrő kéz parancsszavát – már 70. születésnapja előtt „letette”. 

 

Beckettől Fodor Ákosig

 

What is the word? – ezt

nem kell megválaszolni.

Soha, senkinek. 

 

Fodor Ákosnak

leginkább, minthogy ő 

érti e kérdést.

 

Tudja azt is, mit

Kurtág értett Játékon

címadásképpen.

 

Egyik szabály, hogy

nem kell komolyan venni.

Hiszen csak játék.

 

De van másik is:

halálosan komolyan 

veendő minden!

 

Eme kettősség 

Fodor Ákos számára

mindig adott volt,

 

Életfogytiglan,

üresjárat-nélküli, 

lényegre-törő

 

haiku-költészet,

s egyéb mikrostruktúrák

keretei közt.

 

Rézkarc-jellegű

gondolati metszetek

sorjáznak bennük.

 

Friss szellemiség

találkozik rendre a

lényeglátással.

 

Van, hogy a haiku

tizenhét szótagja is

soknak bizonyul.

 

Egyszavasai

teljességnek részei,

koncentrátumok.

 

Közzétéve a

tovább örökíthetőt,

személytelenül.

Élményforrás lehet 

alanyi költészete

ifjúnak, vénnek.

 

Bárkit megszólít,

aki nyitott, fogékony, 

de „bárki”-e az?

 

Papírra vetve

a legszemélyesebbet,

rejtőzködve élt.

 

Távol állt tőle

elitkultusz, protokoll, 

közéletiség.

 

Sajnos, nem jött el

életének utolsó 

premierjére,

 

hiába várta

szerzőtársa, Láng István

a Fészek-klubba.

 

Megjelenését

jóelőre lemondta,

határozottan.

 

Megzenésített

haiku-füzérét most már

sohasem hallja.

 

Vagy tán Odaát,

rokon-szellem-közegben,

halhatatlanul.

 

Személyes búcsúm:

megkésett palackposta

Fodor Ákosnak.

(Fittler Katalin)

 

Ritka értékes ajánlás a szerzőtől 2009-ben megjelent Gonghangok című kötetének hátlapján:

„A GONG is csodálatos hangszer.

A GONG úgy csodálatos, hogy alig hallható neszezéstől, percegésnyi hangocskától közepes intenzitású, száraz kopogáson és lágyan-telten, mélyen-hosszan kizengő, testes hangon át a mennydörgéserejű robajlásig terjedő megszólalás lehetőségeivel szolgál, a rajta/vele játszó muzsikus szándékától és tehetségétől függően.

Örülnék, ha alkatom és működésem valamelyest GONG-szerűnek bizonyulna – a többi: Játékosaimon múlik.”

Az alábbi akrosztichon-vers e kötet címét rejti.

 

Gonosz dolog az

önzés, de talán mégsem.

szeretet-rokon.

 

Ormótlan bánat,

amit veszteség okoz, 

egyoldalúan.

 

Nem csupán az, ki

közvetlenül érintett,

sok más is sérül.

 

Gondolatiság,

szarkasztikus félmosoly

örökre eltűnt.

 

Hiányérzet, meg

visszafordíthatatlan

egyirányúság,

 

A mulasztások

jóvátehetetlenek

mindörökre már.

 

Nincsen több esély,

keserű a számadás,

kialudt egy fény.

 

Gazdagság-vesztés.

lehetőség-teremtő

szellemi magány

 

Okafogyott már,

érzelem és indulat,

kapcsolat híján.

 

Kiüresedett

intellektus-játszótér

lett a világ.

 

FITTLER KATALIN

 

 

 

 

 

 

 

A kívülről tatarozott Nádor Szállót belül nem szabadna renoválni. A földszintjét semmiképpen nem, mert különleges kiállítótér az osztott járószintekkel, a tégláig csupaszított falakkal, a mezítelen gerendákat mutató födémmel. Minden benne levőt drámaian fölerősít. Az idén a Holokauszt 70. évfordulója alkalmat teremtett annak, hogy a meghurcolt-elhurcolt művészek emlékét feleleveníthessük…Vagy nem lenni –   zsidó színészsorsok a „hálátlan hazában” 1939‒1944 címmel  a Nonprofit Társadalomkutató Egyesület, a Magyar Színházi Társaság és az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet megrázó kiállítást rendezett a rendelkezésre álló dokumentumokból.  Az első zsidótörvény már megnehezítette a sorsokat, s 1939 végétől a zsidó színészeket, rendezőket, írókat már száműzték a magyar színházi életből. A színház és filmművészet „lefejeződött”. Legjelentősebb művészeit parancsolták le a színpadról és a filmvászonról.  Az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület 1913-ban jött létre, s 1939 októberében indította művészakcióját azzal a céllal, hogy egyrészt a magyar zsidóságot megtartsa azon a kulturális színvonalon, ahová addig eljutott, másrészt azokat a zsidó művészeket, írókat, zenészeket kívánta munkához és jövedelemhez juttatni, akik a zsidótörvények következtében kiszorultak a korábban számukra is nyitott intézményekből. A művészakció legfőbb irányítója az OMIKE Kultúrtanácsa volt. Első elnöke dr. Ribáry Géza, majd az ő halála után Stern Samu, elnökhelyettes dr. Csergő Hugó. A művészakció  a németek bevonulásának napjáig, 1944. március 19-ig működött, amikor is az egyesület tevékenységét – más zsidó egyesületekével együtt – betiltották.Még 1939-benBálint Lajos, aki ekkor a Magyar Színház dramaturgja volt, azt javasolta, hogy – berlini mintára – teremtsenek állandó színházat. A hitközségben Ribáry Géza ügyvéd vállalta – Bálint Lajos későbbi szavaival – a „száműzöttek” színházának megalapítását.  A Pesti Izraelita Hitközség Wesselényi utca 7. szám alatt levő Goldmark terme adott helyet az OMIKE művészakciójának. A Mazsike és az OSZMI munkatársai szorgos kutatással összegyűjtötték azokat a fényképeket és  dokumentumokat, amelyek ezt a korszakot bemutathatják. A fotók mellett iratokat, plakátokat is találunk szép számmal. A falakon képek, színész- és rendezőarcok, előadások dokumentum-felvételei, hiszen prózai és operaelőadásokat egyaránt tartottak. Pazar jelmezek, szép arcok, mosolygó tekintetek. Volt válogatás a Bajor Gizi Múzeumban is ebből az anyagból. Szakmailag alapos és megrázó kiállítás ez, amelynek remélhetőleg lesz valami állandó,  méltó helye, hogy az utókor folyamatosan szembesülhessen.

 

Díva, színész, nő 

Ezt a kiállítást is – a Bajor Gizi Múzeum bemutatójának szűkített válogatását – láthatta a közönség a Művészetek és Irodalom házában. Mészáros Ági, Tolnai Klári és Lukács Margit születésének 100. évfordulója adott alkalmat ehhez a bemutatóhoz. Szinetár Miklós Mészáros Ágiról így fogalmazott: „A színésznő kor 40 éves korig tart, aztán 55 után kezdődik újra. Ezalatt az idő alatt mindenki válságba kerül, ugyanis nincsenek ennek a korosztálynak való szerepek. Különösen válságba kerül az, akinek naiva mondanivalója van. A színészpálya személyes üzenetet hordoz…”. Bessenyei Ferenc pedig ezt: „Ági a színésznőnek a legszebb tulajdonságait ötvözte magában.  Önmegtartóztatás, komolyság,  munkatisztelet, ami a legnagyobbak sajátja volt. Minél közelebb voltunk az elődeinkhez, annál szerényebbek voltunk, tiszteltük a mesterséget és a tőlük örökölt feladatokat. Természetes közelségben éltünk azokkal az emberekkel, akikben a színház tisztelete élt. Valami megnevezhetetlen kegyelet, bűvölet táplálta ezt az érzést. A színészetünk önfeláldozás volt akkor. Mi az elődeink vállára álltunk, de nem azért, hogy letapossuk őket, hanem azért, hogy előre lássunk. Ma is minta lehetne az akkori Nemzeti Színház színvonalas légköre”. Mészáros Ágit a ma közönsége a Mágnás Miska, a Talpalatnyi föld című filmekből ismerheti. Itt a képeken színpadi szerepeiben láthatjuk. Nagyszerű Puck lehetett.

Tolnai Klárinak sok arcát ismerhetjük, a hamvas ifjú lánytól az érett asszonyon át a finom idős hölgyig. Varázslatos hangja is itt cseng a fülünkben. Ő nem emlék még. Az életpályáját felidéző felvételek alatt gondolatai olvashatók: „a házassági kudarcaimat úgy dolgoztam fel magamban, hogy a férfi‒nő terület valójában tilos terep számomra. Egy felsőbb sors, nevezzük istennek, úgy rendelkezett: a színpad az én üdvösségem. Valójában a szerelmi boldogság nem szenvedi a művészetet. A boldogság önző, de a művészet még önzőbb. Teljes színészi képességem csak akkor bontakozott ki igazán, amikor magamra maradtam., amikor rádöbbentem, nekem se férj‒feleség kapcsolat, sem az édesanya‒gyermek viszony egyszerűen nem jár. Még nagyobb energiával szolgáltam a színpadot”. Színháztörténeti alakítása Williams A vágy villamosa című darabjában Blanche: „életem legcsodálatosabb szerepe volt. Hosszan tartó ünnep, amely idő alatt 40 fokos lázban égtem. Annyira átéltem a próbák folyamán Blanche fokozatos idegösszeomlását, hogy lassan félni kezdtem magamtól….”

Lukács Margit. Talán a leginkább távolságtartó. „Szeretem a színházat nagyon-nagyon  tizenkét éves korom óta. Akkor voltam először a Nemzeti Színházban. Hetty Aranka játszotta Medeiát. Olyasmit éreztem, hogy ezt egyszer én is szeretném megcsinálni. Alighanem akkor dőlt el, hogy színésznő leszek. Madách Éváját ösztöndíjas színházi tagként játszottam először. 1964-ig folyamatosan fölléptem a szerepben, s amikor 1965-ben lebontották a Nemzeti Színházat, és átjöttünk a Hevesi Sándor téri épületbe, megkértek, játsszam itt is tovább. Azt válaszoltam: azt a Tragédiát, amit én játszottam, a Nemzetivel együtt lebontották…”

Három művészileg, emberileg, asszonyiságában más sors. Egyről szólt s szól ma is, a színházról.

Látványtér 2014

 

 

 Látványtér 2014

 

Látványtér 2014 

Díszletmakettek, jelmezek, tervek,  fotók és előadásrészletek a falakon, molinókon, képernyőkön, tárlókban, próbababákon. A bemutatót idén is a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, a Magyar Látvány-, Díszlet- és Jelmeztervező Művészek Társasága szervezte, vagyis Balla Ildikó (ő a főkurátor) és Papp Ervin. Ők évek óta fontosnak tartják – nem kevés fáradozással –, hogy ezt a bemutatót láthassa a szakma és a közönség. A nézőnek is különleges élmény így látni a díszleteket és a jelmezeket. Az közismert, hogy Bagossy Levente képzőművészet által ihletett – Magritte idéződik például munkáján –, Vereckei Rita A vihar-  kecskeméti Katona József színházi előadásához Arcimboldo (1527‒1593)  festményeiből merített (Arcimboldo gyümölcsökből és zöldségekből formált portrét) – Prospero és Ariel világához mindez nagyon illő. Különösebb meglepetés nem ért: szép és gazdag a kiállítás, és örömteli, hogy megerősödött az Opera látványvilágának bemutatása, nemcsak díszletekkel és jelmezekkel, hanem fantasztikus fejdíszekkel is. (Fejdíszítő műhely: Fazekas Éva, Tóth Mónika, Sukta Erika.)

Az Ötödik Látványtér kiállítására százötven látványtervező, ötven makett, százötven jelmez, ezer látványterv, ezerkétszáz előadásfotó, s közel hatvan órás digitális anyag érkezett.

Az  idei év szakmai díjasai:

Füzér Anni – Az Év Jelmeztervezője 2014

Nevezett előadások: Wolfgang Amadeus Mozart: Don Giovanni, Miskolci Nemzeti Színház (Opera – Bemutató: 2014. január 17.)
Jelmeztervező: Füzér Anni. Díszlettervező: Khell Csörsz. Rendező: Szabó Máté.

Presser–Adamis–Déry–Pós: Popfesztivál 40, Vígszínház Budapest. (Bemutató: 2014. szeptember 8.) Díszlet- és jelmeztervező: Füzér Anni. Rendező: Eszenyi Enikő. Fotó: Szkárossy Zsuzsa.

Tamási Áron: Énekes madár

Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza (Bemutató: 2013. október 5.)
Díszlet- és jelmeztervező: Füzér Anni. Rendező: Koltai M. Gábor. Fotó: Máté János, Szőlősi Dávid.

Szép Ernő: Vőlegény

Vígszínház – Pesti Színház (Bemutató: 2014. március 14.) Díszlet- és jelmeztervező: Füzér Anni. Rendező: Forgács Péter.

Fotó: Dömölky Dániel.

Cziegler Balázs – Az Év Díszlettervezője 2014

Nevezett előadások: Bulgakov: A Mester és Margarita, Vörösmarty Színház, Székesfehérvár (Bemutató: 2014. április 12.)
Díszlettervező: Cziegler Balázs. Jelmeztervező: Kárpáti Enikő. Rendező: Hargitai Iván. Fotók: Medvigy Gábor, Simon Erika, Szikora Bálint.

Az elmúlt év közönség díjasai:

Varjas Zsófia – Az Év Jelmeztervezője 2013 – közönségdíj.  

Nevezett előadások: 

Bagossy László: A sötétben látó tündér, Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza (Bemutató: 2013.április 20.)
Rendező: Tasnádi Csaba. Látványtervező: Varjas Zsófi.

Huszka Jenő–Szilágyi László: Mária főhadnagy, Szegedi Nemzeti Színház (Bemutató: 2013. február 8.)
Rendező: Tasnádi Csaba. Jelmeztervező: Varjas Zsófi.

Jókai Mór: A kőszívű ember fiai, Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza (Bemutató: 2013. március 15.) Rendező: Tasnádi Csaba. Jelmez- és díszlettervező: Varjas Zsófi.
Rózsa István – Az Év Díszlettervezője 2013 – közönségdíj

Nevezett előadások: 

Mary Poppins, Madách Színház (Bemutató: 2012. szeptember 21‒23.) Rendező: Szirtes Tamás. Díszlettervező: Rózsa István. Jelmeztervező: Rományi Nóra.

Molière: Tartuffe, Pécsi Nemzeti Színház (Bemutató: 2012. november 30.)
Rendező: Méhes László. Díszlettervező: Rózsa István. Jelmeztervező: Horváth Kata.

 

Bagoss Levente makettjei fogadták az előadások nézőit a színház előcsarnokában. A makettek több mint két évtized alkotásait idézik: „örömmel  vállalkoztam erre a kiállításra, mert Pécs a szülővárosom – olvasható tőle. – Itt kezdtem ismerkedni a színházzal, itt élnek rokonaim, ismerőseim, barátaim. Abban a színházban, ahol most is látható egy megvalósult munkám, ahol a POSZT-on megfordul az egész színházi szakma, különösen jó dolog jelen lenni. Nem akartam mindenképpen koncepciót gyártani: a legkedvesebb munkáimat vettem elő…”Láthattuk a legutóbbit, a Hamlet lát

ványtervét az Örkény Színház előadásához, a futball-lelátót a csontvázakkal.  

 

Ördögszekéren – határon túl 

Az idén tavasszal látott napvilágot az Ilovszky Béla színházi fotóiból készült kötet. Most a képeket a Művészetek és Irodalom háza legfelső szintjén, a „kis” előadóteremben állították ki.  Kötetben az oldalpárokba komponálva láthatjuk a kifejező arcokat, itt pedig egymás mellett, mintegy „összeolvasva”.  Arcok sorakoznak, különféle fejdíszekben, jelmezekben, sminkelve, különféle sorsok, különféle történetek, ugyanaz az arc is sokfélén. Előadások, rendezések idéződnek a képek által. Olyan arcoké, olyan művészeké, akiket –méltatlanul – kevésszer látunk.  Ezért is kivételes az élmény.

 

BÁB-EL 

A Márkus Szín – ez valaha pékműhely volt, amiben a bábművészet lelt két év óta otthonra. Volt itt Kemény Henrik-emlékkiállítás is  vásári bábjaiból, most pedig  a Magyar Képzőművészeti Egyetem bábtervező hallgatóinak – tanszékvezető Orosz Klaludia –  munkáit láthattuk.  A legfeltűnőbb, hogy nem köszön vissza a mesternő látványvilága ezekben a munkákban. Orosz Klaudia nem bábot tervez, hanem színészt alkot az általa formált anyaggal. Bábjai ezért kelthetik életre a legfantasztikusabb történeteket.  „A báb nem azonos velünk – vallja. – De még ha – mint a réges-régi mesterek – magunk választjuk ki az erdőben a fát Pinokkióhoz, még akkor sem a mi leképeződésünk lesz a báb. Még csak teljhatalmú, egyetlen édes szülői sem leszünk a bábnak. A báb fogantatásánál és születésénél lehetünk bábák. Ha elég jók vagyunk, lassan játszópajtásaivá fogadhat minket…”  Ezen a bemutatón a bábok elkészítésének technikáját, a mozgatási mechanizmusokat is megismerhettük, és beavatódtunk a bábok születésének különböző fázisaiba –  csupa-csupa szeretettel és fantáziával megalkotott rajz és forma.

 

(fotók: Józsa Ágnes)

 

A pécsi animáció története  

A Király utca mindig meglepetéssel szolgál.   Nem leltem a Flaszter in Fünfkirchent -, de leltem egy nagyon izgalmas kiállítást, amely először rajzolásra invitált (nem álltam kötélnek).  De felnőtt és gyerek – Huszti Péter, a POSZT díszvendége, Piros Ildikó, Mártha István, Wahorn András például – igen. A teremben bent a pécsi horvát népművészet alkotásai, hangszóróból horvát népzene szólt. Itt még különös tárgyakat is láttunk, működőképes vágóasztalt és trükkberendezést.   Lehőczné Kardos Andrea  gondozza a gyarapodó gyűjteményt, amely a pécsi animációs filmkészítésnek állít emléket. Múlt ez is, meg még picit jelen. Mert készülnek Pécsett jelenetek animációs filmekhez, de egész film már nem. Pedig olyan is volt valaha. Ki ne emlékezne Zénóra, a vicces történeteket fölvezető gyurmaemberkére?  A digitalizációval megváltozott a világ, de a legfiatalabbak számára is izgalmas lehet, ha megismerik, mint is készült egy-egy háttér, hogyan lendültek mozgásba a rajzfigurák. Szaktudással, tapasztalattal és sok-sok szeretettel összeállított bemutatót láthat az ide betérő.  Olyan, mintha élhető lenne a világ.

 

JÓZSA ÁGNES

 

Székely Gáboron nem fog az idő. Bármily hihetetlen, ma már ők a nagy „öregek” Zsámbéki Gáborral a színházi szakmában, jóllehet habitusukban semmi öreges nincs. És bár pályájuknak az egész magyar színházművészetet meghatározó szakasza után útjaik elváltak, a „Gáborok” immár szinte elválaszthatatlanok egymástól. Akkor is, ha rendezői világuk, szemléletük merőben eltérő egymástól. Ahogyan maga Székely Gábor fogalmazott egy interjúban: „Zsámbéki és én látszólag különböző személyiségek voltunk, de a lényeget tekintve szinte mindenben hasonlóan gondolkodtunk. Megpróbálom meghatározni a kettőnk karakterében lévő eltérést: ő játékosabb, fantáziadúsabb, én talán mélyebb, de nehézkesebb voltam. Most is úgy gondolom, hogy ez a különbözőség jó alapul szolgált a közös munkához.” 

 

A szolnoki Szigligeti Színház legendás kor-szakának kezdete egybeesett a kaposvárié-val, olyan színháztörténeti pillanatokat eredményezve például, mint Örkény István Macskajátékának ősbemutatója, amelynek színpadra írását is Székely Gábor inspirálta, a szerzőt ugyanis lenyűgözte Székely Gábor Tóték-rendezése. 

De már a programadó előadások, az 1971-es Sirályok is a volt főiskolai évfolyamtársak szellemi-művészi rokonságára utaltak, akkor is, ha alkotókként markáns saját világ jellemezte és jellemzi máig mindkettejüket. A jelen idő akkor is indokolt, ha Székely Gábor kizárta e saját művészi világából a közönséget, amióta nem rendez, s csupán tanítványait engedi be oda. 

Eme eltérő világok közös ismérve a minőségigény, ez vezérelte őket együtt- és külön-külön dolgozva is, s ez vezérli ma is.

Színházteremtőként Székely Gábor nevéhez nemcsak a Nemzeti megújításának  kísérlete fűződik (Zsámbékiéval együtt), majd a Katona önálló társulatának megalapítása s első hét évének alakítása (ugyancsak Zsámbékival). 1989-ben elválnak útjaik, s néhány év múlva, 1994-ben Székely Gábor Új Színházat alapít.

Emberi tartásukat, minőség iránti elkötelezettségüket jelzi, hogy soha nem beszéltek a nyilvánosságnak a „szakítás” okairól, semmiféle sárdobálásba nem mentek bele, aztán egyszer csak újra felbukkantak egymás előadásain a nézőtéren. 

Az Új színházi történet vége A mizantróp 1989-es előadásával megelőlegezett kivonulás – Székely Gábor ezt követően mindenekelőtt színházpedagógusként működik, rendezőgenerációkat nevelve itthon és a határokon túl. Tanítványai közé   tartozik többek közt Bagossy László, Bal József, Forgács Péter, Hargitai Iván, Harsányi Sulyom László, Novák Eszter, Réthly Attila, Rusznyák Gábor, Schilling Árpád, Simon Balázs – volt színházigazgatók, potenciális színházvezetők, független színház alapítók – az ő pályájukat sem mindig könnyítette meg az átörökített igényesség s a szakmaiság mindenekfölött való tisztelete.

Novák Eszter így fogalmazta meg egy interjúban, hogy mit jelentett számára Székellyel együtt dolgozni az Új Színházban: „Székely Gábor nem biztonságos hátteret teremtett, hanem meggyőző hátteret, mert a szellemisége, a tehetsége, a világlátása és nem utolsósorban az etikája meggyőző háttér és alap ahhoz, hogy ebben az iszonyúan veszélyes közegben létezni lehessen.”

Tanítani azzal is lehet – ezek már Székely Gábor szavai –, „ha a tanár vállalja mindazt, amiben hisz, és amit fontosnak tart, felkínálva ezzel, hogy a tanítványok mindezt vitaanyagnak tekintsék, elvessék, meghaladják: ez a dolgok rendje.” S maradjon is ez.

 

SZŰCS KATALIN ÁGNES