Molière: A képzelt beteg – Budapest Bábszínház

Korunk bábszínházában ritka vendég Molière. Pedig már a XVIII. században előszeretettel játszották a komédiáit. Különösen a Don Juant, ami különféle átdolgozásokban szerepelt a művészi és vásári bábjátékosok műsorán. Szívesen fogadta a közönség a Guentleur család több generáción át működő párizsi színházában a Champs-Élysées-n A képzelt beteget a XIX. században. Podrecca híres római Teatro dei Piccolijában A pipogya férj című egyfelvonásost a XX. század elején (ez volt a nyitóelőadásuk 1914-ben, egy műsorban Pergolesi Az úrhatnám szolgálójával). Paul Brann Amphitrionját a müncheni Művész Bábszínházban a harmincas években. Vagy a bábszínházak leggyakrabban játszott kedvencét, A botcsinálta doktort a łódżi Arlekinben 1954-ben. Ezek persze három évszázad kiragadott és kiemelkedő példái. Ha összeszámolnánk az udvari kárpitosmester fiának valamennyi bábszínházi bemutatóját a világon, aligha jönne nyomába Shakespeare ilyen irányú sikereinek. Pedig Molière tipi fissi jellemeivel és Tabarintől meg a többi vásári komédiástól örökölt egyéb sajátosságaival eszményi bábjáték-szerzőnek látszik. 

Tatai Zsolt (fotó: Éder Vera)

Amikor a XX. század hetvenes éveiben a bábművészet végleg szakít korábbi mimetikus törekvéseivel, Molière szinte végképp eltűnik a repertoárról. Már nem mulattató többé, hogy egy parányi marionettszínpadon rekonstruálják a Comédie Française autentikus és unalmas előadásait, az meg még nem jut senkinek eszébe, hogy friss szemmel közeledjen a klasszicista béklyókba merevített remekművek újabb és újabb megfejtéséhez.

Mint annyi másban, ebben is az új évezred hozta el a fordulatot. 2004-ben a Rijekában és Opatijában megrendezett UNIMA Világfesztivál egyik szenzációja volt A fösvény előadása. A spanyolországi Tabola Rassa együttes két tagja erőteljes húzásokkal, másfél órásra kurtított játékidővel adta elő a darabot. A szövegen egyetlen szót változtattak: ahol Molière-nél a pénz szerepel, ott vizet mondtak helyette. Ez a történet ugyanis valahol a sivatagban játszódott. Az is lehet, hogy valamilyen éghajlati katasztrófa következtében az egész Föld kiszáradt. Ilyenkor pedig az a leggazdagabb ember, akinek vize van. Harpagon tehát vizet gyűjt a pincéjében egy kancsóba. Fecske ezt a vizeskancsót találja meg és lopja el. Nevezetes monológjában a félőrült Harpagon nem a pénzét siratja, hanem cseppenként, kortyonként összegyűjtött, életet jelentő, vagyont érő vízkészletét. Ebben a világvége hangulatot árasztó, keserű előadásban minden szereplő egy-egy vízcsap. Harpagon feje egy ócska konyhai falikút rozsdás csapja, a szerelmesek, Marianna és Cléante, illetve Elíz és Valér divatos, modernvonalú, nikkelezett, rézzel (netán arannyal?) bevont, tetszetős csaptelepek, amilyenek újgazdagék procc fürdőszobáiban láthatók. A csaptelep-fejeket egyszerű színes textíliák egészítették ki, ezek szolgáltak testként. A számtalan káprázatos ötletet felvonultató előadás – azt hittük – fordulatot hoz majd Molière legújabb kori bábszínházi pályafutásában. 

Nem így történt. Több mint egy évtized kellett, hogy a szerző újabb jelentős állomásához érkezzünk. Ez 2016 novemberében következett be. Ekkor mutatták be utolsó darabját, A képzelt beteget a Budapest Bábszínházban. És ez az első Molière-előadás a magyarországi bábjátszás történetében. Ezért is megérdemli a fokozott figyelmet.

Az eredetileg ötfelvonásos balett-vígjáték ezúttal egyfelvonásos. Cseppet sem vígjáték és nincs benne balett. Még az is kétséges, hogy képzelt beteg-e a főszereplő. Tartok tőle, hogy a modern pszichiátria súlyos tünetekkel utalná be zárt osztályra. Alighanem rövid vizsgálat után felállítanák a diagnózist: mániás depresszió. De ha nem, az orvostudomány mai állása szerint a hipochondria akkor is betegség, nem pedig vígjátékba illő tulajdonság.

Hogy nem vígjátékot fogunk látni, az már abból is kiderül, hogy a negyedik emeleti Játszó Téren, ahol nincsenek számozott helyek, a jegyszedő jelöli ki, hova ülhetünk. Furcsa, hiszen máskor tetszés szerint válogathatunk az ülőhelyek közt, amíg lehet. Ebben a gesztusban van valami szigorúság, valami sorsszerűség. Meg sem próbál az ember tiltakozni. A helyzetet súlyosbítja, hogy ha az egyetlen nézőtéri be- és kijárattól távol kapunk helyet, akkor a következő két órát minden körülmények között itt kell töltenünk. Nem lehet elmenekülni.

A helyzetünk súlyosabb, mint gondolnánk. Semmi nem választ el bennünket a játékosoktól, mint a hagyományos, kukucskáló színpados színházban, így valahogy a sorsközösség érzése is erőteljesebb bennünk. A színpad most ugyanis egyetlen hatalmas ágy, ezt veszik körül a nézők három oldalról. A megvetett ágy mögött szépen festett kulisszák láthatók, mint a francia klasszicizmus színházaiban. Ez az egyik igazán „korabeli” elem az előadásban. A másik a zene, amely mintha Purcellt, Händelt, vagy netán Lullyt hívná segítségül (zeneszerző: Bella Máté).  A harmadik meg néhány ruhadarab, amely igazodva a napjaink színházában divatos „stíluszavarhoz”, keveri különböző korszakok öltözékeit. A klasszicizmusra utal továbbá a játéktér bizonyos szimmetriája (díszlet és jelmeztervező: Zöldi Z. Gergely). 

A szigorú klasszicista szobabelső-ábrázolást ellenpontozza a festett kulisszák elé helyezett tizenkét számozott és háztartási boltban beszerzett bádogvödör, amelyeket nem a takarítónő felejtett itt, hanem – mint hamarosan megtudjuk – a főszereplő különféle állagú székletei tárolására szolgálnak.

Spiegl Anna, Pallai Mara és Ács Norbert (fotó: Éder Vera)

A párnák, paplanok lassan mocorogni kezdenek. Nyöszörgés, sóhaj hallatszik. Argan (Ács Norbert) rosszat álmodik. Felébred. De a lidérces álom folytatódik. A feje fölött valami formátlan, összegyűrt, hatalmas hólyag jelenik meg. Lassan lüktetni, majd duzzadni kezd. Iszonyatos daganat alakul ki belőle. Aztán a hatalmas ciszta-burjánzásból egy emberi arc bújik elő. Argan üvölt, szenved, mint aki élete utolsó óráit éli. Kétségbeesetten nekiesik a rákos televénynek, rövid küzdelem után a kezei között összelottyad a förtelmes óriás hólyag. Káprázatos expozíció. Bábszínház a javából (bábtervező: Hoffer Károly). És kijelöli az előadás irányát, jelrendszerét, meg azt, miféle megpróbáltatások várnak még hősünkre meg ránk, nézőkre.

Alföldi Róbert eddigi bábszínházi rendezései feltűnőek és meghökkentőek voltak, de a műfajjal kapcsolatban komoly gondokat vetettek fel. Első munkáiban hiába bújt tetszetős és hatásos ötletek mögé, láthatóan sem filozófiai, sem dramaturgiai értelemben nem tudott mit kezdeni a bábokkal. De nem adta fel a küzdelmet, mert érezte, hogy köze van az élettelen anyagba életet lehelő színházhoz. A Kabaréban már sikerült néhány jelenetben élő partnerré, a színész sorstársává emelnie a bábot. Mostanra pedig eljutott arra a pontra, ahol már a bábszerű lények emelik eddig ismeretlen magaslatokba a helyzeteket és a gondolatokat.

Bognár Róbert új fordítása és Vörös Róbert átdolgozása tökéletes összhangban van a rendezői szándékkal: egyetlen szédítő lendületben bemutatni Argan kálváriáját, küzdelmét démonaival, az őt körülvevő világgal és saját képzelete lidérceivel. A szöveg – híven korunk színházi szokásához – nyers, napjaink természetessé és mindennapivá lett indulatszavaival tűzdeli tele a párbeszédeket. Az adaptáció úgy szerkeszti át a komédiát, hogy elhagyja a prológust, a három közjátékot és mindazokat a szituációkat, amelyek nem illeszkednek a betegágy körül bonyolódó eseményekhez. Az előadás ezúttal természetesen nem a tudatlan kuruzslók és haszonleső doktorok praktikái ellen irányul, hanem egy ember egyetemes és tragikus méretű szenvedéstörténetének tanúi vagyunk. Ennek érdekében hatalmas energiákat szabadít fel, amelyek súlyos próbatételek elé állítják a produkció valamennyi színészét és valamennyi nézőjét. 

Az előadás végig a naturalizmus és a fantasztikum között egyensúlyoz. Az egyik oldalon a széklet, a hasmenés pontos, élethű ábrázolása, a másikon az emberi test anatómiájának eltorzítása néz szembe egymással. Thomas Decretenus (Kemény István), a kiszemelt vőlegény gnóm, a száján sugárban fröcsög ki a sárgás nyál, rövid lábain menni sem képes, apja lánykérés közben a bibircsókjait nyomkodja. Ugyanakkor megcsodálhatjuk hatalmas méretű falloszát merev és ernyedt állapotban. Mindkét változat dicsőségére válhatna a leghíresebb méntelepeknek. Decretenus doktor és Argan fivére, Béralde mintha ellentétei lennének egymásnak (mindkét szerepet Pethő Gergő játssza). A doktor hatalmas bajuszú, erőszakos szörnyeteg, a fivér a hétköznapok világából érkezik, és a normális emberek közé sorolható. Viszont képes megsokszorozódni Argan képzeletében: egyszer csak ellepik az ágyat parányi keménykalapos báb-hasonmásai. Rafinat közjegyzőnek, miközben az örökösödési jog útvesztőit ecseteli a házigazdának, újabb karjai nőnek, és előadása végén három pár fehérkesztyűs világító kéz hadonászása segít követni zavaros érvelését. Simate, a patikus elképesztő klistély-fecskendője a tovább már aligha fokozható kínok egyik végállomása (a két szerepet Tatai Zsolt kelti életre).

A nőalakok másfajta színészi megközelítést kívánnak. A második feleség, Béline szerepe (Pallai Mara) csak annyiban különbözik egy hagyományos színházi megközelítéstől, hogy a nézőknek adresszált ajakcsücsörítései felérnek egy-egy belső monológgal. Ő a többiek felé játszik szerepet, velünk őszinte. Szép, kívánatos és jéghideg. Férje korábban körbefosta a színpadot. Miközben az élethű nyomokat takarítja körültekintő alapossággal, édesdeden gügyög a kakiról, mint egy kismama a csecsemőjének. Már-már készek vagyunk elhinni, hogy eszményi, odaadó feleség, ha nem csücsörítene felénk folyton cinkos kacérsággal. Toinette (Spiegl Anna) szintén majdnem olyan, mint egy prózai színház szubrettje. De neki van egy báb-hasonmása, akit a kockázatos helyzetekben bevethet maga helyett, meg egy vöröskeresztes maszkja a commedia dell’arte kelléktárából, ami mögé biztonságosan elrejtőzhet, amikor orvosnak adja ki magát. 

A szerelmespárnak (Angélique: Pájer Alma e. h., Cléante: Barna Zsombor e. h.) viszont semmi fogódzót nem adott a rendező. Ők bárhol, bármilyen röghöz tapadt előadásban ugyanígy megállnák a helyüket. Angélique-nek van ugyan egy életnagyságú fénykép-alteregója, aki életveszély esetén helyettesíti, de ezzel a színész nem sokra megy, és az ötlet sem tartozik a legjobbak közé. 

Pourgalot, Argan vérig sértett orvosa úgy jelenik meg, hogy egyetlen segédeszköze egy visszhangosított mikroport, amelybe belesuttoghatja átkait. Blasek Gyöngyi civilben van. Sötét férfiöltönyt és nyakkendőt visel. Maga a megtestesült hatalom. Lassan körülnéz, és megfagy a levegő. Élet-halál ura. Egyetlen jelenete az előadás csúcspontja. Azt már nézőként is nehéz elviselni, ahogy tekintetével és mutatóujjával végigpásztáz rajtunk, újabb áldozatokat remélve. Másik szerepében – mintha szándékos lenne itt is az ellenpontozás – áldozat. Ő kelti életre Argan kisebbik lányát is. Louisette báb. Pontosabban egy meztelen kaucsukbaba, aki úgy mozog, mint egy báb. Ennek a kislánynak azonban öregasszony-hangja van. Sok mindent megélt már ebben a házban. Néhányszor alaposan elverte az édesapja. Most is alig sikerül ép bőrrel megúsznia. Pedig kicsi kora ellenére megtisztelő feladatot tölt be a háznál. Ő a besúgó. A tégla. A jelenet olyan hátborzongató, mint egy mai rejtett kamerás híradófelvétel valamelyik tetten ért apa szadizmusáról. Pedig a jelenetet Molière írta szóról szóra, nagyon régen, 1673-ban.

A betegség, a halál közeli állapot rákényszerít bennünket, hogy elgondolkodjunk, mi vár ránk azután. Van, aki ilyenkor imádkozni kezd, vagy végigtekint addigi életén. Argannak két színpadi lehetőséget kínál fel az előadás. Előbb felesége segít fel rá egy különleges vasabroncs-szerkezetet, amiben alig lehet megmozdulni. Úgy lépked, mint egy báb. Lehetne akár báb is. A báb nem földi halandó. Túléli az embert. Bekerül egy raktárba, kiállítják egy múzeumban, és a többiek megpróbálják majd újra felidézni az emlékét. (A vásári bábjátékosok úgy játsszák el egy báb halálát, hogy kihúzzák belőle a kezüket.)

A második túlélési kísérletre egy emelkedett szertartás formájában kerül sor. Ünnepélyes csembaló-akkordok kíséretében bekenik, majd nejlon fóliába csavarják Argan testét. Mintha egy múmiát készítenének elő. Mi más a bebalzsamozás, mint kétségbeesett küzdelem az enyészet ellen? Ha a testünk megmarad, hátha mi magunk is megmaradunk egy kicsit. 

Argan talán azért fogadja meg Toinette tanácsát is, hogy halottnak tettetve magát választ kapjon az azután nagy kérdőjeleire. Ez a próbatétel azonban tragikusan végződik. Amikor kiderül, hogy Béline csak a férje halálát leste mostanáig, a tetszhalott „szemét kurva!” felkiáltással talpra ugrik, és többé nem állja útját lánya boldogságának. Minden jó, ha jó a vége.

De ez az előadás nem végződhet happy enddel. 

Blasek Gyöngyi (fotó: Éder Vera)

A befejezés talányos. Miután a társaság átalakul tudós orvosi testületté, hogy doktorrá avassák a főszereplőt, Argan egy hosszú latin mondókába kezd, majd hirtelen összeesik. Nem mozdul többé. Döbbent csend. A többiek rémülten orvosért kiabálnak. Egy pillanatra megérint bennünket az igazi halál szele. 

De a színpadon a valódi halál sem igazi. Molière-nek majdnem sikerült, amikor Argan szerepében tüdővérzés érte a párizsi ősbemutató negyedik előadásán. Ezért is van ennek a darabnak mindig valami tragikus színezete még a legmulatságosabb előadásokban is. 

Sokáig tartotta magát az a színházi szokás, hogy aki meghalt a színpadon, az nem jöhetett ki meghajolni a tapsrendben. Féltették a játék hitelét. Az előbb még halott volt, most meg már megint él? Csalás az egész! Becsaptak! Semmi nem igaz abból, amit eddig láttunk. Fizessék vissza a belépődíjat! 

Ma már nem vagyunk ilyen rigorózusak. Elfogadjuk a konvenciókat. Tudjuk, hogy van egy másik, majdnem igazi színpadi halál, amellyel napjaink színészei kacérkodnak estéről estére.

BALOGH GÉZA 

Beszélgetés Fesztbaum Bélával

Tizenkilencedik évada közkedvelt színésze a Vígszínháznak. 19 éve szinte minden este játszik, jelenleg tizenkét darabban, évadonként három-négy új bemutatóval. Kis szerepet, nagyobb szerepet, egyszer-egyszer főszerepet. Egyik idei bemutatójában például emlékezetes epizódszerep Rácz tanár úr A Pál utcai fiúkban. Három XX. század eleji művész alakjában egyéni színházi estekkel lép fel. A léggömb elrepül című Kosztolányi estje nyolc éve repertoárdarab (Házi Színpad, Vígszínház); a bárzongorista Seress Rezső dalaival két éve szórakoztatja a közönséget (Óbudai Társaskör). Most Molnár Ferenc bőrébe is belebújik (Rózsavölgyi Szalon). Felnőtté válás? Bohém játékosság? Egy beérkezett alkotó önmeghatározása? Így, egyszerre, mind. A Molnár-est apropóján beszélgettünk…

(fotó: Dömölky Dániel)

… az estekről …

A Molnár-est előzménye első rendezésed, a Monokli, amely szintén az író publicisztikáin alapul. Honnan jött az ötlet, hogy újra Molnárral foglalkozz, most önálló est keretében, a Rózsavölgyi Szalonban? 

Szeretem a szerzőt, közel áll hozzám, úgy érzem, akárcsak Kosztolányival, tudok a szövegeivel őszintén fogalmazni magamról, de nem gondoltam, hogy ezzel az anyaggal újra dolgom lesz. Zimányi Zsófiának, a Rózsavölgyi Szalon igazgatójának kedves és megtisztelő megkeresése fordította a figyelmemet ismét Molnár felé. Az egyszemélyes formának praktikus oka is van, szinte minden este játszom a Vígszínházban, nehezen tudnék úgy dolgozni az anyaszínházamon kívül, hogy más kollégákhoz: színészhez, rendezőhöz egyeztetni tudjanak. A rokonságot a Monoklival büszkén vállalom, eredetileg nem színpadra írt Molnár-szövegeket dolgoz fel mindkét előadás, de csak részben van köztük átfedés. Azt egy társulat, a Vígszínház nagy generációja játszotta, színházi jelenetek és monológszerű publicisztikák váltották egymást, több hang szólalt meg, itt egy alak beszél másfajta személyességnek adva lehetőséget.

A Molnár-alak szmokingban, a századelő kosztümjében és díszletei közt tűnik fel. Komoly, egy magát a világban elhelyező, felelősen gondolkodó ember alkotói hitvallása érződik ki belőle.

Mert ez az alak nem csak viccel, nem csak szellemes. Ezek egyes szám első személyű, szenvedélyes hangot kínáló őszinte publicisztikák, vezércikkek, tárcák. Ezt a Molnárt kevéssé ismerjük; azt gondolom, nem kevésbé szellemes, elegáns, de mégis másfajta éllel, költőiséggel és érzékenységgel beszél. Ebben a molnári maszkban elegánsan lehet nevettetni és szórakoztatni, de másmilyen a profil, mint amit a darabjai sejtetnek, és csak néha bújik el egy-egy alakja, megírt figurája mögé. Az ember illetlenül hantolja ki a feledésnek szánt újságcikkeket, és egészen másik hangját, arcát fedezi fel. Mégsem kívánom átrajzolni a Molnár-képet, az 1900-as évek első két évtizedének szövegei és stílje visszaadja a molnári világot (a mi nyelvünket beszéli, a mondatait nem kell kozmetikázni). Tudatosan választottam elegánsabb formát, zenei környezetet, hogy a meglévő Molnár-képre ráerősítve egészítsem ki róla az ismereteinket.

Középpontban a Molnár-alak áll. Akárcsak a Kosztolányi- vagy a Seress-estben, ez a figura is a szerep és a színészi én határán bontakozik ki. Ez mennyire tudatos?

A Molnár inkább a Kosztolányival rokon. A Seress felvállaltan egy koncerteste. A Kék Duna Koncert-Szalonzenekarral együtt hoztuk létre, Seress Rezső élettörténetét mesélem el, miközben eljátsszuk tizennyolc dalát. Itt Molnár Ferencként mutatkozom be, nem célom tipizálni, én vagyok az, aki a bőrében, pontosabban a szmokingjában színpadra lép, a főszereplő, az egyes szám első személy, aki több karakter formáját ölti. Nem húzom alá, hogy én vagyok Molnár Ferenc, egy alak áll a színpadon, aki Molnár Ferencből és a szövegeit közvetítő Fesztbaum Bélából áll.

A Kosztolányi nyolc éve megy, elismeri a szakma, szereti a közönség. A Seress két éve fut, egyszeri alkalomra készült, nem lehet levenni műsorról, robbanásszerű a sikere. A Molnár érzékelhetően szintén megtalálta a maga kifinomult közegét. Mennyire voltál tudatában, hogy ez a műfaj ennyire jól áll és működőképes?

A Kosztolányi után sokáig nem készült új, két évvel ezelőtt az Óbudai Társaskör felkérése hívta életre a Seresst, egy újabb lehetőség hozta magával a mostani egyszemélyes Molnárt. Inspirált az előző kettő életképessége, hogy a körön belül mozogva, de mégis lépve, létrehozzak egy újabb alakot, és megmutassam egy másik, érdekesebb arcát. Valamennyire egymásra épülnek, de nem tudatosan keresem a lehetőséget, az önálló est talán nem is jó szó, mert nem verses kötettel állok ki és olvasok fel egy állólámpa mellett, hanem igyekszem az anyagokat valamilyen módon színházzá nemesíteni, ezek inkább színházi esték. Az ember ír egy szerepet, ami még sosem volt, ami nem a standard, nem egy kész monodráma, egy Kean, a színész. Nagy izgalom és kétség, nem életbiztosítás egyetlen korábbi munka sem. Molnárnál a kockázat még nagyobb, mint Kosztolányinál vagy Seressnél, nevéről óhatatlanul valamelyik színdarabja, a vígjátéki termése ugrik be a közönségnek, nem hagyományos színházi ajánlatot tenni vele minimum rizikó, ha nem istenkísértés.

A Mester és Margarita – Vígszínház (fotó: Dömölky Dániel)

Az esteket magad szerkeszted-rendezed, a Molnárt közéleti publicisztikák, a Seresst dalok, a Kosztolányit versek és újságcikkek szervezik. Mégis, mitől válnak színházivá?

Egy színész foglalkozik az anyaggal és színházat lát mögé, ez a dolog költészet része. Molnár olyan szerző, akinek két tolla van, a drámaíróé és az újságíróé, az egyikkel befejezi A testőrt, a másikkal megír egy másnapi újságcikket, ízig-vérig színházi ember, publicisztikái megszólalnak egy színházi-kávéházi helyzetben. A Szalon tere különösen alkalmas erre, egyszerre kávéházi és színházi: egy színház, amelytől nem idegen a kávéházi funkció, egy kávéház, amely színháznak álmodja magát. A szövegek nagy valószínűséggel maguk is kávéházban születtek, éppen annyi teatralitás kell hozzájuk, amennyit a Szalon picike színpada engedélyez. Az est műfaja hasonlít a Kosztolányiéhoz és a Seresséhez is, van benne egy kis csevegés, kávéházi filozofálás, „egy picit álljon meg minden és legyen csönd, beszéljünk arról, hogy mit gondolunk”-ság, amihez mindhárom előadói tér passzol. A zene, egy alak megszemélyesítése, néhány motívum vissza-visszatérése miatt alakulhat ki egy érvényes színházi és/vagy kávéházi este.

Ha jól tudom, akárcsak a Monokliban, a Molnárban is magad szerezted a zenét, a Seressben a főszereplő szerző dalai adják a vázat, melyeket együtt játszol el egy pianínón a Kék Duna Koncert–Szalonzenekarral, a Kosztolányiban a díszlet része a zongora. 

Szeretem színházban az élő zenét. A Molnárban egy pici, háromfős kamarazenekar van velem, Seressnél ugye a Kék Duna Koncert-Szalonzenekar, a Kosztolányiban Beethoven zongoraszonátái idéződnek meg bejátszásról, néhány ütem erejéig az általam játszott Pathetique is, élőben nem mernék többre vállalkozni. Fontosnak gondolom, hogy a zene segítse az alkotót és a befogadót, hangsúlyozzon, kiegészítsen, tegye meg mindazt, amire a színházi zene képes. A Molnár-est kísérőzenéje saját szerzeményem, megidézi a kort, annak zenei motívumaiból, stílusaiból építkezik. Ezek az elemek valcerek, csárdások, indulók, polkák, operai témák, s a prózai szövegek mögé és mellé is állnak, megszólalnak szöveg alatt, vagy átkötő, melodramatikus funkciójúak, de elhangzik megzenésített szöveg is. Molnár zenélni tudó ember volt, genfi tanulóévei alatt maga is komponált, egyik keringője megjelent egy neves genfi kiadónál. Itthon, amikor kabarénál dolgozott, kuplékat, sanzonokat írt zenével, szöveggel; igazi színházi ember volt, aki rendezte, adott esetben zenélte is saját munkáit. Most azt az attitűdöt választottam, mintha a publicisztikák mögött hallotta volna a dallamot, egy újságcikk mellett ott muzsikált volna a fejében egy magyar nóta, egy valcer, egy operai téma. Azt hiszem, ennyi szabad asszociációval élhetek, ezért zenés este is ez. 

Az álomkommandó – Pesti Színház (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A zenei mellett irodalmi műveltséget is közvetítenek az estek, megszerettetnek korokat, alkotókat, de jelentőssé azáltal válnak, hogy személyes szűrődőn mennek át. A kíváncsi olvasónak érdekes lehet, milyen irodalmi-zenei alapanyagot használtál fel a három estben.

Molnárnál két forrásmunkára támaszkodtam, a karcolatokat, párbeszédeket, az újságírói termést tartalmazó Szülőfalum, Pest című összeállításra a hatvanas évekből, és Molnár Gál Péter Pesti napló című, elsődleges kutatáson alapuló, csak Molnár Ferenc-publicisztikákat tartalmazó kötetére. Nem kellett tovább mennem, olyan gazdagok ezek a gyűjtemények. Az ember a saját szerkesztői kezébe kell harapjon, hogy ne legyen túl sok. Kosztolányitól nagyon sok mindent elolvastam, a Réz Pál által szerkesztett publicisztika-köteteknek kifejezetten sokat köszönhetek. Seress esetében pedig Gál Róbert kötete, a Szeressük egymást, gyerekek, internetes fórumok, a Müller Péter által jegyzett nagyszerű színdarab, a Szomorú vasárnap, illetve vegyes színházi és kávéházi anekdoták voltak a segítségemre. Zeneileg egy Rózsavölgyi gyűjteményes kottaalbum, néhány saját ritkaság, illetve régi zenefelvételek.

Mennyiben más az önálló estre készülni, mint egy szerepre?

A koncentráció magva ugyanaz, érvényesen meg kell szólalni egyes szám első személyben, lehetőség szerint a játszott figura vagy az elmondott szöveg számomra vélt igazságának megfelelve. Egy önálló estén másfél órán át beszélek, több a szöveg, más kondíciót, nagyobb átgondolást igényel. A Molnárnál a spektrum is szélesebb, az egyes szám első személyű részek néha átváltanak, a Molnár-alak különböző figurák bőrébe bújik.

Ide kívánkozó Molnár-anekdota: Vígszínház. Az igazgatói irodából, fentről, a harmadik emeletről éktelen zsivaj hallatszódik ki, sírás, női sikolyok, veszekedés, üvöltözés; többen állnak az igazgatói iroda előtt, hogy mi történhet benn, majd egy pillanatra kinéz Faludi Gábor, a színház igazgatója. Látja a megrökönyödött arcokat, akik kérdezik: „Mi van, mi történt igazgató úr? - Semmi, csak Molnár Feri itt van nálam és felolvassa az egyik darabját.”

Egy színházi ember, aki nagy játékkedvvel és őszintén ugrik bele mindenféle alakjába, így vagyok én is az összes szerepemmel, legyen önálló est vagy bármelyik másik. A színészet nagyhatalom, ereje a színész személyisége, amivel élnie kell tudni. A legszebb, ha az ember belefogalmazza saját magát a szerepbe, akármekkora is az, átad magából valamit, kilencvenperces önálló színházi estén ugyanúgy, mint egy tizenhét mondatos Rácz tanár úrral.

… a vígszínházi színészségről …

Kis- és közepes szerepek emlékezetes létre hívója, így tartanak számon vígszínházi színészként. Holott, a szerepnagyság leírása könnyen lehet elnagyolt, felületes ítéletalkotás.

Döntően kisebb karakterszerepeket játszom, és csak egy-egy fajsúlyosat, lényegesen több van közepes- és epizódalakításból, ebből a szempontból ez a megállapítás igaz. Nagyobb lélegzetvételű szerep, bármilyen furcsa, először néhány évvel ezelőtt talált meg, Az álomkommandó, a Pesti Színházban, előtte nem játszottam nagy szerepet. Vagyis, most úgy beszélgetünk a Vígszínház öltözőjében 19 éves tagsággal a hátam mögött, hogy a Vígszínház nagyszínpadán mind a mai napig nem birkóztam igazán nagy lélegzetvételű anyaggal, nem játszottam főszerepet, legyen az bármilyen műfaj is. Pedig egy színész életében az a szerencsés, ha a fajsúlyosabb, az embert jobban megpróbáló feladatok és a kisebb, könnyebb, kevesebbet beszélő szerepek egyszerre vannak jelen, mert az egyik edzi a másikat. A színésznek szüksége van rá, hogy ne mindig kicsit játsszon, hátul vagy középen álljon, hanem állhasson előre is; hogy a kisebb lélegzetvételű munkákon koncentrált energiával tudjon fejlődni, gyakorolni, és aztán eljátszani a nagyo(bba)kat. Nekem ezt az édeni állapotot azért ritkán, de van alkalmam megtapasztalni.

A Pinokkió címszerepét nem a Víg nagyszínpadán ugyan, hanem szintén a Pestiben, de ideszerződésed évében eljátszottad. Miként tartod számon?

A Pinokkió gyötrelmes lecke volt, úgy emlékszem, nem igazán tudtunk jól együttműködni Simon Balázs rendezővel, bár jóban voltunk és az elképzeléseink is azonosak voltak. Úgy éreztem, olyan súlyokat cipeltetnek velem, amiket egyszerűen nem bírok el. Különleges előadás volt, egyszerre báb- és hagyományos színház, nem tudtam kellő könnyedséggel, felszabadultsággal és lazasággal ugrálni az alakok és játékok között, nem biztos, hogy megkaptam ehhez a megfelelő segítséget. És nem biztos, hogy készen álltam rá. De mégis eljátszottuk több mint 120-szor, sokat tanultam a kollégáktól, és általában a szakmáról, a gyerekközönségről. Nem tekintem kudarcnak, bukásnak meg semmiképpen, de nem voltam benne igazán jó.

Szülőfalum, Pest – Rózsavölgyi Szalon (fotó: Éder Vera)

Melyik az az előadás, szerep, amiben könnyed és játékos tudtál lenni?

A Vígszínházhoz kerülésem évében, még a Pinokkiót megelőzően, a Házi Színpadon játszottuk a Szabadon foglak című előadást. Korognai Károly kollégánk írta és rendezte a darabot, kb. 40‒50 alkalommal ment, ami Házi színpadi léptékben siker. Király Attilával ketten játszottuk, ő süketnéma volt, én vak, két ember Furcsa pár-szerű összezártsága egy New York-i lakásban, persze ugyanazon lányba szerelmesen, sok félreértésen alapuló vígjátéki helyzettel. Nagy örömmel, boldogan és felszabadultan játszottam, szerencsés indító pillanat volt, sokkal inkább önmagamat tudtam adni, mint az utána következő Pinokkióban, az jól az orromra koppintott: „nem lesz minden ennyire könnyű”. Ebben a korszakban elkezdtem játszani a karakterszerepek közül sok olyat, ami még ma is a repertoár része, a keselyűt A dzsungel könyvében, A padlás különböző alakjait, vagy az ékszerészt a Tévedések vígjátékában. Igyekszem úgy alakítani akár ezeket, akár a többi kisebb- és nagyobb szerepemet, hogy amikor közönség elé viszem, felszabadult legyek, örömmel csináljam. Nem szeretek úgy színpadra lépni, mintha a fogamat húznák. Sokszor állok színpadon, ez okozhatna csömört vagy rossz érzést; a próbák során, akármennyi idő is van rá, igyekszem megszeretni a szerepeimet, bármekkorák is, és játékosnak lenni bennük. 

Érezted már úgy, hogy beleszorulsz egy szerepkörbe? 

Az embert a fizimiskája, karaktere, habitusa predesztinálja bizonyos szerepek eljátszására, de nem gondolom, hogy beskatulyáznának. 120-nál többször játszottam kövér, nagyszakállú mészárost (Hegedűs a háztetőn), évad eleji bemutatóval enyém John Major, egy elegáns, konzervatív angol miniszterelnök (Audiencia), de ma épp egy tanár bőrébe bújok (A Pál utcai fiúk), holnap reggel egy keselyűébe (A dzsungel könyve), holnap este egy házmesterébe (A padlás). Nem én vagyok mindig a szerencsétlen szemüveges (játszottam abból is jó sokat), sokféle kis szerepem van, de beskatulyázva nem érzem magam. A szerepeim mind kedves gyermekeim, szívesen játszom őket, egyetlen egyet sem nézek le. Komolyan gondolom: ez társasjáték, az ember a lehető legjobb tudásával szolgálja a repertoárt, a darabot, az előadást; hogy éppen melyik hangszeren kell játszania, arról a színházigazgató és a főrendező dönt, nem én; ezt tudomásul veszem, és igyekszem minden szerepet úgy alakítani, hogy mind én, mind a közönség örömét lelje benne.

Igazad lehet, sokfélék a szerepek, az elmúlt évadokban a Mester és Margarita Pilatusa, a Jóemert keresünk második istene, az Istenítélet főbírája drámai összetettségében is eltér az eddigiektől. Abban talán mégis közösek a szerepeid, hogy magányosak, és ettől szomorúság lengi őket körül. 

Van olyan, amelyik magányos a tizenhárom különböző szerepből, amit jelen pillanatban a Vígszínházban a Kosztolányi-esttel együtt játszom, de talán inkább arra gondolsz, hogy társtalanok. Valamiért nem kapok mostanában társat a színpadra, nincs olyan szerepem, ahol színésznő partnerrel beszélgetek.

Az álomkommandó nagy drámai kettős szereped volt, egy családi reláció özvegy apa-figurájaként jelentél meg. Hogyan emlékszel vissza rá?

Boldogan, nagy örömmel, sajnálom, hogy már nem játsszuk. Szerencsés csillagzat alatt született, jó találkozás volt Szász Jánossal és a darabbal, mindkettőnknek személyes ügye, ez sok mindent megmagyaráz. Megszenvedett, az anyagot szolgáló estékre emlékszem, a társulat szívesen játszotta, kis- és nagy szereplők egyaránt. Szász Jánossal különböző alkatok vagyunk, a két munkamódszer mégis jól egymásra talált; János rugalmasan, szabadon kezelte az anyagot, haladt az úton, elvetette, majd megpróbált valami egészen mást, én picit pontosabban, következetesebben, talán nem fellengzős így fogalmazni, mérnökibb precizitással dolgoztam. A színházi pályámon, akár most, akár évek múlva, ha visszagondolok rá, Az álomkommandó biztosan fontos mérföldkő. Addig döntően kisebb karakter szerepeket játszó, azokban is inkább vicces, humoros alakokat megformáló színészként egyszer csak nagyobb lélegzetvételű drámai alakítással állhattam a közönség elé.

Találkoztál más rendezővel, akivel a közös munkából új minőség született?

Jó munka volt Mohácsi Jánossal az Istenítélet, fél szavakból értettük egymást, bár sokadszorra rendezte, ezt az estét mégis a Vígszínházra találta ki, legalábbis bízom benne. Átlagon felüli jó munka volt, még ha önmagam számára nem is volt revelatív. Ez a kérdés generációs problémát is feszeget: nem vagyok abban a szerencsés vígszínházi helyzetben, hogy lenne rendezőm. Ha példaként említünk egy idősebb vígszínházi színészt, például Hegedűs D. Gézát, őt fontos Marton-rendezések érlelték: Az ijfú W. újabb szenvedései, Ahogy tesszük, Elsötétítés, Nóra, Kvartett, Ványa bácsi, Hallgatni akartam, vagy ugyanígy Kern Andrást Valló Péter a Játszd újra, Sam!-től A velencei kalmárig. Rendező és színész egymásból táplálkozva és építkezve folyamatosan együtt dolgozik különböző feladatokon, van, ami sikerül, van, ami kudarc, de rendezői és színészi életek egymás mellett futnak. A Vígszínházban nagy a vendégjárás, egészen tavalyig nem volt állandó rendező, most szerződtették le Kovács D. Dánielt, aki nyilván saját korosztályával találja meg leginkább a hangot, és ez így is van rendjén. 41 éves vagyok, nincs 41 éves rendezőm, vagy 38-51 közötti rendezőtársam; de úgy pontosabb, hogy nekünk, akik most már középgenerációja vagyunk a Vígszínháznak, nincs velünk együtt a Vígszínházban felnőtt, minket folyamatosan figyelő rendezőtársunk, olyan kapcsolat, ahol legalább három közös munkát fel lehetne mutatni. 

Nem lehetséges, hogy egyszer csak beérkezik egy fiatal rendező, és ő lesz ez a társ? 

Ennek egyelőre nem látom nyomait, de a színházban bármi megtörténhet.

A generációs kérdéskört érinti: A Pál utcai fiúkban Rácz tanár urat játszod, a két felnőtt egyikét mint a középgeneráció tagja. A többiek mind egyetemista vagy pályakezdő férfi színészek. Ezzel foglalkozol?

Egyáltalán nem foglalkozom vele, nem feszélyez; kortalannak gondolom magam, nyugodtan játszhatnám valamelyiket a fiúk közül, most a fiatal tanárukat játszom. Mindig az a legjobb kor, amiben éppen van az ember; nem vágynék egy perccel sem fiatalabb, sem öregebb lenni, a lehető legjobb ott, ahol éppen vagyok, és nem szül feszültséget bennem, hogy ennek a színdarabnak a szerepeit fiatalok játsszák. Sokkal többet tudok elmondani saját magamról a molnári tanárságon keresztül.

… a pályaívről …

A szentesi, drámatagozatos Horváth Mihály gimnáziumba jártál középiskolába, majd jött a Színművészeti Főiskola, kétszer négy év művészeti képzés. Hogyan derült ki, hogy van előadói érzéked, hogy ez lesz a te utad?

Mindig is visszahúzódó, csendes fiúcska voltam, aztán egyszer az általános iskolában frenetikus sikerem volt Petőfi Sándor A helység kalapácsában lágyszívű kántorként, az ott valamit nagyon eltalált. Szerettem nézni humoros jeleneteket a televízióban, amikor a színészek jókat mondanak, és lehet nevetni, jó voltam a versmondó versenyeken. Valamint szüleimmel sokat jártunk az egri Gárdonyi Géza Színházba, ami a 80-as, 90-es évek fordulóján sok emlékezetes előadást hozott létre. Emlékszem a remek Epres Attilára Goldoni Két úr szolgájában, Valló Péter Haramiák rendezésére, M. Horváth Józsefre a Charley nénjében. Magyar tanárom hívta fel az akkor már tízéves szentesi gimnáziumra a figyelmemet, ott egyszerre foglalkozhatnék irodalommal, történelemmel és színházzal. Meghoztam a döntést, felvételt nyertem, a szüleimnek mind a mai napig hálás vagyok, hogy bíztak bennem, 14 éves létemre meg fogom állni a helyem 200 km-re, egy távoli mezővárosban. Korán érő gyerek voltam, el tudtam menni otthonról, boldogan mentem el, és mindig boldogan mentem haza a szünetekben.

Milyen volt a szentesi négy év?

Nehezen illeszkedtem be, a többiek felszabadultabbak, játékosabbak voltak. Mégis nagyon sokat köszönök az iskolának, elfogadtak, úgy, ahogy vagyok, így lettem része az összetartó közösségnek. Rendes és egyben gátlásos fiú voltam egy alapvetően bohém közegben, amiért persze végigéltem a saját kamaszfrusztrációimat, de köszönöm értelmes és felvilágosult tanáraimnak, hogy nem akartak átrajzolni, látták, ez a kissrác máshogyan értékes. Mind a mai napig jó kapcsolatot ápolok az osztálytársaimmal, a tanáraimmal, tudunk egymásról. 

Ez azt jelenti, hogy a tanárokkal találtad meg igazán a hangot?

Volt, hogy jobban éreztem magam az idősebbekkel, mint a saját korosztályommal; nem tudatosan, nem akartam dörgölőzni, egyszerűen az ő szintjük elégített ki, az volt inspiráló, érdekes, a nagyobb esemény. Ugyanakkor tényleg nagyon sok értékes kapcsolat maradt meg az akkori osztálytársaimmal is.

Volt mestered?

Inkább jó tanárélményeim vannak; a szentesi tanáraim, a főiskolán osztályfőnökömtől, Marton Lászlótól kaptam a legtöbbet, ő a mesterem, de tanártársainak, Hegedűs D. Gézának, Szirtes Tamásnak, Bálint Andrásnak is sokat köszönhetek. Utóbbinak például azt, hogy vonzódom az egyszemélyes színházi formához.

Az, hogy jelentkezel a főiskolára, a szentesi négy év alatt dőlt el?

Igen, biztattak a tanáraim, és nyugtattak, ne idegeskedjek, ha nem vesznek fel elsőre, túlságosan gyerek vagyok; akkoriban még jobban elálltak a füleim, még inkább szemüveges voltam, még kisebb és elveszettebb, mint most, azt mondták, lehet valami ebből, de elsőre nem biztos, hogy sikerül. Sikerült. 

A főiskolai négy év hogyan telt?

Nem volt az sem rossz közösség, de már küzdelem folyt, ki a jobb. Mivel nagyon jó, feltétel nélkül elfogadó közegből, igazi fészekből érkeztem, mindig nosztalgiával gondoltam vissza a szentesi évekre, a kamaszkorra; mellé ért a főiskola négy éve, de legyőzni nem tudta a szentesi élményt, ott egy kicsivel jobban éreztem magam.

A padlás – Fesztbaum Béla, Molnár Áron és Igó Éva – Vígszínház (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Nem jártál zeneiskolába, mégis, attribútumod a hangszer. Ez hogy alakult?

Kisgyerekkoromban, bár jelentkezhettem volna zeneiskolába, féltem, olyasmit kérnek, amiben nem vagyok jó, nem tudok megnyílni. Aztán magamtól elkezdtem tanulgatni. Még Egerben egy gitáros kispap zenés miséket celebrált, borzasztóan tetszett nekem, ahogy játszik, próbálgattam én is, megtanultam néhány akkordot, lett gitárom. Szentesen fejlesztettem a tudásomat, és valahogy én lettem a mindenkori gitáros fiú. Aztán amit megtanultam gitáron, igyekeztem átültetni zongorára, és ugyanígy visszafelé. Ez a két hangszer egymás mellett, autodidakta módon fejlesztette egymást és engem.

Főiskolai szakdolgozatodat Platón-dialógusból írtad, azóta elvégeztél egy színháztudomány mesterképzést és megszerezted a DLA-fokozatot. Bölcsész én – színész én. Hogyan találkozik benned a kettő?

Az egyik nem akadályozza a másikat. Szívesen elemzek szöveget, keresek összefüggéseket, ülök órákon át könyvtárban sárga lapok fölé görnyedve, mert érdekel a történeti reláció, a múlt régi darabkáiból hogyan lehet rálátni a mára. Ezt nem viszem fel a színpadra, a színészi munkát, sem a magamét, sem másét, nem akadályozom vele. Cserében a színészség maga is „agyalós” műfaj, a színész gondolkodik a szerepén, felépíti, keresi, nem éreztem még hátrányát, hogy nem áll tőlem távol az elmélet.

Összefügg-e ez azzal, hogy interjúkban adott válaszaidban saját helyzeted mindig a vígszínházi nagy egész szempontjából jelenik meg?

Húsz éve csinálom a Vígszínházat, ha színházról gondolkozom, és az csak kicsit is érinti a Vígszínházat, muszáj vígszínházi szempontból is válaszolnom. A színházról, szerepeimről adott válaszaim, miután a kérdések is döntően ezt feszegetik, nem vonatkoztathatnak el a Vígszínháztól, ahol a dolgok születnek. Természetesen nem csak egy külső, furcsa reflektorból nézek rá magamra.

Pályakezdésed idején úgy fogalmaztál, alkatoddal várakozásra van szükség, amíg saját korodat, idegrendszeredet és belső habitusodat szinkronba hozza az idő, a lényeg, hogy a lelkeddel egyensúlyban legyél. Úgy tűnik, nagyon határozottan tudtad, mit szeretnél. A Molnár-esten kezedbe véve az irányítást, Molnár alakjában karmesterként inted be a háromfős zenekart. Mintha valamire elérkezett volna az idő. Egyetértesz-e most is ezekkel a gondolatokkal?

A színész, mint mindenki, folyamatban van, de ma is így gondolom, egyetértek húszon egynéhány éves saját magammal. Mindig is törekedtem valamiféle kiegyensúlyozott harmóniára. Igyekszem szinkronban lenni saját vágyaimmal, lehetőségeimmel, elképzeléseimmel, és úgy gondolom, ennek a folyamatnak nagyon szép állomásai várnak még rám. 

Az interjút készítette: Varga Kinga

Hogyan lettem néző színház nélkül

Stuber Andrea körkérdésére, amelyet a Színházak Éjszakája alkalmából tett fel a Kritikus Céh tagjainak, hogy „hogyan lettem kritikus?”, a következő választ sikerült kieszelnem: „Kritikus igazából véletlenül lettem: amikor 1976 őszén a Kritikához kerületem, Nádra Vali, aki a színházi cikkekkel foglalkozott, megkért, hogy írjak. Én meg rákaptam. A színházra viszont kiskamasz koromban Hódmezővásárhelyen kaptam rá, ahol nem volt színház. Rádióközvetítéseket viszont sokszor hallgattam. De ezeknél is nagyobb benyomást tett rám a háború előtti Színházi Élet, amelynek számait a szomszédunknál találtam, és lelkesen olvastam. Benne volt a Hat szerep keres egy szerzőt. Tizenegy évesen nagyon érdekelt. A művelődési házban – azóta kapta Bessenyei Ferenc nevét – színházi vendégjátékot is láttam, a Madách előadásában az Egy pohár vizet – de Gábor Miklós nélkül. Aztán a budai József Attila Gimnáziumban félárú bérletet lehetett venni a Nemzetibe. Így láttam Tímár Józseffel Az ügynök halálát. Ehhez már csak Szinetár Petőfi Színháza és Ádám Ottó Madácha kellett.”

Ez mind igaz is – ha az emlékezetem nem csal meg nagyon. De az igazi gyökerek mindig mélyebben vannak. Az ember előbb néző lesz, csak aztán lehet kritikus. Az én színházi érdeklődésem gyökerei talán a Szocdem Párthoz nyúlnak vissza. Legalábbis onnan tudom felidézni első, színházszerű emlékeimet. Egy Mikulás-ünnepségről. Hogy miképpen kerültem a szocdemekhez, ennek magyarázata roppant egyszerű. Apámat a háború után, amikor a nyugati menekülésből hazatértünk, a postavezérigazgatóságról B-listázták, azaz kirúgták. Anyámnak is dolgoznia kellett, bár erre nyilván akkor is sor került volna, ha apám megmarad az állásában. Akkoriban nem volt éppen ildomos nem dolgozó nőnek lenni. Álláshoz viszont csakis valamelyik párt támogatásával lehetett jutni. Szüleim a szocdemeket választották. Bizonyára ezt vélték a kisebbik rossznak. De talán azért is, mert oda nexusuk is volt. Egy rokonunk (hogyan volt rokon, azt valószínűleg soha sem tudtam), kézi vagy gépi aranyozó mester (könyvek borítójára nyomta a címeket) régi szociáldemokrata volt. (Amikor bejöttek az oroszok, az Internacionálét énekelve fogadta őket, azok meg közölték, hogy burzsuj, és elvitték az aranyóráját. Kinézetre Gyuri bácsi aranyóra nélkül is megfelelt volna a kor szocialista-kommunista propagandája szerinti burzsujképének.) 

A szocdem párti Mikulás-ünnepről egyébként leginkább a krampuszra emlékszem, aki virgáccsal fenyegetőzött, miközben a jól felkészült Mikulás névre szólóan sorolta gaztetteinket. Ebből is látszik, hogy a sötét, groteszk dolgok iránti kitüntetett figyelem elég korán belém fészkelte magát. (A családi emlékezet szerint különben is az első, amit kimondtam, a „nem” volt. Mesekönyveim közül is legerősebben arra emlékszem, amelyben egy ördögfamília pokolbeli hétköznapjait és különös kalandjait rajzolták meg, a szövegeket hozzá alighanem a nővérem olvasta föl nekem – közel tizenöt évvel idősebb nálam). 

Másik színházszerű élményem abból az időből egy bábelőadás volt, talán ennek is volt köze a Szocdem Párthoz, de ebben végképp nem vagyok biztos. Amire pontosan vélek emlékezni, hogy a paraván fölötti nyílás bal sarkában egy öreg ember kifogja az aranyhalat, majd elpénecolja a három kívánságot, amelyet a hal ígért életéért cserébe. 

És természetesen nem maradhatott ki az én életemből sem a cirkusz. Albertfalván laktunk, két szintes OTI-telepi lakásban, amelyet apám még a harmincas évek második felében mint köztisztviselő kapott. A telep egy- és kétszintes sorházakból állt (áll ma is), amelyekhez kis előkert, hátul kis udvar tartozott. (Akkor persze sokkal nagyobbnak láttam, valódi méreteiről csak évek múltán alkottam fogalmat.) A cirkusz jóval korábban elkezdődött, mint a tényleges előadás. A mutatványosok hírverő csapata, néhány bohóc, néhány állat nagy zajjal végigjárta a telep utcáit. Az előadás pedig maga volt a csoda – nyilván mert legalább annyira hittem benne, mint a Szocdem Párt Mikulásában és krampuszában –, olyan cirkuszt természetesen azóta sem láttam. Nem az ügyesség érdekelt, hanem a csoda. Igazi színházközeli élményem egy lehetett volna akkoriban: a nővérem a barátnőivel elvitt az albertfalvai kertmoziba a Hamlethez –  gondolom, Laurence Olivier fimje lehetett –, de csak az első percekre emlékszem. A többit átaludtam.

Albertfalváról 1951 nyarán kitelepítettek bennünket Gyöngyöspatára. Akkoriban nem volt olyan híre a településnek, mint mostanában, szüleim azt sem tudták, hol lehet. A kitelepítő határozatban, amelyet a gyöngyösi állomáson egy rendőr vagy ávós föl is olvasott, indoklásképpen az állt apámról, hogy „nyugatos postatanácsos”. Mindkét állítás igaz volt, csak éppen azt kérdeznénk mai fejjel, hogy mi ebben a bűn. De hát akkor egyaránt súlyos véteknek számított elmenekülni a felszabadítók elől, és a régi rendszerhez köthető hangzatos hivatalnoki címet viselni. Igazán viccesnek ez akkor tűnt fel számomra, amikor 1959-ben, elsős gimnazistaként ki kellett töltenem egy kérdőívet, amelyen az egyik rubrika apám foglalkozására kérdezett a háború előtt, a háború után és most. (A pontos évszámokat nem tudom fölidézni.) Az én válaszaim: postatanácsos, postatanácsos, postafőtanácsos. Egyenes vonalú karrier. Szó nincs benne B-listáról, ipartestületi jegyzőségről (az említett Gyuri bácsinak hála, de csak az ipartestületek megszüntetéséig), könyvelői munkáról valamilyen könyvkötő cégnél, horolásról a patai szőlőkben, segédmunkáról valamilyen építkezésen Gyöngyösorosziban, Hódmezővásárhelyen meg gondnoki állásról a gyógypedagógiai intézetben, majd könyvelőségről egy faipari Ktsz.-ben. 

Hódmezővásárhelyhez köthető igazi színházi érdeklődésem kezdete, ahol – a kitelepítésből szabadulva, de lényegében kitiltva a fővárosból – apám egy ottani barátja révén munkát kapott. Noha Hódmezővásárhelyen, ami pedig a büntetésben lévő Szeged helyett éppen Csongrád megye székhelye volt, nem volt színház. Mindössze két színházinak mondható élményemre emlékszem az ott eltöltött csaknem három évből, az egyik a Madách már említett vendégjátéka a művelődési házban, a másik Honthy Hanna fellépése a Fekete Sas szálloda dísztermében. Ez utóbbiban azonban nem vagyok egészen biztos. Szorgalmasan hallgattam viszont a rádió színházi közvetítéseit. Bár konkrétan csak a Shaw-darabra emlékszem, amelyet akkoriban többnyire Szerelmi házasság címmel játszottak. Ezek a rádiózások nagy hatást tettek rám. A bemondók elsuttogott információi és a járások keltette nyikorgások nyomán jól el tudtam képzelni, mi történhet a színpadon. Hogy ezt hogyan csináltam, arról fogalmam sincs, ugyanis korábban nem láttam színházat. De ez akkor nekem egyáltalán nem tűnt föl. Arra sem tudok értelmes magyarázatot találni, hogy miért keltette fel az érdeklődésemet a szomszédéknél talált Színházi Élet számos évfolyama a húszas‒harmincas évekből, és miért találtam különös gyönyörűséget Gárdonyi Géza Annuskájában éppúgy, mint Pirandello már ugyancsak említett Hat szerepében.

De így lettem néző. Olyan helyeken, ahol nem volt színház. 

1957 elején a fővárosba költöztünk. Apámat visszavették a postához. Én meg elkezdtem valóban színházba járni. De amit attól kezdve láttam, már nem csak az én történetem. Inkább a pesti színházaké.

Zappe László

KŐHÁTI ZSOLT: OSVÁT

2003

SZEREPLŐK

                                            OSVÁT ERNŐ

                                            ORVOS

                                            MÁRIA

                                            ASSZONY

                                            ÁGI

                                            TENORISTA

                                            PÉTERFY JENŐ POST MORTEM

                                            HANGOK

Játszódik Budapesten, 1929. október 28-án délután és este, Osvát Ernő Aréna úti lakásán.

1. JELENET

Szín: lepusztult lakás; Gellért Oszkár, Kosztolányi Dezső leírásához képest némileg változtatva a színszerűség kedvéért. Jobb oldalt vetett ágy piros paplannal. Fejénél kis asztal kéziratpapírokkal, tinta, toll. A padlón elöl, középen, fekete távbeszélő készülék. Jobbra még szék, mosdóállvány, rajta törülköző; szappan, borotvaeszközök. Hátul, középen áttetsző függöny, mely Ági szobáját – ahonnét az egyetlen ablak nyílik – takarja el. Balra könyvespolc, foghíjas könyvsorokkal. A polcrendszer közrefogja Rippl-Rónai pasztell Osvát-képét. Alatta hatalmas, vasalt ún. hajóláda: ebben – mint majd kiderül – bizalmas dokumentumok, levelek, kéziratok vannak.

Osvát fekete felsőkabátban, hálóingben, fehér vitorlavászon nadrágban. Fázik, mert a függöny alól, a nyitott ablakon keresztül húz be a hűvös levegő. Fűtenek pedig. Osvát keres valamit idegesen. Turkál az ágyban, az asztal papírjai között, melyeket látványosan, két kézzel a levegőbe hajít, majd visszarendez. Elsétál a függönyhöz, befelé hallgatózik, majd a rivaldához siet, és fejét az égnek vetve, kacagni kezd. De mintha zokogna egyszersmind. A függöny mögött mocorgás. Osvát nyugalmat erőltet magára. Energikusan siet elő Osvát unokaöccse, dr. Fónyad Imre, a Csehov arcú, csíptetős.

ORVOS táskáját Osvát ágyára dobja; kezet mos. Hát ezzel megvolnánk. Vad köhögésroham fogja el. Munkahelyi ártalom.

OSVÁT Igaz is, mint látod, behozattam ide a fél fürdőszobát, hogy azonnal kéznél lehessek. A vicivel leakasztattam a kisszoba ajtaját. Most a függöny van ott. Csak a szükségemre megyek ki innét. Őrködöm a vártán.

ORVOS Értem. – Kapott a kisasszony szívzsongító injekciót, abból az én saját kotyvasztású koktélomból, tudod. Most egy darabig ellesz magában. Aludni fog.

OSVÁT S aztán?

ORVOS Ernőkém… Aztán? Azt a jó Isten tudja, vagy még ő sem.

OSVÁT No de mégis…

ORVOS Ennyi ma az orvostudomány. Beteg ember kuruzsol nálánál még betegebbet. Szemét elfutja a könny.

OSVÁT Bátorság. Erősnek kell lenni, kedves rokon… Nyugodjál már meg, na, nézd csak…

ORVOS erőre kap. Itt a vége, fuss el véle. Szünet.

OSVÁT kiismerhetetlenül. Teendő?

ORVOS Tolerancia – és: spes aeterna… Mostantól fogva Ágika azt csinál, amit akar. Lesz is ereje hozzá. Ha szivart kér, adsz neki. Szünet. Adj most nekem is egyet, és gyújts rá te is. Majd szellőztetünk a lichthófra. Rágyújtanak; az orvos köhög, s ezen jót derül.

ORVÁT Köszönök mindent. Imre, kedves öcsém, ha volnál szíves nekem is egy intravénásat a jobbikból. Úgy értem: az Ágikáéból. Én leszek a kontrollcsoport. Az orvos teljesíti a kérést; közben:

ORVOS Ha Ági fölébred és kinéz hozzád, ne lepődjél meg. Olyan lesz egy darabig, mint a vas, és mégis lebegni fog. Lebegni fogtok. Megnyúlnak a percek, és összezsugorodnak az órák. Nem fogjátok tudni eldönteni, hogy mi az, ami megtörténik veletek, és mi az, amit csak magatokban gondoltatok.

OSVÁT Tiszta sor.

ORVOS Én most fölrohanok Budakeszire. Ha bármi adódnék, hívjál interurbán azonnal. Vannak még csodák. Néha még én is meggyógyítok valakit, hirtelen felindulásból. Volt már rá példa.

OSVÁT Várj csak. Adok emlékül valamit ebből a düledező bibliotékából. Első kiadás – neked tartogattam. A magyar orvosi nyelv első nyomtatott dadogásai. Elbúcsúznak szemérmes öleléssel. Az orvos int; jobbra el. Osvát villámgyorsan vizet cserél a lavórban, nekilát mosakodni. Tart még a szivarból. Beszappanozza az arcát. Csörgés. Osvát a padlón heverő telefon kagylóját kapja föl.

OSVÁT Halló! Fenyő úr? De nem a telefon szólal meg, hanem az ajtócsengő. Osvát ki, arcát kapirgálva, bal kezében kerek tükör. A szín egy pillanatig üres, majd nagy robajjal be, kezében vödörrel, szatyorral a cselédasszony, Mária.

2. JELENET

MÁRIA Jesszusom, de szanaszét van még a doktor úr! – A másik doktor úr hova lett?

OSVÁT A tanár úr? Most ment el; nem találkoztak?

MÁRIA Nézze csak – dehogynem! – Hoztam jeget a tömlőbe, vajat, parizert, kenyeret, babkávé, tejet, almabort. Meg persze teát. – Mindjárt rendet csinálok. Szalad az egész lakás! Még ilyet! Kiteszem a lábam, és… Hozza rám a szégyent a doktor úr.

OSVÁT int, hogy csendesebben. Mi újság odalent?

MÁRIA rendezkedés, takarítás közben. Hát megy az élet, ahogyan szokott. Mondja is Márton rikkancs a Nagycsarnoknál, nekem külön is kiabálja, meg hallom az asszonyokat sorban állás közben. Beütött a csőd valahol. Nagy szegénység lesz.

OSVÁT Még nagyobb?

MÁRIA Hol is? Nevjorkban. – Meg azt is szóbeszélik, hogy félrenyelt valami fogoly komenista, oszt’ meghótt a börtönben. Hát miért rugódozott az urak ellen? Nem igaz?

OSVÁT Nézze, Mária, ne politizáljon maga itt nekem. A kommunistákat meg hagyja békiben. Magának talán nem volna kedvire, hogy „ami az enyém, az a tied”?

MÁRIA No de az, hogy „papnövendék, majd rettegett rablóvezér volt Stalin, Oroszország diktátora” – az csakugyan igaz?

OSVÁT Stalin? Igaz, igaz.

MÁRIA A Gömbös hadügyér meg kommandíroz.

OSVÁT A jövő embere – de nem az enyimé. Közben fölöltözik. Fekete ruhában, fehér gallérban, nyakkendővel, villanó szemüveggel: ahogyan a Rippl-Rónain látjuk. Mi van még?

MÁRIA A kormány szorongatja a fővárost.

OSVÁT Nem először és nem utoljára.

MÁRIA Balesete után ifjú Horthy Miklós urunk állapota javul.

OSVÁT Végre valami jó hír, mért nem ezzel kezdte. – Mondja, Mária, maga most kit másol? Várjon csak – a Móriczné Simonyi Máriát?

MÁRIA Menjen már a doktor úr… De a Zsiga úr könyvit olvasom ám most – hát az jobb, mint a ponyva a piacon!

OSVÁT Forró mezők… Eláruljam magának, hogy ki a gyilkos?

MÁRIA Az Istenért, ne!

OSVÁT Nagy színésznő maga, Mária! A Fedák Zsazsa magához képest kismiska! Maga azt is eljátszaná itt nekem, egy szót sem szólva, hogy ma október 28. van, 1929-ben, hétfő délután. A hőmérséklet…

MÁRIA Ejnye már, miket nem mond a doktor úr! Na végre, hogy a régi megint! – Ágikánk?

OSVÁT Alszik most. Mélyen alszik. Nézzen majd be hozzá, de csak óvatosan.

MÁRIA Édes kis szentem… Bemegy a függöny mögé. Osvát nyugodt és kimért; beletörődött, hogy amit keresett, nem találja. Mária előjön, szemét törölgetve.

OSVÁT Mária, kedves! Ma estére szabadságot kap. Jóska altiszt úr – vagy főtiszt már? úgy tudom, épp szabadnapos.

MÁRIA Altiszt, altiszt az. – Szépen köszönöm. Akkor én mennék is. Vigyázzon a házra a doktor úr! Majd jövök.

OSVÁT Mária! Kornélnak van néhány ruhadarabja még. Majd válasszon közülük; alig hordta egyiket-másikat.

MÁRIA szemét elfutja a könny. Kornél nagyságos asszony… Édes kis szívem… Két éve alig…

OSVÁT No, menjen most. Kosztpénz, tiszteletdíj lefogva? Mária bólint. Kezét csókolom… Mária megdöbben ezen a köszönésmódon: a doktor úr ilyet még sohasem mondott neki.

MÁRIA Kezét csókolom a doktor úrnak s az Ágikámnak… El, jobbra. Kisvártatva visszajön.

Doktor úr, kérem! Bejelentem tisztelettel, hogy a szerkesztő urat keresi egy hölgy. Az illető már nyomul is be jobb felől.

OSVÁT Engedje be, Mária. Kéretem a hölgyet.

3. JELENET  

 OSVÁT Ja, már itt is van. Kezét csókolom, nagyságos asszonyom. Kezet csókol. Mária, kérem, ahogy megbeszéltük. Mária gyanakodva, visszanézve, el.

ASSZONY Osvát Ernő úr, a Nyugat szerkesztője?

OSVÁT Az egyik. Az vagyok.

ASSZONY fátylas kalapban; a fátyol néha mint sisakrostély funkcionál, máskor meg, föllebbentve az arcról, szabad prédát kínál a férfitekintetnek.  A Magyar Korona Kávéházból jövök. Mondták, hogy a szerkesztő úr mostanában nem jár be. Ez a magyarázata annak, hogy férjes úriasszony létemre egy idegen férfi lakására mentem föl. Remélem, nem él vissza a helyzettel, és úriember módjára fog viselkedni.

OSVÁT Szavamat adom.

ASSZONY Azt is mondták a Magyar Koronában, hogy ön párbajozott már. Valami Hatvany báróval.

OSVÁTRég volt. – Jól tetszik informálva lenni.

ASSZONY Csaknem három évtizede. A Fodor-féle vícsarnokban.

OSVÁT Talán ott, csakugyan.

ASSZONY De hiszen az tilos dolog volt már akkor is!

OSVÁT Kaptunk is  érte fejcsóválást – törvényszékileg.

ASSZONY Kard villant, ugye?

OSVÁT Olyanformán. Egyikünk sem volt éppen olimpikon.

ASSZONY De azután Hatvany egész Berlinig iszkolt hosszú időre…

OSVÁT Túloz kegyed.

ASSZONY Maga egy veszedelmes ember.

OSVÁT Nagyságos asszonyom, nálam a becsület: a kritikusi judíciumom. Ha azt kétségbe vonja valaki, ha az nem áll meg a jelenben, sőt a jövő ítélőszéke előtt, nekem nincs is miért élnem. Ha az, akiben én tehetséget látok, legyen bár a legismeretlenebb személy addig a földkerekén, egyesek szerint nem alkalmas arra, hogy lapom élén új idők új irányát jelezze, akkor… Állításom védelmében akár még fegyvert is hajlandó vagyok a kezembe venni.

ASSZONY Nos, én, ha kell, megverekszem önnel!

OSVÁT Karddal, bandázs nélkül, első vérig, avagy golyóváltás?

ASSZONY Talán a pisztoly, de meg kell mutatnia, hogyan használjam.

OSVÁT. Nem a legalkalmasabb pillanat… Pisztoly? Lehet, hogy arra ma nekem is szükségem lesz. – De voltaképpen minek köszönhetem a szerencsét?

ASSZONY. Legyen ön átkozott, doktor Osvát Ernő! Verje meg az Isten!

OSVÁT hűvösen. Az történik folyamatosan, asszonyom! Nem tudom, hogy ennél jobban már hogyan is verhetne. A feleségem két esztendeje megmérgezte magát, a lányom súlyos gümőkórban szenved, ott benn haldoklik éppen… Engem meg  vesém visz utána, hacsak nem… Bocsásson meg, még nem is kínáltam hellyel.

ASSZONY meg van döbbenve; túllőtt a célon. Biztos nem véletlen az ilyesmi… – Mond önnek, doktor úr, valamit az a név, hogy bajtai Bogozán Kristóf?

OSVÁT. Rémlik… Kézirat, ugyebár? Szonettek…

ASSZONY idéz, fejből. „Ön figyelemre méltó talentum, bár kissé még kiforratlan, szertelen. A szonett – s az irodalom általában – fegyelmet, komoly munkát követel, minden egyébnek feláldozását igényli. Tegye hát szabaddá magát a napi nyűgöktől. Olvasson és írjon. A kettő arányát önnek magának kell meglelnie. Aztán keressen föl új kéziratával, rendes időben, a Magyar Korona Kávéház Nyugat-asztalánál. Őszinte híve…” Olvasható, hegyes betűjű aláírás.

OSVÁT Föltehetőleg én írtam.

ASSZONY Néhány napja az uram nem jár haza, s a pénze sem érkezik. Három gyerekkel várom. Három gyerekkel! Tudja, mit jelent ez máma?

OSVÁT Tudom, nagyságos asszonyom. – A kedves férje hol dolgozik?

ASSZONY Minisztériumi fogalmazó. Köztisztviselő.

OSVÁT Megesik az ilyesmi. – De honnét gondolja, hogy írói babérokra törve hanyagolja el házastársi, családfői kötelezettségeit?

ASSZONY Vannak azért nekem is jóakaróim. Jelentették, hogy könyvtárakat búj esténkint, kávéházról kávéházra jár, dönti magába a feketét, falja azt a temérdek kiszáradt mákos süteményt – aztán köd előtte, köd utána, Meg olaszórákat vesz nőszemélyektől, hogy valami prókátor szonettjeit eredetiben olvashassa.

OSVÁT Petrarcát, gondolom.

ASSZONY Meg spanyolul is tanul, ugyane célból. Angóra vagy Zongora…

OSVÁT Góngora.

ASSZONY Szóval ezek. Az osztályigazgató méltóságos úr, vitéz doktor Kálnay már fontolgatja, hogy behívatja az uramat kihallgatás céljából.

OSVÁT Reménykedjünk nagyságos asszonyom, hogy visszatalál a fogalmazó úr a polgári élet helyes ösvényére, de azért a magyar irodalom is gazdagszik majd általa.

ASSZONY Gazdagodás… Itt van ez a Baumgarten-díj. Négyezer pengő – nem kevés pénz!

OSVÁT Asszonyom, nem kapom ezt, hanem adom. A kurátortársaimmal. Másoknak.

ASSZONY No de hát ön mégiscsak író! S azok jól keresnek!

OSVÁT Már aki ír, s akinek kiadják, már ha a kiadónak van pénze. Én azonban mostanság már alig írok, szóban ténykedem leginkább. Meg másokba döföm a tollamat. Ezt hívják bírálatnak. Azt is nyögve és kelletlenül. Egyet írok, kettőt törlök. Szegény ördög vagyok magam is, tisztelt asszonyom. A Tátrába küldöttem a kislányomat egykor, jobb intézetekbe, varázshegyről varázsvölgybe, s az bizony sokba került… Amit itt rajtam és körülöttem nem lát, az mind-mind a gyógykúrákra áldoztatott. A foghíjaimat meg hovatovább gyertyaviasszal leplezem.

ASSZONY Értem, doktor úr… Fogadja együttérzésemet… Jó az Isten…

OSVÁT Amikor nem ver éppen… Uram-Istenem… Mért szorult ekkora dühöd belém?! – Látja, ott a polcnál föl vagyok akasztva. Rippl-Rónai mester föstött le engem pasztellban. Meghalt már, nem is olyan rég. Tehát a kép eléggé értékes. Lehet, hogy hamarosan én is meghalok, s ez esetleg tovább növeli a becsét.

ASSZONY Isten mentsen, hogy ilyen áron…

OSVÁT De nézze csak! Nem tetszik?

ASSZONY Hát, őszintén szólva…

OSVÁT Ugyanolyan kiélt és fáradt szemeket csinált nekem, mint a saját édesanyjának.

ASSZONY habozik még, de már meg van győzve.

OSVÁT Jól esett nagyságos asszonyom, hogy magányomban fölkeresett. Jól elbeszélgettünk. Szíves üdvözletem bajtai Bogozán Kristóf minisztériumi fogalmazó és reményteljes író úrnak. Meg a gyerekeknek. Szeresse őket nagyon! Leakasztja a képet, odaadja az asszonynak, és kitessékeli jobb felé; közben  kezet is csókol neki. Nekem még van itthon némi elintézni valóm.

ASSZONY hűvösen. Mégiscsak felelőtlenség azonban elvégre vagy utóvégre, hogy romlatlan embereket föltüzelnek nem nekik való dolgokra. Jó napot. Elviharzik, hóna alatt a képpel; helyének üres négyszögén Ady arcmása tűnik be. Valamilyen effektus – fény, hang – jelzi, hogy Osvátban hatni kezd az injekció. Rámered a képre. 

4. JELENET

OSVÁT Ady! Igen, írnom kell az Ady-vita végére! És Fenyő szerkesztő úr nem telefonoz! Pedig végveszélyben mindig ő volt a mentsvárunk. Ő persze már hozzászólt – túl van a nehezén. Szünet. Mit írjak? Válság válság hátán. Julien Benda – az írástudók árulása. A házasság válsága – ezt kínomban én pumpáltam a művelt köztudatba. Volt honnét… Az írástudatlanok árulása – szegény Kosztolányitól szegény Ady ellen! A valójában nagyobbtól a vakon ítélő közvélekedés által nagyobbnak tartottról! Jócskán tíz esztendeje halott már Ady, Dezső tehát egy kicsit későn ocsúdott. Babits pedig mossa kezeit – se ide, se oda nem áll. Pedig Ady ünneplő verset írt annak idején a Mihály könyvéről – kutya rosszat, magam gondoztam a szöveget… Igen, Mihály a kommün alatt katedrát kapott az egyetemen, csaknem a fejét vették emiatt a bukás után. Azóta nem győz minden irányba távolságot tartani… Persze neki is valamicske igaza van! Hát miért öldököljük egymást? Az a kortárs magyar irodalom baja, hogy túl sok tehetség szorult bele egy időben! Nem férnek meg egymás mellett. S én még bajtai Bogozán Kristófot is rájuk ereszteném! Kurtanemesek harapdálják egymást. Ady nem volt idegen idiómákban nyelvzseni, mint Dezső, de hiszen ott volt neki Léda! S amit kellett, azt mindig kisilabizált magának – akárhonnét. Benne élt a világban, a világ meg őbenne – kiszagolt mindent – iránytű volt tagadhatatlan! Érzékeny rebegéssel tájolódott. Leül, tollat fog. Mit írjak?! De hiszen leadtam a következő szám élére a Kosztolányi Marcus Aureliusát! Ez egyértelmű állásfoglalás Deziré mellett, ha sejthető is, hogy itt megint a nyomorult Ady szapulása folyik! No de a szerkesztő az élőkből tud csak szerkeszteni – de vivis nil nisi bene… Adyt, Isten nyugosztalja, ez már nem bántja; lefricskázza magáról a luetikusan aszott csontkezével a rádobott szennyet… Majd Hatvany ismét nyeregbe száll érte! A könyvespolcról nagy csattanással lehullik egy kötet. Osvát odaugrik, fölkapja a szétnyílt könyvet. Ady! Sortes vergilianae: mutassa meg a sors maga, hogy Ady mit üzen! A rivaldához lépdel a kötettel. Eldőlt a kérdés! Ezt a versét fogom újraközölni! Olvas.

                                    SEREGESEN SENKIK JÖNNEK

                                    Minden semmirevalónak,

                                    Gácsnak, svábnak és zsidónak

                                    Grádics adatott:

                                    Itt alant már csak egyedül

              Maradok. Félbeszakítja a versolvasást. Gács! – Igen: ezek azok a „jöttment galíciaiak”, az alsóbbrendű zsidóság! Ady is tudta azért, hogy zsidóból csak az ilyesfélébe törölheti a cipőjét. Olvas tovább.

                                    Sürög a vad, magyar élet,

                                    Még a némák is beszélnek

                                    S uccám ellepik

                                    S bárki taknyost egy bősz iram

                                    Fölrepít.

                                    Seregesen senkik jönnek,

                                    Megrabolnak, elköszönnek

                                    Gúnnyal, szabadon.

                                    Mi bennem gyűlt, mindenkié

                                    A vagyon.

                                    Mind a szépet, amit hoztam

                                     S ami új, nagy, átkozottan

                                     Sok, pazar ige:

                                     Úri, léha nullák raja

                                     Söpri be.

                                      Álmagyarok s jöttment népség

                                      S címeres, ronda cselédség

                                      S nagyúri nagyok:

                                      Ez időben, itt, valaki:

                                      Én vagyok.

                                      Új igéim tán nem hatnak,

                                      Rossz frigyesim elhagyhatnak

                                      S nőhet a fülem,

                                      De nem lesz itt semmi, soha

                                      Nélkülem.

Becsattantatja a könyvet, hallgat. Elgondolkodón néz farkasszemet a közönséggel. Nem rossz… Nem rossz… Adytól különösképpen nem. – Hát majd eldöntöm: közöltetem-e vagy sem.

5. JELENET

A függönyön revolvert tartó kéz nyúlik ki.

ÁGI Föl a kezekkel! Kidugja a fejét is, majd előlép hálóingben. Huszonöt éves. Csont és bőr, de a halálközeli euforikus állapot megszépíti.

OSVÁT összerázkódik. Jézus-Mária! Ágikám, kicsi haramiám, hozod a frászt öreg apádra!

ÁGI Lelőlek most, te kurvás, préda ember! Aki elkótyavetyéltél itt mindent, hogy ötezer koronákért kávézhassál, ahol s amikor éppen kedved szottyan!

OSVÁT megpróbálja meg nem hallottá tenni a lány szavait. Most legalább tudom, hova lett az én finom mívű francia revolverem. Égen-földön keresem napok óta.

ÁGI Magamhoz vettem.

OSVÁT Lőj hát, kincsem. Szegény édesanyád szavait hallom vissza – bár csak ő maga mondhatná.

ÁGI édesanyját idézi. „Tíz körmöddel kaparnál majd ki engem a föld alól! De akkor már késő!” Zokog. Miket mondtam itt neked… Valami őrült gyűlölet tört ki belőlem… Meg tudsz bocsátani? A fegyver görbül lefelé.

OSVÁT Mondunk mindenfélét – s a látszat is sokszor támaszt ád alá… Mert a látszatban is van igazság. Így voltál ezzel te, kislányom, amikor aztán jelentetted a mamának: „az apuka megint egy nénire pillantott a villanyoson! S nyomakodott is feléje!”

ÁGI „Nincs az a vízió, ami ne lehetne igaz! Aki szédül, az álljon odébb.”

OSVÁT döbbenten. Gyulai Márta! Te róla is tudsz?

ÁGI Én mindent tudok.

OSVÁT De hiszen ő Isten áldotta tehetség – azon túl, hogy mint nő… Nem tudhattad, nem érthetted az előzményt! Itt, idehaza két öregedő test súrlódott egymáshoz keservesen éjszakánkint, aztán az egyik ellökte a másikát… Nem kellett egyik nyomorult a másik nyomorultnak… S aztán rohantam a kávéházba, s kukorékoltam ott, az irodalom szemétdombján… Rossz leheletű, szökött fruskák és jobb sorsra érdemes úriasszonyok néztek mélyen a szemembe: tőlem – a kéziratuktól – várván a földi megdicsőülést… Még a fiatalabbjánál is azt láttam, hogy őszülni kezd dugóhúzóba csavart tincsük izzadó, zsíros homlokukon… Jöttem aztán haza, ide, a fűtötten is hideg szobába, hideg ágyba… S kezdődött minden elölről… Hát így voltam és vagyok én kurvás, préda…

ÁGI Jaj, apukám, dehogy, dehogy… Félek tőled, amikor ilyeneket mondasz, és egy kicsit nem is szeretlek. Kössünk békét inkább! Ismét sírni kezd, a pisztolyt végképp leengedi.

OSVÁT szemét is elfutotta a könny; elveszi lányától a fegyvert gyöngéden; az asztali papírkupacra helyezi. Közben: Tudod legalább, hogyan kell bánni vele?

ÁGI Honnan tudnám? De ha az Isten akarja, tudod, a kapanyél is elsül. Most azonban én sem akartam, Ő sem akarta.

OSVÁT Nahát akkor egyelőre megmenekültem. Te meg csukd be az ablakot, és vedd föl a szép pongyoládat. Ne mászkálj itt nekem egyszál hálóingben. A lány beszalad a függöny mögé, majd jön vissza pongyolában. Jobban vagy egy kicsit?

ÁGI Olyan erős vagyok, apukám! És annyi mindent kellene még megbeszélnünk! Lekuporodnak ketten az apai ágyra. – Az előbb valami zsidózó verset olvastál.

OSVÁT Adytól, de nem zsidózót.

ÁGI Hogyhogy nem?

OSVÁT Itt a zsidó: fölsorolásban szerepel. Mint önálló minőség: vallás, nyelv, kultúra. A sváb s a többi mellett.

ÁGI Na de rosszallólag!

OSVÁT Igen, ha a másik rovására emelődik ki valami, az nem jó. Minden nép, nemzet, vallás, nyelv, kultúra: egyenértékű. De a gonosz indulatok szívesen játsszák ki őket egymás ellen. Ezt gyűlölte Ady is, aki a zsidó Léda mellett ismerte meg Párizst, a nyugatot. Zsidó ösztönzésre lett az egyik legnagyobb magyar költő. Ha nem is akkora, mint sokszor híresztelik.

ÁGI Ültem az ölében… Tisztára egy Belzebub volt… Azok a szörnyűségesen megviselt, megvasalt fogai.. És olyan dohányszagú, mint egy trafik. A bendője meg muzsikált. – Apa, mi mennyire vagyunk zsidók?

OSVÁT meghökken. Éppen eléggé, kislányom. Éppen eléggé. Szünet.

ÁGI Mert zsinagógába például nemigen járunk. Akkor talán inkább magyarok vagyunk.

OSVÁT Az én vallásom, tórám, talmudom, bibliám: az irodalom. Szünet. Na de te nem ezt kérdezted voltaképpen. Nos: mi magyarok vagyunk, s ekként zsidók. Vannak, akik mibennünk is szívesen összeugrasztanák ezt a két, önmagában külön-külön jeles entitást. Jön még olyan idő, amikor senkit nem érdekelnek majd efféle részletek, mondjuk, a keresztény kultúra nézőpontjából. Nem lesz jó keresztény és jobb keresztény, nem lesz zsidó és zsidóbb.

ÁGI És mi az, hogy Osvát? Frici bácsi, a Karinthy írta Babitsot kitréfáló versében, hogy: „pápuákok pengetnek poros fát” – erre ütött a rím: sem Fenyő, sem Osvát.

OSVÁT Honnét a nevünk? Őseink valahonnét Morvaországból jöttek ide. Talán a hatodik ősünk volt az a Löw rabbi, aki a Gólemet fabrikálta.

ÁGI Az ellenséggyűlölő agyagkolosszust. – De hiszen akkor mi a kiválasztott népnek is kiválasztottjai vagyunk!

OSVÁT Már az is, hogy „mi vagyunk Isten kiválasztott népe” – színtiszta sovinizmus. Csend. Ismered a szót?

ÁGI  fáradt kelletlenséggel. Hogyne ismerném. – De  a nevünknél hagytad abba.

OSVÁT Eredetileg mi Róthok volnánk. De nem jobb ez az Osvát?

ÁGI Nekem tetszik.

OSVÁT Én választottam. – Van egy olyan lengyel szó, hogy: oświata. Annyit tesz, hogy: művelődés, kultúra. Tehát – talán – az Osvát: művelt, kulturált. Vagyis aki ezzel mint hivatással foglalkozik.

ÁGI Apuci, te olyan művelt vagy, és minden nyelven tudsz!

OSVÁT És van egy olyan lengyel község, hogy Oświęcim – a megvilágít igéből. Németül meg úgy mondják: Auschwitz. – Egyszer elmegyünk oda együtt. Jó? Kirándulni!

ÁGI Veled bárhová. – A pisztolynál hagytuk abba. Arra gondoltam, hogy lelőnénk egymást, de engem mindenképpen, hiszen most úgyis meghalok. Szünet.

OSVÁT. Hát akkor meg miért pazaroljam beléd a drága francúz golyóbist? Mi a francnak? Nevetnek, sírnak, átölelik egymást.

ÁGI Apuci! Te káromkodtál! Sosem hallottam tőled még ilyet! – A franc – az valami ronda betegség. Nemi betegség.

OSVÁT Művelt az én kislányom. Úgy van. – Hanem a Mária hozott mindenféle földi jót. Együnk, igyunk, vígan legyünk. Teszek oda feketét. Esznek, isznak, vígan vannak.

ÁGI A francnál hagytuk abba. – Apus, én már huszonöt éves vagyok, és mégis szűzen megyek a sírba.

OSVÁT De hát ott van neked a Béla… Egy vőlegény elvárhatja, hogy…

ÁGI A Béla… Persze… Mondom, hogy szűzen megyek a sírba!

OSVÁT nehezen jut szóhoz. A nagy fizikus, mint köztudomású, Newton Izsák is így tett.

ÁGI No most már legalább köztudom ezt is.

OSVÁT újabb bizonyítékkal áll elő. És Krisztus, ama galileai csodarabbi szerelmi életéről is szűkszavúak az evangélisták…

ÁGI Hát, Newton elszalasztása ejtene kevesebb kétségbe… - Egészségedre! Almaborral koccintanak. Udvarlóm akadt ugyan egy pár, fönt a Tátrában. Csókolóztunk, megfogták a mellemet, s nekem ott olyan nyirkos lett… Ami nem különösebben érdekes, mert amúgy is mindenütt nyirkos vagyok.

OSVÁT Nem veszítettél még semmit azzal, hogy a szüzességedet nem veszítetted el. Nekem elhiheted.

ÁGI De legalább a szavak… Úgy halok meg, hogy néhány ide vágónak a jelentését nem is tudom.

OSVÁT Én is így vagyok ezzel.

ÁGI Máriával próbáltam konzultálni. De csak irult-pirult meg hümmögött. Irén barátnőm, aki reggel itt volt, özvegyasszony létére még annyit sem ismer, mint én. Vak vezet világtalant.

OSVÁT Arany János is óvakodott trágár kifejezéseket venni a szájára, de férfitársaságban szívesen hallgatott vaskos beszédet. – No, essünk túl rajta. Tehát?

ÁGI Tehát, én úgy tudom, hogy nekem faszom van, neked meg pinád. Szünet.

OSVÁT Szerintem fordítva. De van egy szó – szláv eredetű –, mely a férfi–női genitáliát egyként jelöli: picsa.

ÁGI Picsa… De szép… De rejtelmes… „Mégis kegyetlen a mi alkotónk” – hogy így kell ezeket a végső igazságokat a halálom óráján kiszivattyúzni az apámból. – Nem túl szerencsés a metafora. Szünet.

OSVÁT témát vált. Franciából hogyan állsz?

ÁGI Előkapja a dossziéját. Fordítottam magamnak kedvencedet, a pompás, zengzetes Bossuet-t.

OSVÁT Mit pontosan?

ÁGI „Oraison funèbre de Henriette-Marie de France – Reine de la Grand-Brtagne… Elmondotta 1669. november 16-án.

OSVÁT Très bien!

ÁGI „Az, ki a mennyeknek ura, s kinek alávetvék…

OSVÁT  elégedetten csettint.

ÁGI … alávetvék az összes birodalmak, s akit egyedül illet dicsőség, fenség s függetlenség, nos ő egyszersmind, ki egyedül dicsekedhetik, hogy törvényt alkot a királyoknak, s hogy őket, amidőn csak tetszésére van, hatalmasan s szörnyen megleckézteti.”

OSVÁT Szép munka.

ÁGI És puff, áttettem latinra.

OSVÁT Ott hogyan hangzik?

ÁGI  Ille qui regnat in coelis, et ex quo omnia imperia impendentur, et ad quem etiam gloria ac maiestas solum independentiaque…

OSVÁT helyeslőn cicceg, bólogat.

ÁGI …inependentiaque pertinent, item qui autem solus leges facit regibus, eosdemque út placet immensum ac terribilem in modum castigat.

OSVÁT.Hoc Latinum est, dulcissima! – Hát ilyen zsarnok apád vagyok én… Tudománnyal sanyargatlak… Persze, még nem tökéletes a szöveg.

ÁGI Attól félek, nemigen fogom befejezni… De hát nem is hozzám illő Anglia királynőjének búcsúztatása… Én úgy fogok elmenni, mint Catullus Lesbiájának kis verebe… Fölcsillanó szemmel témát vált. Most, hogy ilyen nyíltak vagyunk egymással, bevallom, írtam egy saját verset is. Neked.

OSVÁT No csak? Észre sem vettem, hogy ilyesmiben is sántikálsz.

ÁGI Egész titkos büróm van ott az ablak meg az ágy alatt, a bili s a köpőcsésze társaságában.

OSVÁT Ott nem nyomoztam. – Hadd halljuk!

ÁGI  föláll, meghajol, szaval. Címe még nincs.

                                          Szigorú, drága, fekete pap –

                                          Téged atyámul kaptalak…

                                          Lettem vón’ inkább szeretőd,

                                          Simítván lelkeden redőt,

                                          Lettem vón’ inkább jó anyád,

                                          forró fényburkot vonva rád!

                                          Lettünk vón” mindketten boldogak,

                                          Istennek ki kevés dolgot ad.

OSVÁT meghatottan. Nem azért nem szólok, mert nem tetszik – bár: boldogak helyett esetleg boldogok jobb lett volna, de hát: poetica licentia…

ÁGI Te rímrongáló! – Betennéd a Nyugatba?

OSVÁT Előbb még írnék neked egy biztató levelet. „Keressen föl” stb., stb. Szünet.

ÁGI Most megérdemlek egy szivart, mint George Sand. Osvát megkínálja, s maga is rágyújt.

OSVÁT De bújj egy kicsit az ágyba, fújd ki magad a füsttel egyetemben. Itt van ez a tálca, hogy össze ne hamuzzál mindent. Elhúzom a függönyt; ideülök melléd.

6. JELENET

TENORISTA jobb felől be, vitézkötéses átmeneti kabátban, széles karimájú fekete kalapban, lobogó, fehér selyemsállal. Itt is vagyok. Osvát és Ági elnyomják szivarukat.

OSVÁT meglepődve. Kicsoda ön, és hogy kerül ide?

ÁGI Apuka, ez Halmos János úr, a Magyar Királyi Operaházból. Tegnap ő volt Richárd gróf az Álarcosbálban. – Elolvasok én ám minden operaelőadást!

TENORISTA Ezért is lepett meg, hogy ki voltam írva a próbatáblán. – És csak jöttem-jöttem, valami vezetett; súgó és korrepetitor egy személyben. Zenekari bevezető: a Traviata utolsó felvonásának duettje. A Tenorista a közönségre mered. Szintén zenészek? Kivár. Tehát zenekar is van. Eredeti helyszín! Ezt nevezem! Odaül az ágy sarkára Ági mellé; belevág a duettbe, magyarul; a lányt magához vonja. Osvát meglepődve föláll oldalra. Néhány ütem elhangzik („Elhagyjuk, drágám, e bűnös várost” stb.), hogy Ági szopránját is megismerjük.

OSVÁT tapsol. Akartam kérdezni, mit mindig ülnek le maguk, tenoristák, afféle horogkereszt alakzatba úgy, hogy nem csippentik föl a nadrágszárukat?

TENORISTA Fogalmam sincs… Látta tán valamelyik régi kollégánk egy még régebbitől, a többi meg utánacsinálta. Kövér embernek mindenesetre könnyebb így fölállnia. Szakmai embléma ez, nincs benne semmi rossz. Mint ács füle mögött a plajbász. Alász plajbász, már itt sem vagyok! – Örültem, drága Violetta! Uram! Atyám! Megemeli a kalapját, szélesen búcsút int vele, és kihátrál jobb felé.

7. JELENET

OSVÁT Uram-atyám! Te is láttad, hallottad?

ÁGI.Én is. Sőt, én még daloltam is vele. Nem tudtam, hogy ilyet is tudok!

OSVÁT Te is láttad, én is láttam – tehát káprázat volt… Szünet.

ÁGI szétrántja a függönyt; apját magával hurcolja az ágyhoz, leül, Osvátot maga mellé húzza. Apuci! Valami nagyon bizalmasat fogok neked most mondani. Sőt kérni is!

OSVÁT Tedd azt, kislányom!

ÁGI Mégiscsak nem járja, hogy én félig-meddig szűzen menjek a sírba!

OSVÁT De hiszen az előbb megbeszéltük… Isten az égben! Most üt vissza rám a rólam írott versed!

ÁGI Visszaüt, sem; nem érdekel! Mért van az, hogy egyetlen rusnya mitológia vagy etnográfia nem beszél arról, hogy haldokló gyermekét köteles a szülője bevezetni a szerelem művészetébe! A fiút az anyja, a lányát az apja! De ha nem haldoklik, akkor is! Hiszen csak-csak ő szerette eddig s ismerte is a legjobban?! Hm, apuci? Nem akarnál megismerni teljes egészemben, tövemtől hegyemig?

OSVÁT Az Isten szerelmére!

ÁGI Nem, az enyémre!

OSVÁT Nem tehetem, kislányom! Tiltja a törvény is, s vagyok annyira zsidó…

ÁGI Miért ne tehetnéd? Miért ne tehetnők? Bontogatni kezdi a köpenyét.

OSVÁT Mert nem! Freud Zsigmond kasztráljon meg személyesen, ha megteszem! Meg aztán – savanyú és vacak szerető vagyok én voltaképpen! Édesanyád volna a megmondhatója…

ÁGI Meg a többiek, mi?

OSVÁT hallgat. Szünet.

ÁGI Hát akkor most jön a java; a szerelem művészete helyett a művészet szeretete. Újabb, végzetes stádium. Polühümnia, Euterpé után – Terpszikhoré.

OSVÁT megkönnyebbülve. Csak óvatosan! Egészen fölhevültél!

ÁGI Annyi baj legyen! – Sokat olvastam és képeket is láttam a szabad táncokról. Dienes Valéria orkhesztikájáról, Jaques-Dalcroze-tól, Nizsinszkiről, Isadora Duncanról. Kigondoltam, hogy a tánc nem egyéb, mint a világegyetem, a természet ritmusának, rezdüléseinek optikai közvetítése, fölelevenítése, tudatosítása. – Persze, ehhez muzsika is kell, amely mi is lehetne más, mint a szférák zenéje! – Ami most következik: főpróba és előadás. Kilökdösi apját az ágyról, berántja a függönyt. – Maestro! A zene megszólal. Fény gyúl; a lány ledobja magáról a hálóinget; táncol, ahogyan ars poeticájában előlegezte. – A végén azonban elzuhan – és mozdulatlanul hever a függöny mögött a padlón. A fény kialszik, a zene elhallgat. Szünet.

8. JELENET

PÉTERFY JENŐ lép elő a függöny mögül, bőröndökkel. Meglátja Osvátot, int neki. Facchino, per piacere! Porti queste valigie al rapido per Fiume–Budapest! 

OSVÁT döbbenten. Péterfy Jenő! Nagyságos uram!

PÉTERFY. Ön tud magyarul? Ismerjük egymást?

OSVÁT. Ön a Budapesti Szemle nagy szelleme volt, én csak a Budapesti Hírlapban bontogattam gyönge szárnyaimat.

PÉTERFY. Hírlap vagy szemle – most már nem számít. Egykutya.

OSVÁT. De hiszen ön már harminc esztendeje…

PÉTERFY- Ez se számít. Fölülök folyton a Fiume–Budapest gyorsvonatra, aztán történik, aminek történnie kell!   

OSVÁT De miért? De hogyan?

PÉTERFY.Nincs válasz. Világismeret – önismeret. Ezek vezéreltek, de nincs többé jelentőségük.

OSVÁT Irodalom, görögök, esztétika…

PÉTERFY Egyik sem számít. Esztétika? Vonja ki belőle a politikumot s a szociologikumot: mi marad? A nagy semmi, barátom.

OSVÁT De hát Olaszország…

PÉTERFY Apadolog az is. Az apai akarat megroggyanása, mely mibennünk folytatódik. Aztán bekövetkezik egy pillanat, mely beszédesebb a többinél, s megérteti velünk: eltévesztettük az életünket. Akkor nincs más, mint búcsúzni. Attól, ami szép, a saját szívünktől, amelyben benne van a tenger, az égbolt, a végtelen arany ragyogás, a raffaellói képek, a michelangelói Pensieroso, a gondolkodó a saját sírja felett. Búcsúzni kell – s utazni. Elutazni.

OSVÁT. De hiszen ilyesmiket írtam magam is a Riedl Frigyesnek önről mondott emlékbeszéde kapcsán!

PÉTERFY Attól még igaza lehet.

OSVÁT Tehát mi átbeszélünk a másik világba?

PÉTERFY Úgy vagyunk itt valahogy, mint a száraz levél, mely önmagától moccanni sem képes. De bármilyen szellő megforgatja.

OSVÁT Bármilyen?

PÉTERFY Bármilyen. Én legalábbis nem tanultam még ki ennek rendszerét. – Ön is utazik?

OSVÁT Valószínűleg.

PÉTERFY körüljártatja tekintetét, észreveszi Osvát revolverét. A pisztolyom! Enélkül semmi értelme az egésznek! Hogy került önhöz?

OSVÁT Ez az enyém, uram. Gyöngéden elveszi a fegyvert, s visszateszi az íróasztalra.

PÉTERFY átkutatja a zsebeit. Megtalálja a saját pisztolyát. Elnézést, igaza van. Mindenki a magáét fordítsa csak maga ellen. Mosolyogva a szívére emeli, majd leengedi. Isten vele, uram. Osvát, ugye? Most már emlékszem. A múltkor valamelyest fiatalabb volt… Valami eszébe jut. – Az előbb a görögökről is szó esett. Mondani akartam, hogy az imént egy nagyon szép táncprodukciót láttam. Ha volna akaratom, egy ilyesmiért megfontolnám a visszatérést. De hát én csak odafelé váltottam jegyet, s az elalélt kisasszonyon sem segíthettem. Kisiet. Vonatfütty, sistergés; induló szerelvény zaja.

9. JELENET

 OSVÁT fölordít. Ágikám! Kislányom! Berohan az élettelen testhez, letérdel hozzá. Leszakítja egyetlen mozdulattal a függönyt, bebugyolálja a lányt, és fölnyalábolva viszi az ágyához. Belefekteti, betakarja. Lélegzik még! Istenem! Ne hagyj magamra! A telefonhoz rohan, tárcsázni próbál, ütögeti a kagylóágyat.  Nincs vonal! A fény- és hanghatások abbamaradtak. Úgy mész el, hogy alig ismertelek! Kicsi Hamupipőkém! Hamvaid közé szórtam az irodalom szakajtó lencséjét, hogy amíg szétválogatod, se kelljen foglalkoznom veled! Veseroham tör rá, hétrét görnyed. Szóval, itt az én időm is. Az iratkupachoz térdel. Leül az asztal mögé, tollat fog. Amit eztán mond, részint írja is, részint csak fennhangon gondolja. A végakaratomat már írásba adtam. Borítékot nyit ki, belepillant. Igen… igen… Azokhoz, akiket sokszor a fejemre olvasnak, de akiket sohasem tagadok meg, a rákoskeresztúri új zsidótemetőbe helyezzenek, Kornél mellé. Koporsómra borítsák az újságírók Jókai-leplét. – Ha író nem voltam is, újságba csak írtam, lapot csak csináltam. – Író urak és hölgyek alázatos szolgája – Osvát Ernő. – Még csak doktor sem, szökött jogász csupán, mint majdnem mindegyikünk. De azért doktoroztak annyian, hogy már nem volt erőm visszautasítani. – Még a vesém sem doktor – vessék oda az igazi doktoroknak, hadd trancsírozzák. – Vagy a kutyáknak… Ismét fenséges. Temetésemen csend legyen, sírom jeltelen maradjon… A Nyugat ne foglalkozzék velem, csak amennyire óhatatlan… Szünet, kigyúl. Az irodalmi utókor figyelmébe ajánlom Illyés Gyulát…

Illyés! „Testvéremet, testem hasonmását tették le a sírba – / s én, kinek vére forog még, kinek nyelve mozdul még, hasztalan / kiáltanék, – hasztalan, / süketen, mint anyánk susogása áramlik, cseng a szívembe / meghalt, ó, megölték, / szájából szakadatlan hangzik a híg, tört vér, / a panasz, jaj, porba / bukott szívének hangtalan átka”… Szünet. Olvastam már tőle ezt? Vagy csak eztán írja majd? Ha írta, kicsit tán nekem írta!

Továbbá… igen… igen… Imecs Bélát! „Fekete zászlót nyomott kezembe a sors, / Lengetem, míg ki nem hull majd a kezemből. / Ki vitte előttem, milyen jelt írt lebegése, / Ki fogja utánam harcos kezekkel a rudat, / Nem tudja szívem, de most az enyém csak egészen.” –   De hisz ezek helyettem írnak! Engem jövendölnek effélében: „Vitt a vágy és gondolat, s mind csendesebb meder / Vezet tovább és végül elsimulva, lehűlten, / Páraként szállongok a semmiségbe el.” Hát tehetségtelen az ilyen?

Gyulai Márta! Ő vajon milyen útravalót ád? Talán ezt én is elmondhatnám: „Hol van a két kezem csodája: a hagy, amit felhánytam, az, ami tartott, hogy meg ne tántorodjam, a Messze, amit értem!” Veri a padlót. – Nyugatos szerkesztő uraimék! Kényszerítsék Gyulai Mártát, hogy érzékeny, finom prózája mellett verseket is írjon! Megnyugszik kissé. Talán az, hogy ott maradtam benne megváltatlanul, segítségére lesz. Egyszer talán versben megkérdezi önmagát a nevemben: „honnan van benned ez az eltökéltség, / S hogy szabad ennyire szenvedni? /  Mi lelte az arcod? / Ilyen csendben vagy naphosszat? / Még haragszol néha? / Nem kezdenéd elölről? / Nem tudtad, hogy így lesz? / Nem vállaltad mindég? / Olyan nagyot változott minden? / Nem május a május? / Kifáradt a szemed? / Ne menjünk hajózni?” – S intené magát általam: „Vigyázz, az igénytelenség is csupa veszély!” – S aggódnám az ő szavaival: „Ugye, nem hallgatsz másra? Emlékszel, mit ígértél?”  S mentegetőzném: „Hát az érettség nem érték?” Lezárnám, tétován, a párbeszédet: „Vagy menjünk már innét?” Kis szünet.

„Keresztelő János” őket mártotta a litteratúra szent vizébe. – Lehet gúnyolódni rajtam, de hangos lesz még tőlük az ország! Illyés! Imecs! Gyulai! Tanulják meg ezeket a neveket! Bal felé rohan, a ládához. Ráül. Édes barátom uram, Elek Artúr! Önt kérem, hogy felügyeljen mindezek végrehajtására. Egyetemi polgárok voltunk együtt; azóta sem számíthatok senki más tetemtett lélekre. A kulcsaim a húgomnál, Bálintnénál vannak. – De a legfontosabb! A nagy, vasalt ládát Fenyő segítségével vitesse el egy nagy gyárba, ahol megfelelő méretű kohó van az elégetéséhez! Visszasiet az asztalhoz; sebesen körmöl, végül aláírja a levelet. Hirtelen mozdulatától fölborul a tintatartó, kék tenger önti el a kupacot. Az arcára, kezére is fröccsent. Még szerencse, hogy a legfelső papírt idejében fölkapta a borítékkal együtt. Rámered a közönségre. Lassú mozdulattal kicsomagolja a revolvert: a kendő is tintás lett. Félredobja; a pisztolyt zsebre vágja. Valaha külön tudomány volt a tintanyalás! Égre vetett szemmel kacagás tör ki belőle. Barátaimat üdvözlöm! Isten Vele, Artúr! Ne bánkódjék, öleli rossz híve: Ernő. Ernő, aki önmagával sem tegeződik, pedig ez lett volna az utolsó alkalom. Tintával ihattam volna pertut Osvát Ernővel. Eleget nyűttük egymást, s úgy nagyjából még össze is barátkoztunk. – Tegeződés! Még valami! Kockázat most már úgy sincs! Tollat ragad ismét, s mondja is: „Utolsó előtti percemben egyedül Téged sajnállak a földön. Még egyszer halld: Te tetszettél nekem a legjobban itt. Utolsó pillantásom Neked hálás, Szépség. S még egyszer, utolszor csókolja leheletem a Te kicsi, ámbrás királynő-kezedet. Bocsáss el, Malka! Bocsáss meg, Márta – a rossz Ernőd.”

ÁGI hátul az ágyán magához tér; nyöszörög. Apuskám! Itt vagy? Úgy félek…

OSVÁT odaszalad hozzá. Ne félj, drágaságom!

ÁGI Imádkozzunk!

OSVÁT   Jó, kezdd el! Csöngetés az ajtón, dörömbölés. Osvát imádkozva rohan ajtót nyitni. 

ÁGI Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem…

10. JELENET

Jobbról be, Osváttal az

ORVOS. Ide rohantam, mert nem felelt a telefon… Odasiet Ágihoz, pulzusát tapintja, homlokát stb. Majd lassan a szín közepére sétál. Mintha jelen sem volna.  

ÁGI, OSVÁT. De a tiéd nyitva, Atyám, amíg alszom, vigyázz reám…

OSVÁT. Ugye, nem félsz már?

ÁGI. Már nem félek. Csak te is imádkozzál velem… Anya képét hadd nézzem meg még…

Osvát rohan a könyvespolchoz. Ady helyén most, íme, Osvátné és férjének képe lóg. A férfi leakasztja, és az ágyhoz sietve odamutatja leányának.   

OSVÁT Ezt a kettős képünket találtam hamarjában…

ÁGI Nem baj… Legalább te maradj itt, amíg én anyához megyek…  

OSVÁT az orvosnak.   Adj neki még egy injekciót! Az orvos moccanatlan.

ÁGI bágyadtan. Már nem kell… Jól érzem magam… Meghal. Odamegy hozzá az orvos, kémleli az arcát, majd lezárja Ági szemét. Visszamegy középre.

OSVÁT nem ért semmit. Imádkozzunk! Ne félj! Ne félj! Ő is megtapintja Ági arcát, de nem hajlandó tudomásul venni a valóságot. Majd középre húzódik ő is. Hirtelen mozdulattal előrántja a revolvert. Arra kértelek Imre az előbb, adj Áginak még egy injekciót. De ha unokabátyádnak nem teszed meg, kényszeríteni foglak.

ORVOS Ja? Injekciót. Üvegcsét reszel, fölszívja tartalmát, és beadja az injekciót – önmagának. Lőj hát, ha tetszik. Szívességet teszel. Szünet. Most már van időnk. Persze csak ha az enyészettel nem akarunk sokáig versengeni. – Ernő, én most morfiumot adtam magamnak, mert kikészültem egy kicsit. Te is azt kaptál délután. Ági meg egy istenkísértő próbálkozás alanya volt, hazardíroztam. Sajnos: a tengerimalacaim jobb pácienseknek bizonyultak… Fuccs a Nobel-díjamnak… Majd legközelebb… Sírva fakad, köhögésroham fogja el. Majd: Beck Ödön Fülöp megvan még? A Nyugat-emblémát aki készítette.

OSVÁT döbbenten. Miért kell ő ide?

ORVOS Nem tudom, akarsz-e halotti maszkot csináltatni.

OSVÁT Kinek?!

ORVOS Áginak. És lassan gézköteget vesz elő, letekeri, hogy fölkösse vele majd a halott leány állát.

OSVÁT elteszi a revolvert; mintegy álomban. Az a pólya meg mire kell?

ORVOS Hát nem a lelki sebeinkre… Fölkötöm vele Ágika állát.

OSVÁT Az az én feladatom. Ágié lett volna, ha normális a világ! Elveszi az orvostól a gézköteget, mely kibomlik; gurul végig a padlón. Orvosok! Csak a pokol tornácáig vagytok hajlandók az embert elkísérni… Brenner József alias – aljas! – Csáth Géza  nekem ajánlotta az Anyagyilkosság novellát! Mit akart ezzel?! Mi ez az otromba, időzített célzás?! Tudtommal nem vagyok anyagyilkos! Csak feleséggyilkos! Tudtam, hogy Kornélia veronált szed, azt tart magánál, de nem zártam el tőle! Igenis: s lelkem legsötétebb mélyeiben azt akartam, hogy legyen már vége az egésznek! A Zeneakadémián ugrálnak körül, a Nyugat ünnepel! Közben meg odahaza naponta halljam: én vagyok az oka Ági betegségének, megfázítottam, tőlem örökölte a bajt! Isten tudja, még mi mindent nem csináltam vele. Persze igaza volt Kornélnak! Ha elválunk első évben, ahogyan kért is, könyörgött, nem teszem őt anyává! Ezzel gyilkoltam meg. Vagyis: mégiscsak anyagyilkos vagyok, ha nem is a sajátomé. Szünet. Imre, nem vádollak, te mindent megtettél… Most rajtam a sor.

ORVOS fáradtan. Értelek, Ernő… Kegyetlen ez a mi szakmánk, és én ma megint vereséget szenvedtem. Csak azt nem tudom, kitől. – Kifogyott belőlem az erő… Köszönöm, hogy átvállaltad a facies hippocratica elrendezését… Legalább magadban búcsúzhatol tőle… Ledőlhetnék két percre? Osvát nem figyel oda. Az orvos elterül a piros paplanon, ájult álomba merül.

OSVÁT Versenyfutás az enyészettel! Hát akkor – legyen. Utol kell érnem a magzatomat – hiszen én felnőtt, erősebb, gyorsabb vagyok… Ő már a halál alagútjában van, forgolódik hamarosan mitológiai fények özönében… Visszahozom… Visszahozom! Ami most következik? Orpheusz és Eurüdiké történetének parafrázisa…. Alvilágjárás. Pici, piros bejáraton át… Szíven – ez fontos! --, nem pedig agyat lövellő koponya kráterén keresztül! Az arc maradjon csak szent és sértetlen, ameddig csak lehet; senki élő ne tudja ki titkát – evilági képviselője az anyagtalanná lett utazónak… – Ágneskám előrement, de nem lehet még nagyon messze… Kibiztosítja a fegyvert. Fölnevet. Már egyetlen önálló gondolatom sincs… Az irodalom vonszol, vezérel, pedig azt hittem: némelykor én is befolyásolom… - Igen, igen, valójában így volt ez nálam mindig! Elindul a benyílóba a halálos ágy felé; hurcolja a fehér szalagot; a színpadi világítás lassan kihuny. Imádkozzunk, kislányom! Ne félj! Ne félj! Éles csattanás. Inkább csak sejtjük, semmint látjuk a test elzuhanását. Hangjátékszerűen halljuk:  Kislányom! Utánad akartam menni! Megszólal a telefon, az ajtócsengő; dörömbölés. Teljes sötétben további

HANGOK Szabad telefonoznom? Sürgős! – Kegyed melyik redakciótól jött zokogni? – Mind a kettő – te Uramisten… – Mind a három, ha jól meggondoljuk! – Mentőt hívjanak! – A Rókusba vigyék – Te! A Kosztolányi! Biztosan ő beszél majd… – Drága doktor úr, így hagyjam magára – Ernő, rám ismersz? A Kálmán vagyok… – Egy tanult ember ilyet, nahát… Ezek is jó dolgukban vesznek meg… Mentőautó vijjogása. – Hallottad, hogy egy franciát élve temettek el, s mire aztán észbe kaptak és kiásták, holtra rágta magát a koporsóban? – Szegény Osvátnál ez éppen fordítva történt… – Műfordítva? A hangmontázst zsidó gyászzene nyomja el – talán Maros Rudolf szerzeménye. Szakadó eső zaja is hallatszik egyre erősebben, végül akár a dobpergés.

VÉGE

A Magyarországi Bábszínházak 13. Találkozója 

Kegyetlen titka a színháznak – a bábszínháznak is –, hogy ugyanaz az előadás képes  elszállni és rossznak hatni. Áldom a sorsot, hogy nekifutottam még egyszer a Ziránó Színház Pulcinella-játékának, a Pulcinella szerelmes címűnek. Amit korábban hibának éreztem benne  – a közönséggel tartott kapcsolat forszírozottságát, a dramaturgiai gikszert (miért nem ugrik ki Rozetta a koporsóból, amikor annak fedele Pulcinella és a Halál dulakodása közben kinyílik), vagy a nehezen érthető mozzanatot, hogyan veszi el a főhős hangját ellenfele –, mind eltűnt, feltehetően a pontosság, a koncentrált színészi jelenlét révén, és lett egy fergeteges humorú, bravúrosan megoldott, felszabadult, magával ragadó játék. A tanulság az előadó s a néző szemszögéből is nyilvánvaló, mégis sokszor elfelejtkezünk róla. Mindenesetre számomra így indult a Kecskeméti Találkozó, ezzel az örömteli megkönnyebbüléssel – a korábbi élmény alapján féltettem a szakmai közönségtől Varga Péter Róbertet és muzsikus társát, Pfeifer Zsófiát (utóbbi a paraván előtt ülve kíséri zenével és figyelemmel az előadást, s kimódoltságnak most nyoma nem volt kapcsolatában a bábokkal). 

Egy fesztivál hangulatát alapvetően meghatározza a felütés. A Pulcinella mindjárt fiesta hangulatot teremtett nyitányként. Meglehet, hozzájárult ehhez az is, hogy a házigazda Ciróka Bábszínház (társulata példaszerűen bonyolítja kétévente a találkozót) az előző, nulladik napon ünnepelte hivatásos színházzá válásának 30. évfordulóját, illetve azt, hogy 25 éve működik önálló városi intézményként, és mint hírlett, a jelenlévők kivilágos kivirradtig ropták. Ez mit sem von le a Ziránó Színház előadásának erényeiből, amely az újonnan érkezőket is felzárkóztatta érzelmileg, hangulatilag az évfordulón résztvevőkhöz.

Fiesta-érzés a továbbiakban is adatott, mindenekelőtt Schneider Jankó rendezéseit látva. A Bóbita Bábszínház társulatával színre vitt Torzonborz 2 nemcsak bravúros technikai kivitelezése miatt lenyűgöző, hanem a színészi jelenlét ereje révén is – ritka ilyen felszabadult, mégis rendkívül fegyelmezett színészi játékot látni. S a  szellemes krimi-paródia szembe megy a mesei sztereotípiákkal, ahogy a másik Schneider Jankó-rendezés, a Vojtina Bábszínházban létrehozott Tessék engem megmenteni! is. A séma, az ismétlődés persze természetes eleme a meséknek, hadakozni ellenük nincs miért, a ráismerés örömét adják minden esetben, a meghökkentő eltérés ezektől viszont jótékonyan hathat a gondolkodási készség s az empátia fejlődésére. Ez az előadás nem készen kínálja a drukkolni valót, s a jellemek sem előre leosztottak – a gyerek néző is mérlegelni kénytelen, s óhatatlanul szembekerül például látszat és valóság vagy a társadalmi hierarchia működésének problémáival. Schneider Jankó itt is jó helyzetbe hozza – mondhatni helyzetbe hozza – a színészeket. Mindkét rendezésének kivételes erénye a nagyszerű élőzene s humor és érzelmek megkapó összhangzata.  A fesztivál végén méltán kapta Schneider Jankó a Magyar Bábművész Szövetség Alkotói díját.

A nagyszerű színészi játék mellett a nézőpontváltás a nagy erénye a Kolibri Színház A medve, akit Vasárnapnak  hívtak című előadásának. A tanmesejelleget gyönyörűen elveszi Alexics Rita, Fehér Dávid, Nizsai Dániel és Ruszina Szabolcs játékának, ember-, illetve medveábrázolásának hitele. 

És fiesta-érzés volt a MárkusZínház A repülés története című előadását látni, az ember esendő kicsinységének és szellemi nagyságának e felemelően groteszk  lajstromát. Piláriék pazar eszközhasználata most is lenyűgöző, miként a kidolgozottság és a spontaneitás jótékony együtthatása is; az akusztikus elemeket szolgáltató játszók s a színészek egymásra figyelése. És öröm volt hallani a bábművész hallgatók elismerését a szakmai beszélgetésen: szeretnének Pilári Gábortól is tanulni. 

Az eszközhasználat az egyik legeredetibb mozzanata a Somogyi Tamás rendezte János vitéznek is. A fémhulladékból, spirálokból, kallantyúkból, csavarokból, konyhai eszközökre hajazó elemekből komponált „bábok” és díszletek nagyon erős atmoszférát teremtenek, dramaturgként pedig Perényi Balázs  helyezi drámai helyzetbe a főhőst mindjárt  az első jelenetben, amikor is Jancsi a francia udvarban meséli el, éli újra történetét, s kerül választás elé: hűséges marad-e Iluskájához, vagy a francia királylány kezét választja. Az első pillanattól tétje van így a játéknak, s mély emberi fedezete, nem szólva a társadalmi meghatározottságok érzékeny ábrázolásáról. 

A bábok esztétikai megformáltsága ígéretes a békéscsabai Napsugár Bábszínház előadásában, a Berzsián és Dideki Veres András és Gimesi Dóra készítette színpadi változatában, ám hamar kiderül, hogy inkább babákként működnek. Hogy nehéz velük és általuk megmutatni bármit – a színészek jobbára fogják csak őket, és maguk játsszák a szerepeket. 

A nemzedékének egyik legmarkánsabb egyéniségeként indult rendező, Veres András másik munkája, A szegény ember hegedűje is inkább kísérletnek, útkeresésnek tetszik a Harlekin Bábszínház előadásában: vizuálisan meglehetősen eklektikus, s az önmagukban –  látványként is – izgalmas világok nem képesek koherens műegészt alkotni. Nem a mozaikos szerkesztésmóddal van a baj, hanem hogy az elemek különneműségük folytán nem illeszkednek egymáshoz.  A számomra rendkívül vonzó közéleti, társadalmi érzékenységgel felvetett problémák nem szervesülnek a gonosz lányokról szóló mesébe, akik megölik húgukat, hogy kisemmizhessék. Embertelenségük lelepleződik ugyan, s a meggyilkolt lány lelke megbocsájt, ő azonban csak a maga nevében adhat felmentést, az alattvalók sanyargatásának, emberi sorsok tönkretételének megbocsájtása nem tartozik a hatáskörébe. Dramaturgiai hiányosság ez, ami más előadásoknál is előfordult. 

A miskolci Csodamalom Bábszínház Hisztimesék című produkciójában például. A történet Zsófija pont ugyanúgy viselkedik a Hisztimanó megjelenése előtt, mint azután, így gyakorlatilag értelmét veszti a tanmese. Arról nem beszélve, hogy Zsófi anyukája oly elviselhetetlenül idegesítő tónusban  „neveli” gyermekét, jó szándékkal, ám kevés empátiával, odafigyeléssel, hogy Zsófi reakciói indokoltnak tetszenek, nem úgy megváltozása  a Hisztimanó hatására. A műfaj kiváló művelői, Csató Kata rendező, Törőcsik Eszter színész és a bábrendezőként frissen végzett Markó Róbert, az előadás dramaturgja, valamint az egyetemi hallgató Nagy Petra nem kérdeztek itt rá, hogy mitől ilyen ez a kislány – simán elfogadták az írói prekoncepciót a korai dackorszakról. 

Markó Róbert „lelkén szárad”  egyébként A bagoly, aki félt a sötétben epikus volta is a Ciróka Bábszínház előadásában – a kedves, tanulságos, ám egy idő után monotonná váló és előre kitalálható történetet íróként (nyilván a színpadi változat szerzőjeként) jegyzi. És mégis öröm volt látni a produkciót, mindenekelőtt Apró Ernő miatt, akinek színpadi jelenléte számomra mindig ünnep, annyi emberség, bölcsesség, magától értetődő természetesség van a lényében, játékában, Nyirkó Krisztina pedig igazán méltó partnere tud lenni.

Nem volt dramaturgja a József és testvéreinek a szombathelyi Mesebolt Bábszínházban – az előadást Jeles András jegyzi szerzőként és rendezőként. Nagyon erős képi és zenei világ született a díszlettervező Perovics Zoltán, a báb- és jelmeztervező Bánki Róza, a zeneszerző Melis László s a zenei munkatárs, Lukin Zsuzsa közreműködésével.  A kitűnően kondicionált társulat szuggesztív játéka egy darabig visz is magával, ám a választott forma statikussága, az ismétlődő motívumok s a félhomályban derengő színpadkép egy idő után lankasztják a figyelmet. Nem kétséges azonban, hogy fontos találkozása volt ez a Mesebolt Bábszínház  társulatának Jeles Andrással.

És fontos találkozása volt most is ez a kecskeméti fesztivál a bábművészeknek egymással – ez a közeg alkalmasnak mutatkozik érdemi beszélgetésekre művekről, szakmai kérdésekről.

Szűcs Katalin Ágnes