Elöljáró beszéd
Ahogy egy regény - mint mondják - olykor szinte írja önmagát, egy folyóirattal is elõfordul, hogy az egyes írások mintha vonzanák egymást, egyik rímel a másikra, vagy éppen polemizálnak, feleselnek - olykor a lap is mintha szerkesztené önmagát. Különös öröm az efféle egybecsengések, az összhangzat felismerése a szerkesztõ számára a rendelkezésére álló matériában - ahogy a szobrász a kõben a leendõ formát, úgy látja meg jó esetben az összegyûlt írásokban a koherens tartalmat. Létrehozható ez - mármint a koherens tartalom - mesterségesen is, így születnek a tematikus számok, ám adott esetben nem errõl van szó.
Egy százéves lord:
Nemzedékem számára õ volt Hamlet. Nagyon föl se fogtuk akkor még, hogy van külön egy dán királyfi, és van egy színész, aki magára ölti sötétszín köntösét, szokott gyászöltözetét, csüggedõ tartású arcát és a bú többi módját, színét és alakját, majd mindehhez még a haját is szõkére festi, hogy elhitesse velünk, naiv kamaszokkal: maga a tragikus sorsú herceg áll elõttünk, aki megpróbál eleget tenni a kizökkent idõ iszonyú kihívásának és a felháborult Szellem parancsának.
Székely György: Álomindulat - eszmekép, avagy:
A cím minden egyes szava Shakespeare Hamletjére utal. De mégsem magáról a mûrõl, vagy éppen fõhõsérõl, a dán királyfiról lesz szó. Más szempontból kívánom megközelíteni a ránk maradt szöveganyagot. A dráma jelentõs részét, egy ötödét teszi ki ugyanis a várba érkezõ vándorszínészek szereplése. A második és harmadik felvonásban lépnek színre és lesznek - Hamlet tervének eszközeként - részesei Claudius leleplezésének.
