Színház és terápia
Leo Amici Alapítvány Hogyan találkozik egy múlt századi francia enfant terrible és az ezredvégi színházterápia? A kérdés nem véletlen a Leo Amici Alapítvány Maldoror énekei címû elõadása láttán. Azért is volt annyira meglepõ a költõi mû feldolgozása, mivel az olasz kábítószer-függõséget gyógyító közösségekrõl olvasva, színházterápiával még nem találkoztam. Azok az intézmények, módszerek, amelyekrõl eddig tudtam, az egyéniség szigorú korlátok közé szorításával, az önfeladás kikényszerítésével, szinte vakfegyelemmel érik el tiszteletre méltó eredményeiket. Ezzel szemben a Leo Amici Alapítvány közege egészen mást sugárzott: a csoport tagjainak összetartozását, szolidaritását, a problémákkal, a különbözõségekkel együtt egymás elfogadását. Az elõadás ezt az erõt vetítette ki. Ez tükrözõdött a tekintetekben, az egymáshoz való közeledésben, az érintésekben, a szavak nélküli gesztusokban. Mózes Sándor, az elõadás irányítója mondta el érdeklõdésemre az alapítvány történetét, az elõadások létrejöttének módját, céljaikat.
Utolsó percben
A divatos képregényeket és a szecessziós stílust egyaránt megidézõ, "posztmodern" plakát jól szimbolizálta az idei Nemzeti Színházi Fesztivált Romániában, lévén hogy nem a tragédia és a komédia ismert maszkjai láthatók rajta, hanem egy rejtett mosolyú fiatal lány fél arca, amelyet öreg másának könnyes, keserû fintora egészít ki. Némileg melodramatikus ez a jelkép, de minden tekintetben kifejezõ. Tudniillik, rendhagyó módon zajlott le november 21. és 28. között az országos színházi találkozó Bukarestben. Már úgy tûnt, hogy a történelmi fordulat tizedik évfordulóján, éppen a sorsfordító napok egyik legismertebb személyiségének, a színész Ion Caramitru kultuszminiszterségének idején kell elmaradjon a színház ünnepe a kétségbeejtõ gazdasági helyzet miatt, amikor a többi tárca, a román fõváros önkormányzata, illetve néhány szponzor mégiscsak összeadta a szükséges pénzösszeget a seregszemléhez. De csupán három hét maradt a teljes szervezésre. Ráadásul a státusának megfelelõen két év óta egyedül válogató fesztiváligazgató idõközben elhunyt, ám végrendeletben meghagyta elképzeléseit, ami - többek között a szerkezetet tekintve - eltért az utódjával korábban megbeszéltektõl. Az új igazgatónõ, a szintén kritikus Alice Georgescu viszont mindenképp tiszteletben tartotta Cristina Dumitrescu végakaratát, így nem változtathatott azon a nem túl szerencsés ajánlaton sem, aminek alapján a nem versenyszerû, de országos - pontosabban többek által kárhoztatottan "nemzetivé" redukált - fesztiválon a tizenegy produkcióból csak három volt Bukaresten kívüli. (Nyilván a nagybeteg válogató nem tudott minden számba jöhetõ elõadást megnézni.) Így a romániai színházi szakemberek szerint, a kilencedik találkozó valójában nem reprezentálta az elmúlt romániai évadot, a részt vevõ alkotók közül pedig szintén többen nyilatkoztak úgy, hogy nem érzik különösebb elismerésnek a kapott felkérést. A helyi szakmából ugyancsak sok jól ismert arc hiányzott az utolsó pillanatban összerántott eseményrõl, s bár nagyon kedves meghívót kaptak a külföldiek, de nehéz volt már naptárt egyeztetni.
Szarvashajsza a múzeum padlásán
Sámán Színház
"Színpadi tér az egész világ" - ferdíthetnénk Shakespeare-t Magyar Éva legújabb elõadása után, melyhez egy egészen hihetetlen helyszínre csalogatta nézõit. A Mûcsarnok padlástere ugyanis nem más, mint néhány függõfolyosó, amelyeket függõleges mûanyaglapocskák fûznek egymáshoz, a kiállítótér természetes fényellátását szolgálandó. Az alapterület óriási, van legalább 80×30 méter (?), de rálépni csak a néhány szalagnyi folyosóra lehet. Itt szorongnak falak mentén a nézõk is, mint egy óriási, többmedencés uszoda szélein, s lábaikat jól a szék alá kell húzni, nehogy rálépjenek az éppen arra söprõ szereplõk. A bejáratnál látcsövet is kapunk, amit aztán senki nem használ az elõadás alatt, több okból sem. Elõször is: benne ülünk a játéktérben (nevezzük hát annak), s ilyen "szerepkörben" kényelmetlennek éreznénk, hogy távcsõvel pásztázzunk magunk körött, másodszorra: a szereplõk ide-oda cikáznak. Mire befokuszálnánk õket, már rég nincsenek a látószögben. Harmadszor pedig, s ez a legnyomósabb ok: egyhamar rájövünk az ízére és élvezzük, hogy távlatokat láthatunk, hogy milyen izgalmas és kivételes lehetõség a mûvészt egyik pillanatban szó szerint az orrunk elõtt, pár másodpercre rá pedig valahol egész messze, piciben látni.
A patkányfogó
Hétfõ Esti Színház
Megint került egy szép, elegáns hely, ami akár színházként is funkcionálhat. A postások Benczúr-klubja ilyen, nyáron kellemes kertje van, télen remek hangulatú dzsessz- és folkzenepincéje. Köztük pedig egy álomszép, arisztokrata kastély kínálja fogadótermét. Hogy mire, nos, az nagyon behatárolt. Olyasmire, ami néhány mikrofonnal és az eredeti ülõgarnitúrával elintézhetõ: tehát kamaramuzsikára avagy a nem igazán közönségmûfajú felolvasószínpadra, és/vagy rádiójáték-felvételre.
A ’47-es Villamos
Budapesti Kamaraszínház - Tivoli
Vannak színdarabok, amelyeket mindenki nagyon jónak tart, de senki nem látott még jó elõadást belõlük. Aztán vannak darabok, melyeket senki sem tart nagyon jónak, viszont a színpadon minden körülmények között remekül megélnek. Az ilyen mû, mihelyst meglátja a nézõt, azonnal mûködésbe lép; bekapcsol, felmelegszik, hat. A vágy villamosa alighanem ebbe a kategóriába tartozik.
