"À la carte"
Vígszínház
A komédiás Shakespeare neve jó cégér lenne bármely étteremhez, mert a nagy ínyesmester nemcsak étvágyat gerjeszt, hanem alaposan be is lakatja a korgó gyomrú vendéget. Akár egy lakodalmi vacsorán. Az ilyen különleges alkalmakra másképpen edzi a gyomrát az ember, mint rendesen. Otthon kihagyja az ebédet, egész nap valami száraz kekszet rágcsál, minden mást megtagad a szervezetétõl. Mondhatni, aszkéta módon készül az estére; megszenved azért, hogy késõbb jóllakhasson. Megengedem magamnak a tréfát, szimbólumot növesztek a szerény képbõl: az ember nap nap után valaminek a kényszerû hiányával szembesül ("Nem elég baj, hogy a világ egyik része mindig a hátunk mögött van?"), hogy - legkorábban élete alkonyán, de inkább csak utána - minden elmulasztott dolgot megkapjon, lencse helyett kaviárt és így tovább. Shakespeare akkor is kiszolgál minket, ha nem vagyunk a menyasszony, sem a võlegény rokonai (minden lagziban vannak kibicek). Bizony, szemérmetlenül dorbézolunk a mester konyhájában, belekóstolunk a készülõ csigalevesbe, kezelünk a csodálkozó apóssal, de a házigazda csak legyint erre: azért van az étel, hogy megegye valaki, hadd kerekedjék végre ez a soványka arc is. Mi pedig megkapjuk, amiért negyven napig böjtöltünk: a nadrágszíjlazító jóllakottság érzését.
Hogyan éljük túl gyilkosunkat?
Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdió
Közel két évtizede váltam el Alan Ayckbourntõl, akit nemcsak olvasójaként, nézõjeként, hanem fordítójaként is jóval többre becsültem, mint - merõben más okokból - a hazai kritika és a hazai közönség. Kritikusaink bulvárszerzõként kezelték le, a rendezõk a nehézkes magyar bulvár szabályai szerint állították színpadra, a közönség pedig ehhez képest makacsul nem találta elég szórakoztatónak. Magam az angol középosztály kiváló krónikásaként tiszteltem a szerzõt, aki a bulvár és az irodalom határán egyensúlyozva szellemes technikájú darabjaiban mindig megújulva képes bemutatni a polgári rétegek rossz közérzetét és nem egyszer fatális, már-már tragikus színezetû kommunikációs zavarait, s úgy véltem, külföldi recepciójának gátja éppen ennek a szokásaiban, önértékelésében, másokhoz való viszonyában nagyon speciális közegének a megközelíthetõségében rejlik. (Ayckbourn a maga bombasikereit csak hazájában aratta, még Amerikában sem sikerült meggyökereztetni.) A mi rendezõink viszont a közönség által legszívesebben látott helyzetkomikumot erõltették, holott Ayckbourn technikai virtuozitása nem a helyzetek poentírozásában áll, hanem elsõrendûen abban a kihívásban, amelyet minden darabjában maga elé állít - három karácsony három konyhában, hálószobák különbözõ fénytörésben, ugyanaz a cselekmény a ház különbözõ helyiségeibõl szemlélve, azonos berendezésû ház, amelyet váltakozó családok laknak stb. -, és még ezek a technikai trükkök is a szereplõk hasonló alaptermészetétõl és dilemmáitól kapják meg értelmüket.
Két verseny
Mostanában is voltak drámaíró versenyek, és a televíziók tudósítottak róluk. Pontosabban csak az egyik volt drámaíró verseny, a szó mostanában használatos értelmében, a másik inkább csak elõadási versenynek tetszett. A József Attila Színházban ugyanis pontosan az történt, amit néhány esztendeje Siposhegyi Péter kitalált: egy véletlenszerûen kiválasztott újságcikk témájára írók (ezúttal határon túli fiatalok-középkorúak) darabot rögtönöztek, amit aztán este elõadtak. A Tivoliban, ahol egyébként ezúttal Siposhegyi is fölszólalt, viszont elõre elkészült darabokat adtak elõ rögtönözve.
Simogatások
Pécsi Nemzeti Színház
Talán a pofon a legjellemzõbb. Amibõl, ugye, elég sok csattan az Osztrigás Miciben. A pécsi elõadásban semmi nem csattan. Petyponné megsimogatja egy kicsit a Tábornokot, aki válaszul simít egy kicsit Montgicourt arcán. Aztán a harmadik felvonásban is simogatják picit egymást a szereplõk. Nem valami szadista ösztön mondatja velem, de úgy gondolom, csattanó pofonok nélkül nem lehet Feydeau-t játszani. Illetve lehet, csak felettébb valószínû, hogy akkor a szöveg, a poén sem fog csattanni. Feydeau nem szelíd, megértõ mosolyú szerzõ, a vaudeville nem illedelmes mûfaj.
Kinek a pap, kinek a papné...
Székesfehérvári Vörösmarty Színház
A Vidéki Színházak Találkozója mint rendezvénysorozat megteremti a lehetõséget a fõvárosban élõ, s itteni problémákra fókuszáló kritikusnak arra, hogy elgondolkodjék hazánk nagyvárosainak színházi "állapotán". Szinte minden este másféle együttmûködés, együttélés, másféle színházcsinálási elvárás és modell "terméke" kerül elénk. Az volna jó és egészséges, ha sikerülne a helyzet ismerete alapján érzékenyen és különbözõképpen megítélni a különbözõ színészi és rendezõi megoldásokat. Jó volna személyes szimpátiáktól elvonatkoztatva valamelyest objektív képet kialakítani... Ha én mindentudó volnék, talán kiderülne az igazság - legalább - az Olympia kapcsán a Vörösmarty Színház újonnan kezdett útjáról is.
